17. számú tájirat

Visszanézés, elfele

S. A.-nak

Itt vagyok. István szerint, ha már nincs más választásom, az azt jelenti, hogy már választottam: ezt. Fordított élet, visszatükröződés, MÁS világ.

Az íróasztal jó helyen: a délre néző ablak előtt. Hiába. Ágyban, felhúzott térdemre rakott csillagászati könyvvel teremtem meg az íráshoz szükséges kényelmet. A könyv jó alátét, néha bele is lapozok. Ámulok.

Négyszer ötös, és nem hálószoba, hanem menedékhely, odú, barlang, néha fészek, néha kripta... Kiindulási pont. Visszavonulni, összpontosítani, sebeket nyalogatni is jó. Kitörni, támadni is olykor.

Az ágy mellett kisasztal. Rajta: rádió, könyvek, folyóiratok, gyufa, füstölőpálcikák, megrágott alma, gyűrű, lánc medállal, egy vers, amit jó újra olvasni... Az ágyon is könyvek. Halott filozófusok. Levelek barátomhoz. Napló.

Az ablak sivár látványra nyílik: szomorú ház, rossz kerítés, omladozó épületmaradvány. Víz is van: pocsolya. Közöny. Ha odaállok az ablakba, senki sem vesz észre, senki sem köszön, int ide. Senki sem mosolyog a másik járókelőre. Talán az eső teszi, de az is lehet, hogy nem. Tegnap is ez volt. Kutyaoltás ideje, rengeteg elcsapott eb szaglássza a kerítést. A vigasztalóbb délvidék messze: ha a lélek szárnyalhat, ott a hegyek, a barátok, a kihívások és a lehetőségek is. Éjjel a Jupiter látszik szemből, korasötéttől hajnalig. Szépség.

A háztól keletre minden vad és nyaranta zöld, mint az erdő: madaras. Az utcai mezsgye mellett jó hatvan méteren át nincs kerítés, csak fák. Bodza, akác, vadmeggy, koronafa, szederindák tömege; minden borostyánnal benőve.

Nyugatról szomszéd. Karnyújtásnyira. Szemét, gaz, romok. Messze dombok, az estefelé szépsége, kukoricaföldek.

Északra tőlem fal. Ablaktalan. Takarja a lényegest. Mögötte kezdődik a jó két holdnyi mélyedés, amelyben a mi kertünk is van, három másikkal együtt. Az északi szomszéd rossz drótkerítését tujasor takarja. A házfal és a kerítés között a KERT, benne fenyők, egy áris, ezüsttuják, nyírek és gyümölcsfák, orgonabokrok és tűztövisek, akácok. A kert szíve is itt van, a fák között: a tó, körülötte nád, sás és egyebek. A közelben korhadó fatörzs, pad, nyárról kinthagyott asztal, székekkel, kisbicikli, eldőlt rostély, hozzátámasztott bográcsláb. Rakásba szedett babkarók. Apró kaviccsal megszórt part. Séta. Néha gondolatok is. A vízben örökké éhes halak. Víztükör a Hold rezzenő másával, ahogy az öngyilkos éji bogár belezuhan.

Rengeteg madár: szarkák, gerlék, rigók és verebek, és egy néha megjelenő, szelídítettnek tűnő, bánatos holló. Baglyok, rengeteg. Éjjel visítoznak néha. Nyaranta sünök vonulnak át a kerten: nyögve, röffenve, morogva menetelnek a kert déli mezsgyéjétől a nyugatin át a szomszéd romos ólja felé. Az utcai lámpafény jól megfigyelhetővé teszi őket, szaporáznak, különben csak ballagnak az álmok kertjén. Nem zenélnek sehol, de hallani vélek valamit. Átszakadt a vékony hártya és egybemosódik a két világ. Tudom, hogy ez túl szubjektív. Minden egy.

Ez van: a víz tőlem északra simul a mederbe; a "magaslat bástyája", a Fruška gora délre, és messze...

Térdemen a füzet, holnap, ha gépelem az asztalnál, talán odasüt a Nap. Majd kihúzom a kész lapot, lemegyek a kertbe, az északi világba, és a tóparton, a kavicson lépkedve újra olvasom. Csalódott leszek, elégedetlen. Tájirat, máskor. Túlnőttem a világon, vagy a világ nem terjed túl magamon. Elismerem, nem ezt tanítottad, nem így. A tájolás a rossz.

Dudás Erika