Verebes Ernő
Valaki a vakablakban
 
Mint megkésett szerető sietsz elébe
Észrevétlen hagytak, vigaszt keresel
Biciklikeréknyi koszorú: ajándék
mit épp tőle kaptál és most neki viszel

Alakját csontszínű fátylakkal takaró
emlékbe szökkenő arát alakít
Sóvárgó tekintetedre válaszul
beteljesületlen bábu-vágyakat szít

Feltárja szűz teljét kínáló díszeit:
gipszminta-udvarát s rajta a felhőt,
eresz alá bújva rikkant, riogat,
színezi látványod, a csodától mentőt

Mintha akármerre csak rajta keresztül,
önmaga után lépne át a lélek
Időtlen szentjei temetőjében
ifjú vének csörtetnének, ha élnének

Imájával hódol a kinnrekedt világ:
hajnalt kacsintva kövek közé köszön,
s te, mintha üdvén lebegnél hontalan,
fenn. Feketegyémánt koppan kriptaközön

Ablak hályogából haldokló tangó búg,
s lángolva táncol egy még nyers, festetlen,
épp csak befalazott ég-kirakatban
a láthatatlan szeretet-katlan: Isten