Sebők Zoltán
Élősködő kultúrák
A vírus és a ready-made

Tudom, nincs jogunk emberi mércékkel, morális kategóriákkal ítélkezni a biológiai vírusok, e megejtően primitív lények felett, de ha mégis megtesszük, bizony azt kell megállapítanunk, hogy nagyon súlyos pimaszságot művelnek. Michael B. Oldstone Vírusvadászok című könyvében olvasom, hogy például az influenzavírus egyik típusa, mely az 1910-es évek végén garázdálkodott, legalább húsz millió embert ölt meg, többet tehát, mint amennyien az első világháborúban estek el. A himlő vírus pedig még ezen is túltesz: csupán a huszadik században mintegy háromszáz millió ember esett áldozatául, körülbelül háromszor annyi, mint amennyi a század összes háborújában halt meg.

De ne tévesszen meg bennünket az efféle adatok. Noha garázdálkodásainak következményeit tekintve a vírus a világtörténelem legnagyobb gonosztevőin is túltesz, a szakirodalomban mégis bizonytalanság tapasztalható azt illetően, hogy egyáltalán élőlénynek tekinthető-e. Kezdetben a vita nagyrészt abból eredt, hogy a 19. század végén, amikor felfedezték, általános vélemény volt, hogy szervezet az, aminek építőelemei élő sejtek. Mivel a vírusok a sejteknél is jóval egyszerűbbek, a logika azt diktálta, hogy nem lehetnek élők. Paul W. Ewald, a járványok jeles kutatója szerint "ez a nézőpont olyan, mintha a szemantikai kutyát a dogmatika farka csóválná". Ami roppant szellemes megnyilatkozás, csakhogy a vírus élő vagy élettelen voltának kérdése a jelek szerint máig vita tárgyát képezi.

A helyzet drámai voltára utal többek között az a szokatlan eljárás, amihez Ewald, A járványok kora című könyvének magyar fordítója folyamodott, amikor a következő megjegyzést fűzte a szerző fentebb idézett megnyilatkozásához: "A vírus nem élő kórokozó, mert élő sejt nélkül nem képes fennmaradni, mert hiányzik belőle minden olyan szerkezet, amely önálló önreprodukcióját lehetővé tenné! Tartalmaz viszont minden olyan információt, amely egy élő sejt általi reprodukcióját biztosítja. A vírus abszolút parazita!"

A pongyola megfogalmazás és a két nyurga felkiáltójel, legalábbis számomra, olyasfajta indulatot sejtet, amely általában nem olyankor szokott előbuggyanni az emberből, amikor mondjuk a macska lábainak száma a kérdés. Ilyenkor a fordító vagy a szerkesztő lábjegyzetben említi meg, hogy kérem szépen, újabb kutatások szerint a macskának nem nyolc, hanem annál lényegesen kevesebb lába van. Legfeljebb hozzáfűzi még, hogy a nyolc lábhoz prominens kutatók legfrissebb publikációi fényében és a matematika érvényes szabályai szerint két macska szükségeltetik. Ám ha történetesen teológiai traktátusról van szó, a fordítónak és a szerkesztőnek eszébe sem jut zárójelben kiigazítani a szerzőt, hogy a tudomány mai állása szerint Isten létezésére nincs bizonyíték (hála Istennek!). Illetve ha eszébe is jut, gyorsan rá kell jönnie, hogy ilyesmihez nincs joga, vagy legalábbis súlyos illetlenséget követ el.

Elismerem, az analógia egy picit sántít, mindenesetre Luc Montagnier, korunk egyik legtekintélyesebb virológusa, aki a Pasteur Intézetben 1983-ban ott bábáskodott az első AIDS-vírus, a HIV-1 felfedezésénél, nemrégiben ezt írta: "A vírusok nem igazán élő entitások - szemben a baktériumokkal, amelyek autonóm módon képesek szaporodni -, hanem a sejtek parazitái". Hogy a talányos "nem igazán élő entitás" mögött Montagnier részéről miféle dogmatikai farok munkál, nem tudnám pontosan meghatározni, mindenesetre az a gyanúm, hogy olyasfajta elvi kérdésről van szó, ami a tények számbavételével nem dönthető el. Ugyanúgy, mint ahogy az sem, hogy például Marcel Duchamp minden változtatás nélkül kiállított palackszárítója művészet-e, vagy sem. Hiába egyeznek meg a vitapartnerek abban, hogy pontosan hány szarva van ennek a kocsmákban használatos, sündisznóra emlékeztető eszköznek, attól még az egyik fél nyurga felkiáltójelek kíséretében adhatja a világ tudtára: ez bizony nem művészet, hanem csupán a művészet parazitája.

