Hunyadi Ákos
Némán kukorékol a kakas

A kakas nem kukorékolt. Elfelejtett. A kakasok nem szok tak ilyesmit elfelejteni. Főleg, mikor már szuszog a me ző. Fagy-lándzsákat köpködött a padló. Kinyílt az ajtó, a résen keresztül azonnal besurrant a macska, meg vele együtt a hajnalszagú hideg is. Az ing, a gatya és a mellény vacogott. Csak a nagy, kék fazék nem, mert eltűnt. De meglett. Ott is volt min dig, este is. Bent jajgatva nyöszörgött a hatalmas paplan. A csiz ma talpán a barázdák szarral voltak berakodva. Tyúkszarral, libaszarral, kacsaszarral. Ezeket nem lehet észrevenni, mert ki csik. A tehéné meg a lóé sokkal nagyobb, meg szaga is van. Erős szaga, főleg ha friss. Csorba kés vakarászott a csizmatalpon.

- Fejni mész?

"Hova a búsba mennék?"

Az ajtón már nem jött be a hideg, a küszöbön leszúrta a gyilkos napfény. A kutya bunkó pofával csóválta a farkát. Mindig ilyenkor akar zabálni, pedig tudja, hogy nem kapja el. Később, a fejés után. A reggeli után.

"Hülye dög. Mútkó hozták, mikó tele vót a góré. Vagy utá na... nyáron, de még akkó is maradt abbú a hosszú kukoricábú. Jó év vót. Esős, de meleg. Az köll a kukoricának. Öt éve, vagy több. Tudja franc! Biztos öreg."

Toll nőtt ki a fűből. Színes: zöld, sárga, kék. Véres toll. Sok toll. Csak a kakas hiányzott belőle. Nyers káromkodás lógott a levegőben, aztán nagy csattanással leesett a zsíros kalappal. A sok színes toll szétrepült, a csizmára meg az ól ajtajára is rá ra gadt. Bent elkezdtek csérogni a tyúkok. Nagyon fickós volt ez a kakas. A trágya-vár királya. Szerették a vénasszonyok.

"Nem hallotta a görényt. Kapával köll agyonütni az ilyen kutyát."

A tehén bőgött. Feszítette a tőgyét a tej. Megszokta, hogy mindig ugyanakkor fejik. De most megdöglött a kakas. A tehén meg siratta. A lapos szalmás-lepényektől új erőre kapott a pá rol gó ganédomb, mint egy igazi gőzmozdony. Ropogott a széna, a tej meg vékony ívben spriccelt a fazékba. A fütyülő spriccelés gyorsan abba maradt. A kazalból előkerült az üveg. Még jócskán lötyögött benne szíverősítő. A kupakja lepattant. Ócska. Úgy ad ták a göthös tyúkért. Azt nem a görény vitte el, hanem a róka. A szomszéd tanyáról a Varga Pista róka. Lecsurgott. Az ól előtt már nagyon meleg volt. Oda sütött a nap, kaparta a meszes falat. A hatalmas nyárfák meg reszketve csiripeltek. De ez olyan természetes minden reggel. Olyan unalmas, de jó.

"Csak az a rohadt görény ne ette vóna meg a kakast."

Megint előjött az üveg. Megint fogyott belőle. Nem tartott ki a hónap végéig. Pedig a róka nem jön egyhamar. Jó a tej is. Pitypangszagú tej kell a gyereknek. Attól tanul meg hegedülni. Szépen húzta egy bögre tej után. De megnőtt. Nem tetszett a tanya. A trágyaszag, a tehén, a tyúkok. A villa, az eke. A hólya gos-kezű munka. Csak a hegedű. Az a vörös hegedű. Meg a vá ros. A lárma, a rohanás, a hibbant emberek. Kellett a pénz is. Sok pénz, ami nincs. Sosincs. Pedig kell.

Lassan ringatózni kezdett a tanya. Aztán hullámzott. Lent, a bolyhos füvön lenyugodott. Csak morajlott, mint a tenger, így mondták, akik hallották a tengert. Újra kezdte. Felbőszült, han gosan zúgott, mint a város. Csapkodta a nyavalya, azért zúgott. Úszott az ól a tengeren, a nyárfák, a góré, a ház is. Őrjöngő hul lámokon hánykolódott. Hirtelen sötét lett. Eltűnt a nap, a za va ros fény, a tenger hallgatott. A tanya megállt a vízen. Némaság ha rapta át a fekete semmi torkát. Aztán hegedűszó hallatszott az ól felől. Vidám muzsika. A kakas meg kukorékolt. Csiripeltek a nyárfák is. A tehén bőgött. Bőgött. Nem hallatszott a muzsika, se a kakas. Csak a tehén. Bőgött.

Világos lett. Ott állt az ól, a ház, a góré, a nyárfák. A tehén meg bőgött. Spriccelt a tej, ropogott a széna. A háromlábú fejőszék is siratta a kakast. Tej-könnyekkel sikoltott. A hegedű megint megszólalt. Most szomorúan nyöszörgött, fütyült. Visí tottak a húrok. Ugrált a vonó. A tej alig spriccelt. Pedig a tehén tőgye még nagy volt. Vörösen feszült. Hatalmas, mérges markok szo rították. Ráncigálták. Cibálták. A hegedű vonyított. A tehén fészkelődött. Nem ropogott a széna. Próbált kiszabadulni a gör csös kezek közül. Fájt neki. Bőgött.

- Te rohadék! Minek bőgsz, ha nem adsz tejet? Tompán puffant a sáros csizma a tehén farán. A tehén azonnal rúgott. Erősen, pontosan. A bordák közé.

A nyárfák csiripeltek, a szalma újra ropogott. A hegedű végleg elnémult.