Vass Tibor
Más lap

Alsókerti Kun Marcella válaszlevele Felsőházi Dr. Tóth Marcellnak

Elöljáróban engedje meg, érzéki és teljeséggel nem kiváló fejű drága doktorom, hogy Valkayt és Pejint undok száján keresztül külön köszöntsem, a Renner fiának pedig mondja meg mindenképp, hogy a fotópapírt néném hozza neki Párizsból. Mióta az öreg Renner elment, s én nem ülhetek gőzben - szétverette azt is, úgy tett, mint szerelmünkkel - máshogy gyöngyözik a hátam. És még itt ez a levél, verítékre okot adó.

Önre csaptam, igen, az ajtót, pedig jól tudja, más csapást is jobban érdemelne. Utoljára tettem, nem visz utam többé az Ön csöppnyi miszticizmust izzadni nem tudó lelke közelébe. Ne vegye sértésnek, túl kopasz és komoly barátom, kit doktornak címez a polgári zsargon, de néném csipkelődő megjegyzését, miszerint levelében több tény lapul, mint amennyi valaha is lesz a zentai levéltárban, nem tudom elhallgatni, s így paralel már megosztva Önnel a titok is: néném a sorsunkba ekképp is beavatódott. Nem tudok elhallgatni előle semmit. Miképp azt sem Ön előtt, mennyire szeretem.

Mármint a nénémet. Özvegy Pratek Camilla Georgina de Futtonikot, e szivarozó, restségesen buja, nagyon szőke asszonyt, akit Ön folyton csak lezsorzsinázott. Pedig tőle tanulta, hogy soha nem kell szerfelett kívánni azokat a gyönyörűségeket, amelyek a mi lelkünk üdvösségére nem szolgálnak.

Bizony, nem is kellene annyira hozzájuk ragaszkodni, hogy ha szükség volna, készek ne lennénk azokat egyszeriben félbehagyni. S nem kellene sem igen kerülni, se igen keresni az ártatlan gyönyörűségeket, hanem, mikor magukat előadják, élni kell velük. Éljen Önnel a harapós ló tovább, én nem gyengítem a lelkem, nem undokítom a testem, odanyúlok egyedül, elvagyok a magam vétkes szeretetével, mert olyan megbocsáthatatlanul rosszakat és hidegeket írt.

Mindahány leveléből tüzet lobbantottam. A félreértések elkerülése égett. Néném, a Pratek nem gyúlt részvétre. Felhevült szenvedéllyel fixíroztam, amint cirkalmas betűiből lángnyelven mesebeszélte el a tűz, milyen kedve volt Önnek társaságomban gyakorta irigyen kővel hajigálni a szerelmes párokat. Mintha bennünket hasonlóképpen nem hajigálhatták volna meg kővel viszont, hiszen szép pár voltunk..

Ejnye no, kopasz, kevély fejét simogassa, verje mellét öklével tarzangazdagon, furcsákat és gyerekeseket ejtsen ki sírással közben a száján, én nem fájlalom. Emésztő harag, fojtott kínok, nagy fájdalmak rejtőzzenek lesrófolt hangú, ömlő gyászbeszédeiben.

Sajnálja magát örök időkig, vigasztalja, hogy ajkaimról idejekorán lecsókolta az ifjúságot. Ezért is inkább leszek újra koldus, s ha már Önről van szó, meg az áldoktorságáról, s legkevésbé pénzmagjára szorulok. Böjtölök majd és robotolok kora hajnaltól, elvagyok én az avas szalonnán. Valkay és Pejin tudom, hogy küld majd szaloncukrot is.

Képeslapja hazug, nyilvánvaló a retus. Szövegéről nem is beszélek. Önnek is voltak ilyen látványos utómunkái rajtam, s bizony jóvalta szebbek mint ez. Eloszlatni hasamon a fehérjét, azt értette, fölpacsmagolni a mellem aljáig. Ne kenődjön el, teheti mással bizonyára, ahányszor csak akarja, pénze van elég, ha maggal nem is bírja majd. Az én szemérmem, az én ajkam, s a kettőm együtt az Ön csikóját nem kívánja.

