Beke Ottó
Egy pánikbeteg jegyzetei

Az alábbi feljegyzésekre egy magát pánikbetegnek nevező személy merevlemezén akadtunk rá. Tiszteletben tartva a személyiségi jogokat, nem áll módunkban megnevezni a jegyzet készítőjét, csupán annyit árulhatunk el róla, s csak annyiban elégíthetjük ki az olvasó ez iránt megmutatkozó kíváncsiságát, hogy az alábbiakat a legnagyobb valószínűség szerint húszéves korában írta.

Ami jegyzeteinek hitelességét illeti, pontosabb felvilágosítással nem tudunk szolgálni. A jegyzetekben szereplő K. doktort megtaláltuk ugyan a közeli város pszichiátriai osztályán, ő azonban az orvosi titoktartásra hivatkozva nem volt hajlandó bővebb felvilágosítással szolgálni. Csupán annyit árult el, hogy a szóban forgó beteg, aki jelenleg huszonnyolc éves, még mindig az ő páciense. Elmondása szerint a depresszióellenes gyógyszereknek köszönhetően csak nagy ritkán (évente kétszer-háromszor) szenved el egy-egy nagyobb rohamot. Egyébként (mondhatni) tünetmentes. A beteg barátjára, Róbert Gidára is ráakadtunk. Ő sem volt hajlandó pontosabb felvilágosítással szolgálni barátja betegségéről.

A feljegyzések jellemzői közt említendő a számtalan helyesírási és nyelvhelyességi, stilisztikai stb. hiba, ezeket (kivéve a helyesírásiakat) a szöveghűség kedvéért nem korrigáltuk. Meglátásunk szerint a leghelyesebben akkor járunk el, ha a feljegyzéseket mindenféle változtatás nélkül bocsátjuk az olvasó rendelkezésére. (A Kiadó.)

Levetkőzöm az árnyékvilág fölösleges vonalait, görbéit, hasadékait; a betegszoba állott levegőjében fájdalomszag szabadul fel, a falkontúrok diszkréten meghúzódnak az egyre távolodó messzi-messzeségben, majd szertefoszlanak. A csillár szerteszálló fényfoltjai és -körei megpördülnek, majd a görcsös sugárzás megmerevedését követően veszítenek intenzitásukból. Elhalványulnak. A szoba elhalványul. A falak elhalványulnak. A sarkok és a falak az általuk körülhatárolt tér elhalványodása közepette halványodnak el. A betegágy rácsain túl álldogáló emberalakok (hozzátartozók) sírása elhalkul, s ők maguk is engednek a mindenen elhatalmasodó elhalványodásnak. Az elhalványodás is elhalványul.

Nem tudom, mi lesz, amikor megérkeznek a szemembe, a szembogaramba áramló utolsó fénynyalábok. Nem tudom, milyen lesz, amikor a körben álló alakok sírása ellenére senki sem fogja bejelenteni, hogy most tényleg vége van, vége. S nyilván én sem fogom elhinni, hogy valóban vége van, vége. Nem tudom, hogy a beteges légcsöveken, a beteges szájon, a beteges garaton, hangszálakon és a szintén beteges orron keresztül miféle hangokat (az ijedtség avagy az öröm, a rémület avagy a megkönnyebbülés) hangjait fogom kipréselni, kierőszakolni a nyelvem alól, kinyomni egy utolsó hangsort. Ha egyáltalán erőt gyűjtök majd hozzá. Ha egyáltalán eszméletemnél leszek. Ha egyáltalán... Nem tudom, micsoda ismételt félelem kerít hatalmába, s micsoda hatalom kényszerít, hogy a saját halálomat ezerszer is végiggondoljam, hogy az ezerszer is végiggondolt halálomat ezerszer szenvedjem végig, hogy az ezerszer elgondolt és végigszenvedett halálomat végig is éljem, féljem, nézzem, hogy az akaratom ellenére ezerszer is végiggondolt, végigszenvedett, vért izzadt halálomat le is jegyezzem. Ezerszer gondolom el a saját haldoklásomat, ezerszer szenvedek a saját haldoklásom játékos elgondolásán, ezerszer (és nagyon) félek az ezerszer is végiggondolt és átszenvedett (vért izzadott) halálomon. Pedig nem akarom. Nem akarom, nem. Nem tudom, ki fogja leoltani a villanyt, amikor az utolsó, szemembe toluló fénynyalábok is elhagyják a csillárgömböket.

