Tomán László
Értelmiségiek fonákja

Paul Johnson: Értelmiségiek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002

Nem mind arany, ami fénylik - tartja a magyar közmondás (más nyelvekben is van hasonló), s Paul Johnson könyve ezt az igazságot a világ értelmiségijeire alkalmazza. Közel húsz, elsősorban nyugati értelmiségit vesz górcső alá, s részben az életükből, részben a műveikből vett eseteken, mozzanatokon mutatja ki, hogy az értelmiség krémjének magatartása nem mindig példamutató. Elvégre az értelmiségiek is emberek, esendő, gyarló emberek, de ha kezünkbe vesszük könyveiket, vagy ha színdarabjaikat nézzük, ez nemigen látható. Johnson azt tűzte ki célul maga elé, hogy az értelmiségieknek azt az oldalát mutassa be, jellemüknek, személyiségüknek azokat a vonásait emelje ki, amelyeket műveikben nem láthatunk, nem ismerhetünk fel. Arcképei néha torzaknak tetszhetnek, de valósak. Ha a negatívumokat jobban hangsúlyozza, az csak a reális kép megrajzolását teszi lehetővé.

Nagy ismeretanyagot halmozott fel Johnson, hogy alaposan, mélyen, a lepleket lerántva mutathasson be majd húsz intellektuelt, főleg erkölcsi szempontból.

Jean-Jacques Rousseau, a felvilágosodás vezető alakja kitűnően értett az önreklámozáshoz, hideg számítás volt benne, gyakran marakodott, született exhibicionistának, sőt elmebetegnek lehet tekinteni. Embertelen módon sorsukra hagyta gyermekeit, s mint Johnson leszögezi: "...roppant éles elméjű, gátlástalan és kíméletlen bűnözővel" állunk szemben az ő személyében. I. W. Allennek, akit Johnson idéz, még lesújtóbb a véleménye a francia tudósról, olyannyira, hogy jobb nem idézni. Ezzel szemben Kant, Schiller, Victor Hugo, Flaubert és mások szépen nyilatkoznak róla.

Percy Bysshe Shelley "dolgozott és alkotott fáradhatatlanul", ennek fejében megkövetelte, hogy tapsoljanak neki. Kegyetlenül szigorú volt mindenkivel szemben.

Karl Marxot Johnson a legnagyobb hatású értelmiséginek tartja, ám amit ezenkívül mond róla, az nem válik a kommunizmus megalapítójának dicséretére. "Egyéniségében a talmudista jellemző vonásai fedezhetők fel - mondja Johnson -, jóformán egész műve talmudista jellegű." Három adottsága volt: költői, újságírói és moralista, de "mélyebb értelemben nem volt igazi tudós". Johnsonnak rossz a véleménye A tőkéről, amelynek szerinte nincs is átgondolt szerkezete, egyébként pedig Marx csak az első kötet szerzője, a másik kettőt Engels írja meg, adja ki, Marx jegyzetei alapján. Cikkeinek egy részét is Engels írta. Marx legismertebb jelszavai (A munkásoknak nincs hazájuk; A proletárok nem veszthetnek mást, csak láncaikat; Világ proletárjai, egyesüljetek!) nem eredetiek, ismertek a forrásaik. Marx több műve már megírásakor időszerűtlen volt, mert elavult tényekkel dolgozott, sőt több alkalommal hamisított is, amit brit tudósok kimutattak. Johnson megállapította Marx jellemének négy fontos vonását: hajlamos volt az erőszakra, hatalomvágy tartotta uralma alatt, nem tudott a pénzzel bánni, kihasználta környezetét (élete végén Engels tartotta el). Mindenkivel összetűzött. Állítólag ellenségeiről jelentéseket küldött a rendőrségnek. Sokat ivott, ritkán fürdött. Májbajban szenvedett, kelések gyötörték, idegösszeroppanása volt. Johnson végül megállapítja, hogy Marxnak a rombolás volt a célja.

