Mirko Grlica
Vereség a krivajai láposnál és a kaponyai csárdánál - Szabadka és környéke 1849 tavaszán a szerb memoár-irodalomban és a sajtóban

Az 1848/49-es forradalom idején Szabadkán és környékén történt eseményekkel kapcsolatos eddigi képzeteink jobbára a városban keletkezett, valamint a magyar forradalmi hatóságoktól származó forrásanyagok felhasználásával alakultak ki. Ez érthető is, hiszen Szabadka a "népek tavaszának" egész ideje alatt - ahogyan az európai történelem eme viharos időszakát nevezte Eric Hobsbawm neves angol történész - azon az oldalon állt, amely a gyökeres demokratikus és társadalmi változásokért és a magyar államért szállt síkra. Az események képének teljességéhez azonban hiányoznak a másik, a szembenálló fél meglátásai, akikkel Szabadka szembeszállt a háborús összetűzések időszakában. Ennek a cikknek az a szándéka, hogy megkísérelje megvilágítani a Szabadkával és környékével kapcsolatos történéseket a szerb források, mindenekelőtt a memoár-irodalom és a sajtó szemszögéből.

Amíg a "népek tavasza" valóban tavasz volt, amíg a politikai, de a hadszíntéren is a szakállasok, a keskeny karimájú kalapok, a magyarszínű lobogók, a nagy remények és elvárások uralkodtak, tehát 1848. során, Szabadka viszonylag távol esett azoknak az erőknek a frontvonalaitól, amelyek a Szerb Vajdaságot követelték. Teljesen érthető tehát, hogy abból az időszakból a szerb forrásokban szinte nincsenek is Észak-Bácskából származó hírek.

Amikor a "tavasz" úgymond őszbe fordult, ez pedig 1848/49. telén történt, és amikor a magyar forradalmi hadsereg észak felé vonult vissza, tehát Szabadka és Szeged irányába, ez a terület is bekerült a szerb sajtó érdeklődési körébe, később pedig megjelenik ezen viharos események résztvevőinek az emlékirataiban is. Az 1849. évben a térség központi eseménye, és ennek a cikknek a központi témája is egyben a szerb és a magyar katonaság fegyveres összetűzése Kaponyánál, és annak tükröződése a történelmi emlékekben.

A cikk megírásához áttekintettük az újvidéki Matica srpska és a szabadkai Városi Könyvtár állományában hozzáférhető emlékiratokat, valamint a Matica srpska által megőrzött sajtópéldányokat.

A begyűjtött forrásanyagot, amely nem túlságosan terjedelmes, de egészen biztosan új fényt vet az említett történésekre, két csoportra osztottuk: 1.) azokra, amelyek közvetve szólnak Szabadkáról és a tágabb környezetében található településekről, és 2.) a kaponyai csata előtti hírekre, illetve a csata résztvevőinek visszaemlékezéseire. Ezen a helyen csak közzé tesszük a visszaemlékezéseket és sajtócikkeket, anélkül, hogy értékelnénk, bíráló elemzésnek vetnénk alá, tudatában annak, hogy különösen az emlékiratok esetében, olyan forrásokról van szó, amelyeket igencsak befolyásol a nagyfokú szubjektivitás.

Novak Golubski emlékirataiban több helyen szerepelnek észak-bácskai terepekkel kapcsolatos adatok. Ilyenek azok a sorok, amelyek a bunyevácok különleges helyzetét írják le, a forradalmi idők sajátos nemzetiségi másságaként. A szenttamási történések leírásakor Golubski a következőket jegyezte fel: Itt közlök egy ritka esetet, amikor egy nő szerette volna megmenteni, és meg is menthette volna férjét, hogy a katonák ne öljék meg azon a helyen, ahol ezeket az embereket megverték. Az asszony valami szélhámos lehetett, de úgy tudott magyarul, mint egy igazi magyar. Amikor a férjét is meg akarták ölni, elkezdett magyarul beszélni, azt mondta, hogy ő magyar, a férje meg bunyevác, ezért nem tud magyarul, és arra kérte a katonákat, hogy ne öljék meg. Ezek pedig biztosan nem ölték volna meg. De a cimbora értette, hogy asszonya mit mondott a katonáknak és büszkén elkiáltotta magát: "Nem vagyok én bunyevác, hanem igazi szerb!", majd a mellére csapott és azt mondta: "Ide lőjetek, a szenteltvizeteket". A katonák pedig, amikor meghallották, és talán meg is értették, mit is mondott ez, kilőtték puskáikat épp a mellkasára, és megölték."