K. szerint mindez betegség. Betegség. Hormonális zavar, semmi egyéb. Rendellenesség az anyagcserében. Valamely személyeknek a szervezete nem termel elegendő inzulint, ez esetben a mondott hormont mesterséges úton kell pótolni, s ekképpen válnak elkerülhetővé a cukorbetegség nemkívánatos tünetei. Nekem a szerotoninszintem alacsony. Ezt állítja K. Ő csak tudja. Orvos. Ezt tanulta. Tíz évet szentelt annak tanulmányozására, hogy miképpen kell a hozzám hasonlatos sültbolondokkal elhitetnie, hogy mégsem azok (sültbolondok), majd miképpen kell őket visszazökkenteni a normális világ normális rendjében normálisan funkcionáló normális emberek normális életébe. Ő ezzel foglalkozik. Ez a dolga. Szakmája, szakképesítése, végzettsége, tudása, érdeklődési köre, tudománya, művészete, akarata, akaratom...

Az alacsony szerotoninszint idézi elő, hogy kényszergondolatok kínoznak. Kevés az örömhormon a véredben, emiatt szorongasz, félsz, rettegsz, gondolsz szünet nélkül a saját (a jelen pillanatban meglehetősen valószínűtlen) halálodra, állítja fel rólam a diagnózist az orvos. Ez az ő rólam szóló diagnózisa. Ezek az ő orvosi megállapításai. Miközben beszél, a szemüvegén megcsillannak a piszkos ablakon beszűrődő fénysugarak. Igyekszik magabiztosságot erőltetni az arcára. Kiegyensúlyozottan beszél, akadálytalanul tagolja a mondandóját, szavait, mondatait, beszédét. Ő egy kiegyensúlyozott egyén. Legalábbis annak látszik.

Logikai gubanc. Végig nem gondolt következtetések, feltevések, állítások sora. Befejezetlen szeretkezés. Görcs. Gubanc. A levonhatatlan végső következtetés le nem vonása. Illedelmesen hallgatom K. szavait. Látszólag a magam teljességében a mondandójának szentelem a figyelmemet, fülelek, figyelek. Nyugodtan beszél, én is nyugodtnak mutatom magam. Szerinte tehát anyagcserezavar idézi elő a pánikrohamaimat. Meglehet. Nem tudom, nem tagadhatom. Elképzelhető. Viszont K. gondolatait, elképzeléseit, tudományos feltevéseit is befolyásolják bizonyos hormonok, anyagok, istennyilák, amelyeknek még a nevét sem tudom. Ő sem léphet ki az anyagok émelyítő keringéséből, kavargásából, bolondos keringőjéből, akaratlan akaratlanságából. Ő is az, K. is az, ami én vagyok őszerinte: puszta matéria. Puszta anyagok remegő váladéka. Arra viszont nem gondol, vagy ha mégis, akkor ügyesen elhallgatja, hogy azokban a pillanatokban, amikor engem hallgat, az állapotomat igyekszik elemezni, megfejteni, az ő gondolatait is milliónyi részecske határozza meg. Az ő gondolkodása is csak puszta anyagjáték. Te azért érzel úgy, állítja K., ahogy érzel, azért gondolkodsz úgy, ahogyan éppen gondolkozol, mert szervezetedben kevés a szerotonin. Viszont amikor ő ezt mondja, gondolja, kimondja, állítja, akkor az ő szavait, azoknak kimondását, de ami sokkalta fontosabb, az ő gondolatait is szerves molekulák alakítják ki. Ő is puszta játék. Miközben engem elemez, hogy az én hormonszintem miképpen befolyásolja a közérzetemet, hangulatomat, gondolataimat, az ő tudományos, diagnosztikai megállapításait is organikus molekulák alakítják ki. Az ő organikus molekulái megmondják, hogy milyenek az én organikus molekuláim. Tehát az én organikus molekuláim arról elmélkednek, hogy miképpen cselekszenek az ő organikus molekulái, miközben az én szerotoninszintemre koncentrálnak. Komikum a végtelenségig. Ha K.-nak nem lenne elegendő szerotonin a vérében, ha a boldogság érzése nem nyaldosná a kellő mértékben az erre éhes véredényeinek falát, nem lenne képes a mostanihoz hasonló magabiztossággal beszélni, nem lenne képes ilyen nyugalommal mozgatni a fejét, s felém fordítani a szemüvegét, melyen megcsillannak a piszkos fénysugarak.

