Bakos András
Narancsszínű hó

Mától ezen az úton is narancsszínű égők

világítanak az oszlopokról. Ahogy beér

a busz a városba, az új lámpák alatt

megint elszorul a szívem, mint amikor

először utaztam ezen a vonalon, és

az öreg busz motorja leállt. Otthagytam

a mentesítő buszra váró sofőrt és a többieket,

elindultam gyalog az erős fényben a úton,

melyet gátra építettek, így az aszfalt

egy magasságban van a kétfelől húzódó

házsor tetejével. Csupán fél kilométerre

volt az első buszmegálló, de sokáig tartott,

míg odaértem. Néhányan figyelnek lentről,

az ablakból, mintha valami színpadon gyalogolnék:

a függöny mellett az egyik házban egy középkorú

férfi állt, a következő ablaknál egy idős, fekete hajú

asszony. Komolyak voltak; láttam, azt várják,

mikor üt el az egyik autó. Ott, fönn

nyilván tényleg nem járt és nem jár gyalog

senki: a járda a keskeny földúttal a gát

tövében húzódik, és föl, az országúthoz nyilván

nem engedik föl a gyerekeket sem, akik

már lekoptatták a meredek gátoldal füvét.

Később, valahányszor idáig ért a busz velem,

a lámpák erős fényében mindig a könyvembe

mélyedtem. "A lapát ott állt a bödönökkel együtt a ház

külső falánál. Félkör alakú éle villogott,

mintha porcelán cserép volna." Vagy máskor:

"Micsoda rögeszme - mintha bizony az ember

egész élete csakis ebből a két tárgyból állana.

Persze, a rádióban és a tükörben tényleg van

valami közös: összekapcsolják az embereket."

Most, a narancsszínű gátoldalt nézve elképzelem,

milyen szép lesz, ha egyszer itt is lehullik, a hó.