A híres norvég drámaíró, Henrik Ibsen iszákos volt, de a munka megszállottjának bizonyult. Feleségével durván, kíméletlenül bánt. Nem állhatta a demokráciát, s nem értette meg az embereket. Śgy érezte, hogy egy démon uralkodik rajta, s "dühös volt, mert félt" - írja Johnson.

Lev Tolsztoj, a Háború és béke szerzője "magát... az apostoli gondolkodók közé sorolta... úgy vélte: erkölcsi felsőbbrendűsége jogán ítélkezhet" mások felett. Sokszor azt érezte, hogy Isten megszállta, időnként pedig Isten testvérének hitte magát. Soha nem tagadta orosz soviniszta és imperialista meggyőződését; próféta, vezér akart lenni, átalakítani a világot. Johnson szerint a nagy orosz író szexuális szörnyeteg volt. A brit és az amerikai demokráciát veszélyesnek tartotta, s azt hirdette, hogy Oroszországnak el kell fordulnia a Nyugattól, el kell utasítania az ipari fejlődést. Tönkretette a családját, végül önmagát is megölte.

Szinte hihetetlen dolgokat állít Johnson Ernest Hemingwayről: tudatosan hazudozott, a háború és a szex ihlette munkára. Gyógyíthatatlan alkoholizmusban szenvedett, pedig a szesz rossz hatást tett alkotóképességére. Depresszióba esett, mind több rossz kéziratot adott le. Tudta, hogy írásai rosszak, ezért ivott, de azért voltak rosszak az írásai, mert ivott. Johnson szerint Hemingwayt a művészete ölte meg.

A drámaíró Bertolt Brecht gyáva volt, alávetette magát a pártfegyelemnek. A művészetet és az életet is "svindli"-nek tekintette. Csak önös érdekeit nézte. Örök kényszert érzett, hogy kihasználja az embereket, a "szereposztó dívány"-t a maga céljaira használta. Fanatikus sztálinistának bizonyult, jobban hitt a szovjet hatalomban, mint a demokráciában. Az eszméket az emberek fölé helyezte.

Bertrand Russel angol filozófus sir Arthur Nicolson szerint "az ország egyik legkártékonyabb szélhámosa". A más véleményűeket legazemberezte. A szexuális szabadságot hirdette, és az évek múlásával mind kéjvágyóbb lett.

Jean-Paul Sartre-t az önzés jellemezte. Szexuális élete, szesz- és drogfogyasztása nem ismert határt. Ami különösen furcsa: sosem fürdött, piszkos volt. Fagyejev szovjet író írógépes sakálnak, töltőtollas hiénának nevezte. Elméleti "keresztapja" volt több terrorista mozgalomnak. Rengeteget írt, élete vége felé ezek már csak fellengzős, rossz irományok voltak. Általában nem törődött a színvonallal. "Inkább írt értelmetlenségeket, mint semmit" - mondja róla Johnson.

A Kisrókák szerzőjének, Lillian Hellmannek "mintha a vérében lett volna a hazudozás". Pénzsóvárnak ismerték, s azok közé tartozott, akik megpróbálták "elkendőzni a sztálinizmus rémtetteit".

Norman Mailer amerikai író sokat ivott, randalírozott, verekedett, szerette az önreklámozást.

Noam Chomsky amerikai nyelvész Johnson szerint régimódi utópista. Elveti a liberális demokráciát. A neves tudós "a szélsőségek sivatagába" jutott - állítja Johnson.

Könyvének végén Paul Johnson megdöbbentő eredményre jut. "Egyik legfőbb tanulsága tragikus századunknak... - mondja -, hogy óvakodni kell az értelmiségtől." Ľvakodni kell az "értelmiségi bizottságoktól, értekezletektől és szövetségektől", mert az értelmiségiek nem nonkonformisták, elfeledkeznek arról, hogy "az emberek fontosabbak, mint a koncepciók", s "minden önkényuralom közül az eszmék zsarnoksága a legrosszabb" - szögezi le könyvének utolsó mondatában a szerző.

Vajon mit állapítana meg egy vajdasági kutató, ha a mi értelmiségünket vetné alá olyan mélyre hatoló vizsgálatnak, mint amilyent Paul Johnson végzett a világ intellektuel hírességeinek esetében?