A bunyevácokról, katolikusokról, akik Észak-Bácskában a magyar sereg soraiban voltak, de a szembenálló, szerb oldal nyelvét beszélték, szólnak Novak Golubski következő sorai: "Vasárnap, 1849. március 20-án, délután, vagy inkább estefelé, a verbászi oldalon levő őrségünk Bosnić és az én kalyibámba, amelyben együtt laktunk, bekísért egy bunyevác szárazmolnárt, aki Kúláról hozta meg Perczel levelét. A levél a szenttamási helyőrség feladására szólított fel, amelyet az ismeretlen bunyevác hozott a Szenttamás elleni sorsdöntő csata előtt.

Az említett csata után az emlékirat szerzője, Novak Golubski még egy, szomorú eset kapcsán említi Szabadkát. "E helyen kell megjegyeznem, hogy Szenttamás elestekor nagyon sok foglyunkat hajtották el Szabadkára, ahol szinte mindet leölték, csak keveseket szabadítottak fel."

Miloš Dimitrijevićnek, a kaponyai csata szemtanújának emlékirataiban az Észak-Bácskához kapcsolódó csata utáni érdekes részleteket olvashatunk: "Mint már említettem, a szerb katonasághoz Kúlán csatlakoztam, azzal a szándékkal, hogy Zomboron és Szabadkán keresztül jussak haza. A Kaponyánál elszenvedett vereség következtében nem valósíthattam meg szándékomat: ezért, hogy Magyarkanizsára érhessek, Zomboron, Szenttamáson és Ó-Becsén keresztül kellett utaznom.

Mivel minden magyar megszökött a Tisza-menti településekről, Zentán, a községi legelőkön ezerszám láttam gazdátlan, éhes kutyákat, melyek lerágott emberi csontok és csontvázak mellett feküdtek üvöltve." Ezt a szörnyű látványt Dimitrijević a következőkkel magyarázza: "amikor a szerbek nagy ellenállás után elfoglalták Zentát, a lövöldözéstől megriadt ebek a településről a legelőre menekültek.

...Magyarkanizsa, fekvésénél fogva védekezésre alkalmas hely, mivel keletről a Tisza folyó, északról a Körös, délről lapály övezi, és csak a negyedik, Szabadka felöli nyugati oldala volt nyitott. De a katonai igazgatás gondoskodott róla, hogy ezt az oldalt is megerősítse és biztosítsa jól kialakított zárt sánccal és egy ágyúüteggel.

Magyarkanizsán a helyőrségben találtam egy zászlóalj bánsági határőrt, egy zászlóaljat a kikindai kerületből, és mintegy 300 önkéntest a környező bácskai településekről, emellett pedig egy lovasszázad ulánust Bánátból, és egy üteg 6 fontos ágyút. A teljes helyőrség körülbelül 1800 legényből állott.

A magyarkanizsai helyőrség képezte a császári és szerb katonaság balszárnyát, és Teodorović tábornok parancsnoksága alatt állt, akinek Törökkanizsán volt lakása.

A magyarkanizsai helyőrséget március második felében a Szabadka felőli sáncokban minden nap, néha meg naponta kétszer is meg-megzavarták a szabadkai csapatok; számuk pedig mind nagyobb és nagyobb lett, mivel elsőként a kunságiak siettek a segítségükre. Március harmadik tizedében azt tapasztaltuk, hogy számbelileg tízszer erősebbek, mint mi, de mindemellett nem kísérelték meg elfoglalni a sáncokat, hanem csupán arra szorítkoztak, hogy messziről megmutatkozzanak, arra számítván, hogy hatalmas többségükkel megijesztenek bennünket.

