Fanyarul szortirozom az éveket az almáriumfiókokba
Számlálom a színeket amelyek a múltba nézve
hullanak a plafonról makacsul
másokat egyre hosszabban és gyakrabban idézek
nekik sikerült kicsontozniuk az életet
s belebökni a saját sémájukba
Azt mondtad a csillagok altatót dúdolnak
azoknak akik kiolvasták a
kötelezőt
Ne engedjük meg nekik az álomhamisítást
mondtam én néhány magánhangzót kihagyva
de hogyan kérdezem íme hisz nincs semmi
jobb a megosztott emlékeknél
a jótét árnyéknál mit a zsinagóga teteje
vet a hátamra négyszögletesen
Igen
de szép is lenne ha te meg én ismét
együtt simogatnánk az üdvözültek neveit
akik rögvest visszaköszönnek neked s nekem is
Emlékezet fútta dűnék
1
Íme a távolság, amit
át kellene szelni - a síkságtól a talpunk alatt a
ködbe boruló hegyekig. S ez idő alatt szeretni,
szerelmesnek lenni a tó olyannyira páratlan és
sajátos, oly lágy illatába. Mely mint az agyag a Női
strand vize alatt. Tűzcsóva tör ki a víztoronyból a
selyemszínek lobogásán keresztül, hogy a
történelmet írja. Sokat kell menni, hogy elérkezzünk
ide, s letérdelni az egyenes tartás lehetősége
előtt. Mélyen magunkban honolni, szeretettől csillapulva.
Miközben a hegyek titokban ott munkálkodnak a
síkságban. Nyugtalanítanak. Sóvárakká tesznek
bennünket. Szelet küldenek Palicsra, hullámokat
támasztanak benne, felverik a homok egyenetlenségeit,
ahol szőlő terem. A síkság és a hegyek közti
távolság a pirkadat rejtelmével terhes. A síkság
képzelete a hegyek mélyében reszket. De profundis. A
síkság felkapaszkodik velünk, közelebb a
csillagokhoz. És a tiszta nyári estéken Palics sejti,
hogy arany olvad a hegyekben, ásványok gyarapodnak, nektár csorran. Majd meg fogjuk
ízlelni egyszer egy pohár homoki rizlingben. Az
ismétlődések örökkévalóságát isszuk vele. Az
örökkévalóság ismétlődését a természet rajzolta
körben. A körben, mely majd pörögni kezd a csárdás
vagy a kóló ritmusára, mindegy. A fény
pedig, miként megmondatott, fokozatosan támad fel az
egész föld felett.
x
Feltűnvén
emlékezetünkben, kilépnek a sötétségből, s
belépnek a fény övezetébe, hogy ott szétterítsék
létezésüket. Ha megfelelő szögben fordulunk
feléjük és megszólítjuk őket, önmaguk legjavát
fogják nyújtani. Ezt az anyja tükrének
köszönhetően fedezte fel a kislány. A tükör az
utcai szobában állt; sima, tündöklő felületén ott
hagyták a nyomukat mindazok az emberalakok és tárgyak,
melyek valaha is jelen voltak a helyiségben. Nyoma maradt a történeteiknek
és az emlékeiknek, a nevetésüknek, a hangjuknak,
alakmásaiknak és illataiknak, az életeiknek. Amikor
nem figyeltek többé a tükörre, s akárcsak a többi
bútordarabon, egyszerűen keresztülnéztek rajta,
elsüllyedt a sötétségben. Az emberalakokkal
és a tárgyakkal együtt, melyeket tartalmazott.
A délután folyamán - mely
e története kerete - a kislány kinyitotta az utcai
szoba ajtaját, és várakozva kinézett: megremegett a
levegő, olyan nesszel, mint amikor a galambász
parancsára felröppen a galambraj. E pillanatban a
tükörről egy fénypászma vetült az ablakszárnyra.
Követte a nyomát. Az utcán már egy másmilyen
jelenetet világított meg a fény: új szereplőket. A
ház előtti, fehér virágaikat bontó akácok pont
olyan illatot árasztottak, amilyet kell. Blaskó bácsi, aki
már régóta nincs, hajtotta a lovakat, húzzák meg
jobban a kocsit a kapuban, mert az udvart egy emelkedő
választotta el az utcától. "Hó!",
kiáltozta, miként minden nap jó korán, mikor dolgozni
ment. Mindig ugyanabban az időben, hajnaltájt. Ment megművelni
a darabka földjét. A felesége, Mara csukta be utána a
nagykaput, Eta néni pedig ebben a pillanatban
csöngetett be hozzájuk, egyik kezével a biciklijét
tartva, melynek kormányán számtalan, frissen fejt
tejjel teli bádogkanna lógott. Hanna néni, aki sem a
látnok segítségével, sem az álmai révén nem tudta
felkutatni, hol lehet az ő elbolyongott kapitánya,
kiszáguldott az utcára a málnával megrakott zománcos
bögrécskéivel: "Bögre, bögre!", kiabálta.
E málnából élt, az udvara teli volt málnabokrokkal, ezen
kívül nyulakat varrt rongyból husvétra és
Mikulásra, azaz Szent Nikola napjára. Kirakta őket
alacsony, takaros házának ablakába, az emberek
betértek, és vásárlás közben meghökkenve
bámulták hatalmas könyvtárát, mely egyszer s mindenkorra elrekesztette Hanna
nénit a világtól és az utcájuktól. Szusza bácsi,
akinek a sarki boltja kínálta a legtöbb gyarmati
árut, már húzta fel a kirakat meg az ajtó
vasredőnyét, hogy estére besöpörje e nyári nap
minden nyereségét. Nagymama tejeskannával a kezében nyitotta ki a kaput.