Mit nyihogjam, Ön tanított engem képet is nézni. Nyergeljen fel, de azon a parton legfeljebb csak az alsókerti suhancok igaziak, nem kell mondjam, ugye, maga sem hiheti, hogy napkaszinós emberek ily öltözetben egy csónyik közelébe keverednek. Legfeljebb a múzeumban, ingyenes nap, vagy ha Valkay és Pejin szíve megkönyörül rajtuk, s belopja őket grátisz.

Míg én gondolatban ismét magamhoz, addig néném a nagyítólencséje után nyúlt, és mielőtt tűzbe dobtam volna utolsó levelét, fölhívta figyelmem retusált lapján egy árnyalakra. Nézd, apád létrát igazít éppen az uszályon. Milyen szeme van Magának?!, kérdem fennhangon lehangolt nénémtől, miről ismerszik meg az apám? Hát miről, te buta lyány, testvérem volt, jó testvér, a kabát pedig, mi rajta sötétlik, az én kinőtt ünneplőm, ezer közül megismerem; a kalpag meg apánk főfedője volt.

Mellesleg, ha tudni akarja, elárulom, néném mától fogva bevezeti a társaságba a lajtorja új értelmi rokonát: mennybemenő. Úgy csinál majd, hogy sokszor keríti szóba a létrát, s helyette mindig azt mondja majd: mennybemenő. A magafajta urak meg rögvest elkezdik utánozni, én már előre hallom, mit fognak beszélni a doktorok a szamárlétra helyett. Elég, ha egyszer kimondja Kálmány Lajosnak, ki folyton erre jár kutatni mostanában, ráveti magát és beírja zentai szónak a mennybemenőt.

Menjen maga, ahova gondolom. S most nem az én picsámra gondolok. Párdon. Hát én létra valék, mindahányszor Ön által lehettem felkent, mondhatnám néném logikája szerint, lévén az értelmek, ha hozzánk hasonlóan rokonok, oda-vissza játszhatóak. Létra bizony, létrával mennybe menesztett lyány, kellett magának nyalakodni, falakodni.

A falakodásról jut eszembe: néném se nem falaz, se nem lakodik nekünk többet, azt mondja, ne álljak szóba az Ön kopasz fejével ezek után. Szóba se. De hát nekem Önből nem is az a feje kellett igazán. Én most még szavaimmal a néném ellenére teszek: Önre még nem tudok. Mármint tenni. Majd ezután igen. Megírom ezt és kész.

Bánt, hogy folyton a nyomorult származásommal jött. Magyarok vagyunk mi már egészen, még ha az alsókertiekhez is köt, hogy jobb szeretem a muzsikát és a mesét a maguk züllő és gőgös urainál. Inkább legyek kevés beszédű, sok nótájú, mint felfuvalkodott, akár a zentai ünnepen megcsinált hurkaluftballon.

Én már nem enyhülök, avassa Magát boldoggá a pápa. Elvagyok nénémmel, sok, erős bort iszom, operát írok és olvasom Adyt, beírom magam újból a szolfézsra. Nem sírok, és nem fogadkozom, hogy ölni fogom a világi gonoszságot.

Ön vérmes, kövér ember lesz, táviratozhat időben akármely papnak, hogy oldja bűneit, nem lesz azon a címen senki jó magához. A jóisten magából rég kiköltözött. Üdvösségére hiába vigyázott jobban, mint erényére: kár volna hinnie, hogy valaha is megtudja, hová.

Nem megyek arra a sorsa, mint Krixék Ilonája, engem nem fog beletrombitálni a vízbe senki. Fújhatja ezt is. Éjjel azt álmodtam, lesz egy Lajos nevű fiú Óbecséről, ugyanannyi éves, mint a kis Ilona, aki utánafúl majd e lánynak. Az álmaim nem hazudnak, s tudom, hogy magának se olyan erős a szíve, mint a hangja, nem bírja látni se a folyóvizet. Önt is meg fogom álmodni, az Ön fúlását, mert az álmaim nem hazudnak, s tudom, hogy régi természete a boldogságnak, hogy akkor fúlna abba is az ember, amikor nem lehet elfogadni.

