Béres Dezső: Részletek egy kurkász naplójából XXIII.
Szívem vokativusa!

Császtvay jr. – a junior, azaz: ifjabb, tegnap még sarkantyús csizmában járta a neszfogó szőnyegen a kánkánt, és ujjával vérlázítóan pittyegett örömében, mert a szegedi vizsgálóbíró négy rendbeli sajtópörében nem rendelte el a vizsgálatot. A bíró, privát véleménye szerint, nem talált semmiféle sértő dolgot. Hát ez rendben is van eddig, de az mégiscsak rövidlátóság, hogy ezt Császtvay jr. – a junior, azaz: ifjabb – a maga javára magyarázza: a nemes tett önmagát dícséri. Hát a gaztett? Nem az tehet arról, aki sötétben botorkál, hanem aki oka a sötétségnek – morfondírozott íly bölcsen. Lázas örömét azonban még ki sem aludta, máris nyakába zúdult egy másik pör, jóllehet ez is könnyebb lesz neki, mint másnak, ugyanis olyan szubvenciós-féle kormányszócső ő.

És ugyan mi lehetne más az újabb pör, ha nem válópör?

Igen érdekes és a hódsárréti színházlátogató közönséget nagymértékben érdeklő cikket közöl a Pesti Futár legújabb száma. Azt mondja a cikk, hogy Krecsányi Ignácnak, a vagyonos temesvári, volt színigazgatónak a leánya, Krecsányi Vera, Hódsárréten is volt színésznő, most páholynyitogató ugyanott, a Nyári Színkörben. Krecsányi Vera maga mondotta el egy újságírónak, aki őt a színházban fölismerte, hogy miként lett belőle, az egykor ünnepelt csinos színésznőből páholynyitogató nő.

Tíz évvel ezelőtt Hódsárrétről megszöktette Krecsányi Verát Császtvay jr., a junior, azaz: ifjabb, aki ennek a közönségesen csak Faszínháznak nevezett épület köré verődött színi társulatnak dramaturgja, a Hódsárréti Csordakürtnek pedig felelős szerkesztője, J. Balog kebelbéli jó barátja és adóstársa. Szülei beleegyezése nélkül lett felesége a mi Veránk. Bizonyítván igazát, egy levelet is mutatott. Császtvay jr., a junior, azaz: ifjabb bírta rá ezzel a levéllel a szökésre. A levél, mint olvashatjuk, arról tesz bizonyságot, hogy írója nem közönséges szélhámos, hanem egyenesen nyelvész professzori szinten követi el álnokságait. Íme, a levél, hamisítatlanul, teljes terjedelmében: „Szívem vokativusa! Bocsásson meg az ajánlatért, melyet kegyednek tenni bátorkodom, t. i.: hogy engemet alanya jelzőjéül elfogadjon. Egész a 3-dik fokig boldognak érezném magamat, ha szívem optativusát indikatívusra változtatná. Tudom ugyan, hogy én a hímnemnek sem első, sem második, sem harmadik személye nem vagyok, kit kegyed főnevéül avagy igéjéül óhajtana; azt is tudom, hogy az egész többes szám nem szereti annyira kegyedet, mint én! Igen! Én szeretni fogom kegyedet, míg csak egy partikalus életben lesz belőlem! Soha egyetlen hangzót nem ejtek ki kegyed ellen, sem parancsoló-módban nem beszélek, sőt inkább tetszése szerint engedem magamat kegyed által szenvedőleg hajtogatni. Sem jelenem, sem jövőm nem foglal magában akkusativust ellenem a részben, hogy nem lennék szavatartó ember. Bármely alakban kapjam válaszát, kegyed neve mindenkor az én nominativusom leend egész a földi mulandó dolgok ama nagy ablativusáig. Csak arra kérem, válaszoljon minden határtalan mód s indulatszók nélkül, egyszerű objektumának: prof Syn-Taxis Habakuk, született Császtvay jr., a junior, azaz: ifjabb.” Ám úgy tetszik, igen korán kihalt az utolsó partikalus ebből a hitványból, mert a férj most elhagyta, noha három kisgyermekük van, és egy szarvasi ügyvédnét akar feleségül venni, aki most válófélben van az urától. A magára hagyott asszony, akiről tudni sem akar az édesapa, Krecsányi Ignác temesvári színi direktor, mindaddig, amíg az utolsó válópöri aktát nem látja, nyomasztó adósságai miatt kenyérkereset után nézett. Krecsányi Vera még ezeket mondotta el: Én magam kerestem ki a páholynyitogatói állást, ahol ugyan kevés a fizetés, de borravalóra van kilátás. Fizetésem hétköznap 30 krajcár, vasár- és ünnepnapokon 60 krajcár. És most itt vagyok. Én az állásommal nagyon meg vagyok elégedve, és boldogok vagyunk, hogy meg tudunk élni. A vendégek felismernek, kapok néha koronás borravalót is, mindig lesem, hogy nem szakad-e le valamelyik kabátról a slingli, rögtön fölvarrom, s ezért koronát szoktam kapni. Vannak néha kínos jeleneteim is, a múltkor itt volt Pálmay Ilka, és valósággal rosszul lett, amikor meglátott. „Te itt vagy? Rettenetes! Egy Krecsányi-leány páholynyitogatónő! Hihetetlen dolog!” Csak egy felvonást nézett végig, azt mondta, hogy az izgalomtól nincs maradása, s hogy azonnal mindent megmond az apámnak. Csak nagy könyörgésemre mondott le az írásról, de a színházban nem maradt, hazarohant. Krecsányi Kálmán detektív főnök meg a nagybátyám. A múltkor ő is eljött a színházba, és csodálkozva látta, hogy páholynyitogatónő lettem. Így szólt hozzám: „Ne szégyelld magad, tisztességesen dolgozni nem szégyen – egyenesen dicsőség.” Egyébként tűröm a sorsomat, és remélem, hogy kiderül még az én napom. Nem félek a szenvedésektől, a gyermekeimért küzdök, s nem is vagyok idős. Huszonegy éves voltam, amikor megszöktetett az uram, most pedig harminchárom vagyok. Valamelyik lapban olvastam, hogy a férjem leendő felesége már itt lakik Hódsárréten, és nagyban készülnek, hogy a gyors válópör után azonnal megesküsznek. Az asszony is válik a férjétől, de ott viszont a férj nem akar válni. Szép dolog lesz. A férj a dramaturg, az asszony a páholyoknál nyitogatja az ajtókat. Majd jön őnagysága, férjem leendő neje, s énnekem kell fölsegíteni a kabátját! Lehet, még borravalót is kapok!”

