Varga István
A különc és kutyája

Paul Auster: Timbuktu. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002

Az amerikai irodalomban mindig akadtak írók, akiknek művei "gondot" okoztak a műbírálóknak: vajon hova lehet őket sorolni? A magas irodalomba vagy a szórakoztató irodalomba? Aztán kiderült, hogy talán fölösleges az ilyen fajta kategorizálási kísérlet, mivel tudományosan kimutatható és bizonyítható határvonal a két irodalom között valójában nincs. Így aztán "érdekessé" váltak azok az írók és műveik, amelyek a határsávban mozognak, azaz az olyan alkotások, amelyek mindkét irodalom ismérveit magukban hordozzák. Ebben a tartományban portyázik korunk egyik legizgalmasabb, sőt: kultikus írója Paul Auster. Magyarul is mind több regénye megjelent, úgyhogy lassankint egy teljesebb kép alakítható ki róla és írásművészetéről.

Timbuktu című regénye aránylag gyorsan elért bennünket, hiszen angolul 1999-ben adták ki. Egyelőre adós a magyar könyvkiadás legújabb alkotásával (Illúziók könyve) megjelentetésével, de arra is bízvást hamarosan sor kerül. Az Afrika szívében levő város misztikusan csengő nevét címként viselő könyv sok szempontból merőben újszerű Paul Auster eddigi életművében. A Timbuktu tudniillik kutyaregény. Az író arra vállalkozott, hogy egy kutya "tudatán" keresztül beszéljen el egy egyszerre különös és hétköznapi történetet. Csonti, az öregedő kóbor kutya azzal a képességgel rendelkezik, hogy érti az emberi szót, logikusan tud gondolkodni, sőt: álmában még beszélni is képes. Ezen túl mély érzései vannak, egyáltalában olyan, mint egy kutyabőrbe bújtatott ember. Ő a történet elbeszélője. Ez a kutyával való azonosulási kísérlet az író részéről természetesen képtelen vállalkozás, mivel így a történet a meseszerűbe tolódik át. Ennek ellenére, hála Paul Auster írói képességének, a történet nem mese, hiszen mentes a csodáktól (a mese egyik kelléke, amely a mesés környezetben elfogadható, mivel többek között ezért mese a mese), nagyon is realisztikus. Az olvasó gyorsan elfelejti, hogy az alapállás ellentmond a valós valóság törvényszerűségének és érdeklődéssel követi Csonti "sorait". Így lesz egy ösztönlényből elbeszélő. Mindenesetre ez az alapállás vonzó az átlagolvasó számára, így aztán nem csoda, hogy a kutyatörténetek mindig is népszerűek voltak.

Paul Austerre talán az a legjellemzőbb, hogy életrajzok kitalálója, műveiben egy valaki valakiről mesél. Ez már védjegyévé vált. Így például a Leviatánban Peter Aaron Benjamin Sachs, az irodalmárból lett robbantó életútját kutatja és mondja el, legújabb alkotásában, a már említett Illúziók könyvében pedig David Zimmer irodalomdocens Hector Mann a némafilm népszerű komikusának életét akarja feltérképezni. Másik védjegye a szomorú hősök szerepeltetése, számára csak a szomorú hős az igazi hős. Willy, Csonti gazdája, szintén egy kiégett és szomorú ember, aki prófétaként barangol hazájában magával cipelve Csontit. Willy beszédmániás, kábítószer fogyasztó, műkedvelő irodalmár, röviden: különc. Szereti Csontit, aki nehéz szívvel vesz gazdájától búcsút, amikor az egy téli napon Baltimore-ban meghal. Közös élményeik és Willy életútjának vázlatos leírása képezi a regény első részét, míg a második rész Csonti maradék életét beszéli el haláláig, amikor is felkerekedik, hogy újra találkozzék Willyvel Timbuktuban. Mert Willy úgy tanította, hogy Timbuktu "valamelyik sivatag közepén helyezkedik el. a lelkek városa", Csonti számára így válik a túlvilág valóságos hellyé. Tehát a regény címe az lenne, hogy a túlvilág. Csonti hősiesen küzd maradék életéért, de nem fél a haláltól, természetesnek tartja egy út végén. A mesélő kutya még emlékezni is képes, felismeri, hogy az "emlékezet valóságos hely, amelyet bármikor felkereshetünk, és hogy néhány percet a halottak között tölteni nem feltétlenül rossz, sőt hatalmas megnyugvás, boldogság forrása is lehet." A Timbuktu így aztán jóval több egy könnyfakasztó kutyatörténetnél, filozófiai töltete van, nem annyira a történtek a megragadóak, hanem a velük kapcsolatos írói gondolatok, elmefuttatások, amelyeket Willy árasztja Csonti felé, hogy aztán az hű tanítványává váljék: nem fél Timbuktu világától, elfogadja létezését és a testi megsemmisülés végső szakaszában már egyenesen vágyódik oda. Nekivág az autóút dübörgő forgatagának: "Ha szerencsés, talán napnyugta előtt Willyvel lehet." Ezzel a mondattal zárul a regény.

Hajlamosak lehetünk remek alkotásnak találnunk Paul Auster kutyatörténetét. Nagy mesterségbeli tudással és ügyességgel megírt könyv, de valójában nem lenne más, mint egy különös fényben előttünk csillogó melodráma? Tudniillik már korábban is szemére vetették vonzódását a melodráma iránt, sőt az Illúziók könyve állítólag bővelkedik melodrámai hatásokban. Paul Auster forgatókönyveket is ír, a Timbuktuból is mintha az álomgyár szelleme bontakozna ki. Értelmezhetjük művét több módon, a határtartomány mindig is alkalmat jelentett a vitára. Tény viszont, hogy a Timbuktu olvasmányos és nem szokványos, megragadóan megírt modern kutyatörténet.