Samu János Vilmos
Öt nap

Egykoron, még az idő tájt, amikor az év mindössze háromszázhatvan napból állt, és még nem esett meg a nagy tétű, holdcsillámos-istenadó kockajáték, mely az újra beteljesült szerelmes hűtlenségből kisarjadt növekvő gallyacskát oltalmazta, és napvilágot tápláló fényt meg időt lopott neki, hogy a hold is egészen - egy körforgás alatt hetvenedrészt - elhalványult; amikor a kioltódás és isteni távolság szószólója, a megint csak epekedő-gyengéd lélekvezető múlhatatlan hajlandóságának bizonyságául mintegy maga ellen segédkezett a megszületésnél, mondjuk: egykoron a tenger- vagy talán folyójáró Dionüszoszt idegen partra vetették a habok, és oly egyedül kuporodott össze talán-van új földjén, mint az ősvíz tétlen-dermedt színén veszteglő kibomlatlan lótuszvirág.

Az istennő örvénylő vízlelkéből a terpeszkedő várakozás ringatta-becézgette elő a bezárkózó lótuszt, mert nem szorított senkit sem kebelére, és nem tárta föl ölét a vele hallgató semmi magvainak, amelyekből amúgy is csak további várakozás fogant volna, úgyhogy a kehely gyermekének -  aki természetesen nem azonos az édes bűnből kihajtó elátkozott földgyermekkel, a holdkékségből finoman összevont varázsos öt nap birtokosával és közvetett megteremtőjével - csupán anyja volt, ám ha egyetlen szülőjébe belécsimpaszkodott, a Mindenségről csüngött lefelé, és így álmatagon fölnyíló szemhéjának sugaras fénye egy egész világot deríthetett föl. De Dionüszosznak jóformán sejtelme sem volt mindenségről, világról vagy hűtlenségről és a napgyermekhez, Nefertumhoz is  aki a puhán kibontakozó lótuszszirmok közül emelkedett elő - csak a hasonlat révén volt köze, így a különös ébredés, amely a tőle kétségkívül idegen elrendeződésben, még ha a régmúlt megidézéseképp is, de lejátszódni látszott, nem vigasztalhatta meg, hanem egyedül hagyta kuporgásában. A kockajáték (ez már egészen közel állt hozzá) - a levegőbe repülő, amint képzeljük, két kocka megnyitja a forgó-bukfencező véletlen egyenes akarását, a pergő aleatorikusságból szükségszerűen kipattanó meghatározottságot, amely nem lezár, hanem értelmet ad a kockadobásnak, és lehetővé teszi a következőt, az önmagától/ból való el/kimozdulást - még nem játszódott le, és ráadásként/ennél fogva hiányzott az öt nap, amelybe belehalványult a púderkékké és reszkető gyöngévé szomorodott játékvesztes hold, pedig Dionüszosznak igen nagy szüksége lett volna rá.

A megduzzadt időben, amely a világ dolgainak bizonyos - végső soron jótét - átcsoportosításából, a gyöngédségre, rendkívülire/rendbontóra és idegenre hajló erők cinkos összedolgozásából és egy másik oldal máig szemlélhető fájdalmából fakadt, megszülethetett a bölcs király, a terebélyes tamariszkusz bölcsőjében nyugvó halott-alvó, akinek majdani fölszabdalása, vérző tizennégy darabja elborzasztotta/megnyugtatta volna Dionüszoszt, és még az is lehet, hogy miután erdőt-mezőt, hegyet-völgyet bejár, éppen ide tér vissza.