Zavarnak a zajok, a hangok, a hirtelen hangok, a nem várt zajok, a váratlan hangok. Idegesítenek. Kihoznak a sodromból a csöndet megzavaró fölösleges zajok. Becsapódik az ajtó, az üveg idegrázóan csendül meg, a mobilon valaki csörget, valaki jelez a telefonon, valaki, akinek nem fontos, hogy elérjen, valaki, akit a hangok, az ingerek nem zavarnak.

A vonatok megindulnak, a hangvonatok úton vannak. A gondolatok szünet nélkül dübörögnek az idegpályákon, kitöltik a szoba idejét, elhasználják, kihasználják a magányt, amelyet egyes-egyedül, magamban szeretnék eltölteni. A teljes napot a saját gondolataimmal akarom eltölteni, mint egy kellemes ebédet a szabadban elkölteni. Az idegpályákon, hallópályákon végigzördülő zajok viszont szétrebbentik a nyugalom ráérős csöndjét, a magamagammal töltött szerelem kellemes pillanatait. Berobban az ajtócsapódás hirtelen zaja, léptek hallatszanak, hangosodnak, halkulnak, telefoncsörgés, indul, abbamarad, órákra eluralkodik a hallgatás terpeszkedő állapota, a hallgatás pillanatai terjeszkednek, szétterülnek, nőnek-növögetnek ... Viszont a zajok visszatérnek, megérkeznek a nem várt hangok: vannak.

Nem tudom, mi lesz, amikor megérkeznek az utolsó fénynyalábok, amikor a nyomasztó helyiség kanyarulatos tárgyai visszaszívják vonalaikat, amikor az ágy fogyni kezd, az asztal fogyatkozni, a székek eltűnni, a fogyatkozás eltűnni és az eltűnés fogyatkozni. Nem tudom, milyen lesz, amikor a szobát megtöltő tárgyak összezsugorodása közben a szemeim magukba fogadják a szerteáramló fénysugarak végső megmerevedését, majd üvegessé válnak. Nem tudom, érezni fogok-e valamit, amikor a szoba megfogyatkozott terében a szemeim üvegessé válnak a vándorló fénypászták megmerevedése előtt. Nem tudom, lesz-e időm (akár csak egy szempillantásnyi), hogy gondoljak valamire, hogy felidézzek magamban egy-egy kellemes emléket (nyári fagyizások hűsítő képeit, egy nő alakját), s azzal múljon el minden. Érezni akarok aztán is valamit. Végig akarom élni a saját halálom elkerülhetetlen közeledtét, megszakítani a most és az akkor közti időhidat, de aztán, azután, azt követően is élni, érezni, gondolkodni, lélegezni, megmerevedni, elernyedni akarok. Akarni akarok. Félek.

Félek. Egyszerűen. Félek. Nagyon. Pedig normális voltam. Igen, anno rendes, konszolidált életmódot folytattam. A szürke hétköznap lapos (vagy langyos?) vonaglásai közepette persze néha szükség volt az élményvilág kitágítására. De nem nagyon, csak egy kicsit. (Csak az íze végett.) Igyekeztem betartani a szerhasználat elfogadható mértékét, s nem túllépni az öntudat megnyugtató határmezsgyéjén. Persze megesett néha, hogy nem tudtam, hol a határ, és a pipa, a vízipipa magával ragadott, és az édeskés füst kábulatában töltöttem néhány órát, néhány napot, hetet. Pedig én tényleg igyekeztem, csakhogy gyönge voltam, gyönge vagyok. Akaratgyengeség, lelki restség, unalom, társadalmi hatások, miegymás.

Az üvegek feledéssel kecsegtető folyadékai már zsenge fiatalságomtól kezdve vonzottak. A szőke gyermekkort a borvörösség mámora váltotta fel. A szőke gyermekfej borvörösbe merül. Örömét leli benne, amint emelkedik az italszint, az alkoholszint, és csökken az öntudat, a magamagáról való tudás intenzitása. Csökkenjen!

A fű, az más. Az csak játék, könnyed kikapcsolódás.

Róbert Gidával egyszer arról beszélgettünk, hogy aki rákattan a pálinkára, az soha többé nem tudja otthagyni. Ez így lehet, mondta Róbert Gida. Én is helyeseltem.

