Gobby Fehér Gyula
A hamisítás ideje

Azt, hogy valami baj van a társadalomban, az írók régen észrevették, régen meg is írták. Svetislav Basara novellája, a Falseland, 1988 óta szinte valamennyi délszláv antológiában szerepel, nem véletlenül. Arról szól, hogy van egy ország, amelyben minden évben újraírják a történelmet. Az éppen érvényes mércék szerint. Az új szövegben történelmi személyiségek, események, ismert emberek úgy tűnnek el, mint a szemfényvesztők galambjai a levegőben. Helyettük soha nem létezett nevek, világnagyságok, kitalált győzelmek, soha meg nem vívott csaták leírása jelenik meg. Erről a jelenségről írt régebben, még 1969-ben Radomir Konstantinović A vidék filozófiája című művében, amely (aktuálisabban, mint valaha) magyarul 2001-ben jelent meg Radics Viktória fordításában. Erről írt Mladen Markov bánáti író, aki most kapta meg a NIN-díjat az Apám temetése című regényéért, de a hamisításokról a Zűrzavaros idők című műve szól.

Azt, hogy a mögöttünk levő évtized a hamisítások ideje volt, szinte nem is kell bizonygatni. Aki kiment a piacra, tapasztalta. Kénytelen volt ezt észrevenni nemcsak hazánk hamisításokhoz edzett népe, az egész posztkommunista tábor is. Legközönségesebb példa a hamisított benzin volt. Mindenütt megjelent. Nehogy azt higgye valaki, hogy csak az utcai árusoknál, öt- vagy tízliteres műanyag kannákban, mint nálunk. Egész vonatszerelvény hamisított benzin kelt át a határokon, fortyogott a becsapott motorokban, szennyezett földeket a szivárgó tartályokból. Tönkretett autók sorai szomorkodtak a volt szocialista országok műhelyeiben. A hirtelen gazdagodás egyik legsikeresebb módja volt hamisítani a benzint, savval dízelolajból benzint gyártani, a sárga benzint krepp-papírossal rózsaszínre festeni, a védtelen vevőt becsapni, mindenkit, aki pénzt szánt rá, megnyírandó birkának tekinteni. A következménye az lett, hogy a becsületes, idézőjelben mondhatom csupán, de megtörtént, a becsületes kapitalista cégek, mint amilyen a Shell is, fejvesztve menekültek kifelé ezekről a piacokról, hiszen ennyi gazsággal, ilyen méretű csalással ők nem versenyezhettek.

Emlékszünk rá, hamisítottak piros paprikát is. Méghozzá nem a régi, egyszerű módon, vagyis nem vörös téglaport kevertek hozzá, ami ugyan kissé nehezen emészthető, de senkit sem sodor életveszélybe. Most ólomreszelékkel nehezítették a paprikát, ami tönkreteszi a fogyasztó belső szerveit, ellenszere nincs, aki ilyet evett, a legjobb esetben élete végéig cipeli veséjében az ólmot. Hamisított pálinkát ittak a hamisított ecettel savanyított ebéd előtt az emberek. Álrendőrök fizettették meg velünk a kitalált büntetéseket. A pénzünkért hamisított elismervényeket kaptunk, akárcsak az ebéd után a lakásba becsöngető vöröskeresztes aktivistáktól, akikről kisült, hogy utolsó gazemberek, mert áljelvényt viseltek, talmi papírosokat osztogattak, hogy a valódi szerencsétlenektől elrabolják az utolsó pénzünket is, ami még megsegítésükre jutott volna. Tömegesen járták falvainkat az álorvosok, akik a külföldre szökött szakkáder helyére jelentkeztek, hamisított diplomákkal álltak munkába, s a valódi betegeket ide-oda utalták, titokban reménykedve, majdcsak akad az egészségügyi szervezetben valaki, aki rájön, mi a beteg igazi baja, és meg is gyógyítja. Ezek még a becsületesebbek közé tartoztak. Mert vannak talmi doktorok, akik egyáltalán nem is titkolják, hogy azelőtt kárpitosok, asztalosok vagy banktisztviselők voltak. Ők fennen hirdetik, hogy megtalálták az örök élet titkát, vagy a minden bajt gyógyító isteni energiát, esetleg a betegséget elűző talizmánt, sőt az élet értelmét meg a végső megoldást. Fennhéjázásuk nem hiábavaló, hiszen a hamis igazságoktól megrémült emberek ezrei keresnek náluk gyógyulást. Minden dunai kavics drága pénzen kel el, mintha gyémánt volna. Az emberek szárított füvek tonnáit fogyasztják orvosság helyett. Igaz szavak helyett kitalált igazságok tudatlanul összeállított zavaros szövegeit olvassák száz könyvből életükben tévelygő olvasók.

