Bognár Attila
A templom kárpitja

Szeretem a Nagypénteket. Valósnak és igaznak tartom. A lemeztelenített élet. Nem a gazdag teológiai mondanivalója és tartalma miatt, hanem mert megmutatja, ki is az ember. Valamikor a nyugati egyház nagy atyja, Szent Ambrus egyik beszédében mondta: ¨Az Isten emberré lett, hogy az ember istenivé legyen." Nem hinném, hogy Ambrus idejében könnyebben ¨valósította meg az ember önmagát", mint napjainkban, de valahogy úgy érzem, a gondolat az érem csupán egyik oldalát mutatta meg. ¨Ecce homo" - mutat az Istenember Jézusra a római helytartó, Pontius Pilátus. Emberségem teljességét szemlélem ebben a názáreti tanítóban. Borzas szakállán a szent város, Jeruzsálem pora és piszka, melyet kesernyés verejtéke kevert mocsokká, miközben az utca köveiről vérét a kutyák nyalták fel. Via crucis. Az emberiség útja. Nem siet. Van idő. Míg az emberiség történelme miként Ady Endre rossz szekere, ha nem is futva, de döcögve egyszer megérkezik céljához. Időnként megáll. Mert vannak Veronikák és Cirenei Simonok, vannak Péterek, Jánosok és Máriák, akik teszik dolgukat, minden nagyobb fennköltség és ünnepélyesség nélkül, kamerák, a sminkelők hada nélkül, miközben a Júdásokat szerepre tanítják, mikor mit szabad mondani, kinek mit kell felelni, mert a Mester igen okos, nehogy átlásson az áruló szándékán. Közben az ember embernek farkasa lesz. A pénz csörgetésére megcsillan a hazugok szeme, a kapzsi és félrevezetett pedig reményeit és vágyait beteljesülni látja. A legszentebbet, a lelket néhány darab semmiségre cserélik. Így lehet csak az ember vágásra szánt portéka, statisztikai adat, egy szám, akiről csak alkotója tudja, hogy Minden és Egyetlen.

Időnk nagy részét arra fecséreljük, hogy magyarázkodunk, igazoljuk cselekedeteinket, szavainkat, mintha ettől valami megváltozna. A farkasok pedig hízelgő és már-már nyájas beszéddel a magmaradt szent maradékból el-elcsennek egyet-egyet. Bevallom, nem igazán tudok hinni a farkas lelkületű programokban, még kevésbé propagandának, bármilyen köntösbe burkolják is. De amióta világ a világ, a bárány az bárány marad, a farkas pedig farkas, noha ebben a szerepcseréktől és identitástudat-zavaroktól megtévesztett világunkban már az állatok sem a régiek. Szegény jó Aesopus a fejét vakarná, vajon hogyan és miként történhetett e bábeli zűrzavar a kutyaól nagyságú bolygónkon, mely már szűkösebb, mint Noé atyánk bárkája.

A Bárány pedig az idén is leöletett. "Egyedül a Bárány az..." - írja Pilinszky, egyedül neki van fenntartva az Üveghegy és az Üvegtenger. Senki más, csak Isten kedves Báránykája kocoghat végig e ¨szem nem látta, emberi ész fel nem fogta" látomásban, odafutva mennyei Atyácska ölébe. A történet, mely rólunk és nekünk szól, erről a Bárányról beszél, akit értünk és a mi megtartatásunkért megkínoztak, meggyötörtek és megöltek, de Isten kimentette és felmagasztalta. Ecce Agnus Dei - mutatja fel a pap az élő Kenyeret a hívőknek, íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Odafut hozzánk, megszeretgethetjük, megölelhetjük, miközben játsszuk ezt a komoly életszerűséget, Isten kertjében a Bárány Krisztussal gyerekek lehetünk.

Van egy varázsvesszőm: a szó, e gyermeki gügyögés. Reményik Sándor prófétai vízióját idézem, amit Erdély magyarjaihoz intézett, de intézhette volna a kárpátaljai, felvidéki, délvidéki magyarokhoz is, miként Dsida Jenő a Psalmus Hungaricusában: "Nem tagadom: jöhet még zord idő, /Sok mindent nem lehet majd merni,/ Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz,/ Csak a szívünk fog verni." E tépett, viharvert, hősi lobogónkat, őseink szent örökét, miként a húsvéti zengedező körmeneteken a templomi lobogókat, meglobogtatjuk. Konok hűségre esküt tettünk, az új szövetségre, mely legjobbjaink vérét és életét követeli majd, de belőle épül az új szentély, új nép, új ország születik, s könnyeikből az anyák, a fiatal özvegyek a templom kárpitját szövik.