Adyval ne jöjjön nekem többet, olvasom őt rendesen, de neki valósággal naponta ravatalra kéne tennie magát, hogy megbéküljön vele a világ. Nekem áldott szép napok jönnek, röpítőek, gyorsabban és szebben szállnak majd, mint a párizsi gőzösök. Lassan-lassan olyan gyöngédség támad bennem maga iránt, mint amit a tenger érezhet a szívébe horpadó nagyobb csónyikok iránt. A tenger és az asszony sohasem egyek, mégis ugyanazok. Tudom, korán reggel ritkán csónyikkant a rigó. Evezzen boldogabb vizekre, kedvesem, én ugyanúgy nem veszem már be azt a tagját, mint a humorát.

Ön, ki a fiúkat nálamnál jobban szerette, jó, ha tisztába jön vele, hogy ezentúl már csak az erkölcseink dörzsölődnek össze. Legfeljebb. Itt van előttem a Renner által készített portréja, a homloka olyan szép, hogy sírni lehetne érte. Nézzen onnan befelé magába, jó mélyre, mikor majd a zentai gőzben lottyadt öntagját tapogatja. Én ugyan többé nem fogom.

Rólam ne álmélkodjon, az álmélkodás anyja a tudatlanság, s Ön nem buta. Ne legyen rest elgondolni, hogy a magukra direktből gyilkot osztókat a Tisza nem szereti, s nem szereti őket az Isten se, ki ura a mi életünknek. Jóllehet kötelesek vagyunk a mi életünk megtartására, vannak olyan alkalmatosságok, melyekben ki kell tenni kockára a mi életünket. Hogy én magát most inkább meggyilkolnám, más (képes)lapra tartozik.

Néném, a Pratek, míg írtam e soraim, körtelefonjával - ne kör alakú telefonra gondoljon, kis mamlasz-kopaszom, hanem néném barátainak telefon általi körbehívására - kiderítette, hogy apám arról a létráról nem sokkal a fotó készültének minutája után leesett, minekutána lévén nem támaszkodott az semminek. Tán valóban a mennybe, a göndör cigányok istenéhez indult volna támaszték nélkül azon az apám? Már nem nézhetem meg újra, hisz tűzbe holt a lapja. Majd szerzek egy másikat. De ha teheti, kérje nevemben Vajkayt vagy Pejint, hátha valamelyikük tudna segíteni nekem egy ugyanoly tiszta lap beszerzésében. Választ ne küldjön, majd körtelefonálok.

Árnyak szaladgálnak most mellettem a sűrű kékségben, melyet átfúr folytonosan nagy gőggel egy-egy vonat. Igen, emlékszem első zakatolásunkra, hisz már a zentai induláskor hurkásra markolta vastag ujjaival a hátsó fertályom. Hogy is feledhetném, hisz annak jobb felét a baltól olyannyira messze eltávolította, hogy azt hittem, menthetetlenül széjjelpattanok, mint a zipzár apám télikabátján. Be is süvített valahány lyukamon a szél. Ha látná most, hogy a combom tetején reszkető egyik-másik hústömeg, mondjuk őket együvé most a hangulat-hívség kedvéért rezignációnak, mint indul külön-külön irányba a vonatsuhanás után, bele az éjülő sötétbe, bizton megértené kicsi fejem, meghitt hazáját a neuraszténiának. Egy sötétben vonatok után mosolygó neuraszténiás picsa, na ez aztán a képzavar. Nem szólva a reszketésről, meg a füstről. Mondtam ugye, hogy a rezignáció.

Csuda szép-nehéz vonatfüstben látszik innen a város, akárha tömjénfüstben a mennyország. Az Ön szeme előtt lobogjon csak továbbra is a gyehenna, nehogy már azt higgye, jobbhelyütt érvénnyel melegedhet.

Utolsó búcsúval:

Marcella