Ha valaki abból indul ki - s ez már nem tény-kérdés -, hogy művészet csak az lehet, amit az alkotó maga hoz létre, akkor a művész által kiválasztott és adott esetben minden változtatás nélkül kiállított késztermék (a ready-made) természetszerűleg nem lehet művészet. Mindaddig, amíg e dogma képviselője el nem gondolkodik Marcel Duchamp érvelésén, melyben a francia művész arra a banálisnak tetsző tényre hívja fel a figyelmet, hogy mindazok a festéktubusok, amelyeket a művész használ, ipari és késztermékek. A festő is csak ezek közül választ - ide egy kis pirosat, oda valamivel több kéket ken, máshol kissé összekeveri őket -, vagyis, vonja le a tanulságot Duchamp: "a világ összes festménye mesterséges ready-made." A különbség tehát ilyen szempontból pusztán mennyiségi: a festmény több választás eredménye, mint a ready-made. De nehogy már csak ezen múljon az utóbbi művészi vagy nem művészi volta!

Ha valaki abból indul ki, hogy élő csak önálló anyagcserével rendelkező lény lehet, akkor az ilyen tulajdonsággal nem rendelkező vírus sem lehet élő. Olyannyira nem, hogy innen nézve még az sem tűnik durva túlzásnak, ha az elnevezésén felbuzdulva ezt a valamit méregnek tekintjük (a latin virus szó eredetileg mérges nyálkát vagy egyszerűen mérget jelent). Mindaddig így lehet ez, amíg a dogma képviselője el nem gondolkodik Richard Dawkins angol neo-darwinista érvelésén, miszerint az élet alapvetően a fehérjemolekulák világán alapszik, amelyek a DNS-ben kódolt információk alapján épülnek fel. Ebből a perspektívából nézve a hangsúly a géneken, illetve azok replikációján (lemásolódásán) van, s mivel a vírusok gigantikus mennyiségben képesek magukat replikáltatni, bizony a kelleténél is élőbb lények benyomását kelthetik.

A Valószínűtlenség Hegyének meghódítása című könyvében Dawkins kifejtette, hogy egy elefánt és egy vírus DNS-e egyaránt egy-egy "Másolj le!" program. Mindössze annyi köztük a különbség, hogy az első egy nagy kitérőt is magában foglal: "Másolj le azzal, hogy létrehozol egy elefántot!". Vagyis, a dawkinsi perspektívából nézve ez a különbség vészesen hasonlít a festmény és a ready-made közöttire, s az ember - aki természetesen ugyancsak egy bonyolult kitérővel ékesített "Másolj le!" program - joggal teheti fel a kérdést: tényleg e "körülményesebb, hosszasabb kitérő" lenne az élet igazi specifikuma? Ösztönös reakciója pedig ilyesmi: Nehogy már ez legyen!

De akárhogy van is, egy dolog igencsak nyilvánvalónak látszik. Miként a ready-made a maga célratörő egyszerűségével a művészet eredetére, forrására, lényegére segített rákérdezni - nem véletlen, hogy a modern művészetfilozófiai szövegelések állandó hivatkozási alapja Duchamp -, a vírus is nagyon hasonló szerepet látszik betölteni a molekuláris evolúció elméletében. A neodarwinizmus bizonyára legsúlyosabb problémája, amit Dawkins a 22-es csapdájának, Daniel C. Dennett pedig nagy slamasztikának nevez, a következő: mivel az élő dolgok csak véges ideje léteznek, kellett, hogy legyen közöttük első, de mivel minden élőlény komplett egészet alkot, ezért nem lehetett közöttük első. A nagy kérdés, az élet eredetének súlyos kérdése az, hogy vajon hogyan születhetett holt anyagból ilyen önmásolásra képes entitás. A legegyszerűbb, önálló anyagcserére, ugyanakkor autoreplikációra is képes lény a baktérium, melynek DNS-e a szakértők szerint legalább négymillió nukleotiddal rendelkezik, és majdnem mindegyikük szigorúan meghatározott helyen ül. Vajon miféle kozmikus véletlenre lehetett szükség ahhoz, hogy egy ilyen terjedelmű értelmes szöveg csak úgy belepottyanjon a létezésbe?

Több elméletben is épp ezen a ponton kap főszerepet a baktériumoknál nagyságrendekkel egyszerűbb vírus, miközben ott lebeg az eddig megválaszolhatatlannak tetsző kérdés, hogy vajon mi a csudán élősködhetett egy ilyen ősvírus. Hiszen épp az volt a feltételezett rendeltetése, hogy előmozdítsa a folyamatot, amely fokozatosan olyasfajta élő sejthez vezet el, amin a távoli jövőben esetleg élősködhet. Vagyis, az evolúciós folyamat beindulásához valamikor réges-régen kellett, hogy létezzen nem-parazita vírus. Olyannyira kellett, hogy Dennett már nevet is adott az élet e derék úttörőinek: az 1995-től garázdálkodó számítógépes makróvírusok analógiájára makróknak nevezte el őket.