Miközben odanyújtotta Eta néninek, akinek a
bádogkannákkal teliaggatott biciklije immár az ő
házuk falának dőlt, dévajkodtak, és úgy kacagtak,
mint a kislánykák.
Ügyefogyottan omlott a
fény utcára, és szűziesen elterült. A zsivaj más
minőségű volt, mint az emlékezetben; emberibb volt
és sokat ígérő. A sarkon Huszár néni már kimérte
a konyhában a pálinkát a kis stampedlikbe, az ura, a
bádogos Feri pedig kikészítette a fonott kosarakat,
melyek a szőlőben majd megtelnek. Egymásba rakta őket, aztán rá a
biciklire. Bennük maradt a tegnap leszedett gyümölcs
illata, mely most a kamrában pihent szépen elrendezve,
és mámorító malasztjával elárasztotta a konyhát. A
bádog ülőkád, melyet Feri bácsi nekik csinált,
szállításra várva állt a ház hátsó udvarában, ők
ketten, anyja meg a lánya pedig készülődtek, hogy a
forró nyári napokon, amikor hirtelen zápor kerekedik,
apu fekete esernyője alatt csücsüljenek benne, a friss
esővízben, és kacagva nézzék az épp akkor
feltündöklő szivárványt. Zsulyevics néni, az
átellenben lakó szatócs, egy hatalmas, lomha asszony,
már szedte a virágot a kertben, hogy meglepje vele
valamelyik szomszédját, és már-már elkezdte
mesélni, hogy a bolond Boros, aki nála lakott, az
éjszaka is tologatta a bútorokat a szobában és felmászott a
függönyre. Épp most indult el biciklivel a szokásos
délelőtti útjára a pesti sínekig, hogy ollóval
vagdossa a kamillát, mely a gazdasszonya beüvegezett
verandáján száradt.
Az utcán a nyár végtelenségének illata szállt, a
tegnap félbehagyott
mondatoké, melyeket mindenképp folytatni kell, s a
gyerekkor zsarátnokaié. A tükörből elért hozzá
anyu szépséges barátnőinek kacaja, akiknek ő álomi
ruhákat varrt, azok pedig fontoskodva illegették
magukat bennük, térdeik közt sistergetve a harisnyát;
kihúzták a derekukat és a vállukat, s ruhájukon a
dekolté mélyebbre nyúlt, mint az éj. Be is lesett oda
apu nemegyszer, kíváncsi lévén, melyikük begyesebb.
Anyu jóindulatát különféle ajándékokkal igyekeztek
megnyerni e hölgyek, bár tudták, hogy örökre adósai maradnak a szépségért,
amivel megajándékozta őket. Egyszer, egy épp most
megelevenült pillanatban, a nagymama kézen fogta - alig
ébredt fel, épp csak megmosdott, de a hajában ott
díszelgett a kötelező, frissen vasalt, nagy masni -,
és elvitte magával a piacra. Körötte hangzavar
villódzott, a nagymama hangja is közbe vegyült.
Megdöbbent, amikor a tükörben megpillantotta a régi,
Petőfi utcai piacot. Azt hitte, hogy csak az ő utcájuk
változott meg ennyire. Ez a Petőfi utca azért volt
fontos a számára, mert
a piac végében, a kis iparosműhelyek mellett állt a
nagyapa csizmadia-műhelye is, melyen ez állt:
"Gissinger Sándor csizmadia mester - Sandor
Gizinger majstor cizmar". Végigmentek a Petőfi
utcán, és elérkeztek a Matija Gubca utcába, melynek
mindkét oldalán a kofák asztalai sorakoztak,
telis-tele rakva gyümölccsel és zöldséggel, valami
finom párában úszva.
A nyári korareggel szinte
szikrát hányt az emlékezet kristályaitól, melyek
láthatóvá váltak a fényben. A tükör varázsának
köszönhetően a város a saját múltjába penderedett.
Bármely sarkába, életének bármely jelenetébe
elsétálhatott. Találkozhatott kortársai arcán az
ifjúsággal, s ha úgy gondolta, kijavíthatta néhai
hibáit. Elbűvölte e történés, és életének halk,
figyelmes szemlélőjévé vált. Különösen azokra a részletekre
összpontosított, melyek ködösen, elmosódó
körvonalakkal tűntek fel az emlékezetében,
különösen azokra. Szilárdan elhatározta, hogy most
az emlékezetébe vési őket, hogy majd pontosan számot
adhasson róluk, ha visszatér a jelenbe.
x
A vidéki városka
olyasmibe van beágyazva, amitől a legkevésbé várjuk,
hogy róla valljon. Azt mondják, giccs. A meghittség
miatt legyen bűntudatom? Egy táj pompája a boldogság
pillanatában ivódik belénk, mint egy megszerezhetetlen
és elveszíthetetlen tulajdon. Csak emlékezni lehet rá.
