Dr. Kerekes József
Daniela igaza

Majtényi Mihály Novellapályázat, I. Díj

Régi történet ez, annyira régi, hogy a mai olvasónak sem az igazságot, sem a bűn fogalmát nem akarja tolmácsolni. Hogy mégis lejegyeztetett, abból a tanulságból fakad, mely valahogy így hangzik: a megrágalmazott, félreállított magányosoknak, igazságuk bizonyítékait is bűnjelként érzékeli a közösség. Shakespeare ezt szebben mondta: "a rágalom túléli a halált s nem tágít onnan, hol egyszer megállt".

*******

A sors könyvében úgy rendeltetett, nem, Jakov J. úgy határozott, hogy anno Domini 1890. pálcát tör eddigi élete fölött. Vízbe ölte magát, míg a hajósnép egy távoli kikötőben szórakozott a maga módján. Másnap reggel találtak rá, már felpuffadva. Ott lebegett a lágy hullámokon, ahol a tenger áttetsző zöldből haragos kékre váltja színét, a mélység határán. A gyászszertartás rövid volt, mert a hajópdkában szivárgást kellett helyrehozni. Súlyokat aggattak a holttestre és a hajónaplóba bejegyezték: Jakov J. meghalt a. d. 1890. Halála oka: vízbefulladás.

Gyászolja Daniela J., aki a gyászhírt három hónapra kapta meg, egyik szomszédja tolmácsolásában: "vízbe ölte magát". A kapitányok falujában, az 1700 méter körüli Szent György csúcs alatt, egy matróz halálhíre szokványos eset. De hogy valaki önszántából a halált válassza a legszebb korban, ez megdöbbenést keltett a faluban, sőt a környező pásztorkunyhókban is. Jakov J. 28 éves volt, négy éve házas, olajfái bőtermők, palatetős háza közel a forráshoz, ahol Daniela sulykolta ingeit, sűrűbben és türelmesebben, mint más asszonyok. Gondos, családias embernek ismerték, aki szorgalmasan gyűjtögette és hordta haza dukátját. Inni is csak azt itta, amit környezete is: feles prosek vízzel, néha kenyérdarabokat mártogatva a pohárba. Ettől még senki eszét nem vesztette csak hangulatot kapott a mindennapos birkózásra a kövekkel, melyek minden kapavágás után úgy tűntek elő a talajból, mint a százfejű hidra. A falucska első kőházai elég távol épültek a tengertől, távol a partra szálló kalózok fosztogatói kedvétől, de elég közel a visszatérő hozzátartozók felismerésére. Amíg megjönnek a messze járó férfiak, néha egy év is elmúlik. Hoznak persze halálhírt az öböl bejáratánál feltűnő hajók, mert a halál a tengeri ember útitársa, hiába vigyáz rájuk Szent Miklós barackkal a jobb kezében, pásztorbottal a baljában. Kolera, skorbut és más idegenben felszedett kór tizedeli a hajósnépet. De hogy valaki önkezétől pusztuljon, erre nem akadt példa a Szent György-csúcs alatt.

Megülepedett a titokfátyol, és berányékolta Jakov J. háza táját, rátelepedett akár a szomszédos hegy árnyéka a kertre, az olajfákra, a bennlakók álmára, úgy tűnt, még a ház jószágai is mélázva néztek a tenger felé, ahonnan gazdájuk érkezését várhatták. Az egymásra utalt emberek pedig nem szeretik a titkokat. A titok olyanok, mint a métely, rág, pusztít és bajt hoz a viselőjére mindhamar.

