Neville Tyler
Élet és Halál
avagy Száguldás az őrület sztrádáján

Bevágom magam az ülésbe, becsapom az ajtót, és gázt adok. Nincs kedvem semmihez. Kifarolok a garázsból. Elindulok. Lassan haladok a sztrádán, az elején még mind lassan megyünk. Mindig az első lépés a legnehezebb. Felsóhajtok. Marihuána édeskés illata kering a levegőben. "Mit fogsz kezdeni az életeddel?" - vág az agyamba egy hang a gimiből, élesen, mint a kés. Nem tudom. Nem érdekel. Nekem soha nem jutott ki belőle semmi jó. Eladó a lelkem, el is adnám a Sátánnak, cserébe egy szerencsés pokolért. Az élet értelmetlen, ha az ember csupán pár évig él. Az élet egy betegség, aminek halál a vége. Olyan, mint az AIDS, csak így sokkal tovább szenved az ember. Vajon mennyi időm van még hátra? 40-50 év? Túl kevés. Mire az ember eléri a harmincat, már jóformán el is áshatja magát. Még csak 21 vagyok, de már fél lábbal a sírban. Tudom, hogy rossz úton haladok, de csak lenyomom a gázpedált. "Az élet egy céltalan kocsikázás, amit az ember egyedül tesz meg". De meddig fog ez tartani? Nem száguldozhatok a végtelenségig, olcsó drogot árulva. Meg kell, hogy álljak valahol. Senki sem vár otthon.

Arcok tűnnek fel a visszapillantóban. Arcok a múltból. Stopposok. Mindegyikük csak rövid ideig kötődött hozzám, majd elhagyott... Belekortyolok az üvegbe. Számomra már nincs menekvés. Az emberek mind megőrültek. Az egyik csoport az "élj a mának" igét hirdeti, a másik pedig arra biztatja a népet, hogy jól fontolja meg minden döntését. "És van ugyebár egy harmadik csoport is. Ezek vagyunk mi, az országút patkányai, akik akár egy hotelszobai törülközővel is felkötnék magukat..." Régen még tudtam nevetni az ilyen vicceken, de már csak üres szavak rengetegének tűnnek. "Elvesztettem az életem értelmét" - motyogom magamban, majd újból meghúzom az üveget. Tétován tántorgok a józanság és az őrület között. Az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember megvalósítsa az álmait, és azok a vágyak nem is válnak mindig valóra minden esetben. Az enyéim sem fognak. Túl kevés időm van még hátra. Homályosodik a látásom. Egy szőke nőt látok magam mellett az ülésen. Megpróbálom megérinteni, de mire odaér a kezem, szerteoszlik, mint a köd. Még mindig érzem kezét, ahogy lázasan beletúr a hajamba. Hallom a nevetését, visszahangzóan a süket éjben. Tudom, hogy már semmi értelme sincs az életnek. Ő már nincs többé. Semmi sem igazolja, hogy valaha is itt járt, csupán a parfümje halovány illata az utastérben. Ő volt az értelme szánalmas életemnek, ő, aki most nem lehet itt, hogy felidézze velem az első szeretkezés mohó vágyakozását, a nedves ujjnyomokat az ablak párás üvegén. Próbálok visszaemlékezni közös pillanatainkra, de csak összemosódott foszlányokként köszönnek rám a Hold sápadt fényéből. A lámpák holtfehér neonja egy táblára világít. Most már nincs visszaút. Gázt adok. A kocsi, mint valami dühöngő vadállat, feldönti a táblát és rohan tovább. Már nem érzem a talajt a lábam alatt. Víz csobbanását hallom, majd valami cuppanásszerű hangot, ahogy az autó lassan alámerül a folyóban. "Az élet egy játék, amit senki sem nyer meg" - suttogom magamban és hagyom, hogy a víz lassan beáramoljon a tüdőmbe. Nem ellenkezem a sors akaratával. Már testemen érzem a Halál ölelését, erősebben, mint eddig bármikor. Lehunyom a szemem, és elmormolok egy halk imát. A menny tárt kapukkal vár rám ...

... És ha a pokolba jutok? Hát, akkor remélem, legalább jól fogok égni . ...