Haklik Norbert
Kalap, kabát, aktatáska

És a következő pillanatban, mintha nem tudná mindenki, hogy ez a pillanat következik az elébbvalókból, ott álltam a Cristian Dihorescu előtt; a széken kalap, kabát; az én kalapom s az én kabátom; merthogy azok le lettek ültetve, nem mint én, mulcumeszk foarte mult, gondoltam, és álltam, csak álltam ott, akár egy fa, és a Dihorescu elkezdte, elkezdte mondani, kérdezni, hogy mikor, hol, hogyan és hányszor ütöttem, de én persze erre nem tudtam válaszolni, és piszdam púla, gondoltam magamban, de ezt csak gondoltam, nem pedig mondtam, mert a Dihorescunak azért ilyet nem; nem az, hogy nem lehetne, csak hogy nem érdemes, azaz, jobban mondva, nem tanácsos, nemigen tanácsolható jószándékú ember részéről egy másik éppolyan részére ebben az esetben, szóval nem szóltam, csak álltam ott, és még sok ahhoz hasonlót gondoltam, persze magamban, mint amilyet az előbb; nem mondhatnám, hogy teljes mértékben biztonságban éreztem magam, inkább úgy mondanám, ahogy Dihorescu mondta volna ugyanezt; szekuritátéban; és akkor a Dihorescu elővette a diplomatatáskát, és azt mondta, hogy domnule, most erről fogunk beszélgetni sokat, arról, hogy ezek a szövegek ebben a táskában, ezek az akták, amelyekről ön igazából nem is tudja, domnule, hogy mi áll bennük, s talán azt sem, hogy ki írta őket, de persze mi tudjuk, hogy maga, tehát ezek a mozaikok előttünk egy képpé álltak össze; és ezt a képet ön még nem ismeri, de előbb-utóbb elismeri, el fogja ismerni; szóval ilyeneket mondott nekem ott a Dihorescu, a kalap s a kabát mögül; és én erre nem akartam semmit se mondani, de tudtam, hogy előbb-utóbb fogok; úgy bégetendek majd, akár egy berbécs, amelyik nem guruzsmás, de csak fuzsutos.