Róbert Gida (a barátom) szerint K. marhaságokat beszél. Nincs neked semmi bajod, mondja. Miket hord ez össze? Betegség, kutyagumi. Hiába orvos, úgy tűnik, nem ért hozzá: végre ki kéne mozdulnod otthonról. Kikapcsolódásra van szükséged, nem gyógyszerre. Penészvirág vált belőled, barátom, ez a te bajod. Igaza lehet.

Nem tudok visszaemlékezni, hogy pontosan mikor zárkóztam be a szobámba. Kezdetben jó mulatságnak tűnt: otthon lenni, nem zavar semmi és senki. Próbáltam nyugalomban tengetni a napjaimat. Zene, átkozott irodalom, filmek, a szemet károsító képernyő éjszakákat tartó vibrálása. Igen, az első pár év kellemesen telt el. Aztán viszont az otthon hangulatos meleg csöndjébe kezdte magát beenni az unalom és az üresség.

Most szintén a négy fal között vagyok.

- Reggelente idd meg az orvosságot. (K.)

- Mi ez?

- Gyógyszer. Antidepresszáns. Kezdetben napi egyet, reggelente. Aztán majd emeljük a dózist, napi kettőre.

Hitetlenkedem, kérdezősködöm.

- Türelmesnek kell lenned - mondja. - Az antidepresszáns lassan fejti ki a hatását. Legalább három hétnek kell eltelnie, mire valami javulást fogsz tapasztalni.

- Addig semmi?

- Semmi.

Szörnyű.

- Sokan, akik elkezdik szedni, s amikor elmúlik a harmadik, negyedik nap, és még mindig nem éreznek javulást, továbbra is levertek, lehangoltak, erőtlenek (impotensek), abbahagyják a gyógyszer szedését. Ez nagy hiba. Hatalmas.

- Értem. Szedni fogom - ígérem.

K.-nak igaza volt. Már hat napja szedem az orvosságot, s még mindig semmi. Semmi.

Róbert Gida elhívott sörözni. Elmentem. Tízkor hagytam el a házat. Egy sört ittam meg, aztán rögtön hazajöttem. Fél tizenkettő körül járt, amikor lefeküdtem.

Rosszul aludtam. Iszonyúan. Hétszer ébredtem fel az éjszaka. Éjjel egy órakor, kettőkor, négykor, fél hatkor... Majdnem minden alkalommal vizeltem. Pedig nem is kellett. De azért mégiscsak el kell valamivel töltenem az éjszakát, ha már nem alszok, ha már nem tudok normálisan aludni, kipihenni magam.

A napi egyenleg: összesen négy óra alvás, óránkénti megszakításokkal. A nyugtalan pihenés ellenére mégsem vagyok ingerült, agresszív. Csak kábult, kába, alvajáró. Furcsa. Bármi lesz is, nem veszek be altatót. Nem akarok.

A délután undorító volt. Kimondottan undorító. Az ablakon túl terpeszkedő fák ormótlan ágkarjaikkal integettek felém, én viszont egyáltalán nem éreztem semmiféle késztetést, hogy a jelzéseikre válaszoljak, vagy egyáltalán figyelemre méltassam őket. Unalmasak. Semmitmondók. Nem tudom, mi történik velem, mi ez a szörnyű lankadtság. Legjobb volna napról napra följegyezni az eseményeket. Naplót vezetni, hogy tisztán lássak. De képtelen vagyok rá. Gyöngének érzem magam. Piszkos az ablak, a szemeim homályosak, álmosak, kábák. A szoba piszkos, a gondolataim piszkosak, a fény piszkos. Képtelen lennék az odafigyelésre, hogy naplót vezessek. Csak ezekre a merőben összefüggéstelen feljegyzésekre vagyok képes, semmi másra.

Mégis megpróbálom, játszok egyet. Itt van például egy kartondoboz, benne egy pakli kártya. Meg kellene próbálnom elmondani, hogyan láttam azelőtt, és most hogyan... Nos: derékszögű paralelepipedon, kiemelkedik a - hülyeség: nincs mit mondani róla: fáradt vagyok. Gyönge.

Ma nem mentem el K.-hoz. Nem volt kedvem hozzá, meg gyöngének, rongynak éreztem magam. Mindegy. Majd jövő pénteken elmegyek. Remélem, nem fog a sárga földig lehordani. Talán nem.

