Verebes Ernő

Valaki a vakablakban

 

Mint megkésett szerető sietsz elébe

Észrevétlen hagytak, vigaszt keresel

Biciklikeréknyi koszorú: ajándék

mit épp tőle kaptál és most neki viszel

Alakját csontszínű fátylakkal takaró

emlékbe szökkenő arát alakít

Sóvárgó tekintetedre válaszul

beteljesületlen bábu-vágyakat szít

Feltárja szűz teljét kínáló díszeit:

gipszminta-udvarát s rajta a felhőt,

eresz alá bújva rikkant, riogat,

színezi látványod, a csodától mentőt

Mintha akármerre csak rajta keresztül,

önmaga után lépne át a lélek

Időtlen szentjei temetőjében

ifjú vének csörtetnének, ha élnének

Imájával hódol a kinnrekedt világ:

hajnalt kacsintva kövek közé köszön,

s te, mintha üdvén lebegnél hontalan,

fenn. Feketegyémánt koppan kriptaközön

Ablak hályogából haldokló tangó búg,

s lángolva táncol egy még nyers, festetlen,

épp csak befalazott ég-kirakatban

a láthatatlan szeretet-katlan: Isten