De mit reméljen az ember olyan korban, melyben az ajtaján nap mint nap álmenekültek tömege jelentkezik, csönget, hogy pénzt csaljon ki a zsebéből. Melyben álpróféták hirdetik az igazságot újságban, rádióban, tévében, ahol új és újabb hamis jövendőmondók jelennek meg, és hazug szavakkal kitalált jövendőt jósolnak neki. Melyben nem létező világhírű divatházak hazug modelljeit kínálják neki megvételre a kétszínű árusok. Melyben a kozmetikusnál ki tudja hol kevert pacsulit kap, pedig a díszes dobozon ott áll: igazi francia termék. Melyben utazási szerződést köt vele olyan iroda, amelyről a repülőtéren derül ki, nem is létezik, és a jegye egy mindenki előtt ismeretlen járatra szól, egy olyan soha meg nem épült szállodába, amelyet még meg se terveztek.

Kit vigasztalhat, hogy ezt megírták az írók? A valóság sokkal érdekesebb és sokkal bizarrabb az írók képzeleténél. Nálunk nemcsak a történelmet hamisították, mint ahogy azt Jovica Aćin megírta a sakkozó Lenin képéről szóló történetben. Arról a régi fotóról minden évben eltűnt valaki. S ahogy múltak az évek, lassan elfogyott a képről az egész Központi Bizottság. S a végén már az sem volt biztos, amit az egykori újságok képaláírásként megfogalmaztak, vagyis hogy Lenin a dácsa kertjében valóban Maxim Gorkijjal sakkozott-e, vagy Sztálinnal, aki e híres törlések hátterében buzgólkodott. Nálunk maga a valóság volt hamis, az emberek élete és halála is. Álságos a cél, amiért az emberek éltek, és csalárd a tét, amiért meghaltak. Döbbenten látjuk, becsapnak bennünket azok is, akik kihirdették, vége a csalásoknak. Akiknek tapsoltunk, mert helyeseltük, hogy elég volt a huncut kereskedőkből, elég az álruhás tisztségviselőkből, elég a kétszínű szónokokból, elég a csalárd kultúrából. Pedig, ha valamiben reménykedhettünk, az a csupasz igazság, amelyről tudtuk, hogy keserűbb, mint az önbecsapások és más hazugságok édessége, de elhittük, hogy legalább újra tudatában lehetünk valóságunknak. Az ember nem kíván tévelyegni egy minden ízében hamis világban, mint a furcsaságoktól megszédült gyerek a vidámpark torz tükrökkel teli szobájában. Még akkor sem, ha tudja, hogy a tükörből nem egy tündér néz rá vissza. Végre ki akarunk kerülni a ravasz labirintusból, hogy szembenézzünk önmagunkkal, akármennyire is kényelmetlen, bántó vagy nehéz a valósággal való szembenézés. A hamisítások éveinek véget kell vetni, különben újabb nemzedékek lesznek kénytelenek elhagyni e hazát. Ha a társadalom nem néz szembe önmagával, ismét embereket vet oda áldozatul fölöslegesen. A csalárdság pókhálóként vesz körül mindenkit, a szemek elhomályosulnak, a kivezető út messze kerül. Az íróknak ugyan új témái lesznek, de nem ők keresték őket. Ahogy azt már a jó öreg Arisztotelész megmondta: " a történelem megtörtént eseményeket mond el, a költészet pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnének." Vagyis hát, ne tessék folytatni a hamisítás éveit az írók miatt egy percig se. Az írók majd képzeletükre bízzák magukat. A hamisítás azonban mindnyájunk valóságát és életét tönkreteszi.