A szabadkai csapatok gyámoltalan viselkedése arról győzött meg bennünket, hogy Szabadkáról nem fenyeget bennünket veszély. De történt valami, amire nem lehettünk hatással, amire nem számítottunk. Teodorović tábornok parancsot adott, hogy a rendes sereg március 26-án délelőtt Magyarkanizsáról vonuljon vissza a Tisza túloldalára, Törökkanizsára."

A kaponyai csatához kapcsolódó, illetve a csatával kapcsolatos történések áttekintését kezdjük Novak Golubski soraival, arról, hogy a szerb katonaság miként hagyta el 1848/49. telén Szenttamást. "Apródonként a mi katonaságunk is elkezdett távozni Szenttamásról. Először Toša Bosnić ment el határőreivel - nem tudni hova. Azután távoztak a sajkásszentivániak. Róluk tudjuk, hogy Zomborba, Bács megyébe mentek. Legutolsóként a szerbiaiak hagytak el bennünket, akikről úgyszintén nem tudtuk, hova távoztak. Így azután március elejére Szenttamáson egy fia rendes katona sem maradt."

A kaponyai csatát közvetlenül megelőző időszakhoz kapcsolódik az egyik tekintélyes szabadkaival kapcsolatos hír is. Az esemény után fél évszázaddal az újvidéki szerb sajtó (Branik) a következő visszaemlékezést közölte: "Ötven évvel ezelőtt, (1849.2.14. (26.) a szerb Vajdaságra kidolgozott berendezkedés alapján Josif Rajačić pátriárka tanácsosként maga mellé vette Josif Rudićot, Fogarosit és Mihailovićot.

A kaponyai csatát megelőző eseményeket közvetve érintette Jova Dobanovački Gospođinčanin, aki emlékirataiban a következőket jegyezte fel: "Amikor 1849. január havában az ellenséges katonaság Bácskából és a Bánságból Szeged alá vonult vissza, és amikor a szerbek mindkét területen megindultak előre, csak akkor távozott Nagybecskerekre a sajkásszentiváni tartalék zászlóalj egy része Stevan Surdučki népi kapitány parancsnokságával, a zászlóalj másik része pedig a Tisza jobb partja mentén vonult Zentára és Magyarkanizsára. Davidović helyét, a sajkásszentiváni tábori zászlóalj szenttamási parancsnokának posztját Mita Stejin népi őrnagy foglalta el. Ezután (1849. februárjában) Stejin zászlóalja Zomborba érkezett." Ma már tudjuk, hogy Zomborból Bajmokra folytatta útját, onnan pedig Kaponya irányába, ahol a szerb seregek legészakibb csatájukat vívták Bácskában.

A csatával kapcsolatos adatok a szerb sajtóban csupán két szűkszavú, megbízhatatlan hírre korlátozódnak. A ??????? c?m? újság, amelyet Jakov Ignjatović, korának egyik legbölcsebb, de ugyanakkor meg nem értett gondolkodója alapított, és amelyet a kaponyai csata idején Konstantin Bogdanović szerkesztett, a következőket közölte: "Szabadka nem adta meg magát, nem lett elfoglalva. Egyesek azt mondják, hogy ott tegnap csata zajlott. Azt is mesélik, hogy Stein Szabadka közelében pórul járt, méghozzá elővigyázatlansága miatt, akárcsak Tót." Mivel akkoriban Bácskában még a távíró sem működött, a híreket pedig leggyorsabban lóháton továbbították, két nappal később ugyanaz a lap kénytelen volt megerősíteni a csata kimenetelével kapcsolatos balsejtelmeket: ".Az a hír, hogy katonáink Stein alatt Szabadkánál elővigyázatlanság miatt odavesztek, beigazolódott."