A hó ünneplőjébe öltözve a városka szelid, kész a
menyegző szent szertartására. Nem jutnak eszünkbe a
világ ocsmányságai és destruktív indulatai. Amikor a
befagyott tavon táncra perdülnek a régi és a mai
idők korcsolyázói, és odahagyják a partot. Amikor
együtt kortyolják a rumos teát a Női strand
mólóján a szőrmével borított padokon, s köröttük
a hó oly puha, mint az odaadó táj. Ilyenkor minden
kétdimenzióssá változik, mint Petrik Pál
festményén, amit a Kohnen villa pincéjében találtak. Havas hangulat, á la
Husvét-Sumanovic-Brueghel. Petrik korcsolyázói,
mindegyik a maga idősávján, elsuhannak egymás
mellett. A hó nesze hallik. Csikordul a jég, mikor
fékez a korcsolya, belevacognak a tó agyagában
hibernálódott mammut agyarai. Mély a hó, mint a mély templomi
csend. Mint a várakozás. Az egyik veszély elmúlt, a
következőre várva telik az élet. A hó azonban
kitartóan teregeti abroszait. És jószándékúan
hívja az arra járókat, hogy félelem nélkül
gyűljenek össze. A parkok és villák közé
bebugyolált Palicsi tó közelében nincs ok a
félelemre. Az idén annyi a hó, mintha nem lennének
szankciók.
2
A homok éjszakánként
hihetetlen bravúrokra képes. Szőlővé válik,
szabadtéri színpaddá, pannon iszappal teli tóvá. A
nappal pedig kócosan és féltékenyen
ébred. A homok lepereg a fenekére. Irritálja. A tó
alá süpped. Az évek alá, amelyek az iszapra meg az
algákra rakódtak. A Zsolnai-kerámiákra. A nádra meg
a sásra. A homok kvarca tükör, mely emlékezik, és
eltöpreng a történéseken. Nem moccan, várja a válaszokat. A nappal
jól tudja, hogy Palicson minden homok. A levegő is, a
víz is, a holdfény is. Ezért lehetséges a tó fölé
hajolni, és a vén vízben megpillantani a régi
felhőjárást. Látni a sorsot, amint habozás nélkül
érkezik, kérlelhetetlenül. Előre látni a homokszemek
forgatagában, melyeket szél hallatlan magasságokba
kergetett. A homok mindennek értelmet ad. A bor
ízének, a víz hullámverésének, az oroszlán
üvöltésének, aki egyedül a homoknak köszönhetően
marad meg itt az állatkertben a tó közelében. Szívós kitartásával a
homok beborítja az egész Palicsot. Áthidalva az időt,
keresztezi az évszakokat, összeköti az embereket és
az eseményeket. Vagy éjszaka széthordja őket, ha úgy
akarja. Palics minden reggel másmilyen arccal ébred.
Csak azok ismernek rá, akik állandóan itt
vannak, füttyentenek egyet, és szemrebbenés nélkül
kimondják egy számukra ismerős dal szavait:
"Palics díszlet a szélnek".
x
Vadgesztenyeszínű volt,
vagy mint az őz hasa, régimódi és kövérkés,
egyajtós. Sifonérnak hívták. Akkoriban azt
hitte, hogy ez a neve, ahogy a nagymamáé Ilon. Gyakran
ismételgette magában, mint egy szerencsét hozó
alkimista formulát: "Sifonér, sifonér." Vagy
mint egy esti röpimát: "Legyen gyorsan reggel,
nagymama a piacon, én a sifonérban." Ezzel aludt el. Amikor másnap Ilon mama elment
a piacra, suttogva óvakodott hozzá: " Szerbusz
sifonér, szeretnék játszani veled". Az meg, mikor
kinyitotta az ajtaját, jóváhagyólag nyikorgott, és
csendesen, vendégszeretőn megengedte neki, hogy
behúzódjon a jól ismert, mámorító illatokkal teli
sötétségbe. Mindjárt itt, az alján, ahol ült,
sorakoztak a nagyapa újságai. Habozás nélkül - ami,
tudnivaló, a felnőttek privilégiuma - elkezdte nagy
étvággyal rágni az újságot, melynek íze megfelelt
az ötéves szervezet igényeinek. Az elégedett csámcsogást
eközben az a meggyőződés kísérte, hogy belép
azoknak a körébe, akik olvasták ezt az újságot.
A cirill és latin betűk
mind lerakódtak a hasában, és egyformán ízletesek
voltak. A szekrény félhomálya kellemes volt, a feje
fölött pedig a nagymama ruhái, pongyolái, irhabundái
szagosodtak. Kényelmesen hátradőlt a nagymama öblös
sifonérjában, és olyan varázslatnak lett részese,
mely csak gyerekkorban esik meg. A szertartás napról
napra ismétlődött, és addig tartott, amíg kint az
udvarban be nem
csukódott a nagy, súlyos kapu a nagymama árnyéka
mögött. Idővel megtanulta, hogy lehet elébe vágni e
veszélynek. Félig nyitva hagyta a sifonér ajtaját, az
egyik fülét a kapu felé fordítva hegyezte, a szeme
pedig eközben a sustorgós, ropogós papírra nyomott nagy és kis betűkön
bolyongott. Talán az késztette a papírevés
rituáléjára, hogy feldühödött, amiért nem értette
mindezeket a kis görbéket, melyek, sejtette, a
nagyapjának egészen különleges élvezetet szereztek;
meg az újságban lakó szép emberek fényképei iránti szeretet.