A szerencsétlen asszony sorsa minden szentimentalizmus nélkül is igazán megható. Hogy Krecsány Verával mi történt később, pillanatnyilag nem tudni, mert tavasz nyíltával a csepürágók, bukfenchányók és a magas művészet különböző válfajait űző komédiások is kezdték levetni köznapi ruhájukat s felölteni magukra a művészet mezét, hogy kielégítsék a szórakozni vágyó közönség műigényeit. Mint olvashattuk a korabeli sajtóból, azon a héten, mikor a Császtvay kontra Krecsány pör elkezdődött, egy akrobata társaság, valami Lódi nevezetű kötélművész társulata lódult át Makóról városunkba. A Faszínház és a Vigadó között, tehát a Népek Kertjében felállított hippodromba esténként tódult a kötélművészetért rajongó publikum, hogy kiélvezze magát a hajszálmeresztő produkciókban. Ezek között legérdekesebbnek ígérkezett a bírkózás. A társulat Markulesze ugyanis ősi komédiás szokás szerint felhívta a publikumot, hogy legyen bátorság birokra kelni vele. Gácser Antal, J. Balog társulatának színházi cipészsegéde, menten kiállott erre a nagy szóra meg a kitűzött 25 frt. jutalomra. Gácser szegény napszámos fia volt, nem maradt reá szülőitől egyéb, mint ez a nagyvilág. A koplalás fűszeres konyháján nőtt fel, de ő soha el nem rontotta az étvágyát. Jó gyomra volt. A Markulesz nagyot nézett a cipészet eme hősére, hogy mit is csináljon vele: elevenen egye meg, vagy örökre elvegye kedvét a birkózástól. A cipészsegéd azonban ott maradt a küzdőtéren, s úgy vágta földhöz a Markuleszt, hogy az csak nyekkent. S minthogy az egyszeri leteremtést a Markules nem akceptálta, leteremtette még egyszer, és harmadszor, és megtette volna, még ki tudja hányszor, de Markulesz azt mondta, hogy doszt. S hogy Markulesz a kitűzött nyereményt nem akarta kifizetni, elballagtak a rendőrségre, minek következtében a hős Gácser, némi rendőri ráhatásra kapott nem 25, de ötven frt-ot, a Markulesz pedig társulatostól elszelelt nemhogy a Népek Kertjéből, de még a városból is.