Miloš Dimitrijević a kaponyai csata korábban már említett résztvevője, akinek nem túlságosan megbízható az emlékezete, így írta le a magyar és a szerb katonaság ütközetét: "A Zombort elfoglaló (1849.02.11. - a szerző megj.) szerb katonaság száma így alakult: egy sajkásszentiváni zászlóalj Mito Stejin őrnagy parancsnoksága alatt, mintegy 600 legénnyel, 200 - 300 önkéntes és 50 - 60 szerb, emellett volt több kisebb ágyúja és egy nagy, 18 fontos, amit csak Žuja-nak neveztek."

Néhány napos pihenő után a szerbek is megindultak Zomborból Szabadka felé, és Bajmokig jutottak el, ahol csatlakozott hozzájuk egy péterváradi zászlóalj hatfontos ágyúkból álló üteggel, Dragić őrnagy parancsnokságával.

A felerősített szerb seregnek az volt a feladata, hogy elfoglalja Szabadkát, majd folytassa útját Szeged felé, ahol csatlakoznia kellett volna a császári seregekhez. Ezt a szándékát azonban egyik sereg sem valósíthatta meg - a szerbek pedig azért nem, mert a sajkásszentivániakat az erősebb ellenség váratlanul megtámadta és nagyszámú lovasságával visszavonulásra kényszerítette. Ez a vereség 1849. március 11-én történt a szabadkai úton, a krivajai láposnál - a kaponyai csárdánál.

A sajkásszentivániak és az önkéntesek veresége súlyos következményekkel járt volna, ha a Krivaja jobb partján nem álltak volna tartalékban a péterváradiak, akik feltartották a mieinket üldöző ellenséget. Ekkor halt meg hősként Novak Nikolašev sajkásszentiváni tiszt, mivel nem akarta veszni hagyni a 18 fontos ágyút, amely beleragadt a Krivaja sarába. Mindenki megszökött, egyedül ő maradt csak, hogy hősiességével dicsőséget szerezzen a szerbeknek.

Romantikus történet, amely a magyar forrásokban egyszerűen csak Csicsó-nak nevezett 18 fontos ágyúhoz, és kezelőjének halálához kötődik, és amire, de a csata egész menetére is teljesen másként emlékszik Mihajlo Vurdelja, aki 1848-ban Iloknál, Vukovárnál, Dályánál, Eszéknél, Zombornál, Bajmoknál és a karlócai Karagacsánál az ágyúkat irányította. Az újvidéki Braniknak írt levelében a legnagyobb részletességgel írta le a kaponyai csatát, és kitért azokra a kísérletekre is, hogy ötven évvel a forradalmi események után elferdítsék az igazságot. Részletes levelében ez áll: "Az Önök tisztelt lapja f.é. 86. számának 3. oldalán az van leírva, hogy a szerbek 1848. július 20-án Verbásznál lecsaptak a magyar állásokra, gondolván, hogy ott nincsenek ágyúk, és hogy az alkalommal kitűnt az ágyúkat irányító Novak Nikolašev népi alhadnagy. Ugyanez a Novak Nikolašev hősiesen esett el 18 fontos, Žujának nevezett ágyújánál - 1849. március 5-én, az úgynevezett Kaponyánál: mégpedig a következő módon. Egy szép napon a Stein parancsnoksága alatt álló sajkásszentiváni zászlóalj parancsot kap, hogy Bajmokról Szabadka ellenében induljon, és hogy a Bajmokot Szabadkától elválasztó lápos túlpartján foglaljon el állást. Így is történt 1849. március 4-én délután. Ahogy ezután átéjszakázott a zászlóalj, de már reggel halljuk, mi a péterváradiak zászlóaljánál, hogy az ellenség lecsapott a sajkásszentivániakra, mert az ágyúk bőszen dörögtek. Mi péterváradiak azonnal a segítségükre indultunk, de mire odaértünk, a sajkásszentivániak Szabadka előtt igencsak elfáradtak és visszavonultak, mert a magyarok, amikor a mieinket jól felbosszantották, nem akartak egyetlenegy ágyút vagy puskát sem elveszíteni, egyszerre csak retiráltak, egészen Szabadkáig. A sajkásszentivániak visszahúzódtak a lápos eme oldalára, ahol bennünket, péterváradiakat találtak. Itt együtt lefeküdtünk a földre pihenni: mi péterváradiak balra, a sajkásszentivániak a hídtól jobbra. Elég sok társzekér volt itt, rajtuk hordószámra bor; elég sok edény volt bekészítve baromfihússal, amit a környező tanyákról szereztek be, kenyér is volt, és más, amire a katonaságnak szüksége van, fel volt halmozva a sajkásszentivániak oldalán; nekünk, péterváradiaknak meg nem volt semmink, hiszen épp hogy csak Bajmokra érkeztünk az ő segítségükre. Ők pedig lassacskán falatoztak, fogyasztottak, amíg mi csak úgy, üresben feküdtünk itt.

