Fekete J. József
A folytathatatlanságról

Töprengések

Urbán András írásaival legutóbb a fiatal prózaírók szövegeit egybegyűjtő, A varázsszobor című könyv recenzenseként találkoztam 1990 táján. Aztán a szerző tollából talán nem születtek újabb szövegek, akárcsak a kötetben szereplő Bencsik Gábor novellái is az akkori jelentkezés dokumentumai maradtak. Az antológia szerzői közül Jódal Kálmán a Gemma-sorozatban még egyszer esélyt kapott, míg Lovas Ildikó és Hász Róbert végérvényesen megmaradtak az irodalom vonzáskörében, és műveik által hivatásukat az íróságban határozhatjuk meg. Urbán András színházi rendezőként a drámai kifejezésmód mellett kötelezte el magát, és vélhetően a húszéves korában megjelent antológia óta nem igazán foglalkozott írással.

Éppen emiatt furcsállom, hogy a zEtna Vulkáni Helikon című sorozatának második kötete a fiatal Urbán életművéhez nyúlt vissza, azzal tisztelve meg a szerzőt, hogy a Vajdaságban megjelenő kiadványok példányszámához mérten a legelőkelőbbek közé emelte az ezernyolcszáz könyvecske kinyomtatásával és a Képes Ifjúság által az olvasókhoz való eljuttatásával. E tevékenység, mármint a nagy példányszámú irodalmi kiadványok megjelentetése és biztos célba juttatása, miután már tényleg csak az olvasó szándékán múlik, hogy beleolvas-e a kezébe letett könyvbe vagy sem, megérdemli a folytonos emlegetést, mert a könyv népszerűsítésének ritka példájaként emelhető ki a fantom-könyveket gyártó kiadók tevékenységével szemben.

Persze, marad a kérdés, miért éppen Urbán András Hajnali partizán című kötete jutott e megkülönböztetetten kiemelt lehetőséghez? Úgy tűnik, egyetlen magyarázat van: a szövegminőség állandósága.

Ez az ugyanis, ami azonnal szembeötlik a kötet olvastán. A szerkesztő Toldi Éva ki is emeli utószavában, hogy a mostani megjelentetéskor a szerző a szövegein semmit, vagy legalábbis semmi lényegeset nem változtatott, vagyis egy tucat esztendő után is vállalja tizenhét-tizennyolc éves korának alkotói útkeresését. A szövegek összehasonlíthatóak, hiszen a mostani kötetből A varázsszobor című antológiában is szerepel az Amikor szöktem a kutyák elől, a Tricianus szolgálatában, a Meg kellett volna festened és a Hajnali partizán című opus. Végső soron, a szembeötlő állandóság az eleve letisztázódottságban nyilvánul meg: Urbán novellái, illetve Gyíkok című drámája mind nyelvileg-esztétikailag, mind tartalmilag-tematikailag, mind műfajilag-műfajtagadóan eldöntött, s bármennyire furcsa is egy a serdülő- és a felnőttkor határán eszmélődő, a gyermeki tapasztalatokat felnőtt gondolkodással átértelmező fiatal esetében erről beszélni, de egyben folytathatatlanul le is zárult ez az írással teremtett világ. Volt alkalmam olvasni egyéb zsengéket is, a felnőttkor határán született alkotásokat, de Urbán Andrásnál nem fordulnak elő azok a prózaírás gyermekbetegségére utaló tünetek, amelyek emezekben megjelenek: a nyelvi bizonytalanság, a fogalmi tisztázatlanság, sematikus problémafelvetés, irodalmi példa nyomán kifejtett problémamegoldás, az epikus és a lírai megközelítés eldöntetlensége, árnyalatlanság, elnagyzoltság, vagy éppen túlírtság. Urbánnál minden tisztázott, csupán a problémafelvetés újul meg folytonosan. A nagymonológok, levelek vagy éppen drámai dialógusok formájukat megtalálták ugyan, amivel egyben tagadják is a klasszikusnak mondható alapformákat, de a tematika, az üldözöttség alól nem adnak feloldást. A novellahősök folyton valami kényszerű menekülési helyzetben találják magukat, és iszkolásra kényszerülnek, noha a szemhatáron nem nyílik előttük menekvést biztosító hely. A menekülés talán a felnőtté válással járó megkötöttségekkel szembeni magatartás, a lefojtottság alóli kibúvó keresése, az egyénre rárontó félelem által kiváltott ellenmozgás, mindenesetre uralkodó motívum, ami tartalmilag és formailag is formálja a szövegeket: a novellákat, amelyekben folyton valami megdöbbentővel, sokkolóval, rémisztővel találkozunk, amelyek történetmondása mindig valahol az ébrenlét realitása és az álom, vagy az ájulat szürrealista hallucinációival ötvöződik, és kizárólag olyan szituációkat teremt, amelyek a szabadságot korlátozzák, ellehetetlenítik a létet, menekülésre kényszerítenek, borzongást, félelmet, rettegést váltanak ki, amivel szemben csak az iszkolás vagy a megadás rituális gesztusa marad válaszul. A valóságtól elidegenített, fiktív helyzetek között sajátosan autonóm szövegvilágot teremtett a szerző a Viar című ciklusban. Talán éppen ez az a ciklus, valamint a Hajnali partizán és a részben a Gyíkokban is feldolgozott, Amikor szöktem a kutyák elől szövegek Urbán András szövegvilágának tartópillérei. A Viar tűnik legérettebbnek, legkidolgozottabbnak és egyben - folytathatatlannak. Legalábbis nem látok olyan irányt, amely felé lendíthető lenne a történet. Urbán András fiatalkori szövegeivel megteremtette a prózaírás egyik lehetséges változatát, és ahogy ez általában lenni szokott, művével egyetemben megteremtette annak zsákutcáját, folytathatatlanságát.

Így keletkeznek az egyedi, folytathatatlan alkotások, amelyek tíz-húsz év vagy több évtized után is lehetővé teszik a hozzájuk való visszatérést.