Csörög a telefon. Számolom a csörgéseket: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét... Bántja a fülemet. Hangos, zajos. Felőlem csöröghet, úgysem veszem fel. Ugyan ki lehet az, ki telefonálhat ilyenkor? Na mi van, fölcsigáztam az érdeklődésedet, kérdezi a bennem lakozó kisördög. Vedd föl, csak nyugodtan vedd föl, és negédesen szóljál bele, hogy Halló. Hallgasson már el. Elviselhetetlen. Hála istennek, abbahagyta. A szobát újra elárasztja a megnyugtató csönd. A kellemes csönd. Halk zümmögés hallatszik, semmi más. Ufo: azonosíthatatlan repülő tárgy.

Ez nem lehet igaz. A telefon újból csörögni kezd. A hívó fél fontos személynek érezheti magát, ha már másodszor veszi a bátorságot, hogy megzavarja nemes nyugalmamat. Egy, kettő, három, négy... Kihúzom a kábelt. Többé nem fog zavarni. Most már akárki fontosnak gondolhatja magát, sürgősnek és halaszthatatlannak a mondanivalóját, és nyomkodhatja a hívógombot. Akár ezren is egyszerre. A jószág (a telefon) hallgatni fog. Itt hever mellettem, nyugodtan, csöndesen. És hallgat. Ameddig csak kedvem tartja.

Ha most lefeküdnék, és a plafon fehér felületét bámulnám, elmerengve, néha-néha elszenderülve, talán sikerülne elrabolnom néhány órát az unalomtól. Az ágyra heveredem. A fejem alá gyömöszölöm a párnát. Rosszul tapad. Kényelmetlen. Igazgatom. Mozgatom, beállítom a tarkóm és a párna közti megfelelő hajlásszöget. Így ni, most jó. Kényelmes. Megpróbálok aludni. Behunyom a szemem. A karjaim a mellkasomon hevernek. Nyomják a plédet, a pléd pedig engem nyom. Ez így nem lesz jó. A törzsem mellé rakom a karjaimat. Ez a pozitúra azonban a vérkeringést teszi elviselhetetlenné. Oldalra fordulok. A falon függő kép rámája éppen a szemem előtt van. Egy könnyed biccentéssel meg tudnám érinteni. Persze nem akarom: minek? A képkeret barna, barnás barna.

Pislogok, lélegzek, hallgatok, figyelek, elmerengek, fülelek, pislogok, hallgatok, fönn vagyok.

Vagyok, ami vagyok: anyagok émelyítő váladéka (K.).

Éjszaka van. Csöndes, néma. Aludni próbálok. Kényelmes testhelyzetet veszek föl. Számolni kezdek: egy, kettő, három, négy... Abban reménykedem, hogy a számolással sikerül megnyugtatnom és a feledést hozó álom karjaiba taszítanom magam... tizenhét, tizennyolc... A számok gépies sorolása közben azonban a gondolataim egy másik, rejtett vágányon törnek maguknak utat. Nem engedik, hogy az értelmetlen számolás megfojtsa őket. Küzdenek az életükért... huszonnyolc, huszonkilenc... Betöltik a fejemet, fogva tartanak, kínoznak, vicsorogva tekintenek a szemeim közé.

Abbahagyom a számolást (negyvenkettő), és felhagyok a hullámzó búzamezők magam elé képzelésének álmosító, megnyugtató technikájával is. Elképzelem, hogy mi lesz velem, amikor meghalok. Üveges szemeimet lecsukják, felöltöztetnek, koporsóba tesznek. Remélem, már nem fogok semmit sem érezni, és nem fogok semmire sem gondolni, amikor a koporsóba tesznek és rámhajtják, majd leszögezik a fedelét. Nem, biztosan nem fogok már semmit sem érezni akkor. Akkor már csak holttest leszek. Milyen lehet nem lenni? Milyen lehet az a teljességgel elképzelhetetlen és fölfoghatatlan pillanat, amikor a szilárd öntudatból átzuhanok a semmibe? El sem tudom képzelni, milyen lehet semmire sem gondolni. Gyakran játszottam azt, hogy kiürítem a fejemet és elhessegetek magamtól minden gondolatot, de sohasem sikerült. Legtöbbször csupán arra gondoltam, azt mondogattam magamban, hogy nem gondolok semmire, nem gondolok semmire. De Istenem, akkor tényleg nem fogok semmire sem gondolni. Amikor meghalok, elpatkolok, a fejem teljességgel kiürül, és anélkül fogok a semmire sem gondolás állapotában elmerülni, hogy halkan mondogatnom kéne magamban, hogy semmire sem gondolok. Megszűnök létezni, elveszítem az életem egyetlen biztos fonalát: azt, hogy élek. De én nem akarok meghalni. Nem tudom, milyen az.

