Kezeit csókolja Dr. Tóth...

Nagy Abonyi Árpád
Frantz Ödön, a sikerszabó

Tegnap délután, a Royal szálló kávézójában, miközben a csészémben lévő forró folyadékot kavargattam, mellém ült régi barátom, Milenkovics Atanáz, a város ismert fotográfusa.

- Hallottad, hogy itthon van Frantz Ödön? - kérdezte izgatottan, minden bevezető nélkül.

- Nem - feleltem kurtán, mert valóban nem hallottam, és fogalmam sem volt róla, kicsoda Frantz Ödön. A fotográfus izgatottságán egyébként nem lepődtem meg, hiszen egy ilyen lassú kisvárosban, mint Zenta, ahol szinte sohasem történik semmi, még a legkisebb hírfoszlány is felizgatja az embereket.

- Hogyhogy nem hallottad? - kérdezte meghökkenten - talán azt sem tudod, hogy kicsoda?

Válaszomat meg sem várva folytatta:

- Frantz Ödön már gyerekkorában apja tóparti szabóműhelyében inaskodott. Egy idő után úgy tűnt, még apjánál is ügyesebb kezű szabó válik belőle. Így is történt. Apja korai halála után csakhamar átvette a kis szabóműhely irányítását. Csakhogy a Jóisten nem csupán ügyességgel áldotta meg Ödönt, hanem rendkívül csinos ábrázattal is.

Itt megállt egy pillanatra, intett a közeledő pincérnek, majd kisfröccsöt rendelt, ahogyan mindig is. Ezüst cigarettatárcájából kiemelt egy rudacskát, megnyalta, majd a szájába dugta. Miután meggyújtotta és nagyot szívva a cigarettájába a füstöt messzire fújta, így folyatta:

- A fiatalasszonyok és a süldő leányzók csakhamar felfigyeltek a jóvágású fiatal szabóra. Nemsokára mindegyikük legszívesebben nála varratott volna. Csakhogy abban az időben nem volt szokásos, hogy a nők férfiszabónál varrassanak. Volt közöttük azonban néhány elszánt lélek. Ezek makacsul a fejükbe vették, hogy ők igenis az újdonsült sikerszabónál készíttetik el ruháikat. Így tett szomszédom, Tóth doktor ifjú felesége, Incike is. A fiatalasszonyt már korábbról ismertem, pontosabban ifjúkoromból, ugyanis egy rövid ideig udvaroltam néki. Amikor azonban bevonultam, leveleimre egyetlen válaszlevél sem érkezett. Egy idő után, amikor sikerült néhány szabadnapot kicsikarnom és hazalátogattam, kiderült, hogy már mással udvaroltat. Egy kicsit szenvedtem, de végül is nem vettem nagyon a szívemre. Fiatal voltam még, s annyi csinos lány volt a városban!

Ekkor Atanáz újra szünetet tartott, megköszörülte torkát, s néhányat köhintett. Ivott egy kortyot az italából, majd megtörölte harcsabajszát. Arca piroslott, s hatalmas pocakján úgy feszült fekete, finom szövetű mellénye, hogy attól féltem, a gombok azonnal lepattannak róla.

- Nos - folytatta -, Incike is Frantz szabóhoz járt esténként, nyilván míg a férje ügyelt. Hogy honnan tudom? Magam láttam egyik este a szabó házának ajtaján kiosonni, amikor huszonegyezni indultam a tóparti kiskocsmába. Persze mindketten úgy tettünk, mintha nem vettük volna egymást észre. Ettől kezdve aztán láthatatlanul újra összekötött minket valami. Nem sokkal később, Incike várandós lett, s a rossznyelvek azt suttogták, hogy a leendő gyermek apja nem Tóth doktor, hanem Frantz Ödön. Az igazat megvallva, jómagam is hajlottam erre a véleményre, annál is inkább, mivel ismertem Incike élveteg természetét, s arról nem is beszélve, hogy hányszor hallottam holmi frivol kacarászást kiszűrődni a szabó házából, amikor esténként az ablaka alatt vitt el az utam... Nem tudni, vajon mindez eljutott-e Tóth doktor füléig, annyi azonban bizonyos, hogy a szabó csakhamar lemondott vidám agglegényéletéről, és nőül vette a gazdag Dugonics Szvetiszláv kereskedő kikapós és igen szemrevaló lányát, Ludmillát. Namármost meg kell jegyeznem engedelmeddel, hogy Ludmilla, ami a természetét illeti, semmiben sem különbözött Incikétől, sőt, talán még valamennyivel túl is tett rajta.

Fotográfus barátom ekkor nagyot sóhajtott, és néhány hosszú kortyot ivott a poharából.

- Erről a történetről sohasem hallottam egy szót sem, s a szépséges Incikével való egykori románcodról sem - jegyeztem meg.

Válasz helyett megtörölte homlokát, s miközben bajsza le-fel mozgott, így folytatta:

- Nem sokkal ezután Incikének lánya született, s a doktor egy idő után egyre gyakrabban látogatta a kocsmákat, amit annak tulajdonítottak, hogy a pletyka mégiscsak a fülébe jutott. Csakhogy ez nem tartott sokáig. Tóth doktor csakhamar magához tért, és egy idő után a kocsmákat ugyanúgy kerülte, mint korábban. A pletyka ismét kész magyarázattal szolgált: a doktor segített elhajtani a fiatalasszony vesekövét, cserébe Ludmilla a bájaival Tóth doktor depresszióját kezelte, eredményesen. Ez persze igen jól hangzik, s mondhatnánk, így állt valamelyest bosszút a szabón a doktor, de erre semmilyen bizonyíték sincs. Egy szép napon azonban Frantz szabó feleségével nyomtalanul eltűnt. A házát egy zsidó kereskedő árulta, állítólag az ő megbízásából. A kereskedőből azonban senkinek sem sikerült egy szót sem kiszednie a szabót és feleségét illetően. Egyesek az állították, hogy kivándorolt Amerikába, mások szerint Erdélybe költözött, s ott a Havasokban öngyilkos lett a feleségével együtt, míg bizonyos szóbeszéd szerint Párizsba emigráltak, ahol Frantz úr részvényeket vásárolt és dúsgazdag ember vált belőle.

- De hát most itthon van Zentán, nem igaz? - vágtam közbe türelmetlenül.

- Igen, így is mondhatjuk - dörmögte Atanáz - de végül is nem ez a lényeg. A lényeg barátom, az a fotográfia, amelyet a múlt héten készítettem a Tisza-parton. Képeslap lett belőle, kisöcsém, képeslap!

- Képeslap? - kérdeztem, miközben kezdtem egyre jobban összezavarodni.

- Úgy bizony, képeslap - mondta jelentőségteljesen - hála Fekete Sanyi barátomnak, aki fél nap alatt elkészítette a nyomdában.

- Nagyszerű - mondtam -, de elárulnád végre, hogy miféle fotográfiáról van szó?

- Hogy miféle fotográfiáról? - kérdezett vissza mosolyogva, miközben szeme élesen villant, - az barátom már egy másik történet.

Egy bankjegyet dobott az asztalra, aztán felpattant. Éppolyan gyorsan és váratlanul távozott, mint ahogy nem sokkal korábban megérkezett és mellém ült, a kerek kis márványasztalhoz, amelyen most két üres pohár, s a jókora hamutálcában egy parázsló cigarettacsonk árválkodott.