Ötéves koromig csak lányokkal játszottam, jöttek a szomszédból, nevemet kiabálták, Lackó, Lackó, közöttük volt Giza is, akivel néha kettesben maradtunk, egyszer a farakás mögé ment pisilni, de nem bújt el igazából, én meg nem fordítottam el fejemet, így láthattam kis fehér fenekét, amint ott guggol a napfényben.

Szerelmemet nem láttam, csak hallottam pisilni, mert félt egyedül, álltam az ajtó előtt, akárha egy királynő piruló testőre, s akkor úgy gondoltam, a világ leggyönyörűbb hangsora teremtődik.

Tizenhat éves lehettem, amikor késő este hazakísértem egy lányt, beszélt, csak beszélt, én pedig nem mertem azt mondani, hogy mindjárt jövök, csak elszaladok a Szent György tér bokrai közé, álltam és hallgattam, s lassan átnedvesedett nadrágom.

Ez a kamaszkori emlék is eszembe jutott, amikor Kínában a buszon rámjött az inger, miután kikeveredtünk a kőerdőből, próbáltam másra gondolni, de barátaim kiagyaltak egy magyar népszokást, miszerint mi meg szoktuk öntözni az először látott idegen földet, mintegy megáldva azt, s mikor végre megállt a busz az örök tavaszban, hátamon éreztem az utasok elismerő tekintetét, ami kijár annak, aki minden nehézség ellenére beteljesíti ősei törvényét.

Életem legszebb pisilése egy másik tavaszban, tegnap éjszaka történt, a Mediawave záróbuliján, ahol kézen fogott, s táncolni hívott egy hosszú szőke lány, aki addig csak biciklijéről integetett, a város különböző pontjain integetett felém, de még előtte, még mielőtt játszani kezdett volna a Happy Band, egy fa mellett kigomboltam nadrágomat, s akkor egy lány érkezett, leguggolt, s pisilni kezdtünk mindketten, én és egy ismeretlen lány, a győri tavaszban, a győri fűben, a győri fa két oldalán.