Hózsa Éva
A bukdácsoló Kosztolányi-képépítés
Nem tudok szabadulni egy Kosztolányi-gondolatsortól, amely így szól: "A szerelem megvalósult. Ezért hallgat róla a színpad és az irodalom, mely mindig arról beszél, ami nincs. Most például a kenyérről beszél, mert nincs."1
És ezt éppen az az író mondja ki, aki most is arról állapít meg valamit, ami "van". A kívülálló jogán általánosít; gondolatsora pedig önértelmezésként olvasható. Az élet primadonnái (1997) című Kosztolányi-kötet olvasója újra és újra rácsodálkozhat a a világviadal tüneteit vizsgáló író-én nézőpontjára, vagyis arra, hogy ő (az én) arra reflektál, ami van, az értelmezés a múltkutatásnak is távlatlehetőséget ad. "Mivel az értelmezést változtatható távlat függvényeként képzelte el, különböző cikkeit különböző értelmező távlat megnyilvánulásaként foghatjuk fel, sőt egyazon szövegben is érzékelhetünk távlatváltást."2 Kosztolányi a kor betegségtüneteit értelmezi. nem krónikás, akkor sem az, amikor a háború idején a háborúról ír. A távlatbeli "van" érdekli, az esszéírói attitűd jellemzi. Az ibseni élethazugság mellett a halálhazugságot is leleplezi. A Paradicsommártás Kosztolányi jellegzetes Apokalipszise, modern és ironikus vízió-lehetőség: "Már minden piros, az ég, a föld, a tenger vize is. Szertecsurgott a paradicsommártás és bepiszkolta a mindenséget." Günter Grass "állóháború"-ról, kőszoborszerű mozdulatlanságról ír 1916 vonatkozásában,3 ám a paradicsommártás "piszkos" játékelve értelmező távlatelv. Kosztolányi nézőpontja a regényírókétól is elkülönül, mert valahogy sokrétűbb, sokoldalúbb. Kundera mondja: "Elmúlt az utolsó békés kor, Joyce és Proust kora, amikor az embernek még csak tulajdon lelke szörnyűségeivel kellett viaskodnia. Kafka, Hašek, Musil, Broch regényeiben kívülról tör az emberre a szörnyeteg, s történelemnek hívják; nem hasonlít már a kalandorok vonatára; személytelen, kormányozhatatlan, kiszámíthatatlan, érthetetlen - és nem menekülhet előle senki. Ez a pillanat (közvetlenül az első világháború után), amikor a nagy közép-európai regényírók fényes pléiade-ja megpillantotta, megközelítette, megragadta a modern idők végparadoxon-ját.
Regényeiket azonban nem szabad úgy olvasnunk, mint társadalmi és politikai jövendölést, egy előlegezett Orwellt. Amit Orwell mond, ugyanilyen jól (vagy inkább sokkal jobban) el lehetett volna mondani egy esszében vagy pamfletben. Ezek a regényírók viszont azt fedezik fel, amit "egyedül a regény fedezhet fel": megmutatják, hogy a végparadoxonok körülményei között hirtelen hogyan változik meg minden egzisztenciális kategória értelme."4
Kosztolányi tárcáit, esszészerű cikkeit sem szabad úgy olvasnunk, mint a regényeket, mert ezek "értelmezik" az átértékelődést, az én pedig megmarad kincsnek, értéknek, az írás erkölcse értékmérőnek. Kosztolányi arról is vall, hogy a Monarchia szabadelvű hitet nyújt az első világháborút megélő egyénnek, az író-tudat viszont a legszilárdabb erkölcsi kapaszkodó a beteg, süllyedő világban: "Nyavalyás a világ. Piros lázfoltokból, kék sebekből, sárga gennytócsákból rakódik össze a földabrosz. Vigyázzunk azokra a területekre, melyeket még nem kezdett ki a kórság. Ne engedjük megcenzúráztatni a gyerekszobákat és a szíveket. A kolibriszínű térkép mellett egyedül az irodalom papírosa semleges és szűzi. Ne feledjük el soha, mit jelent a papíros fehér színe." Kosztolányi akkor sem feledkezett meg róla, amikor "csak" tárcát vagy cikket írt.5