Via crucis. A szenvedés útja. Egy-egy állomás, népek és nemzetek sorsa, az éhező gyerekek vágyakozó tekintete, a lerombolt város falait sirató aggastyán halál utáni vágya, az anyaméhből kikapart magzat szelídsége. Egy Afganisztánból hazatért orosz katonával beszélgetett egy írónő. A katona vallott. Ezeket mondta: "Amikor a golyó eltalálja az embert, érzed - ezt nem lehet elfelejteni, nem lehet semmi mással összetéveszteni - a jellegzetes nedves ütést. A fiú, aki melletted állt, arccal a porba bukik. A hátára fordítod: a szájában még ott a cigaretta, melyet az imént adtál neki... Még parázslik.. Két hét múlva abból, aki azelőtt voltál, semmi sem marad, csak a neved... Az ember ott, nemcsak elképzeli, hanem már tudja, hogyan bűzlenek a hőségben a kifordult zsigerek, milyen nehezen oszlik el az emberi ürülék és vér szaga.. A megolvadt fém piszkosszürke tócsájában hogyan vigyorognak a megégett koponyák. Láttam, hogy az emberből egy pillanat alatt semmi sem marad: mintha nem is létezett volna.. Egyesek az aknáktól repültek a levegőbe.. Az emberből gyakran félvödörnyi hús marad..."

Egy állomás a sok közül. Via hominis - az ember útja. Madách szavaival ez az Ember tragédiája, de lehetne Dante Isteni színjátékát idézni. Az örökösen ismétlődő fájdalmak útja, honnan nincs menekvés. A jó kis római közmondás, nem is annyira kenyér, hanem inkább cirkusz kell a népnek, hogy a csürhe nevessen. Ha üres gyomorral is, belső nihiltől megittasodva is, megjátszani a látszatot, hogy ő mindenféleképpen csak szemlélője a műnek, mások a szereplők. Észrevétlenül már-már a saját életét is mások játsszák.

Nagypénteken eszembe jut egy a délszláv háborúból származó kép. Valamelyik nyugati újság címlapján hivalkodott, reklám álruhában tetszelegve. Nekem akkor is és most is gyászjelentés. Katonák teteme, legfelül egy magam korabeli fiatalember, modern Adidas szerelésben, égre meredő üveges tekintettel.

A Kortárs Művészeti Múzeumban a közelmúltban Jézus életét bemutató kiállítás kapcsán egyesek nemtetszésüket fejezték ki. Úgy éreztem, még mielőtt véleményt mondanék róla, megnézem. A kiállítás anyaga korszerűen megfogalmazott evangéliumi üzenet, ami nem azt a célt tűzte ki célul, hogy elaltassa a lelket. Sokkalta inkább gondolkodtatott.

Talán egyesek véleménye alapján az evangéliumokból hagyjuk ki a Passiót? Nem lenne jobb? Egy kicsit szalonképesebb, eladhatóbb lenne a keresztény tanítás. Egy nyugodt tanító, akár egy Buddha-szobor, körülötte a tanítványok, nem holmi izgága Jézus. Miként az a példabeszédbéli asszonyka, aki egyszer a helyi lelkipásztornak arra panaszkodott, hogy iszonyatos érzések kerítik hatalmába, ha templomba lép. Azt javasolta: távolítsák el a sok szenvedést megmintázó képeket, de legfőképp a feszületeket. Talán úgy, miként a jó zsidók a leprásokat. Egészségügyi és társadalmi előírásokra hivatkozva távolítsunk el mindent, ami lelki idillünket megbontaná. Ha lesz elég pénzünk és hatalmunk hozzá meg is tehetjük, csak idő kérdése. De lesznek újabb és újabb Teréz anyák, akik csókjaikkal és könnyeikkel gyógyítják e világ sebeit. És "Teréz anyunak" nem kell megmondani, hogy mit tegyen. Uram, Isten, altatót kér a nép! Te pedig kardot adsz kezébe, lobogót, harcra és küzdelemre hívsz.

A szenvedés útja nem tűr megalkuvást. Vasadi Péter kortárs írónk egyik művében olvastam: "A nagy szenvedők nem attól bírják, hogy megrándítják a vállukat az új s még újabb bajokra. Vagy hagyják elkérgesedni a szívüket. Attól bírják, hogy szeretetük nagyobb, mindig újra nagyobb, mint a bajok együttvéve." Csak halkan, egy parányi megjegyzésként merem csak hozzátenni, megsúgva: mindig akkora vagy, amekkora problémák foglalkoztatnak.

A húsvét, a maga mély és egészen személyes vonzásával nagyon is közösségi, ha tetszik, akkor családi ünnep, hiszen abból a közös gyökérből fakad, amikor még a jelen megszépült a dicsőséges múltból, és jövő formálódott a gyermekek szívében: hősi és magasztos, emberi és nagyon isteni alapokon. Az idén is, miként amióta világ a világ, a Bárány, Isten Egyetlene és Mindene a Tamásoknak, a magdalai Máriáknak, a Saulusoknak odasúgja: Ne félj, a béke a tied! Az igazság a tiéd, a látszat, aminek úgy örülnek, az övék! Hisz ami takargatva van, az a mezítelen, s mi mezítelen, az az igaz.

A történetet pedig a Pilátusok tovább szövögetik, kellő körültekintéssel a helyzethez és a körülményekhez alkalmazva, miközben még a templom kárpitját is magukra öltik. Az Isten Fia mindenektől elhagyatva a fán függ, mezítelenül. Magára hagytuk, ahogyan a zöld gyümölcsöt szokás, érlelő időt várva, majd jó magként elvetettük üres sírboltba fektetve. A többi már a hit dolga, hisz onnan támad fel a harmadik napon.