13. számú tájirat

Írásfalva

(egy Táltos temetésére)

Szülőhelyem, Írásfalva, két település összenövéséből keletkezett valamikor nagyon régen, a mitikus idők ködébe veszve. Az biztos, hogy nem szerelmes összeölelkezés volt ez: megútált, szülőktől kikényszerített frigy, ahogy az akkoriban szokás volt. A kölcsönös undor az elhálatlan éjszakák sorát szülte, s nem a harmadikat, akinek szeretett létezése legalább az iránta érzett felelősségből közös cselekvésre sarkallhatta volna a két felet. Így az együttes cél teljes hiányában a falusiak, annak ellenére, hogy ugyanazon település lakosai voltak, vélt hovatartozásuk szerint mindig is élesen elkülönültek egymástól. A falu nyugati részén csoportosuló dombosiak a mai napig műveletlen vadparasztoknak tartják a lankásiakat, akik angolvécés fürdőszobájukat is tisztaszobának használják; a keleti részt betelepítő lankásiak pedig panelházaikkal híreskedő, városiaskodó bunkónak tekintik a dombosiakat.

Jómagam, szüleimnek hála, a dombosiak által provinciának nevezett lankásra születtem. Házam a periféria szegélyén helyezkedik el. Nyugatra néző ablakomból leláthatok a dombosi völgy betonkockás sivatagára.

A háború előtt meglátogatott furcsa nevű barátom, Nyárfás Attila, az ezoterikus tudományok nagy búvára, hogy fölforgassa életemet. Akkor éppen a kínai Feng-sui kötötte le minden figyelmét. Valami számomra teljesen ismeretlen okra hivatkozva azt állította, hogy nyugatra néző ablakaimat be kell falaztatnom, és keleti irányba kell újakat vágatnom. Sőt azzal a hajmeresztő ötlettel is előhozakodott, hogy házamat északabbra kellene áthelyeznem, mert a többi oldalról temető övezi, az pedig igencsak veszélyes kisugárzással redelkezik. Az utóbbi javaslatot elvetettem: mégha egyeznék is vele, honnan lenne anyagi lehetőségem a kivitelezéshez? Az első viszont nagyon megtetszett: nem, mert osztoztam a nézeteivel, azért mert mindig is útáltam, hogy kivézve ablakomon folyton-folyvást Dombost kelljen bámulnom. Már meg is kezdtem az előkészületeket, amikor hirtelen kiütött a háború.

Délről jött a veszedelem. Falunkat két éven át ostromgyűrűben tartották. Semmilyen hírt nem adhattunk időközben magunkról. Egyedül déli irányban, a dombosi folyón át nyílt kapu a falu és a külvilág közt. Persze az ismertetett okok miatt mielőttünk, lankásiak előtt ez is zárva volt. Időnként, nehogy eltunyuljunk, bombázni kezdtek bennünket. A keleti részt nehézfegyverzettel, a nyugatit aknavetőkkel. Nekem legalábbis úgy tűnt, hiszen Lankásból a házamon kívül semmi sem maradt, míg Domboson alig volt észlelhető a rombolás. Persze jellemző, hogy a háború elvonultával, az újjáépítés pénzeiért harcba szállva, a pusztulás miatt a dombosiak sokkal nagyobb lármát csaptak, mint mi, a valódi kárvallottak.

A békével azonnal meglátogatott mesterem is, Huang Ho. Én még mindig tervem megvalósítását fontolgattam. Gondolván, hogy kínai lévén a Feng-suihoz bizonyára sokkal jobban ért Nyárfásnál, az első adódó alkalommal kikértem a véleményét. Nevetve válaszolt: "Na és, nem tudod, hogy keleten kel föl a Nap, és hogy nyugaton megy le?" A temetővel kapcsolatban csak titokzatosan mosolygott. Unszolásomra mindössze ennyit mondott: "Ez a te temetőd. Látod azt a kidőlt fejfát? Olvasd el, mit ír rajta!"

Mélységes nyugalom öntött el. Ezután nekem már semmi és senki sem árthat! A naplementét kémlelve esténként ott ülök az ablakom előtt: nézem Dombost, nyugatot, és csak mosolygok.

Sáfrány Attila