Daniela egyenes derékkal viselte a gyászt, és a fogak közt átszűrt félköszönéseket. Megszokta, hogy utána fordulnak, ha hosszú fekete szoknyájában kőröl kőre lépve, kisétált a faluból. Mert az özvegynek még rendes körülmények között sincs kihez járnia. Amikor Jakov szamárháton áthozta a hágón, másik állat hátán a hozományával - örökre hozta. Temetés, esküvő és egyébb hírek az ő falujából napokig utaznak, s így elvesztik aktualitásukat. Szabad férfi pedig nem akad a tizenhat éveseknek sem, a gyászt tehát minden terhével viselni kell és illik egy életen keresztül. A pap, aki egyszer hetente szamárháton hozta az igét és a bánatot, a lelkeknek a vigaszt, misét tartott Jakov J. emlékének, és ezzel feloldozta a hit ellen elkövetett bűnből. Isten előtt kiengesztelést nyert Daniela, s ha az embernek nem kellett, annál szorgalmasabban látogatta Isten házát. Elvállalta a templom takarítását, májusban friss szegfűvel és margarétával díszítette az oltárt.

Csengetyűzött a rézgarasért, gyertyáért ment kilométereket a Nagyfaluig. Vezekelt és szigorúan böjtölt, mert amit Isten előtt elnyert az irgalmas pap jóvoltából - mármint, hogy Jakov J. halálához semmi köze sem neki, sem ágyának, asztalának, de még olajfáinak sem - az emberek előtt is bizonyítani kellett. Maradt azonban mindemellett a titok, a kérdés, mely válaszra vár, és mint ilyen elkendőz, gyanút táplál, rágalmat szül. Ezen az isteni engesztelés sem változtatott a pap kegyes szavain keresztül. Maradtak a félköszönések, utánanézések, fejcsóválások.

Ekkor megtört Daniela és vallott. Először a juhok pásztorának, egy féleszű öregasszonynak mondta el, amikor az kertje mellett egy ovális kövön megpihent. Azután sulykolás közben az asszonyoknak. Elmondta, hogy gyermekáldást vártak már négy éve, mindhiába. Elmentek titokban a Nagyfalu orvosához is, aki vállát vonogatta és a gyakorlatra hivatkozott, ha három évig nem maradt másállapotban, a negyedik és az utána következők már kétségesek. Ez utóbbi éveknek - mondta - már magukban kell hordaniuk a megbékélés vigaszát, azzal a tudattal, hogy a gyermektelen házasságok nem okvetlenül boldogtalanok. A falunak azonban más a törvénye: a meddő házasság válásra kötelez emberemlékezet óta. Biztosan ez vitte a halálba férjét, akit nem tudott választani a magtalanság szégyenletes magának élése és a válás között. Merthogy Danielát szerette, ehhez nem fért kétség. Bizonyosság erre mindenkori hazatérésekor a felfokozott érzelmi telitettségű találkozások, leveleinek hozzávágyó hangja és az ajándékok sokszínűsége.

Nem volt már titok körülötted, Daniela, még annyi sem, amennyi más asszonyoknak a teremtés óta megadatott: a szerelem óráinak bizalmas intimitása. Igazságot mégsem hozott enyhülést, mert a rágalom megvettéssé változott. Magtalan nőnek lenni, ha nem is bűn, de véges, határos és értelmetlen állapot, olyan időkben, amikor minden létezés értelme a kő és a tenger örökkévalóságához méretik. A meddő asszony szerelme tartalmatlan, mert nem hordozza a túlélés bizonyosságát. Itt pedig együtt kell élni a köves talajjal, megkapaszkodva benne az utódok kezeivel. A háznak, kertnek, olajfáknak, és mi értelme van, ha úgyis dobra verik majd őket?

A falu gyanúból megvetésre váltott, ítélete azonban nem törte meg, hanem dacossá tette Danielát. Egy este, mikor a levendulaillatban tücsökzenére táncoltak a telihold sugarai, odaadta derekát valakinek, és megmutatta magát a falunak terhesen. Terhét büszkén hordta, amit jóhamar nem takart a sima fekete szoknya, hirdetve mindeneknek, hogy ő nem oka sem halálnak, sem a meg nem fogant életnek.

Így esett bűnből bűnbe Daniela, néhai Jakov J. szép özvegye, aki csak hasonlatos akart lenni az emberhez a.d. 1890-ben.