Elkezdődött. Most már egyértelműen elkezdődött. Enyhe szédülés kerít hatalmába, a tüdőmben fojtó füstszag kering. K. a múlt alkalommal azt tanácsolta, hogy a halálfélelem elkerülése végett ne gondoljak semmire sem, ami a halál gondolatát idézhetné fel bennem. De hát meg lehet ezt csinálni? Lehet nem gondolni a halálra, a saját halálomra?

Elkezdődött, kezdetét vette a roham, útjára indult, a peronról kirobogott a vonat, a sínek nyikorognak, csikorognak, nyikordulnak, sírnak, rínak. A mozdonyfüst körülölel. A mozdonyfüst a tüdőmbe hatol, megtölti a légzőszerveimet, és nem engedi, hogy akadálytalanul lélegezzek. A fekhelyem fekete, kemény. S a koporsó milyen lesz? Szintén fekete és kemény. A fekhelyem egy koporsó. Ki van bélelve párnával, takaróval, de mégiscsak egy holttest fekhelye. Nem tudok megmozdulni. Képtelen vagyok megmozdítani a tagjaimat, megdermedtem, megmeredtem, megmerevedtem. Kiáltani akarok, kiabálni, de nem megy. Egy átkozott hang sem jön ki a torkomon. Megnémultam. Megbénultam. Meghalok. Szentséges Úristen, most tényleg meg fogok halni?

A szoba, a szoba megváltozott. Valahogyan más, mint amilyen lefekvéskor volt. A falak megdőltek, elfordultak. A sarkok kibillentek a helyükről. Nincs csillár a plafonon. Egyáltalán nincs csillár. Hol vagyok? Ez nem az én szobám. Nem lehet az én szobám. Föl kell ugranom, hogy fölkapcsoljam a villanyt és végre megnyugodhassak, de nem tudok megmozdulni. Kétségbeesetten próbálom megmozdítani a fejemet, kipréselek magamból minden erőt, hogy a fejemet legalább egy milliméterrel elmozdítsam, de nem megy. Nem bírok megmozdulni.

Hol van most K. tudománya, hova tette a tudományát? Most miért nem segít? Könnyű azt mondani, hogy kerülnöd kell a halál gondolatát! Ez a jó tanácsa most már fabatkát sem ér. Eljátszotta a hitelét. Most már beleestem a csapdába, és fulladozom. Nincs elég levegőm. Nincs elég levegő a tüdőmben! Megfulladok. Ha pillanatokon belül nem tudok fölkelni, akkor megfulladok. Nem akarok, nem akarok...

Ez, ez, ez hihetetlen, nem, nem tudom, ilyen helyet! Élettelen tárgyak kelnek életre, és a kockák visszaszívják az éleiket, és mint gömbök gurulnak szét. A sötétség örvényekbe rendeződik, kering, forog, pörög, be akar szippantani, magába akar szívni. Ellen kell állnom, de a sötétség erősebb nálam, és magához ölel. Az éjszakához vagyok szorítva, ki van préselve a tüdőmből az utolsó leheletnyi levegő is. Atyaúristen! Félek. Félek. Akarom, hogy ez a szar már végre elmúljon. Izzadok. A pizsamám csurom víz, a homlokomon izzadságcseppek ütköznek ki, megmozdíthatatlan tenyereim vizesek, a lábaim vizesek, a nyakam vizes, a mellkasom is, mindenem, mindenem izzadt.

Ez nem velem történik. Ezek nem az én gondolataim. Valaki más képzeleg helyettem, én meg elhiszem, hogy ő vagyok. Valaki azt képzeli, hogy meg fog halni, én meg helyette szenvedem végig az elmúlás kínkeserves perceit. A szoba falai még inkább megdőlnek, az ablakon töméntelen mennyiségben tódul be a félhomály. Ez nem is az én szobám, ez nem is én vagyok. Az ágyam fekete és kemény. Hiába van kibélelve párnával, lepedővel, takaróval, mégiscsak fekete és kemény. S a koporsó milyen lesz? Szintén fekete és kemény. Egy koporsóban fekszek. Ez egy koporsó, fölöttem pedig egy sírbolt.