Élvezetből evett, no meg azért, hogy birtokba vegye, a
magáévá tegye, megértse az újságot. Hogy ez a
valami, amit nem ért, mégis a részévé váljék. De
lehet, hogy ez volt életében az első szabadságérzet,
amikor kibújhatott a nagymama árnyékából,
mely örökké az arcára borult.
Volt ahogy volt,
cselekedetei állandósult sorrendben követték
egymást. Először óvatosan, de gyakorlottan
kitépkedte a fényképeket. A fél tenyerénél nem
nagyobb galacsinná gyúrta őket, s nedves nyelvével
belökte a szájába. Hamm. Aztán nyam-nyam. Ekkor
kezdődött a kéjérzés. Hunyt szemmel rágott, míg ki
nem bontakozott a sok íz. Először azoknak a
történeteknek az összekeveredett képei adták ki
ízüket, amelyeket anyu és apu meséltek ebéd közben
- azt hitte, hogy nagyjából ilyesmi áll az
újságban is -, aztán következett a kurta tengerparti
nyaralások és olykor a tenger íze. Szerette
elképzelni azoknak a dolgoknak és embereknek az
illatát, melyek fényképeit épp rágicsálta. A
kislányoknak például kamilla- és vanília-illatuk volt. Mint a kamillamezőnek
a Stipe Grgic utcai ház ablaka előtt. Meg mint a
vaníliáscukornak, mellyel a nagymama oly bőségesen
meghintette a vasárnapi süteményt. Amikor a férfiak
és a nők fényképeit ette, azoknak a cigányoknak a
szagát érezte, akik esténként végighaladtak az
utcáján, és hátra fordultak, hogy intsenek neki az
esti muzsikálás előtt, reggel pedig kicsit kapatosan,
de jóságos, barna szemmel jöttek a piacról, kosaraik
megrakva az éjszakai muzsikával és dinnyével,
őszibarackkal, csirkével, galambbal. Rendszerint megálltak,
és adtak neki egy szem gyümölcsöt, vagy csak
futtában egy puszit. A kosarukban mindig volt
feketekávé is, amit abban az időben anyu meg apu még
nem fogyasztottak, úgyhogy rá édeskés
parfümillatként hatott a zenészek, ezek az
éjjeli madarak, meg a kávé illata.
Legjobban a keretes
reklámrajzokat szerette, a cifra betűiket meg a nagy
kalapos, szép hölgyeket, bizonyos mosollyal az arcukon.
Csokoládéízük volt és fahéjjal kevert bergamot
illatuk. Amikor pedig napernyővel ábrázolták őket, a
házuk előtti akác illata is belevegyült. Az akácra
mindig ráborult a házuk árnyéka, akkoriban az övék
volt a legnagyobb ház az utcában. Aztán, a végére
hagyva az egyik legédesebb falatot, hacsak a tervét
keresztül nem húzta a nagymama papucsának energikus
csattogása, az újság címoldalára ért, és egy
megszokott, ügyes, mondhatni rutinos mozdulattal
kitépkedte a legnagyobb betűket. A nagyszemű, fekete
betűk emlékeztették legjobban a tengerre, Kastel
Stafilicre és Kastel Starira, a sziklákra meg a viharra, az olajfaligetre, ahol
anyut megharapta egy kígyó, neki pedig később a
borbélynál levágták a két vastag copfját, melyeket
napok óta nem lehetett kigubancolni. Miközben az első
oldal címeit rágicsálta, mindig ezt a látványt
látta maga előtt, hallotta az anyja sikolyát és a
borbély ollójának csattogását a nagy tükörrel
szemben. Érezte a sós víz ízét meg a konzervekét,
melyeket egy kék kockás papírkofferben cipeltek, meg a
napolaj oly kellemes illatát. Ezzel kenekedtek a német
nők meg a német férfiak, miközben a
széttárt, nagy újságlapok alatt csókolóztak a
gumimatracokon heverészve. Érdekes, a szövegekhez
hozzá sem nyúlt. Vajon a tisztelet vagy a félelem
akadályozta-e meg ebben, nem tudni. Az újságlapokon
képek és címek helyett nyitott "ablakok"
maradtak. Ha valaki kézbe
vette volna őket, szépen láthatta volna őt, amint
szemben ül. Ám leginkább gyújtós lett belőlük,
vagy ablakmosó.
Egy alkalommal a nagymama
korábban tért haza a piacról. Amikor megpillantotta
őt a rágcsálás édes kéjében úszva,
elkerülhetetlennek tűnt a megtorlás. Ám egy röpke
perc múlva Ilon mama lehuppant a kényelmetlen, támla
nélküli konyhaszékre, aminek hokedli volt a neve, két
kézzel csapkodta a combját, és hahotázott. A nevetés
könnyeket csalt a szemébe: "Azt hittem, egér van
a házban, pedig te
eszed az újságot!" Másnap vett neki suhajdát,
ami olyasmi, mint a mignon, sok csokoládéval,
tejszínhabbak és grillázzsal, úgyhogy egész
délelőtt ezzel az egyébként elérhetetlen
ínyencséggel édesítette a száját. Közben azon
tanakodott, vajon ezt
az ajándékot a képzelt egér kapta-e, vagy ő.
Mindenesetre ezt az eseményt intésnek fogta fel, hogy
jobban füleljen a kapu felől közelgő léptekre.