Az élet primadonnái a Pacsirta érlelődésének és születésének korát idézi, annak "kisebb" termékeit tartalmazza; olvasásuk éppen a pacsirta újraolvasására készteti az olvasót. A regény ugyanis a századvéget idézi, de az első világháború utáni nézőpontból. A nézőpontok összjátékaként és főként regényként olvasható a regény. A tulajdon lélek szörnyetegei és a modern idők "végparadoxona" együttesen veszélyeztetnek. Az élet primadonnái után az olvasó a betegség kórokozóira, a "paradicsommártás" előzményeire koncentrál, majd felfedezi magának Füzes Ferit és Hartyányi Olivért,6 a szenvedélyes vitapartnereket, a "végletes" álláspontok kimondóit. Ők a "beszélő" szereplők, az egymással beszélők. Egyik sem győzi meg a másikat semmiről, Füzes Feri Estire emlékeztet, az érték viszonylagosságát mondja ki akkor is, ha Darwinról vagy Kossuthról kell színt vallania. Olivér viszont az apokaliptikus álláspont hordozója, a sárszegi bacilus láttán a betegség-távlatot láttatja: "Olivér tehát utolsó lépését tette meg. Keserű, csúf szavakkal a pusztulást rajzolta, az egyetlent, amiben hitt, a teljes megsemmisülést, a rothadó testet, a rajta nyüzsgő nyűvekkel, pondrókkal." A csúfságot és a világepidémiát, mint távlatot tehát Olivér hirdeti, viszont az asztaltársaság tudomást sem vesz Füzes Feri és Olivér szócsatájából. "Mindkettőjüket egyformán unták." Később már ők ketten is belevegyülnek a kanzsúr kórusába, és állathangokat hallatnak. Füzes Feri kukorékol, Hartyányi Olivér dörmög. Füzes Ferinek még fontos szerepe lesz, amikor Sárcsevitsnek ellentmondhat, vagyis "feszesen" megdicsérheti Vajkayt. Ha a kunderai szempontból, a kategóriák változásának vonatkozásában veszi az olvasó szemügyre az említett epizódot, akkor az unott befogadókra koncentrál, azokra, akik a diskurzuslehetőséget sem adják meg, a legkisebb mozgást is leállítják, lezárják, és a szokásos szerepbe kényszerítik a kitekintőket. Kosztolányi cikkei a bezártság veszélyeire figyelmeztetnek. A sárszegi értelmiség önmagát zárja be; a pacsirta a bezárás, nem a távalt felé halad, még a pusztulás látomása sem lehet felrázó erejű. Olyasmi ez, mint John Galsworthy Hattyúdala, ahol Soames Forsyte búcsúztatóját éppen az öreg szolga mondja ki, és a háború alatt lomtárba került kategóriát, a becsületet hangsúlyozza.7
A Hattyúdal kavarodása Kosztolányi szerint új problémákat vetít előre, ez hiányzik a Pacsirtából, de hát nem is jut el a történet a háborúig. megáll minden az 1899-es sárszegi ősznél, csak a nézőpont mozdult el. A lehúzó, ragacsos századvég, a tizenkilencedik század hattyúdala ugyanazt az unott, fáradt hangulatot árasztja, amelyről nemes Nagy Ágnes írt Csokonai és a századvégek lemondó gesztusa/attitüdje kapcsán. Mert a lezárás határvonala bezártság-érzetet kelt, a mozgáshiányt sugallja. Az unottság kíméletesen, a csúfságot és a szépséget egyaránt elfedi, minden elszántságot és megnyilatkozást elfojt. Valamint át kell lépniük ezeknek a szereplőknek ahhoz, hogy ki is tudjanak lépni, és a narrátor nézőpontjából a betegség elhatalmasodása már tapasztalat, tehát a toporgást követő tárlat sem biztató. Olivér betegségpróféciája az unott társaságra nem hat, viszont az olvasóig elhatol, sőt (ellen)parabolaként olvassa azt. Olivér szava valamiféle köztességre mutat rá.
Füzes Feri és Olivér vitája nem épül be az unott sárszegiek polgár-képébe, állathangjuk azonban befogadható. A Pacsirta "aktuális pontja" az olvasói reflexiók távlatlehetőségét adja meg.
Amikor Az élet primadonnái című kötet Szerkesztői utószavában azt olvastam, hogy az itt található 77 írás eddig nem épülhetett be Kosztolányi-képünkbe, arról is elgondolkodtam, hogy mi és hogyan épült bele, és milyen jó, hogy ennélfogva nincs is rögzített Kosztolányi-képünk, mert ha valami beépíthető, akkor az már elmozdul, és a "többit" szintén elmozdítja.
Most az foglalkoztat, hogy a legutóbbi századvégen meglevő Kosztolányi-képemet is elvesztettem, mert az új évszázadba-évezredbe nem az unott asztaltársaságot, hanem Füzes Feri és Hartyányi Olivér hangját hoztam át.8
"Bukdácsolva megyünk előre egy lépést, a lélektan szabályai szerint" - figyelmeztet Kosztolányi. Esterházy viszont arra is kíváncsi, hogy merre van előre. Bennem most fogalmazódik a kérdés! És ez olyan Kosztolányis.
Jegyzetek