Villányi László

Egy másik utazás

- Beregszász felé -

 

Majd fésülgetem nagypapa bajuszát, végtelenül tekereg

az almahéj, rétest süt nagyanyám, az ablak alatt ott lesz a

katonaláda, ahol tizenöt éves anyám állt, meglátva

egyenruhás apámat, a cigányasszony jóslatára gondolva,

hogy jön egy férfi, aki messze viszi, s fiút szül, örömére, és

két esztendő múltán a közeli front hangjait hallotta a násznép,

vonatra szállt az ifjú pár.

Magyarország, még Magyarország, már nem, de, még

Magyarország, figyeljük majd nővéremmel a Tiszát, miután

Győrtől Záhonyig vonatozunk, s a katonák zubbonyától

lassan Szovjetunió szagú lesz az egész fülke, katonák futnak

fejünk fölött is, kémeket keresve a vagonok tetején, aztán

Csopra érünk, a hatalmas várócsarnokban állunk

Lenin plafonig érő szobra alatt, remegve, mit koboz el megint a

vámos, elviszik-e megmotozni apámat.

A bolondok kukucskálnak a kórház ablakán, üres lesz a

Mebejscsik stadion, megyünk a Muzsalyi úton, a Szentföldig,

balra fordulunk, a Csaba utcába, a kert végében érett már a

ribiszke, megsimogathatom Morzsa fejét, a városban majd

odasétálhatok a limonádés kocsihoz, beleülhetek a

hintaszékbe Noszál Jancsi bácsiéknál, aki focibíró, s azzal

dicsekszik, hogy a nők az ő combjai miatt járnak meccsre.

A hordó megtelik esővízzel, az árokparton gombócot

gyúrunk az agyagból, ujjunkkal lyukat fúrva belé, a földhöz

csapjuk, s akkorát durran, hogy csöng a fülünk, ha

megkérdik, mi akarok lenni ha megnövök, azt mondom

János Vitéz, huszár, mint Paládi Sanyi bácsi, a Vérke partján ott áll

majd, s meglát engem Iluska.