Ez nem velem történik. Ez nem az én testem. Én valahogy fölülemelkedtem ezen az ijedtségtől vacogó, verejtékező testen, és fölülről figyelem. Ez nem az én testem, hanem valaki másnak, egy idegennek a teste. Igen, ezek a karok valaki másnak a csápjai, ez a fej egy betolakodó sárkány feje, ezek a lábak is valaki másé, valaki másé, valaki... Megbolondulok. Hol van most K., hol van Róbert Gida? Segítség, segítsen már valaki! Kiabálni akarok, hogy ne kelljen lehunynom a szemhéjaimat, hogy ne kelljen meghalnom. Kiabálni akarok, mert nem akarok meghalni. Á, nem megy. Nem megy.

Levetkőzöm az árnyékvilág fölös vonalait, görbéit, hasadékait, a sötétségpászmák ellepik, betöltik a szobát, betöltik a bensőmet, betöltik a testemet, a nem én testemet. Elvesztem az eszméletemet, miközben a fekete és kemény koporsóban fekszem. Ha ez az állapot nem fog azonnal véget érni, ha a félelemnek nem lesz azonnal vége, érzem, elájulok. Nem akarok elájulni, nem akarok meghalni, nem akarok, nem akarok, nem, nem, nem! Miközben a koporsóban szorongok, amely fekete és kemény, s fölöttem sírbolt emelkedik, nem akarok elájulni, nem akarom elveszíteni az eszméletemet, élni, lélegezni, akarni akarok.

Ez nem az én testem. Ez a valami, ami ebben a fekete és kemény ágykoporsóbelsőben hever, ez nem én vagyok. Én valamiképpen felülemelkedtem a saját testemen. Amikor befektetnek a fekete és kemény koporsóba, lehet, hogy még mindig eszméletemnél leszek. Ott fogok kuksolni pár méterrel a föld felszíne alatt, elzárva a külvilág zavaró, de mégiscsak valós zajaitól, s nem tudok majd megmozdulni. Pont olyan képtelenül mozdulatlan leszek, mint most. Pont olyan kétségbeesett, kilátástalan helyzetben leszek, mint most.

Az ágyam kemény. Az ágyam fekete. A koporsó belseje szintén fekete és kemény. Egy koporsóban fekszem, egy fekete és kemény koporsóban, elzárva a világ zavaró, de mégiscsak valós zajaitól, de mindörökre. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. De ez még rosszabb, mint nem tudni semmiről, nem lenni észnél. Amikor észnél leszek a fekete és kemény koporsóban, az szörnyű lesz, iszonyatos. Fekete, szörnyű és iszonyatos. Akkor már jobb, hogy ne legyen semmi. Áldásosabb volna, ha a szemembe érkező utolsó fénynyalábokat követően elmerülnék a semmire sem gondolás állapotában, s úgy zárulna le e földi pályám. De milyen lehet semmire sem gondolni? Milyen lehet kiüríteni a fejemet, megtisztítani minden fölösleges gondolattól? Sokszor játszottam azt, hogy... Elájulok. El fogok ájulni a fekete és kemény fekhelyen. Éjszaka van. Rémült, hangos.

- Mondtam neked, hogy ne gondolj a halálra! Ha meg akarsz gyógyulni, be kell tartanod az utasításaimat - mondja határozottan K. A rendelő természeten túli fölényt kölcsönöz az alakjának. A falak fehérek. Ő az orvos, s én vagyok a beteg. Ez egyértelmű. A szemüvegén megcsillannak az ablakon betóduló fénysugarak tömkelegei. A szemüvege valósággal ragyog.

- Érted? - kérdezi.

- Igen, értem.

Azzal az elhatározással kelek föl a székből, hogy mivel a rendelés véget ért, kimegyek, elhagyom a helyiséget. A tenyeremmel végigsimítom a bőrrel bevont szék fekete támláját, s elindulok az ajtó irányába. Lépek egyet, kettőt, majd hirtelen megfordulok.

- Szeretnék kérdezni valamit.

- Igen?

K. ismét felemeli a fejét, s rám néz. A szemüvegén színes fénysugarak táncolnak. Némelyikük piszkos.

- Azt akarom kérdezni, hogy a pánikroham nem lehet, hogy a haláltól való valós félelem?

- Ezt hogy érted? - kérdezi a fehér köpenyt viselő orvos. Eltolja magától az asztalon heverő papírokat.

