Kezeit csókolja Dr. Tóth...

Berniczky Éva
Kezeit csókolja Dr. Tóth

Néhány nappal ezelőtt természetesen nem ismerhettem Herczeg Jenőt, hivatalosabban Eugen Herczeget, a kisváros egyetlen, de nagy múltú szállodájának ikszedik tulajdonosát. Egészen mostanáig soha nem hallottam róla, s éppenséggel ebben a pillanatban sem vagyok igazán biztos abban, hogy a továbbiakban sikerül érdemben foglalkoznom vele. Számtalan szálnak kell utánamennem a különös történet szövedékének a felfejtéséhez. Mégis minden bizonytalanságom ellenére valamiért nem tudom kiverni a fejemből, mint egy kellemetlenül visszajáró álomfoszlányt, egyre közelebbről látom, apró részecskékre bontva, olyan nagyításban, hogy egész terjedelmében már hatalmas pacnivá mosódik. Éppen ezért nem tehetek mást, vállalnom kell a legveszélyesebbet, a melléfogás kockázatát, könnyelműen szabadjára eresztem a képzeletem, bízva abban, előbb-utóbb akkorára növelem majd a homályos területet, mígnem a mértani szabályoknak megfelelően először fedni kezdi a valóságot, bizonyos szögekből pedig már-már eggyé válik vele.

A megtévesztésig hajlamos vagyok szerencsétlen helyzetekbe keveredni. Ezt az alkati adottságomat jobb helyeken balfékségnek nevezik, mert ugyan ki hinné el, hogy élvezettel botorkálok a képtelen felé, elveszítve a kézzel fogható kapaszkodókat, a szagok mentén, azokat ugyanis szinte azonnal beazonosítom. Persze, ha nem hullik ki kutakodás közben a Duci'né kazettájából a kék befőttes gumival összefogott köteggel együtt a kis sárkányos szelence, akkor sem esett volna nehezemre felismerni a dohánylevéllel keveredő levendula illatát. Az orromat a kezdetektől fanyarra állították, minden egyéb illatminta, amit a környezetemből begyűjtöttem, nem más, mint ártatlan eltévelyedés. Titokban, ha nem látta senki, pipázó nagyapám levetett felöltőjébe bújtam, először csak kiszagolni a biztonságot, később, hogy magamon érezzem a kesernyés férfierőt. Most pedig csúfra beköpnek a döglődő őszi legyek, Herczeg Jenő szivarfüstöt árasztó finom posztókabátjától megszáll a gyengeség. És sorba veszi tagjaimat, majd végérvényesen elönt a sárgásbarna tónus, előbb a szemem fehérjét, aztán az egész bőrömet átszínezi, mint egy jól időzített icterus, s gyanakodni kezdek, vajon minek van ilyen erős negatív kisugárzása, ami alattomosan megfertőzi bennem a levegő keverékét, rafináltan átkombinálja az elemek egyszerű kapcsolódását. Kinézek az ablakon, s az addigra besárgult lencsén keresztül már nem azt látom, amit közönséges hétköznapokon. Hihetetlen, de a vérszegény semmicske ötlet képes centrifugálisan visszaszippantani a sárosan kavargó jelent, elapasztja a folyót, szemlátomást fogy medréből a háborgó víz, mint árvíz után, amikor valahol megelégelve a tragédiák túlfolyását, hirtelen kihúzzák a dugót, s a tengernyi zavaros helyére egy kevéske tisztát eresztenek. A partok humusza már nem finnyáskodik annyira, felissza az életet úgy, ahogy van, a mögötte hátra maradt zsíros televényből pedig saját mulatságára ismeretlen növényeket gyökereztet. Közöttük néhány korhű figurát, akik esetlen, suta pózban merevednek le Prokes Ödön vakujának villanásában. Szerencsére, Herczeg Jenőnek ekkor még volt némi ideje a pózolásra, mintha előre sejtette volna, fontosak és elengedhetetlenek a megszokott gesztusok a majdani rekonstruáláshoz. Legalább ennyi, mert abban a pillanatban, amint karjába fűzte a kesztyűs kezét Rózsa nagyságos asszony, s elindultak vasárnapi korzózásra a Tisza-partra, a tiszteletben álló szállodatulajdonosnak teljességgel kiürült a feje, mint akinek úgysem szükséges fontolóra vennie ezekben a percekben semmit, a visszafojtott gondolkodáshoz meg elegendőnek bizonyultak kalapjának tekervényei. No, igen, egy ilyen helyen a párok tartották a szükséges biztonsági távolságot egymás navigálásában, szigorú rendben és főleg lassan mozdultak, azzal a vontatottsággal, ahogyan kikötőből siklik ki a hajó a révhajó után. A külsőségek mustráját a környezetükre hagyták, s kiváló érzékenységgel vették a figyelmeztető kürtszókat, a felcsapó gőzökbe merülő jelzéseket, mert számukra csupán a célratörő haladás volt a fontos, abban pedig, a tartás, pontosabban a gerinc teherbírása.

Boldogult apósa kereken kijelentette, halála után a szállodát csak az a veje viheti tovább, aki hajlandó mindenestül a hátára növeszteni. S bár mérhetetlenül nehezek voltak a bíbor függönyök és mélybordó futószőnyegek, ráadásul szinte mindig két lábbal állt rajtuk valaki, a libériás inas legtöbbször úgy tett, mintha valami elengedhetetlenül fontosat lesne meg az ablakban, holott éppen a bíbor textilben fényesítette az ezüstmetszésű szivarosdoboz homályos részeit, sőt, mielőtt belépett a gomolygó szalonba, a műperzsaszőnyegen fente makulátlanra cipőjét, Herczeg direktor úr tarthatatlan mázsái ellenére a hátára vette a súlyos házat. A szivarozó urak pókerarcát, a kaszinót, klakkban-frakkban a kényes ügyeket, no meg Prokest, a fotográfust, aki éles emlékezetét az egész kisváros élő lelkiismereteként papírra rögzítette. Az azonban, ha valaki mindent pontosan, ferdítés, csúsztatás, tükrözés nélkül megörökít, ráadásul szűrés nélkül kiteszi a poros kirakatba, egyszer csak elkezd kimondhatatlanul kínossá válni. Pedig köztudottan senki sem retusált Prokesnél szakszerűbben.