Sebők Zoltán
A százlábú baklövése

Hagyományosan a művészet is és rendszerint az a hely is, ahol korábban a művészetet bemutatták, szakrális volt. Így aztán mindaz, ami a ,,művészet templomaiban", vagyis a múzeumokban megjelenik, még ha adott esetben szélsőségesen profán vagy banális is, őrzi és folyamatosan sugározza az eredeti szakralitás emlékét. Furcsa módon minél profánabb jelenségekről van szó, annál inkább. Azt hiszem, igaza van Gilbert Keith Chestertonnak: amikor megrendül az Istenbe vetett hit - és hát a modernizmus ennek jegyében virágzott fel - nem az történik, hogy az emberek semmiben sem hisznek, hanem mindenben hisznek.

Mindenesetre a modernista kultúra felületes ránézésre is ilyen mindenre kiterjedő hitről tanúskodik. A modern ember halálkomolyan hitt a primitív és egzotikus kultúrákban, a gyermekek és az elmebetegek alkotásaiban, a véletlenben, az álomban, az ipari késztermékben, a szemétben, az utcai falfirkákban - hogy csak a modernizmus néhány jellemző gócpontját emeljük ki. Ezek a hitek periodikusan söpörtek végig a modern kultúrán, de az indoklás valahol legbelül mindig ugyanaz volt: az efféle szélsőségek arra jók - érveltek a filozófusok -, hogy rajtuk keresztül egyfajta önreflexiót gyakoroljunk. A műalkotás nem a külső valóság visszaadására, megkettőzésére vagy kifejezésére való, hanem mindenekelőtt arra, hogy megtudjuk, mi is a művészet. A modernizmus mindenekelőtt a művészetről szólt - mondják vezető filozófusok - vagyis velejéig önreflexív volt, mint ahogy hasonlók mondhatók el a filozófiáról, a modern tudományról és a mai lélektan domináns irányáról is. Jellemző például, hogy Clement Greenberg, a huszadik század minden bizonnyal legbefolyásosabb kritikusa a modernista festészetet Kanttól eredezteti, aki, értelmezése szerint, ,,a logikát arra használta, hogy segítségével meghatározza a logika kereteit".

Csakhogy az egész kultúrát átitató, s a modernizmus ősprincípiumát jelentő önreflexió - legalábbis eredetét tekintve - megint csak teológiai alakzat. A zsidó-keresztény Isten egyik nagyon lényeges tulajdonságára vezethető vissza, arra, hogy ez az Isten meghatározásánál fogva maradéktalanul ismeri önmagát, minden tettének teljes mértékben tudatában van. A modern önreflexív kultúrának kezdettől fogva ilyen Isten az ideálja - nyilván mondanom sem kell, elérhetetlen ideálja. Egy mai Chesterton tehát valami ilyesmit mondhatna: amikor megrendül az Istenbe vetett hit, nem az történik, hogy az emberek semmiben sem hisznek, hanem igenis hisznek abban, hogy képesek az Istent utánozni. De természetesen nem képesek. Ha szabad egy híres távol-keleti hasonlattal élnem, egy zen-anekdota szerint egyszer megkérdezték a százlábútól, hogy miként tudja azt a rengeteg lábát olyan szép összhangban mozgatni. A százlábú olyannyira elgondolkodott a kérdésen, hogy ettől kezdve össze-vissza rakta a lábát - egyszerűen elfelejtett járni. Valami hasonló történt a módszeres önvizsgálatra vállalkozó modern kultúrával is: a mindenre kiterjedő önismeret elérése helyett összezavarodott, megmeredt és sok tekintetben cselekvésképtelenné vált.

Miért mondom el mindezt? Először is azért, mert napjaink kultúrájának fő drámája abban rejlik, hogy éppen az önreflexív kultúra alkonyát éljük. Beláttuk, hogy a visszaható műveletek sokasága, amelyek a modernizmust uralták, bénuláshoz, kiüresedéshez vezettek. És nem tudjuk, hogyan tovább. Nem tudjuk, hogy az önreflexív kultúra romjain milyen új kultúrát kellene felépítenünk. Azt hiszem, ezt a nemtudást hívjuk posztmodernnek.