Ugyanakkor zöld fénynek tekintette: ha senki sincs
odahaza, továbbra is kedvére majszolhatja az
újságokat a nagymama sifonérjában.
Lehet, hogy nem is volt
olyan nagy és jelentékeny az a sifonér, mint
amilyennek tűnt. De ő benne nőtt fel, benne
formálódott. Szerette a bizonytalanságot, mely annyi
teret hagyott a gyerekkornak. Ezt a semmivel sem
korlátozott boldogságot, amit az tett lehetővé, hogy
együtt lehetett az újságokkal a meghitt
sötétségben. Szerette ezeket a rendkívüli
pillanatokat, amikor az egész világ belefért a
sifonérba. Lehet, hogy épp az a tömérdek betű,
melyekkel kedvére jóllakott, miközben kereste a helyét a nap alatt, lehet,
hogy azok kezdtek benne egy napon verssé összeállni.
És valószínű, hogy a versei megőriztek valamit a
régi újságok ízéből és a nagymama ruháinak
szagából. Hogy épp a sérülékeny, komor sifonér
volt gyermekkorának adú ásza, pályájának első nem hivatalos, de
fontos bibiliográfiai egysége, melyről azelőtt soha
egy szót sem ejtett. Belézárult, miként a sifonér
ajtai is zárva voltak számára, amikor otthon volt a
család. Íme, csak ma nyitotta ki, pedig jóval
korábban meg kellett volna tennie. Hogy meghosszabbítsa a
játékot. A bizonyosságra úgyis mindig van elég idő.
x
Mégis, közeleg a
tavasz. Kopog a cipőtalp, csikorog a csizmatalp alatt.
Illatokkal ad hírt magáról, jelzi beköszöntét.
Április vége van, és egy kicsit világvége is.
Élvezzük a klinker-téglák és az új betonút apró
határvillongásait. A sárga klinker-tégláknak
szurkolunk, a villamosnak, mely valaha oly hallhatóan
utolérte a fáradtságot. Palicsot és Szabadkát, a
tavat és a szárazföldet kötötte össze. A bankban
rekedt megtakarított
pénzünkből és új szerelmekből élünk. Fejünk
fölött a NATO fenyegetései és Oroszország védelme.
A szülők betegségei és tehetetlenségük. És mi sem
tehetünk semmit, hogy megállítsuk a vizet, mely
finoman kihímezi a mennyezet és a padló közti felületeket. Cseppre csepp. A zárt
térben fenyegető özönvíz közönséges ténye új
lehetőségeket ígér. A piac közel van, lehet
adni-venni. A barátaink végrendeleteket írnak.
Továbbra sem hajlandók jelen lenni. A vadgesztenye
szelíddé változik, hogy megvédjük. A tavasz hangosan köhög, hogy
bátorítson bennünket. Ideér-e valaha is, futva,
kipirulva, élettelin? Mintha az öröm nem lelné a
helyét a naptárban. Miközben látszólag gondtalanul
hull a hó, a repülők tébolyt szórnak, a madarak
pedig pánikba esve repülnek nekia zárt ablakoknak. A
korcsolyázók kiloccsantják a teát, a kabinok ajtai
pedig csikorogva zárulnak be. A lemondott esküvő szent
szertartása zeng a templom mély csöndjében. És a
hóhullás, mindennek ellenére, nem szűnik.
3
Az utazás vágya nem sérti a maradást. Utazni és oda
nem érni ugyanolyan kínos, mint helyben maradni. Az
utazás megváltoztatja a dioptriánkat, új képekkel
kínál, elaltatja a félelmünket, hogy újabb
gyűjtőfogházba érkezünk. Utazás közben elmaradnak
mellőlünk az események, mint azoknak az embereknek az élete,
akiknek a házai előtt elhalad a vonatunk. Az elodázás
és a várakozás tartós állapota ez. A hazatérés:
fülelés belső változásainkra. Kigöngyöljük az
útról hozott filmszalagot, s eközben homok és kavics
hull ki lényünk pólyájából. Van valami új, ami belénk
fészkelte magát, és nem éhezik. Velünk
táplálkozik. A lepke szárnyának finom hímpora
eltűnik, ha megérintjük. Mindig az emlékezet egyazon
pontjából indulunk Palicsra. E pontból minden
meridián elérhető, és mint filmekben, zenekísér minden
vállalkozást. A megőrzött hangulat, a tömény
nőiesség, az örökké virágzó kert visszacsalogat
utunkról a kezdőpontra. S amikor visszatérünk, semmi
sem hamis. Az agyagba bugyolált tó illatai, a
pillantás a vízre, mely örök-talányosan pillant a város felé, az épületek -
mindennek megvan a maga bizonyossága az elrendezés, a
színek, a részletek tekintetében. Visszatérvén a
kiindulópontra még több sóvárgás, még több öröm
fészkeli be magát a szívünkbe. Ezzel táplálkozik,
ettől maradandó Palics fölött a fény.
x
Otthon a gyerekek az
asztalfőn ültek a konyhában. Az ő helye is meg volt
határozva. Baloldalt ült a nagymama. Jobbra anyu. Apu
pedig vele szemben. Ezt rendet semmi áron meg nem
lehetett változtatni soha. A kis mélyedések a
székeken - már amennyire egy hokedlin lehet
bemélyedés - csak az övéik voltak. Igencsak
kényelmetlen székek voltak ezek, négyszögletes
fadarab, támla nélkül, két lábtámasszal; mindig
frissen festve, a konyhakredenc színével megegyezőn.
