Sebők Zoltán
Az élet mint vándorlás

A salamoni Bölcsességek könyvében olvasható többek között a következő mély értelmű mondás: "Az élet vándorlás". Az idős Goethe, eseménydús életét összefoglalva, 1823-ban jegyezte fel naplójában: "Életünk: vándorlás." La Rochefoucauld herceg Maximái között található a következő észrevétel: "Ha helyesen szemléljük, rá kell jönnünk, hogy életünk nem más, mint vándorlás." A Fliegende Blatter című bécsi szatirikus lap egy régi számában a következő gondolatforgácsra bukkanhatunk: "Az életünk - vándorlás." A múlt század húszas éveinek elején volt egy osztrák operett-sláger, melynek refrénje így hangzik: "Vándorút az élet, napról napra téved".

Mindezek ismeretében Kőfejtő című 1922-ben publikált esszékötetének bevezetőjében Egon Friedell ugyancsak vándorláshoz hasonlítja az életet, ravaszul nyitva hagyva a kérdést, hogy ezek után minek is kell őt tekinteni: egy Salamonnak, egy Goethének, egy La Rochefoucauld-nak, gondolatforgácsolónak vagy egyszerűen agyalágyultnak.

A fentieket valamelyest más formában már leírtam Művilág című 1996-ban megjelent esszékötetemben, tehát az eddigiek többszörösen is idézetként foghatók fel: idéztem magamat, amint azt a Friedellt citálom, aki megint csak sorra idézett Salamontól, Goethétől, La Rochefoucauld-tól, a bécsi szatirikus lapból és az osztrák operett-slágerből, miközben ott fityeg a bizonyára megválaszolhatatlan kérdés, hogy az idézett szerzők közül ki kit idézett, netán plagizált. Meg az is, hogy vajon ki mire gondolhatott, miközben papírra vetette a látszólag szinte azonos kijelentést.

Érdemes egy pillanatra elgondolkodni az előállt helyzeten. Először is, tanácsos megfontolni, hogy vajon miféle információs értékkel rendelkezik az a megnyilatkozás, hogy "az élet vándorlás". Dacára annak, hogy már jó ideje ezzel a kérdéssel fekszem, ezzel álmodom és ezzel kelek, igen nehezen tudok bármi értelmeset mondani róla. Akárhonnan közelítek is hozzá, az utolsó pillanatban mindig kicsúszik a markomból. Először is, bizonyára azért, mert túl általános. Az idézett megfogalmazások egyikében-másikában még az sem konkretizálódik, hogy vajon miféle életről is van szó: az emberekéről, a csúszómászókéról, a mohákéról, netán az élesztő gombákéról? Ha feltételezzük, hogy kizárólag az emberekre vonatkozik, a nomádok helyeslően bólogathatnak ugyan, de vajon mit szólnak hozzá azok a letelepedettek, akik épp mélyen gyökerező vallási, erkölcsi és kulturális gyökereikre szeretnek hivatkozni? Akár ha a növények földhöz kötött életét élnék.

Ráadásul még az sem mondható el, hogy szükségszerű kapcsolat lenne a vándorlás és a vitalitás között. Igaz ugyan, hogy a gyaloglás megmozgatja az izmokat, jótékonyan serkenti a vérkeringést, következésképpen fitt-té teszi az embert, de ez minden rendszeresen végzett testmozgásra érvényes. Az idézett szerzők mégsem azt állították, hogy az élet kocogás, úszás, netán szertorna lenne. Arról nem is szólva, hogy a vándor, pláne a mai, nem föltétlenül gyalog jár, és az sem szükségszerű, hogy folyton-folyvást olyan vidékre tévedjen, ahol tiszta, egészséges levegőt szívhat be. Talán részben ezzel is magyarázható, hogy szerteágazó kutatások szerint a kivételesen hosszú életű emberek körében nem az a közös, hogy folyton-folyvást mászkáltak a világban, hanem, miként a filozófusok közül Immanuel Kant, sohasem hagyták el a lakhelyüket. Ennek fényében tehát az emberi élet, pláne ha hosszúra nyúlik, sokkal inkább a szülőföld el nem hagyása, mint vándorlás.

De akkor vajon mi a csudáért állították mégis az idézett szerzők, és még feltehetően sokan mások is, hogy az élet vándorlás? Meglehet azért, hogy "árnyékvilágunk" tervszerűtlenségére, céltalanságára helyezzék a hangsúlyt. Hiszen vándornak nem azt szoktuk nevezni, aki időnként gyalog megy a munkahelyére, délutánonként sétálgat egy kicsit, az esti randevúra pedig futólépésben érkezik. Mindez édeskevés ahhoz, hogy valakit vándornak tekinthessünk. A szó szoros értelmében azt nevezzük vándornak, aki csak úgy, minden határozott télosz nélkül mászkál a világban, illetve, ha feltétlenül értelmet akarunk tulajdonítani bolyongásainak, legfeljebb olyasmit mondhatunk, hogy célja folyton úton lenni. De ennek az útnak hiányzik a kezdő- és végpontja, lévén, hogy a vándornak már vagy még nincs lakhelye, ahova visszatérhetne, illetve ahova eljuthatna. Legalább is addig vándor a vándor, amíg ez a helyzet áll fenn.

Ezt a céltalanságot fejezi ki az osztrák operett-sláger refrénje a napról napra tévedő vándorút képzavarával, s minden bizonnyal ugyancsak erre célzott az idézett szerzők közül La Rochefoucauld is, hiszen miután vándorláshoz hasonlította az életet, váratlan távlatokról, kanyarokról, pihenőkről regélt és olyan célról, melyet nem ismerünk. Olyan célról tehát, amely a vándor számára még nem létezik, következésképpen leghelyesebb céltalanságot érteni rajta. Annál inkább, mert egy másik maximája is ezt nyomatékosítja: "A világot a véletlen s az emberek jó vagy rossz kedve igazgatja".