Gácser, a hős suszter legény, örömében titkos rendőrnek adta ki magát. A nagy nyereményt két napig ünnepelte, ám nem volt elég, még a harmadik nappal is megtoldván, éjjeli zarándoklásai közben kijutott Kecskemétiné Nagy Judit Újvárosszéli korcsmájába is, s mert pénze már nem volt, hogy elköltött étel és italért megfizessen, azt mondotta, hogy ő a kormány által kiküldött titkos rendőr, éppen most jön Szentesről, s avégett jár városról-városra, hogy a helyi rendőrséget ellenőrizze, s neki joga és hatalma van, ahol jónak látja, az egyes korcsmákat a záróra meghosszabításának szabadalmával felruházni. A korcsmárosné csak úgy düledezett bámulatában, s a nagy befolyású férfiú pártfogását megnyerni akarván, minden akadályozás nélkül, sőt egész szívességgel bocsátotta el, amidőn mindenért egy „Isten áldjával” fizetetve távozott. Másnap azonban gondolkozóba esvén, feljelentést tett a rendőrségen Kecskemétiné Nagy Judit. A titkos rendőr urat szerdán délután szerencsésen el is csípték és kérdőre vonták. Először részegségével mentette magát, később azt vallotta, hogy csak egy, a korcsmában mulató s ő reá görbe szemmel néző parasztra akart ráijeszteni. A kapitányi hivatal azonban azt tartván, hogy egy suszter legénynek ilyen mumust nem szabad játszani, egy heti kosztra marasztalás után vissza bocsájtották J. Balog színi társulatához. Az időközben véget ért Császtvay kontra Krecsány pör záró momentumaként annyit érdemes följegyezni, hogy közös megegyezéssel bontotta föl a házasság szent kötelékét a bíróság, mintegy megcáfolva azt, amit a katolikus papok hirdetnek, tudniillik azt, hogy a házasságok az égben köttetnek, s mit Isten összekötött, azt ember szét nem választhatja. Az utolsó szó jogán Császtvay jr. – a junior, azaz: ifjabb – Freud után szabadon, az alábbiakat mondta, Krecsány Vera felé fordulva: „A szerelem periférikusan amorfizálódó komplexus, amely az agy pszeudó–individuális központjában azt az érzést kelti, hogy de jó volna veled, Verácskám, még egy utolsót b…ni.” Mélyen meghajolt, majd karját nyújtva a mi Veránknak, kinek nyilván imponált a kard, az egyenruha, a magyar királyi ész és tapintat, melyeket Császtvay jr., a junior, azaz: ifjabb, e jeles alkalmból öltött magára, mert egy esernyő alatt összebújva – időközben eleredt az eső –, távoztak a Vigadóba.

Jószerivel el sem csitultak hullámok, a cunami erősségűek, miket ez a válópör okozott, újabbak keletkeztek, most azonban J. Balog körül, legalábbis a történtekért őt tette felelőssé Hódsárrét városrészének, a Cigányérnek társadalma, ennek a társadalomnak a királya, akit vajdának is szoktak nevezni. No, ugyan mi történt már megint? Kolompár Apolló az éjszemű, borzas hajú s nádmézszavú cigányleány, f. január hó 20-án a kórházban kiszenvedett, és sok viszontagságot látott testét 21-én adták meg a pihentető sírnak. Mint neve is bizonyítja, a régi fáraókkal egyenes atyafiságban volt; csak míg azok palotákban laktak; neki a putrik közt is alig akadt egy sarok, ahol magát a zivatar elől megvonhassa. Virágkorában J. Balog társulatának volt egyik kurtizánja, akit vonósi és hegedűsi Faur Péter, a múlt zenéjének művelője, főállásban a Nyári Színkör zenekarának első hegedűse (emlékezhetünk rá, a dicső kezdetkor Brémából hozatott muzsikusokat J. Balog) tűzött keblére, a kivel sok húrnak elszakadását és sok szerencse-vető kártya elkopását szemléltek szalmafüsttől barnult szemei. De Faur, 18 évvel ezelőtt itt hagyta ez árnyékvilágot, azóta Apolló magános, gyászos özvegységben töltötte napjait, a Nyári Színkörből visszakopott a putri-sorra, ahol a fáraó-nemzetség rózsaszálai a legvisszataszítóbb módon rondítják le a temető mellékét. Itt, a soron, küszöbről küszöbre járva, hol be, hol ki, tengette életét, míg egy gonosz nyavalya sírba nem fektette. Ne gondolja azonban senki, hogy szegényül és semmi nélkül halt meg. Maradt egy ötven forintos halotti társulati könyve, melyre krajcáronként spórolgatta meg a szükséges befizetéseket. És ezt az ő helyzetében minden esetre vagyont és kincset a nemes városra hagyta. S éppen ezen jótékony hagyományáért adjuk itt át királyoktól, sőt, pogány istentől öröklött nevét a feledékenységnek! – Csak az a bökkenő, hogy a hagyományozott könyve már több mint egy éve nem volt fizetve, s kérdés, hogy az 5. Temetkezési Társulat, amelyre szól, kifizeti-e, s ha igen, legalább csak annyit, amennyi volt a kórházi és temetési költség.

Tehát meg kell állapítanunk: igaza volt a vajdának, mikor kezeivel ernyőzve szemeit kijelentette, hogy kevés az olyan magyar mágnás, aki érteni, élvezni tudja a művészeti evolúció korának nagy és világhírű mestereit, olyanokat, mint volt Kolompár Rozál is. Nos, sem J. Balog, sem Császtvay jr. – a junior, azaz: ifjabb – nem tartoztak azon mágnások közé, akik a szomorodott szívű özvegyasszonyt fel- és átkarolták volna. Pá.