Minden házilag készült, beleértve a háziakat is. Fontosnak tartották,
hogy maguknak és maguk körül mindent házilag
készítsenek el. Anyu varrt és horgolt, a nagymama
beszerezte a hozzávalókat és főzött, apu
barkácsolt, és az egészben volt valami természetes
szépség. Minden pillanatban és minden
tekintetben számíthattak egymásra.
Csak egy bádogdoboz ütött
el valamelyest, a ház büszkesége, melyen dr. Kneip
alakja díszelgett. Egyenes szögű paralellopipedon
formája volt, és mind a négy oldalán a nevezett úr
arcmása díszelgett. Minden reggel üdvözölte őt az
asztal túloldaláról - a tányérjával és a Kneip
kávéval teli bögréjével szemközt -, és minden este
egymásra vetett tekintettel aludtak el. Miközben a
sparheltről Kneip árpakávéjának illata terjengett,
összenézett az ősz hajú úrral, és megpróbálta
kitalálni a bádogdobozra
írt betűk és mondatok értelmét. Ha odakint valami
igazságtalanság érte, amikor hazaért, először is
kivette a kis konyhakredencből dr. Kneipet, és maga
elé tette. Bármi baj volt, az ősz hajú úr mosolya
mindig jobb kedvre derítette: árpakávéja révén úgy hatott
rá, mint az eperfák árnya a nyári kánikulában.
Arról sosem gondolkozott, hogy hova valósi, kik a
gyerekei, mivel foglalkozik. Egyszerűen az övé volt,
megfellebezhetetlenül, és senki, még az unokatestvére
sem - akit gyerekkorában talán a legislegjobban szeretett
-, nem nyerte el a "kneipozás"
privilégiumát. A nagymama magától értetődő
mozdulattal nyúlt a bádogdobozhoz, különösebb
tisztetelet nélkül. S ez talán még nagyobb
jelentőséggel ruházta fel. A nagymamát is, meg a
bádogdobozt is.
Kneip az ő kezében, miközben az ízletes, édes italt
készítette - árpakávét egy kevés tejjel - mintha
egészen otthon lett volna. Amikor a bádogdoboz a
kezében elsétált a sparhelttől a helyéig az
asztalon, beköszöntöttek a maradéktalan boldogság
pillanatai. Kneip mosolya ellágyult, s felvonta az egyik
vastag szemöldökét. Elbűvölve nézték egymást. A
nagymama átfogta kezével a négy arca közül az
egyiket, s miközben a szomszéd tetőn búgtak a
gerlék: "kukoka, kukoka", ők ketten abban a
hitben éltek, hogy semmi
sem fogja megrendíteni mélységes, meghitt
összhangjukat. Anyu és apu ezekben a reggeli órákban
már rég a gyárban voltak, ők hárman viszont, a
nagymama, Kneip meg ő, élvezkedtek a konyha
birodalmának meleg gőzében.
"Istenem", gondolta még hosszú évek múltán is, "mintha még most
is érezném annak a sosem hideg bádogdoboznak az
érintését". Az őrölt árpakávé mellett talán
az akkori kislány emlékeit is őrizte, az ő
sóvárgását a távolság, az ismeretlen iránt, ám a
meleg otthonhoz való szenvedélyes ragaszkodását is. A nagyapa abban az időben
már régóta nem volt velük, egyszerűen eltávozott
tőlük, ahogy ifjúkorában megy el az ember, amikor a
világ még nagy, s a szív túl okos. Alázatosan és
görcstelenül járta a maga útját. Azon az éjszakán,
amikor felordított, hogy "Árnyék,
árnyék!", ő csakugyan belesett a szobába, és a
szekrény meg az ágy között valóban megpillantotta a
falon szép, hosszúkás kezének árnyékát, amint
üstökön ragadta az ürességet. Nem értette, mért
nem csípte el azt az árnyat, hanem csak rémülten kiáltozta a nevét: "Árnyék,
árnyél!" Ő megrökönyödve odament a
kísértetiesen üres konyhában álló kredenchez, és
megragadta a bádogdobozt. Ezen az éjszakán aludt
először Kneippel. Úgy ölelte magához a díványon
fekve, mint a legközelebbi hozzátartozóját, s az
is volt. Együtt imádkoztak, maradjon velük a nagyapa.
Nem használt. Másnap
reggel tejeskávé nélkül ébredtek, mert a kávé
szétszóródott a párnákon, ámde a nagyapa nélkül
is. Úgy feküdt a középső szobában, mint egy bábu,
körötte békesség és hideg honolt. Nem engedték meg
neki, hogy megérintse. Amikor kirakták a rózsakertbe
egy fekete függönyökkel övezett állványra, azt
mondták, hogy alszik. Kneip és ő tudták, hogy ez nem
igaz, mert előző nap a nagymama megmondta, hogy a
nagyapa el fog utazni valahová. A nagymama sohasem hazudott. Ő és
Kneip tudták, hogy a nagyapa elutazott valahová,
valóban messzire, és ezt a bábut az aranyrojtos fekete
függönyök mögött, mely annyira hasonlított rá,
azért hagyta itt maga mögött, hogy ne szomorkodjon
túlságosan a család. Amikor ezt megértette, letörölte a
könnyeit, elment a boltba Kneip-kávéért, amit
papírzacskóban mértek ki, s ezen a reggelen főzött
magának először önállóan tejeskávét. A sparhelt
körül sürgölődve magához ölelte a Kneipjét.
