Olaszországi szlovén elbeszélők
Szilágyi Károly műfordításai
"Amikor nagyanyó férjhez ment, az övé lett egy egész hegy.

- Azt kezdesz vele, amit akarsz, ameddig a szem ellát, mostantól kezdve mind a tied - mondta neki nagyapó és mosolygott hozzá.

És micsoda birtok volt az! Pompás legelői voltak, akkorák, hogy ha hátratekintett szénagyűjtéskor, hogy mennyit végzett, az első boglyák közönséges kis vakondtúrásoknak látszottak. Erdei akkorák, hogy ha egyik-másik disznaja kiszökött az ólból, bottal üthette a nyomát, még jó, ha maga is el nem tévedt keresés közben. És gyümölcsösei olyan bőtermőek, hogy gyümölcs mindig volt bennük kora nyártól kezdve az első hóig. Három forrásuk is volt, kettőben a két fia horgászgatott, mindegyik a magáéban, a harmadiknál meg, a domb tövében, a házuk állt. És roppant birtoka mellett volt még egy óriási vén diófája is, melynek lombjai közt éjjel-nappal ott ücsörgött nagyapó. Bizony nem tudta szegény nagyanyó, mi a keserűbb, a zölddió héja, vagy a puszta gondolat, hogy vajon sikerül-e lecsalogatni nagyapát a fáról ebben az életben; eddig még nem sikerült: pedig elmúlt a tél, amikor be kellett fűteni a cserépkályhába, el a tavasz, amikor ki lehetett csapni a birkákat a zsenge hegyi legelőre, a nyár, amikor egymaga kaszálta le a szénát, és el az ősz is, amikor úgy érezte, hogy maga alá temeti a cséplésre váró búza nagyapó nélkül!"

Ivanka Hergold

"A Castua felé vezető úton ösztvér szerzetes poroszkált fáradt szamarán, soványsága még ezen az istenverte szegény vidéken is párját ritkította. A rekkenő hőségben sem pihent meg, csak ment-ment előre, rajnyi bögöly és légy kíséretében. Kiéhezett szamara már alig bírta a terhét. De csuhás gazdája nem is igen ösztökélte.

- Gyerünk, már no, Isten nevében...- szólt csak rá néha, amikor megsokallotta a szegény jószág böngészését az útparti szikes fűcsomók közt. - Gyerünk már no - mondta és imbolygott tovább a szürke csacsiháton.

Jókora zabkenyér gyürkéjét majszolta, inkább csak a belét csócsálva, minthogy a héjával nemigen boldogult. Fiatal volt még, de úgy rágódott azon a zabkenyéren, mint valami fogatlan vénasszony: a skorbut vitte el a fogait még évekkel ezelőtt. Pedig, azt lehet mondani, neki volt a legszebb fogsora a kolostorban, ő lévén a legfiatalabb a szerzetesek között. Fiatalságának köszönhette, s annak, hogy jó erőben volt, hogy őrá esett a választás e szerencsétlen küldetés lebonyolítására."
Milan Lipovec

"Újabb ősz szálat találtam a hajamban a tükör előtt, kitéptem és elmosolyodtam: nem magamon, hanem Adamon, akinek jól ismert alakja épp most bontakozott ki a semmiből a hátam mögött. Rákacsintottam és tudtam, hogy még aznap felhív.

Megvártam, míg belemosódik a tükörbe, aztán halkan dalikázva végigpásztáztam a szobán: lássuk, mivel kezdjük a mai napot! Anya már hat óra óta a padlást takarítja. Mindig fönt kezdi az ünnepre való készülődést, s rendszerint idelent végzi néhány tálca illatozó aprósüteménnyel.

Most azonban bősz ezüsttisztogatás közben találtam: ott állt a kanálkák és kelyhek, a gyertyatartók és tálcák fölött, a tetőablakon behulló fénynyaláb világában, s olyan volt, mintha egy szentképből lépett volna ki."
Bruna Pertot

"Ropogva égett a tűz. A parázsból akácszilánkok pattogtak a füstös tűzhely peremén túlra. Fekete hárászkendő libbent meg mellette, törékeny öreg testen. Aztán odébb mozdult a kendő, kinyúlt egy kéz a rojtok alól és felragadott egy tölgyhasábot. Lassan, óvatosan helyezte a tűzre, el ne nyomja a pislákoló lángot.

- Tovább eltart, mint a tuskó, dünnyögte az ablakon át a hideg est vörös sötétjébe. Odakint dús gesztenyék zokogtak a viharban, lejjebb magas fű hullámzott a parlagon, még alább teraszos szőlők vetkőzték le utolsó fáradtsárga ruhadarabjaikat, amott legalul pedig, a meredély aljában, vadul háborgott a tenger, szürkén és magányosan, halászok nélkül, hálók nélkül. Egy keveset a szüle is felhozott belőle, a csorba venyigevágó kés, metszőolló, görbe bicska fenéséhez. Kiöntötte a tengervizet a tömlőből egy kis dézsába és beáztatta a hosszúkás fenőköveket.

Víz, tűz, föld..."
Miran Košuta