Mindenesetre a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján megjelenő új festőiség vezető képviselői, fütyülve a művészet mibenlétét illető kötelező modernista kérdésfeltevésre, képzeletben mitikus tájakat kerestek fel, szakrális személyiségeket szólítottak meg, jelentésekben gazdag kulturális toposzokkal álmodtak, s hagyták, hogy vízióik minden intellektuális ellenőrzés nélkül, egyfajta fiatalos könnyedséggel kerüljenek a vászonra. Olyan közvetlenséggel, amely nincs tekintettel se konvenciókra, se szabályokra, de még a lehetséges értelmezésekre se. Mindezt elnyomni látszott az a gyermeki öröm, hogy íme, itt a szemünk előtt valósul meg valami, ami ilyen formában még soha az életben nem létezett.

Ha szabad ismét a távol-keleti százlábú-hasonlatra utalnom, az új festészet képviselői megint elkezdtek szabadon, önfeledten járni. S ezzel a dolog természeténél fogva művészetük ,,teológiája" is gyökeresen megváltozott. Ennek a radikális önfeladásnak ugyanis már látszólag semmi köze a judeo-keresztény Istent imitáló önreflexív kultúrához, hanem annál több a távol-keleti hagyományhoz, ahol a kulturálisan is mintaadó istenség eleve sötét - gondoljunk csak Kalira -, nemcsak a földi halandók, hanem önmaga számára is átláthatatlan, kiismerhetetlen. Ebben a kultúrában, éppen ezért, az önreflexió helyett a kulcsszó az önfeladás, vagy ahogy arrafelé mondják, a vu-hszin, vagyis a nem-tudat -, ami nem csupán a százlábú bravúros araszolásának előfeltétele, hanem minden emberi cselekvésé is. Mindenesetre az új festészet képeit legszívesebben ebbe a kultúrába sorolnám, de nem egészen egyértelműen. Többek között azért nem, mert ezek a munkák valahogy mégis éberen őrzik az épp halálán levő önreflexív kultúra emlékét. Az efféle emlék pedig, legalábbis a jelenlegi nyugati kultúrában, nem csupán az önreflexió emléke, hanem egyúttal mélységesen önreflexív aktus is. S mindez a mai kulturális atmoszférára is roppant jellemző mozzanat. Az önfeledség útjával kacérkodó posztmodern valahogy úgy járt az önreflexív modernizmussal, mint ahogy Kant járt az ő hűtlen szolgájával, Lampéval. Miután ez a bizonyos Lampe gonosz módon folyton becsapta gazdáját, a nagy német filozófus kénytelen volt elbocsátani őt. Amikor ezt megtette, mintegy a biztonság kedvéért egy cetlire felírta magának, hogy ,,Lampe nevére mostantól nem kell többé emlékezni". De hogy ezt még véletlenül se felejtse el, a feliratot tartalmazó cédulát ettől fogva mindig magánál tartotta.

Azt hiszem, valami hasonló történik a mai posztmodern szituációban is. Két külön-külön is nehezen járható, együtt pedig teljességgel összeegyeztethetetlen út - az önreflexió és az önfeladás útja - keresztezi egymást. S az így keletkező produktum a dolog természeténél fogva hibrid-lény, kentaur-lény lesz, ami szépnek, harmonikusnak, összeszedettnek aligha mondható ugyan - tehát önfeledten csodálni sem lehet -, ám megvan az az előnye, hogy sűrített formában és olykor hallatlan intenzitással testesíti meg azt az egyetemes tanácstalanságot, ami nemcsak az úgynevezett ,,magas" kultúrát, hanem mindannyiunk lelkét külön-külön is jellemzi.