Bakos András
A fénykép

Mintha kifakadtak volna a hajszálerek odabenn, vagy eltört volna néhány vékony, fűtőfolyadékot szállító kapilláris. Melegség árad szét a jobb vállában. Nem húzni nehéz, hanem a húzás után megemelni az evezőt, és újat fogni. Rossz érzés, de nem fájdalmas. Amikor viszont odaérnek a homokpadhoz, nem tudja elengedni az evező nyelét jobb kezével. Beleszúrja a lapátot a homokba, és lehúzza ujjait a nyélről, roppannak az apró csontok. Öregszik. Mióta a halásszal dolgozik, ezt több apró jelben is felfedezni véli. Abban is, hogy a halász egyik napról a másikra magázni kezdte.

A halász korábban őt is tegezte, mint a többi gyereket, és úgy érezte, jobban kedveli a többieknél, s talán nem azért, mert távoli rokonok: megmutatta neki, hol érdemes márnára horgászni, máskor odaevezett a parton horgászó gyerekekhez, elkérte a fiú horgát, aztán ráakasztott egy kiló körüli kecsegét. Fáraszd, kisöcsém, mondta mosolyogva. A hal már csak nehéz volt, nem húzott, teljesen kimerülhetett, míg a marázsa vékony szálai között vergődött. A fiú futott hazafelé; igen, a magáénak, saját fogásnak hazudta volna a halat, de ahogy belépett, apja meg sem várta, hogy megszólaljon.

"Tóni bátyád küldte a halat? Na, végre.".

Úgy érezte, játszanak vele, amikor apja fölajánlotta neki: a nyáron tényleg kipróbálhatja, milyen a halász munkája, elmehet segíteni Tóni bácsinak. Aztán ha augusztusban is azt mondja, hogy tetszik ez a szakma, akár abba is hagyhatja a gimnáziumot, ahol, mit is tagadjuk, elég gyöngén muzsikált. Meg akarta kérdezni, hogy ebbe Tóni bácsi is beleegyezik-e, de nem jött ki hang a torkán az izgalomtól, s ez, úgy gondolta a válságos pillanatban, intő jel. Egy szót se szólt, bólintott.

A halász azóta jó reggelt-tel köszön, amikor találkoznak hajnalban, és nap közben is csak néhány csöndes szót szól hozzá, mintha beteg lenne. Ő mégis azt várja, mikor neveti el magát végre valaki. Szeretné azt hinni, hogy titokban apja figyeli minden mozdulatát.

Amiről azt gondolta, könnyedén menni fog, azzal is megszenvedett, mert szégyellte volna, ha kudarcot vall. Aztán jött néhány melléfogás is, de azok fölött meg nem szégyenkezett nagyon, mert közben saját magát figyelte; annyi csak, hogy a szíve a torkában dobogott, de aztán hamar felejtett. A halász egyáltalán nem magyarázott neki munka közben. Úgy látszott, mintha vizsgáztatná, van-e annyira szemfüles, hogy magától rájön, mit hogyan kell csinálni. A kishalat a hátúszó alatt kell megtűzni az átkötő horgával. A varsakarókat nem egy mozdulattal kell ledöfni, hanem kétszer-háromszor visszahúzva, szakaszosan. Evezni pedig úgy lehet megállás nélkül, ha az ember időnként feláll, és állva evez tovább, kinyújtóztatva a lábát, derekát, s ilyenkor mintha más izmokat használna, a zsibbadás is elmúlik a karban. Aztán, ha elfáradt a lába a hajlongásban, visszaül a deszkára.

Amikor először nyúlt a bárkába, egy süllő kopoltyúlemeze összevágta az ujját. Korábban többször is fogott süllőt, pucolt is nem egyet, de csak mosolygott, amikor apja a kopoltyúlemez élére figyelmeztette. Nem a csípős fájdalom ijesztette meg, hanem az a felismerés, hogy ez is megváltozott. Lehet, hogy tényleg nem figyel rá senki? A halász nem mondta, hogy ne nyúljon bele, és amikor meglátta a csordogáló vért, félrenézett, és bosszúsan felnevetett. Innen már nem lehet visszakozni, gondolta a fiú nehéz szívvel.

Ismét belenyúlni, kiemelni az egyik kékfarkút, ráfektetni a kézi mérleg tálcájára, aztán a fiatalasszony szatyrába süllyeszteni előzékenyen, letörölve közben a vért. Visszanyúlni a nyálkás vízbe, és kiemelni a sorban következő tanár úr kedvéért a legnagyobb csukát, amelyiknek remélhetőleg nagy a mája is, és meghallgatni, hogy Mátyás király sokáig nagyon szerette a csuka máját, ami valóban királyi étel, aztán egyszer megundorodott tőle, mert egy csárdában, ahová álruhában tért be, tanúja volt annak, hogyan verekszik össze két jóbarát a sült csuka máján, s hogyan sebzi egyik a másikat halálra, egyetlen falat finomságért.

Amikor egy napos délelőttön kikötnek a túloldalon, s ő leül a homokba, háttal a napnak, megvillan valami odafönn, a homokpad tetején. A fiú meglátja a fényképezőgépet, s nagyot dobban a szíve. Most derül ki, hogy ez az egész csak egy rosszízű tréfa. Elő is bújik az állványt borító lepel alól nagybátyja, a fényképész mester. Meg is ismerte, de csak épp int felé. Úgy látszik, nem jön közelebb.