Bicskei István
Hóban ugrándozó kiscsókák

Főttszalonnabőr-víziók. Meleg tejbe aprított fonottkalács.

- Mit adjak, kisfiam?

- Jó lesz egy kis zsíroskenyér is.

Ködös téli hajnalok. Minek kellett nekünk városba költöznünk? Maradtunk volna inkább falun. Ott mindig meleg volt. A kemince sohasem hűlt ki. Olyan nem létezett, hogy az kihűljön. Még a tehenek is inkább kevesebbet rágtak le a kukoricaszárról, hogy több éghető anyag maradjon rajta. Még azok is jobban gondoskodtak rólunk. Jobban vigyáztak ránk. Kis kopasz, zörgő csontú csókákra.

Négyen voltunk testvérek. Édesanyánk azt sem tudta, hogyan öleljen magához, hogy valamennyien a "szárnyai" alatt maradjunk. Más nemigen törődött velünk. Apánk, a kanizsai JÁVOR PÁL (ahogyan sok-sok év után írta róla Tolnai Ottó), csak a nők után futkosott, mint az az igazi. Bár én azt hiszem, hogy az a pesti gigolot is csak utánozta a világhírű Clark Gable-t. De azon sem lepődnék meg, ha a szálak egészen Rudolf Valentinóig nyúlnának vissza. Nyilván Ő volt az igazi. Hát persze, hogy beköltöztünk Magyar Kanizsára (a városba!). Mit kezdjen magával egy JÁVOR PÁL faluhelyen? Pláne tanyán. Nevetséges. Egy JÁVOR PÁL-nak város kell, kéhérlehek széhépehen. Közeg, ahol érvényesülhet, ahol fölismerik kis vékonyka bajszáról. Ahol a valamikori leánynevelő intézet, a mai elemi iskola tanítónői (még jó is, hogy megszűnt a Zárda: annyi leány egy helyen!!!) és egy-két, a Vigadóban meg a Nylonban éneklő "csalogány" petróleumot pisilhessen utána.

Annyit gondolkodtam azon, hogy miért hívták pont Nylonnak azt a nagyutcai vendéglőt. Szinte valamennyi bácskai városban volt egy. De miért éppen Nylon?! Miért nem selyem vagy brokát? Sokkal egzotikusabbak! Persze akkor jött divatba a nyugati nylon ing, bugyi stb. A nylon jelképezte az újat, az előkelőt. Meg arra is gondoltam, hogy ott bent minden nylonból van. Minden nylon és rózsaszín. Nem véletlen, hogy a részegen kitámolygó emberek is rózsaszínben látják a világot. Mert ez a szín valamilyen finomságot, ártatlanságot sugároz. Akkoriban azt hittem, hogy a szűzhártya is rózsaszín. Ez egyáltalán nem lehetetlen, pl. vannak rózsaszínű madarak is. Rózsaszínűek!!! Pedig madarak. Hát akkor az a finom kis vékonyka hártya miért ne lehetne rózsaszínű?! Az is megfordult a fejemben, hogy ott bent biztosan flamingók üldögélnek a nylon asztalok mellett és hallgatják Radács Misi bácsi negédes hegedűjét. (Mert ide ZENE kell, kéhérlehek széhépehen. Itt nem játszhat egy Kurina! Még az állítólagos Amati hegedűjén sem! A Kurinák játsszanak csak a Vigadóban. Itt hallgatjuk a zenét. Ez már szinte mű-élvezés!) Persze az is lehetséges, hogy a kinti neon felirat sugározta ezt a furcsa, izgató színt, amely föl-fölvillanva csalogatta az estélyi ruhás hölgyeket, urakat. Az egyetlen neon reklám a városban! Ha véletlenül kiégett egy betű, még a "villanybáró" Nagy Karcsi is csak értetlenül állt előtte. Mint aki nem tud mit kezdeni vele, mintha nem tudna olvasni. Mintha nem értené, mit jelent ez a foghíjas felirat. Igen, talán a Tállyaihoz kellene fordulni, ez az ő reszortja, a foghíjakhoz bárkinél jobban ért. Mégiscsak fogorvos, kéhérlehek széhépehen.