De dél körül aztán jött egy kocsink, amelyiken parancsnokunk, Dragić nyugalmazott őrnagy ült Pazováról. Alighogy megállt, megszólított bennünket: "Uraim, íme, hoztam Önöknek sültbárányt és néhány üveg bort - pécsi bort a pópa pincéjéből."

Mi, igencsak kiéhezve, ahogy az egyik tanya mellett heverésztünk és napoztunk, talpra szökkenénk, hogy megnézzük és átvegyük amit kaptunk, de egyszer csak elkiáltja valaki magát: "Ott vannak a magyarok, ott vannak a magyarok!" Erre az őrnagy megparancsolja nekem: "Vurdelja gyermekem! Egy ágyút lőjenek ki rájuk!"

Én úgy, ahogy voltam, sapka, kard nélkül, fogok egy ágyút, megtöltetem, magam állítom be a célt, elsüttetem, nem tudván, mi fog kisülni ebből a tréfából. Ám azonban ezek az én magyarjaim nem retirálnak, mint délelőtt, hanem felvonultatták ellenünk minden katonai erejüket, amivel csak Szabadkán rendelkeztek. Volt itt tüzérség, lovasság, gyalogság, egyszóval egy hosszú gyilkos csatárlánc fejlődik fel erőteljes tüzeléssel, épp az orrunk előtt.

Annak a Nikolaševnek 13 ágyúja volt, az egyik egy 18 fontos, a többi kisebb kaliberű. Nekem csak egy 7 fontos tarackom, meg két 3 fontos ágyúm volt, amikkel jobban hozzájárultam szerencsés megmenekülésünkhöz, mint a néhai Nikolašev a maga 13 ágyújával.

Ahogy fent említettem, az őrnagy parancsára elsütém az első ágyút, de abban a pillanatban válaszolt a magyar ágyú, és minden oldalról, minden tűzfegyverből hatalmas lövöldözés kerekedik. Nikolašev, arra gondolván, hogy úgy lesz megint, mint délelőtt, ágyúival rögtön a lápon túlra sietett, hogy minddel-e, azt nem tudom, de az új, 18 fontos bronzágyút átvitte a hídon, mert ott mindjárt meg is halt, és azt az ágyút, meg még két kisebbet el is veszített. Egy magyar katona ölte meg, aki ahhoz a kocsmához húzódott, amelyik mindjárt a híd után állott jobbra.

Todorović tábornok, aki akkor, mint főparancsnokunk állomásozott T. Kanizsán, parancsában panaszkodva a következőket írta: "der 18 - pfünder prangt jetzt in Szegedin wo er noch manchen braven kaiserlichen krieger niederschmettern wird." (A 18 fontos most Szegeden van, ahol még sok bátor császári harcost fog megsemmisíteni.)

Még ma is erről az ágyúról Szabadkán úgy beszélnek, mint egy csodáról. Már csak azért is érdemes ezt Önöknek leírnom, hogy Önöket is figyelmeztessem Nikolašev szerencséjére, akit Verbásznál becsaptak volna, ha nincsenek ott az ágyúk, Bajmoknál pedig, hogy Szabadkán nincs sok katona, mivel a magyarok délelőtt erről ravaszul meggyőzték.