Később együtt ettek meg egy karéjt a nagy kenyérből, amit a nagymama
előző nap dagasztott, ő pedig elhozta a pék
kemencéjéből. Megpuszilta Kneipet, betette a
konyhakredencbe, átfurakodott a az udvaron hullámzó
nagy feketeségen, és elment a szomszédba a
barátnőjéhez, Terézhez. Kneip őrizte a helyét a konyhában, a házat és
a nagyapa bábuját. Mintha valahogy megnőtt volna,
egész nap nyugodtan játszott Terézzel a homokban.
Senki sem hívta, senki sem kereste, kedvére
öntögethette az időt az egyik vödröcskéből a
másikba, az egyik edénykéből a másikba.
Aznap szokatlan ízű
ételeket ettek az udvarban, este pedig Terézzel a
"tisztaszobának" mondott helységben aludtak
magas ágyakon. Másnap anyu, apu és a nagymama,
valahogy mereven és ünnepélyesen, érte jöttek és
hazavitték. A kávé már az asztalon volt, s ők, mint
vasárnaponként, együtt reggeliztek. Ő egyszer csak
felemelte a tekintetét a bádogdobozról, s talán
azért, hogy beilleszkedjen e furcsa ünnepélyességbe,
így szólt: "Mától kezdve ez a nagyapám."
Fogta a Kneip-dobozt, magához szorította, és kitört belőle a zokogás. Erre
mindannyian együtt, sokáig sírtak. Majdnem az egész
délelőttöt valahogy különösen ellágyult
hangulatban töltötték a ferde fényben, Kneip az ő
ölében, ő meg az anyuéban.
A Kneip-doboz meg ő már
egy örökkévalóság óta nincsenek együtt. Nem tudni
hogyan s miért, elvesztették egymást. Pedig most
talán még nagyobb szüksége lenne rá, mint azelőtt.
Hogy biztosan tudni lehessen, kié, íme a leírása:
alapszíne drapp, halványdrapp, mint a koranyári,
ringó délelőttök. Körbe-körbe, mind a négy oldalon Kneip doktor feje látható,
mintha fénykép lenne. Fölötte és alatta betűk. A
doboz nagy, mint a gyerekkor. A csavarok a fedélen
kissé berozsdásodtak. A négy kép egyikén egy kicsiny
száj nyoma. Melyet a mindennapi csókok nyomtattak oda.
Ha valaki megtalálja, ne nyissa fel. Úgyis csak
egy kislány emlékei vannak benne, senki más nem tudhat
velük mit kezdeni.
x
Palics a földrajz
kificamodása. A tér és az idő közti szakadás.
Rétegzettség és izgékony érzékenység. Hazugság
cigányul, cigány módra. Fájdalommentes és ártatlan
lódítás, mint a rajzfilmekben. A homok hazugsága a
megbízhatóságról. A vízé az áttetszőségről. A
tóé a határtalanságról. Szép hazugság, mely egy
istentelen napon csöppent a szembe és a fülbe, amikor
megszólaltak a süket harangok, amelyek kitartóan harangoznak a
környező templomokban. Hazugság a Tiszával a
háttérben, meg a fürdéssel a csupasz vízben, mikor
agyagcsizmákkal érsz partra. A háttérben hegedű,
csemballó, nagybőgő és odaadó tekintet. A sikamlós,
fényes muszlinruhás éjszakában a füvek sóvár susogása, egy madár
szárnycsattogása. A Tisza gyöngédségeket suttog a
tónak. Elképesztően csábító jelenet, amint résre
nyílnak a Női strand kabinjainak ajtai. Számtalan
ajtó. Tiszta csönd, halk hangok. Már csak a szél
simogatja a zöld víz közvetlen
közelében feledett nyugágyat. A csendet híreli, a
bomlott csemballót, az ajtófélfák közé szorult
akvarell kertek színét. A homok közepette, melybe
beletúrt a szél, s beleírta az itteni, palicsi
tartózkodásának értelmét. Hét kilométerre
Szabadkától. Ahol az
idő keresztrejtvényét fejti. És előkészíti a
jövendő, pirkadó nap alakzatát. A napét, amit még
nem takart be a fű.
4
A köddel a tó fölé
borul az elszállt idők cigányzenéje. A képzelt
gesztenyefák az erdő fölébe kerekednek. A tér
szilárd konstrukcióját feloldják a puha árnyékok,
melyek valahonnét az útra szóródott, apró, fehér
kavicsokra esnek. Mindent elringat ama sérülékeny
idődarabka, mely iparkodik átvezetni a termálvizeket a
homokon való átkelés értelmébe. A homok alatt
felsejlik mindegyik forrás csomópontja. A
kajszibarackfa a termésére vár, azt lesi a virág is,
mely a gyökér mellé hull. Az élet csöppje a homokon
keresztül utazik, a nap hívta elő, s láthatóvá
válva részesít bennünket magából. Felfoghatatlan
mélységű tudás rejtezik a fában. Ettől oly
célravezetők a nedvei, ettől képes a mélybe hatolni.