Lélektanilag érthető, hogy La Rochefoucauld, a bizarr intrikáiról, értelmetlennek tetsző lázongásairól és szerteágazó nőügyeiről ismert nagyúr ilyennek látta a saját sorsát, s egy gyenge pillanatában, megfeledkezve a nagyon is tervszerű életek sokaságáról, hebehurgya általánosításra vetemedett. De vajon mi történhetett az öreg Goethével, amikor papírra vetette idézett bölcsességét? Az imént ismét fellapoztam Ortega y Gasset Goethe belülről című remek esszéjét, és ismét meggyőződhettem róla, hogy a spanyol filozófus épp azért bírálja Goethét, mert elfogadva a nagyherceg meghívását, huszonöt évesen "bebújt Weimar steril burája alá". Ahelyett, hogy "bizonytalan anyagi - gazdasági és társadalmi - fedezettel bolyongott volna a világban", így Ortega, egyfajta "preparátumot" készített magából. Másként fogalmazva, a spanyol filozófusnak épp az a baja Goethével, hogy kora ifjúságától kezdve élete nem vándorlás, hanem, mint írja: "egy növény képében elmélkedik az életről". De akkor vajon mire gondolhatott maga ez a növény, amint öreg fejjel leírta, hogy "Életünk: vándorlás"? Kiknek az életére célzott, és milyen alapon sorolta magát is közéjük?

Ezt már aligha tudjuk meg, mint ahogy azt is lehetetlen megítélni, vajon hányan firkantották be ifjú barátnőjük emlékkönyvébe a bölcs Salamon mondását, anélkül, hogy egy pillanatra is elgondolkodtak volna az értelmén. S vajon hányan éreztek ellenállhatatlan kényszert arra, hogy megállás nélkül dúdolják az osztrák operett-sláger refrénjét, annak ellenére, hogy bevallottan csakis Bach zenéjére buknak, gyűlölik az operettet, s annyira pedánsak, hogy holmiféle bizonytalanul tévelygő vándorútról hallani sem akarnak? Mint ahogy e sorok írása közben nekem is folyamatosan vissza kell fognom magam, hogy ne ezt üvöltsem: "Ván-dor-lás a hosszú ú-ton, ván-dor-lás, a-meddig bí-rod.". Pedig borsózik a hátam, amikor efféle gyermekded muzsikát hallok a rádióból, ugyanakkor a vándorlás-hasonlatokkal is végképp torkig vagyok.

De akkor vajon mi történik? Az éles eszű La Rochefoucauld hebehurgyán általánosít, a tapasztalt Goethe oda sorolja magát, ahova nyilvánvalóan nem tartozik, a bugyuta operett ismeretlen szerzője súlyos képzavarral fejez ki egy amúgy is bizonytalan értelmű állítást, Egon Friedell-nek, ennek a bölcs osztrák elmének pedig jobb dolga sincs, mint hogy mindezt a sületlenséget összegyűjtse és könyve mottójává tegye. Rólam már nem is szólva, hiszen - mint utaltam rá - immár másodszor citálom mindazt az értelmetlenséget, amit bizonyára elsőre is fölösleges volt idézni, közben pedig erőnek erejével tudom csak visszafogni magam, hogy ne fakadjak olyan dalra, amelyet szívből utálok. Vajon mi ez? Mindannyian megbolondultunk volna?

Amikor először idéztem Friedell nyomán a többieket, még lehetett olyan gyanúm, hogy igen. Most, másodszorra viszont jobbat tudok mondani: egyáltalán nem. Időközben két dologra kellett rájönnöm. Egyrészt arra, hogy az idézett szerzők mindegyikének igaza van, méghozzá egy olyan vonatkozásban, amelyre a megfogalmazás idején nem gondoltak, mert még nem gondolhattak. Másrészt kiderült, hogy nem bolondultunk meg, sem az idézett szerzők, sem az őket idézők, sem pedig a gyűlölt slágereket dúdolók, hanem egyszerűen csak fertőzést kaptunk - megfertőzött bennünket egy "elme-vírus". Legalább is egybehangzóan így nevezik a fentebb vázolt és a hozzá hasonló jelenségeket olyan, a mai genetikai gondolkodásmódhoz közel álló szerzők, mint Richard Dawkint, Daniel Dennett, Richard Brodie, Susan Blackmore vagy Aaron Lynch.

Az említett, többnyire sztár-gondolkodóknak számító auktorok szellemében a következőképpen érdemes fogalmaznunk: adott egy információs minta ("az élet vándorlás"), amelynek sikerült néhány agyat megfertőznie, s ez által önnön replikációinak, azaz másolatainak elkészítésére kényszerítenie. Ebből a perspektívából szemlélve tipikus mémmel, a gén kulturális analógiájával van dolgunk, amely emberi agyakat - Salamonét, Goethéét, La Rochefoucauld-ét, Friedellét, az enyémet, esetleg az önökét is - használja fel a saját túlélése érdekében, hasonlóan ahhoz, ahogyan Dawkins szerint az élő szervezet sem más, mint egy információs minta (a DNS) "túlélőgépe": a génben kódolt információ szempontjából a szervezet puszta eszköz ahhoz, hogy elkészüljön önnön másolata. Vagy másként fogalmazva, ebből a perspektívából nézve nem annyira arról van szó, hogy az élet vándorlás, hanem inkább a fordítottjáról: a vándorlás, a génben kódolt információ testről testre történő vándorlása maga az élet, az élőlényeknek nevezett organizmusok pedig a tényleges vándorok, a gének alkalmi járművei csupán.