Đorđe Kuburić

N. Y. C.

 

Andy Warhol, Allen Ginsberg, Lou Reed,

Tom Waits, Leonard Cohen, Simon&Garfunkel,

Tim Buckley, Harvey Kaitel, Dustin Hoffman,

Marshall McLuhan, Paul Oster, Jean Baudrillard,

Greenwitch Village, Battery Park, Coney Island,

Woodstock, Queens, Filmore East,

Central Park, East Side, La Guardia,

Café Americain, SF-LA, Amsterdam.

 

A város emlékére

(Wystan Hugh Auden nyomán)

 

A tereken,

a gondterhelt és borús utcákon át,

az elnéptelenedett templom, a félrom szálloda

és a kiégett rendőrállomás mellett elhaladva

téblábolok a megsemmisült városban;

miközben a hajdani harmónia víziója borzaszt,

követem az út - akart és akaratlan - egyenetlenségeit.

 

A kacskaringós úttest

két domb vagy két fatörzs között halad,

semmit nem magyaráz vagy bizonygat,

átrajzolja a várostérképet.

 

A valóság, mint ez is, átcsordul az álomba.

Kiúsznak a fehér hajók,

és suhogás lovagol a magasban,

mint ahogy vajákos söprűnyél suhan.

 

A város elhagyott sínpár, megalázták.

Nem sajnálom.

Az ő bűnei, s nem az enyéim.

Rövid az idő - én is csak húsból-vérből vagyok -,

nem tehetek semmit. Annyit mondhatok: jaj neked,

míg várok az én saját városomat, és számolom az út egyenetlenségeit.

 

Út menti sír

 

Az Újvidékről kirobogó éjszakai autóbusz, amellyel Szabadkára szerettem volna jutni a kövér januári sötétben (mint valamilyen nagysodrú elbeszélésben) Belgrád irányába fordult. Így aztán a hóban és a szélben az úton találtam magam, egyedül az isten közömbös háta mögött, a jegesen metafizikus, pislákoló éjszakában. Hovatartozásomat elveszítve a világűr középpontjává lette: csodabogár az úton, különc, madárijesztő a talpon hagyott kukorica táblái között. Nem kérdeztem, ki visz haza, inkább arra gondoltam: vagyok, ahol vagyok, beágyazva a tájba, másság, amit az önreflexív szemlélődő érzékel, út menti sírhant, kő-lélek, bölcsek köve, amely éveken át (ez az a lépték, amelyet megért) arra vár, hogy megaranyuljon.

 

Karlóca

 

A várost betemette a sötét,

bár még csak épphogy alkonyodik.

Az alkonyi ég háttere előtt

élesen kirajzolódó templomtornyok

látomásnak tetszenek.

A hold lánymellszerű

vékony sarlója

feszül a domb felett.

 

Már órák óta állok céltalan kavargó

szavak ezredei között a túlzsúfolt

(a Karlócán pillanatra megállított) vonatban.

 

Amikor a vonat lépcsőjére léptem,

tudnom kellett volna, hogy csapdába estem,

és hogy ezzel

- ezen belgrádi, napfény beragyogta októberi délutánon -

megkezdődik

hosszú utazásunk az éjen át.

 

Utazás

(Dušan Mihajlović nyomán)

 

Utazom, fiatalon, vonatozom.

Egy hónapot át ismerkedem a világgal.

Gyorsan és zavarba ejtő módon bontakozik ki.

Mint a rejtett kép, mintha képeskönyvet lapoznék.

 

Napról napra szerzek

Jövendő emlékeket.

A képlékeny világ hízeleg.

Sóvárogva hallgatom

A lány nevetését a szomszédos ülésen.

Húszéves és máris milyen buják a mellei.

 

Ártatlan képzeletemben

Gyülekeznek a mesterséges,

Felnagyított városok árnyai.

 

Le nem írok semmit.

A világ nem kívánkozik a Szövegbe.

És nem tudom:

Utazom éppen vagy sem.

 

 

(Beszédes István fordítása)