Tehát, minden irányból heves tüzet nyitottak. Parancsnokaink rögvest kocsikra pattantak és elhajtottak. Mi parancsnokaink nélkül vitézül küzdöttünk, mindaddig, amíg a magyarok le nem bírtak bennünket, ekkor nekünk is meg kellett fordulnunk, egész éjjel menetelnünk kellett, hogy hajnalra parancsnokainkkal Zomborban találkozhassunk.

Én a magam három ágyújával, amelyek közül egy tarack volt, az egész magyar jobbszárnyat visszatartottam, és ahogy azt Mitrovicán egy szabadkaitól hallottam 4-5 évvel később, egy gránáttal eltaláltam és szétrobbantottam a lőszeres kocsijukat. A péterváradiak hősiesen tartották magukat. Végezetül az akkori főhadnagy, Mojo Vukomanović a gyalogságot egy tömegbe (klumpen formiren) tömörítette, és lassan megindította vissza azokon a halmokon keresztül, lövöldözve és védekezve, vonultunk vissza, amíg csak le nem szállt az éj és a magyarok is vissza nem húzódtak.

Hogy hány halottunk volt, nem tudom, nem volt rá időnk körültekintéssel lenni, hiszen az igazat megvallva menekültünk. Retirálva, én egy néhányszor, a gyalogsággal együtt haladva időnként leállíttattam az ágyúkat, megtöltettem és kilőttem, egészen addig, amíg a gyalogság el nem masírozott mellettem, és amíg mi is ki nem kerültünk a magyar üldözők lőtávolságából. Csak azt láttam, hogy három lónak, amelyek egy sorba, egymás elé voltak fogva a sajkásszentivániak ágyúját vontatva, egy magyar ágyúgolyó egy-egy lábát elvitte, így azokat ezután le kellett ölni.

Ezután néhány hétig Zomborban maradtunk Artur Nižan (nem pedig, ahogy egyesek írják, Albert Nižan - aki tavaly Zágrábban elhunyt) parancsnoksága alatt. Azután Zomborból a batinai komphoz mentünk, és Pétervárad alá érkeztünk, ahol szerencsésen meg is vártuk az 1849. szeptember 6-i megadást.

Kelt Mitrovicán, 1898.7.31-én Mihailo Vurdelja

És ezzel véget is ér azoknak a híreknek a felsorolása, amelyek a szerb forrásokban foglalkoznak az 1848/49-es évek eseményeivel. A puska- és ágyúcsövek még ki sem hűltek, amikor a zimonyi Pozornik Vojvodstva Srbie még egy Szabadkával kapcsolatos hírt közölt, amely viszont egészen másfajta hozzáállást tükrözött, mint amilyen a hadi idők nemzeti türelmetlenségét jellemezte. A hír ugyan a "nem hivatalos" megjelölést viselte, tartalma azonban egyértelmű és békés. "A Mozsor feletti hegyről 1849.7.29-én Knićanin tábornok a múlt vasárnap 7 szerb lovast küldött Bácskán keresztül Szabadkára és Szegedre, hogy kivizsgálják, milyen is ott, és hogy arról jelentést tegyenek a mi seregünknek és az oroszoknak. Az éjjel megjött ezeknek az utasoknak a parancsnoka (szerb tiszt), mégpedig a Bánságon keresztül: azt mondá, hogy Bácskán keresztül mindenütt szerencsével járván, társait Szabadkán hagyá az ottani polgárok vendégeként. Mondja, hogy kapkodtak értük, ki fog közülük elébb vendégségbe kapni egyet."

Anélkül, hogy mai szemszögből vizsgálva bármilyen következtetést vonnánk le, a cikket még egy bölcs szerb gondolkodó, Mihail Plolit Desančić szavaival zárjuk, aki fél évszázados távlatból szemlélve a forradalmi napokat, a következőket üzente az akkori szerbeknek és magyaroknak: "Adja Isten, hogy azok, kik 1848/49-ben ellenségként álltak szemben egymással, közös hazánk érdekében jobban hasznosítsák 1848/49. tanulságait."

(Mácsai Tibor fordítása)