12. számú tájirat

A Hold alatt, kicsit balra

Szüleim háza tízpercnyi sétára lehet a Tiszától. Elhaladva a sörlerakat előtt, majd egy nemrégen még macskaköves utcán (a neve most nem fontos) a Tyúkpiacig jutva, kedvező széljárás esetén, az ember már érezheti a folyó jellegzetes illatát, mely leírhatatlan. Vagy ha mégis, akkor nem más, mint nyüzsgő iszap, hűvös homok, fáradó lomb, ünnep-füstje, beúszó szenny, elsodort könny, cimetes láp..., egyszóval: (?).

Régebben, iskolás koromban, a nyarat várva gyakran odatelepedtem a jobb-parton húzódó töltés fölé mint egy szellemkép, valahol a híd és a Halászcsárda között félúton. Trónoltam ott tétlenül mint egy óriási, áttetsző szobor, csak "voltam", szemlélődtem, ahogy az egy ilyen látomáshoz illik. Fejem, a fák lombsávja felett, hatalmasan pihent egy fokozatosan mélybe vesző, homályosodó testen, melynek lábait eltakarta a sűrű, zöldellő füzes. Ha a városháza felől nézett volna valaki, egy kissé lefelé tekintő, halvány profil tűnt volna a szemébe, de persze, csak én láthattam az egészet. Arcom színe olykor beleveszett az ég kékjébe, mint egy túlhígított akvarell. Megijedtem: megeshet, hogy egyszer eltűnök innen? Ettől kezdve jobban odafigyeltem valamire. Arra, amire vártam, vagy amiről megéreztem, hogy itt van, és hogy nagyon gyorsan múlik: arra az időre, amikor... nem kell még megfagynom a Hold alatt.

Az iskolaév végén azután valóban eltűnt a szellemkép, s a helyébe léptem én magam. Gyalog vagy biciklin, naponta jártam meg ezt az útszakaszt, a Halászcsárdáig meg vissza. Ekkor már rendszeres lett a forgalom a nyaralótelep felé, autók is közlekedtek a bűzösre forrt, vagy éppen kiszáradt csatorna túloldalán, a töltéstől már védett "Kisrét" határában. Fenn a töltésen, a futók vagy sétálók, kocogók vagy kutyát sétáltatók, mindenki továbbra is maga elé nézve, csendesen teljesítette a számára előírt távolságot, a fűben kitaposott két (oda-vissza) csapás egyikén, néha megkerülve, lopva szemügyre véve egymást. Jómagam, hiába pillantgattam fel újból és újból, hogy jobbról odafent megjelenjenek az árterület erdejének lombjai, majd még magasabbra és balra, aztán egészen le, a kertekké alakított földek látóhatáráig, ameddig a párákkal szántott ég húzódott, nem tudtam visszaidézni azt a tájat (az akkor még népesebbet), melynek tavasszal még úgy lehettem része, mint most, egyetlen lépésem újrahaló reményének.

Az Augusztus gyors, majd mind makacsabb záporai, esői még inkább hívogattak a folyótól védő, de már átázott töltés tetejére. Úgy éreztem, hogy nem én búcsúzom, hanem tőlem búcsúzik valami szép várakozás, helyét az engedelmes kivárásnak adva át.

Az évszakok nálunk lassan, fokozatosan váltak úrrá, csupán mi siettettük néha a felavatásukat, mert a biztonság kedvéért "előre is gondolkodtunk." De nekem ez akkoriban ritkán sikerült. Elszédített a kiteljesedések mögött megbúvó hanyatlás izgalma, s így rohantam lefelé kiguvadt szemekkel az ürgelyukakkal aláaknázott töltésoldalon, azt se bánva, ha netán a levegőbe röpít az egyre növekvő lendület.

Az őszt régóta csak fényképekről ismerem. Valahogy így helyezhető el legjobban az emléktáramban. Még eszembe jutnak a már lemetszett, és a talaj menti fagyokra előkészített rózsatövek, s az ezekre boruló felgereblyézett föld-piramisok, de az a dagadtra öltöztetett kisfiú az öccsével, az udvar kibetonozott szigetén a bukszusfák között, már képpé dermedt: törvényeket sugalló, fakuló papír lett belőle. Az udvar, közben belerozsdásodott az állandó várakozásba. A nehéz vas-taliga meg néhány hordó, a lebontott, cseréptetős budi előtt álló, régen kivágott hatalmas olajfa kitéglázott helye azonban győzi az idő megpróbáltatásait. Mert a tárgyak makacssága, a helyükben van. A régi emésztőgödrön nőtt buja zöld, pedig már famagasságra törekszik. Kicsi erdővé válhatna újra, saját, igazi folyóval.

A külön-külön, egymástól csak méterekre fekvő, elmozdíthatatlan, gondosan elrakott kályhacső-könyök, autó-csomagtartó, orvosi műszer-szekrény, tévéantenna vagy megboldogult nagybátyám régi, kiégett diódáinak önkéntelen áldozatából éled újjá ez a negyed-holdnyi tér, minden évszakban újabb, korához illő ruhát öltve.

Jön a tél, pedig nálunk nem a fehér a gyász színe. Talán éppen ezért, nem is esik rendes hó az elkövetkezőkben sem. Vagy ha esik is, nem fagy meg, hogy megmaradjon.

Egy hét múlva karácsony, s a holdnaptár előző napra teliholdat jósol. Lehet, hogy a föld nagy kipárolgása teszi, vagy a füstölgő kémények az okai, egy biztos: huszonnegyedikén este fél hét felé fogok hazaérni az iskolából. A ház fölött, kicsit jobbra ott virít majd, a ködtől árnyaltan mint egy akvarell, egy hatalmas fej, a sárga tányér, hideg arcával és megsimogathatatlan búbjával, s én, felnézve azt mondom majd halkan, hiú intimitásomtól megrázkódva:

- Udvara van a Holdnak..., istenem...

Verebes Ernő