Nekünk, gyerekekenek tilos volt bemennünk, mi csak a függönyön keresztül leselkedhettünk. Mert az is volt, függöny. Nylon függöny! Azok valahogy intimebbek, akár a kombiné. A Vigadóba nem stósz benézni. Főleg a teraszra, nyáron. Egyébként is, mi van ott látnivaló, kéhérlehek széhépehen. Nem is értem, mit ettek rajta, már a századfordulón Szegedről és Szabadkáról idesereglett vendégek. Képesek voltak fél napokat fiákerezni!!! Bezzeg a Nylon! Ahol nem népviseletbe öltözött "csalogányok" danótak, hanem "Karádi Katák" énekeltek. Itt a Hamvadó cigarettavég a sláger, nem az Ott, ahol zúg az a négy folyó. Itt nem mulat, itt szórakozik a mélyen tisztelt vendég. Kéhérlehek széhépehen.

Elköltöztünk. Végül az is lehet, hogy apám menekülni akart arról a helyről, ahol elpackázta élete legnagyobb lehetőségét.

Még az ötvenes évek elején Oromhegyesen forgatott egy amerikai filmvállalat. Pontosan a Kávai és a Bata tanya melletti szélmalmot választva helyszínül a Piroska című film egyik jelenetéhez. (Azóta sem sikerült megnéznem a filmet. Talán George Czukor rendezte, majd utánanézek.) Apám éppen a dalmát tengerparton festett. Tudniillik szobafestő volt. Inkognitóban persze. Néha fölcserélte a szmokingját festékes gúnyára és pingálta a falakat. Nem akárhogy!!! Mondogatták is: "Kéhérlehek széhépehen, ahogy a Sanyi húzza a csíkot, az utánozhatatlan. Az egyszerűen tökéletes. Az A CSÍK!" Nyilvánvalóan a film volt az oka, hogy olyan könnyen elhúzta a csíkot Oromhegyesről. Pláne azután, hogy a tudomására jutott, miszerint rajta kívül az egész család játszott a filmben. Kávai Péter öregapám, nagy, lelógó, sárga bajszával. Jómagam is ott tébláboltam 2-3 évesen a nővérem oldalán, szakadt gatyácskában. Emlékszem a nagy derítőkre, reflektorokra, sürgés-forgásra. (Később, amikor filmeztem, ez a sürgés-forgás idézte elő bennem azt a hallatlanul kellemes és izgalmas érzést, amit alkotási láznak szoktunk nevezni. SÜRGÉS-FOR/GAT/ÁS!) Egyáltalán nincs kizárva, hogy már akkor kamera elé kerültem! Még szép, hogy JÁVOR PÁLT elővette az irigység. Mondták is neki, hogy keresték az amerikaiak. Where is Sanyi? Where is PAL JAVOR from village? Hát persze, hogy el kellett költözni minél messzebbre a helyszíntől. A szégyentől. A gondolattól, hogy micsoda lehetőségek mentek veszendőbe. Hollywood! Kárrier! Kéhérlehek széhépehen. Ugye.

A Kiscsókák meg, már mint annyiszor, szántották a térdig érő havat a járáson át Oromhegyes felé, még azon is túl a Kávai tanyáig. Két kis fekete pontnak tűnhettek a kanizsai nagytemplom tornyából tűz után kémlelő ügyeletes tűzoltó szemében. Aki később biliárdozás közben már határozottan két kis pattogó bolhához hasonlított bennünket. Sajnos csak egy télikabátunk volt. Azt váltogattuk útközben. Még szép, hogy pattogott, aki éppen nem volt soros!

