Balázs Attila
Párizsi szeletke

Tulajdonképpen (még) van, jelentem, még mindig áll ez a par exellence város: Párizs. Ha módját ejti az ember, mindenképp érdemes megnézni, akár megint-megint-megint.

Mondták sokan, hogy for example New York rég lepipálta, ahol már régen megformálódott, illetve el is tűnt a francia elveszett nemzedék, Párizs ennek ellenére tartja magát, és nem borult még ki a saját elveszejtett generációitól. Ennyire öntelt lenne Párizs? Ahol - mások mellett - annyi magyar íróművész is végigtrappolt már, vagy épp bővebben elidőzött, reflektált, írt, dalolt és defekált, csúcsra járt vagy defektelt, hogy azt a Noran Kiadó (is) alig tudta beféríteni vaskos könyvébe. Igazából csak egy kis keresztmetszetét volt képes nyújtani a dolognak. A Noran. A kötet címe: Párizs, Isten hozzád! És ennek természetesen ott van az elején az isteni Ady, közte, mondjuk, Kosztolányi meg Szomory, végén a kissé nímand Zsolt Bélával. Magyar írók párizsi novellái és feljegyzései. Be lehet szerezni, olvasni, ám a legjobb mégis elmenni Párizsba. (Ennyit az irodalomról?)

Szóval, Párizs - mint volt alkalmam ismét látni - szilárdan éli tovább a maga - mondhatni - még inkább színesedő életét. Párizs nem zavarodott össze, és nem fakult ki. Nem zuhant mély depresszióba holmi kulturális és egyéb szerotonin híján.

Töméntelen remek éttermére nézve megállapítható: egyáltalában nem lett anorexiássá, meg amúgy alkoholistábbá sem, mint vala Lautrec idejében. Bulimiásabbá sem.

Van itt valami működő lendület, irigylésre méltó egyensúly, bizakodás, ha némi kétkedéssel is, azonban az egészséges szkepszis határain belül. Pezseg az élet, s van bevétel, tragikusan röhejes túlszámlázás nélkül. Átlagban nekünk drága, ezt viszont ki nem szokta meg? Kicsit össze kell rántani a dárzsont, ugyebár, ha ott nem kimondottan a Szajna-parti klosárokkal szeretnénk trafikálni, de hát az meg a mi bajunk (nem éppen szerencsénk). Maj' meglátjuk, ha minden igaz, az euróval mire megyünk. És egyáltalában mire jutunk Párizs városával. Lebratyizhatunk-e bármikor is?

A "francokkal". Megemésztve a jómagunk által fel-feltálalt, hosszas puhítások után is rágós Trianon-szeletet. Meg egyebet. Van rá sansz. Mert apróságokra Párizsban nem emlékeznek, ahhoz ott túl bő, örökké új kínálattal szolgál az élet.

Ugyan kit izgat a Montparnasse-on például, hogy a közeli Rambouillet-ben az újabb történelemben zátonyra futott bizonyos "nagy" balkáni elképzelések "java" is? Ne röhögtessük magunkat. Ott kit érdekel? Zsönöszepá. Bennünket... amennyiben. De tök hatástalan duzzognia bárkinek bármiféleképp. Foganatja nincs.

Párizs éli a maga életét, amelyben ugyan profitál a történelemből, de nem reked benne. Úgy látom, kimondottan a saját históriájába sem ragad bele. Legkevésbé terhes ettől a Bastille közelében megostromolt, viszonylag olcsó kínai étterem pl.

Ott nincs történelem, forradalom, régi harc, legfeljebb némi távoli asszociáció a paradicsomszószban meg a kemény húsgombócokban. A felszolgáló szende ázsiai lány mosolyából már nem az orléans-i szűzé villan elő. Vagy mégis? A szkizós, látomásait az égből ömlesztve kapó Jeanne d'Arc elmosódó arca a bambuszlevesben? Arrébb rákszirom, édes-savanyú húsdarabkák, meg valami hatalmas, dülledt, barna sze-csuáni dödölle, desszert-gombóc, mint Ady Endre agyas feje.

Egyébként a látomások hiányában ugyancsak nem szenvedő, remek publicisztikai vénával is rendelkező Ady írta vala, miszerint Budapestet azzal szokás fejbe vágni, hogy nem olyan magyar főváros, mint amilyen francia főváros Párizs. Párizsra pedig nem szoktak ugyan Budapest példájával rápirítani, de ugyanezt a vádat százszorosan szórják. Szerinte az (akkor) új francia irodalomban valóságos iskolája támadt a Párizs-gyalázásnak. Hogy Párizs nem francia se nyelvben, se lakosságban, se szokásban, se arcban. Hogy Párizs lassan-lassan idegenek, jövevények, kalandorok prédája lesz, mint egykor Athén. - Fogós a kérdés - állapítja meg költő-óriásunk -, s az egy hajóban utazók is veszettül távol vannak egymástól, mert hát ki, milyen, micsodás az igazi francia, s hol kezdődik a jött-ment? - Nos, tényleg fogas kérdés.

Én egy "montparnasszusi" sörözőben rogytam le megválaszolni magamban a megválaszolhatatlant. Kukkolásom eredménye az lett a ki-bejáró, önfeledt ifjú párok láttán, hogy bitangul elkeseredtem. Hiszen teljesen háttérbe szorult a franciák eredetének gall meg kelta teóriája. Na, nem emiatt lett úrrá rajtam némi depi, hanem a saját fogyatkozó-szaporodó éveim miatt. Ugyanis olyan remekbe szabott vegyes párocskákat láttam, gyönyörű, teljesen francia nővé lett, volt gyarmati egzotikumokat francia fiúkkal, illetve fordítva, hogy alig maradtam ülve. Alig fogtam magam vissza, hogy fel ne pattanjak primitíven üvöltözve (az én kirívó konyha-franciámon), hogy hát: gárszon, egy porció ifjúságot kérnék magamnak is, bármelyik isten szerelmére! Itt, Párizsban! (Na jó, jó... persze.)

Maradt még egy kis csendes művelődés rövidke, nyúlfarknyi utam végére.

Elmentem hát a Pompidou-központba, ahol örömmel tapasztaltam, hogy New York ide vagy oda, M. Duchamp legendás hólapátja bezzeg még mindig ott van kiállítva, például Beuys befilcelt, mitikussá lett zongorájának társaságában. Amennyiben emlékezetem nem csal, ugyanott láttam én ugyanezt a ready-made alkotást huszonvalahány évvel ezelőtt. Ha emlékezetem tényleg nem csal, zongora nélkül, de mindegy.

- Egy élet java két hólapát között - villant agyamba a gondolat, s paradox módon ettől rettent megkönnyebbültem. Aznap éjjel nyugodtan aludtam: Párizsban. Álmomban franczia tsókot hintve erre-arra, és csak szólt, szólt Beuys filczongorája. És csillámlott a Szajna. Reggel úgy döntöttem a Lafayette tornya alatt, amennyiben túlélem a repülést, röpke kis párizsi élményem megosztom majd emitt nagyra becsült olvasóim kicsinyke, de annál értékesebb táborával.

És most ide, a végére illesztem a poézis kedvelőinek egy igazi francia piszoárban holmi kiakadt óvszer-automata előtt régen fogant lírai átdolgozásom töredékét:

ont monoton kotont konokon...

Jó, ennyi itt tényleg elég. Viszlát, Párizsban! Hol általában ott röpköd valami megfoghatatlannak érezhető, felfújható és elereszthető ígérete.

Budapest, 2002.