A makróvírus olyan élősködő komputerprogram, amely remekül mutálódik: ha elveszít magából egy darabot, kicsit megváltozik a tulajdonsága; előfordul, hogy két makróvírus összetalálkozik, és egymástól vesz át rövidebb-hosszabb szekvenciákat; sőt, akad köztük olyan is, amely egy vírusirtó programból csen el részeket, és azokat beépíti magába. Így aztán létezik olyan makróvírus, amely eredetileg egy volt, de e többszörös "géncsere" következtében ma már akár több száz változata kering a világhálón.

Dennett valami ilyesféle lényeket képzel az evolúciós folyamat forrásához: "Mivel ezek az úttörő makrók képesek voltak reprodukálódni, megfeleltek a darwini evolúció szükséges feltételének, és ma már világosan tudjuk, hogy pár milliárd év nagyobbik részét azzal töltötték, hogy szépen fejlődgettek a Földön, mielőtt bármilyen igazi élőlény létrejött volna."

Mindez szép és jó, csak épp a lényeg marad továbbra is sűrű homályban. A mai makrók, miként a számítógépes vírusok általában, ember alkotta utasítások, melyek engedély nélkül kerülnek be valamely rendszerbe önmaguk - adott esetben módosított - lemásoltatása érdekében. Azzal, hogy Dennett velük analóg lényeket helyez az élő és az élettelen világ határterületére, épp azokat a kérdéseket hagyja megválaszolatlanul, amelyek miatt a makrókhoz kellett folyamodnia segítségért: ki a mai vírus-programozó ősi megfelelője és vajon honnan pottyant oda a rendszer, amelyet az ős-makró a saját érdekében igénybe vehetett?

Tudjuk jól, hogy a neodarwinisták, így Dennett is az egész evolúciós folyamatot, beleértve a kezdeteit is, "égi fogantyúk" helyett a vak véletlen folytán kialakuló "emelődarukra" bízzák, mégsem világos, hogy mi a csudáért választott Dennett olyan analógiát, amely az égadta világon semmire sem szolgál.

Vagy mégis szolgál valamire a makró, az evolúciónak ez a legújabb deus ex machinája? Talán igen. A Valószínűtlenség Hegyének meghódítása című könyvében Dawkins megjegyzi, hogy az esemény, amit az élet eredetéről elmélkedve kutatunk, rendkívül valószínűtlen. Így aztán, vonja le a pajkos következtetést az oxfordi genetikus, "olyan elméletet keresünk nagy odaadással, melyet - amikor végre rábukkanunk -, nagyon valószínűtlennek fogjuk találni!" Nos, Dennett teóriája ennek a követelménynek mindenképpen eleget tesz, de talán még fontosabb a neodarwinista filozófus választásának lehetséges kulturális értelme. Ez tudniillik vészesen hasonlít a tágabb értelemben vett ready-made-eljáráshoz.

Mindazok félreértik a ready-made-et, akik csupán dadaista tréfát, a huszadik századi művészeti eljárások egyikét látják benne. Ha viszont a Duchamp által szorgalmazott alkotói módszert úgy értelmezzük, hogy általa profán banalitás kerül oda, ahol egykor szakrális jelenségeket lehetett látni, akkor bátran kijelenthetjük, hogy a kora reneszánsztól kezdődően az egész nyugati kultúrában tulajdonképpen ez az elv működik. Ahol korábban, közel egy évezreden keresztül, a szentek mintaadó életét mutatták, ott egyszer csak megjelent a profán természet, a világi történelem valamely epizódja, a földi uralkodó, majd pedig a maga mindennapi életét élő kisember vagy a prostituált képmása. Isten egyszülött fiához és a paradigmatikus bibliai történetekhez képest mindez legalább olyan szentségtörőnek és banálisnak hatott - s épp ezáltal számított kulturális innovációnak -, mint a huszadik században Duchamp hírhedt kiválasztottjai, az iparilag előállított kész termékek. S egyebek mellett épp ez bennük a parazitisztikus: abból a hagyományból élnek, amely helyett kiválasztják és a figyelmünkbe ajánlják őket.

Hasonló értelemben tekinthető nagyszerű elméleti ready-made-nek Dennett makró-elmélete is, hiszen a neves amerikai filozófus a minden eddigi kultúrában szakrálisként tisztelt eredet szférájába, mely a mi hagyományunkban a teremtő Úristen fenségterülete, a lehető legprofánabb lényt, egy banális számítógépes vírust helyezett. Ugyanakkor azzal, hogy nevet, ráadásul úgyszólván mindenki által ismert elnevezést adott egy megoldhatatlannak tetsző problémának, Dennett lényegében ugyanahhoz a taktikához folyamodott, amellyel már az archaikus ember is élt: nem magyarázta vagy értelmezte, hanem a névadás mágiájával megpróbálta megszelídíteni, domesztikálni a fenyegető ismeretlent, illetve Dawkins szavaival élve: a valószerűtlent.