Hogy valójában melyikünké volt, már nem emlékszem. Gondolom, a bátyámé. Öt évvel voltam fiatalabb nála, ráadásul igen vékonyka giliszta, noha ő sem volt valami kövér gyerek! Rángattuk egymást kis lila kezeinkkel. Erősebb volt, mint én. Nem sokáig bírtam volna magamon tartani. Ordítottam hát rendesen, ahogy a torkomon kifért. Húztam az időt, pedig rajta volt a sor. Valahogyan meg akartam sérteni, de úgy, hogy elmenjen a kedve a kabáttól, hogy megnémuljon és nyüszítve befúrja magát a hóba, hogy ne halljam a fogainak elviselhetetlen vacogását! Azt akartam, hogy elsüllyedjen a szégyentől. Tudtam, hogy mit kell mondanom. Tudta ő is nagyon jól. Ezért még hangosabban ordított, mint én, hogy ne kelljen meghallania. De csak halogattam. Iszonyatos félelmet éreztem, mint mikor Apám mondta neki, rugdosva, taposva őt. Pedig olyankor még apámnak is nekimentem volna, ha édesanyám nem rángat ki zokogva a házból.

De ott a járáson élethalálharc folyt egy kabátért, egy kis melegért. Vagy ki tudja, miért? Az az ütött-kopott fenyőszálkás nagykabát nem ért annyit. Az a kis meleg sem. De hát ki érti a testvérháborúkat?!

- Te fattyú! - kiáltottam.

Féltestvérek voltunk.

Abban a pillanatban lehanyatlottak a kezei. Szinte megkönnyebbült. Mégis hitetlenkedve nézett rám, azokkal az óriási, melegbarna szemeivel. Rettenetesen megijedtem attól az ürességtől, amit ebben a tekintetben láttam. Mint egy halotté, megtört benne a fény, teljesen befelé fordult, mintha keresne valamit vagy valakit. Aztán amikor megtalálta, egy iszonyatosan nagyot üvöltött. Tele fájdalommal, szemrehányással. Ma már tudom, hogy az Istennek szólt.

Nem törődve immár sem velem, sem a hideggel. Óriási szökellésekel megindult a vasúti sínek felé. Nem tudom, milyen sűrűn jártak akkoriban a vonatok, de éreztem, hogy pillanatokon belül meg fog jelenni egy. Mintegy rendelésre. Minden lelassult körülöttünk, a vonat a távolban - mintha kaptam volna egy kis időt - csak vonszolta magát, mint egy nagy, fekete hernyó.

Kiugrottam a kabátból és magam előtt tartva kergettem őt, mintha tényleg csak egy kiscsókát akartam volna fogni. Nem tudom, hogyan értem utol. Talán az én rémületem nagyobb volt az ő halálvágyánál. Rávetettem magam, rátapadtam. Egy darabig még húzott maga után, de túlságosan ki volt merülve, túlságosan le volt gyengülve a hidegtől. Ott roskadtunk össze, pár méterre a sínektől. Az is lehet, hogy megijedt a vonatól, az őrjítően éles csikorgástól. Az is lehet, hogy a fagyhalált választotta inkább. Igaza volt. Sokkal jobb szép csendesen elszenderedni, betakarózni a hóval. Befúrni, mint egy vakond.

Mindenünk vizes lett, mégsem fáztunk. A nagykabátot, mint egy döglött vadat húztuk magunk után. Már egyikünk sem akarta. Szótlanul, lehajtott fejjel bandukoltunk. Meg sem álltunk a tanyáig. Ott bebújtunk a kemince kuckójába, ahol a meleg éppen úgy kólintott főbe bennünket, mintha csak a tanya melletti mélyútban szánkáztunk volna egész nap.

A Nylonban meg éppen akkor küldte a kanizsai JÁVOR PÁL a Madonna drága, küldjön egy mosolyt felém. című dalt a szemközti asztalnál ülő angyalarcú kisasszonynak.