- Arra gondolok, hogy a pánikroham, bármennyire szörnyű és félelmetes, bármennyire kibírhatatlan is, mégiscsak a haláltól való félelem. Én akkor igazán félek a haláltól.

- Remélem, nem gondolod, hogy a közeljövőben valóban meg fogsz halni, ugye?

- Nem, persze, hogy nem. Egészséges vagyok, hála az égnek. De akkor, amikor átélem a halálfélelem remegését, ijedelmét, valamilyen módon megérzem a halál közelségét.

- De akkor nem vagy valós életveszélyben - állítja K. A hangjából enyhe bosszúság érződik.

- Valóban nem vagyok életveszélyben, de rettenetesen félek a haláltól. Rettegek. Mi van akkor, ha azokban a percekben élem át a haláltól való valódi rettegést?

- Hogy mi számít reálisnak és mi imagináriusnak, igen nehéz kérdés. Amit meg kell értened, az az, hogy a közeljövőben nem fogsz meghalni. Egyébként egyszer mindannyian meghalunk, s ezzel a gondolattal előbb-utóbb meg kell barátkoznod.

- Persze, persze. De én most arra gondolok - kezdek bele ismételten a kérdésembe -, hogy az volt a valódi halálfélelem.

- A szerotoninszint alacsonysága idézte elő, semmi más. Hormonális zavar, valótlan félelem.

Ezeket a szavakat olyan hanglejtéssel ejti ki, mintha hangsúlyozni szeretné, most már vége a rendelésnek, viszlát!, de bennem még nem oszlatott el minden kétséget.

- Azonban azt maga sem állíthatja - kezdek bele érvelésembe -, hogy magát nem befolyásolják különböző hormonális, neurológiai folyamatok.

- Valóban nem állíthatom.

- Nos, ez esetben maga is az anyag egyszerű játéka. Amikor az én állapotomról gondolkozik, diagnózist állít fel, mely szerint alacsony az örömhormonszintem, a maga szervezetében is különböző anyagok tevékenykednek, melyek hatása alól képtelenség kiszabadulni, fölülemelkedni rajtuk.

- Kétségtelenül.

- Akkor hogy lehet azt állítani, hogy az én pánikrohamom okozta félelem teljességgel valótlan, én magam pedig kezelésre szorulok - teszem fel a kérdést, miközben úgy érzem, győzedelmeskedtem. Erre majd semmit sem tud válaszolni. De nem így történik. Tévedtem. Rám emeli a tekintetét, és lassan kezd beszélni.

- Egy dolgot, úgy gondolom, leszögezhetünk: te jöttél hozzám segítséget kérni, mert nem vagy jól, és nem én mentem hozzád azzal a kéréssel, hogy segíts rajtam, mert én nem félek a haláltól.

Ezzel elhallgat, a dolgot elintézettnek véli. A papírjai fölé hajol, és írni kezd valamit. Most már valóban véget ért a rendelés.

Néha rettegés fog el, mert félek a saját (valótlanul közelinek mutatkozó) halálomtól. Néha remegni kezdek, beszélgetés közben például, baráti körben, mert alacsony a szerotoninszintem, s emiatt indokolatlanul félek az indokolatlanul közelinek mutatkozó halálomtól.

K. szerint ez csupán hormonális zavar. K. ereiben bugyogva közlekednek a hormonok, miközben azt állítja, hogy az én éhes ereimben kevés a szerotonin. K. gondolkodó (intelligens) anyagai azt állítják, hogy bennem kevés a szerotonin. Kevés a szerotonin. Én pedig most arra ösztökélem, azzal fárasztom a saját organikus molekuláimat, hogy bemutassák, miféleképpen gondolkodnak az orvos (K.) organikus molekulái, amikor az én szerotoninszintemet veszik vizsgálat alá. Nevetséges. Komikus a végtelenségig.

Levetkőzöm az árnyékvilág fölösleges vonalait, görbéit, hasadékait; a kockák visszaszívják az éleiket, a betegszoba állott levegőjében fájdalomszag árad szét, a falkontúrok diszkréten meghúzódnak az egyre távolodó messzi-messzeségben, majd szertefoszlanak. A csillár szerteszálló fényfoltjai és -körei megpördülnek, majd a görcsös sugárzás megmerevedését követően veszítenek intenzitásukból. Elhalványulnak. Szertefoszlok. Vége.