Harkai Vass Éva
Triptichon

 

 

1. A város bejáratánál

 

amint az üszkös felhőkarcoló után

(világ- és ezredvégi Pompeji)

átvágtunk a folyón a hídon át

a romos kikötőház felett

egyetlen fázós

folyami sirály lebegett

a szürke örvények

fölé a nyirkos ég

egész szorosan ráhajolt

régen itt város volt

mondanád egy idegen

turistának ha lenne kit

idevet az úticél

fejed fölött a tetők megannyi

ingatag fedél

hulló vakolatok

kopott cégtábla a vízalatti

sportok egyesületének

szellemek lakta épületén

 

ezek a részletek

a hegy gyomrába rejtett

fegyverkészletek

bevetésre várnak

ami van csak árnyéka rémálma

folyónak hegynek háznak

az Akadémia sarkán rosszkedvű

kékharisnyák fáznak

s a piszkos ablakok

mögött mint a vakok

Kosztolányi-lények

gyanús alakok

isszák a maradék napot

 

ez most a város kicsinyes

álmok kongó kirakatok

rosszízű ébredés hajnali józanság --

a meredek emelkedőn felfelé haladva

hiábavaló légzésgyakorlatok

 

 

2. A visszaút sem

 

s a visszaút sem izgatóbb

a meredek ereszekdőn nem lebben

lombok tavaszi zöldjének

halvány emléke sem

macskaszagú pincék néhány

borzas macska madárlesen

égett hús füstje száll

a sétálóutca kövén

kéregetők ülnek

semmi mi szemnek fülnek

kellemes nincs meglepetés

nincs elszalasztott alkalom

 

üvegfal tükrében

tükröződik a rom

 

 

 

3. És akkor a dombok

 

és akkor a dombok a halmok a völgyek

a testként kiterített táj

a bőr megművelt négyzetcentiméterei

egy-egy harmatos lapály

erotikuma

hétvégi házak gyümölcsösök

virágzás előtti transzban

erősen ereszkedő halmok hajlatok

félreérthető domborulatai

nőies táj alig mersz

a mélyére tekinteni

miközben a zöldek felváltják

átszínezik a város piszkosszürke színeit

látsz egy düledező házat

az összedőlés előtti utolsó percben

előtte ölnyi csillagvirágbokor mely

az egész romképet megemeli

s ott lebeg most is a főváros és Karlóca

között a föld s az ég közötti résben

tartós fosszíliává préselődve

egy ősz óta gazdátlanul hagyott

szőlőillatú présben