A szájban elolvad a ciklikusság ősrégi szemlélete.
Artemida az ablakokat törölgeti, miközben a cigány a
holdsütésben a szívét cseni el. Az éjfél
zárkózott fényei behúzódnak a puha párna alá, de
Dankó
Pista Artemida ablaka alatt továbbra is húzza az isteni
muzsikát, mely a nőé. Rájuk ismer, varázslatos
keblére vonja őket. Megfogan a meghitt hangulat,
melynek emlékezete megmarad az idők során Palics
görbületében.
x
Az udvaron három eperfa és egy kis akác lombosodott. A
legnagyobb eperfa alatt ebédeltek, s az egyik ágán
függött a hintája. Tulipán, krizantém, rózsa
virágzott körös-körül. Tömérdek rózsa.
Különféle színű mályva is volt, dacos virág,
melyet mintha Isten keze szórt volna a kövek közé,
meg füzike, sárga és
piros pistikebokrok, jobboldalt a sarokban pedig, a kapu
felé menet, kék, lila és fehér folyondár
burjánzott, árnyékot adott, amikor a homokban
játszadozott, és elrejtette őt a kiváncsi tekintetek
elől. A felfuttatott folyondár mögött a ki tudja, honnan hozott homokban
zajlott az ő izgalmas gyermekélete. "Adj neki
homokot", mondta a nagymama, megbízható nevelési
tapasztalataival a háta mögött, "a gyereknek
kifejlődik a képzelete, és kis csodákat fog
művelni". S valóban: azzal kezdte, hogy homokot öntögetett át az
egyik edényből a másikba ártatlanul, és most, lám,
látja magát, amint a nedves homokból élő emberi
figurákat készít, melyeket majd nem lehet elvenni
tőle a magány perceiben.
De menjünk sorjában. "Hogyan kell embereket
csinálni, hogy
lettek", tette fel a kérdést néhány megbízható
személynek. Először is a nagymamának, anyunak meg a
nagynénjének. Mind egyetértettek azzal, amit a ház
és az utca kétségbevonhatatlan tekintélye mondott:
"Sárból", jelentette ki a nagymama.
"Szóval sárból", ismételte meg ő, elment a
udvarban álló kúthoz, megtöltötte a vödröt, és
rálöttyintette a vizet a maga homokozó
alkotóműhelyére. "Délben, amikor nincsenek
árnyékok", egészítette ki anyu a nagymama
kijelentését, "kirakod az embereidet a napra, és
a nap majd
megeleveníti őket". Mivel a folyondár virágai
minden reggel, amint megpillantották a napot,
kinyíltak, délután pedig, amikor a kertet öntözték,
összezárták szirmaikat, anyu kijelentése logikusan
hangzott. Minden a földből nő ki, az egész udvar más
udvarokban
gyökeredzik, melyeket házak kötnek össze egymással,
a háztetőkön pedig gerlék jelzik, hogy kihajtott,
amit elültettek a kertben. Végül is apu és a nagymama
ültetnek mindent, az eső megöntözi, a nap
előcsalogatja, s kisarjadnak. Miért ne lehetne így
az emberekkel is?
Az egész délelőttöt a
homokban töltötte szótlanul. Megcsinálta a
Hosszúhajút, és valamit suttogott neki, nem bánta,
hogy olyan ügyetlen, hogy nem sikerült igazi lábakat
és kezeket gyúrni neki. Majd a nap kijavítja,
gondolta, hisz a nap nyilván tudott az ő nagy
magányáról, mely ezen a nyáron annál nagyobb volt,
mert Mica, Dane és Olgica, akik becskerekiek, de a
júliust rendszerint a nagyanyjuknál töltötték a
szomszédban, elmentek a tengerre. Elragadtatva gondolt a
fiatal lovakra, akik oly sebesen és szilajon ügettek
végig az utcán, hogy elállt a lélegzete, és valami
félelmetes vonzerővel hatottak rá, akárcsak a patáik
dobogása az akácok árnyékában. Az esti mesékben a
lovak megmentették az embereket, csodát tettek,
megelevenedtek, sőt néha herceggé változtak át. A ló
testesítette meg számára mindazt, ami erős, eleven,
telivér. Ami előre von, az élet bármely terhét vinni
képes, tág tereket varázsol elő csillagokkal és
felhőkkel, búzamezőkkel és szőlőkkel. A világot,
azt a nagyvilágot, amiről az utcabeliek regéltek egytől
egyig. Arra gondolt: ha majd a nap felserkenti, és
megszületik a kislánya, aki elhagyván a homokformát
puha, rózsaszín hússá válik, a lovak majd elhaladnak
felette, és megajándékozzák a hatalmukkal, a
gyorsaságukkal meg az erejükkel. A homokban guggolt, s a
készülő mű fölött egyre rövidült az árnyéka.
Közeledett a dél. Még egy kis víz, még egy kis
homok, a massza szétesett, nem akart összeállni, ám
ő az újságlapon, mely alatt egy cipősdoboz fedele
volt, kitartóan gyúrta.
Elmúlt a délelőtt,
perzselni kezdett a nap, a finom folyondár már nem
nyújtott elegendő védelmet teljesen felforrósodott
kobakjának, ám ő még mindig, éhesen, az izgalomtól
és az aggodalomtól remegve csinálta a kislányt. A
nagymama már néhányszor ebédelni szólította, s amikor energikus
léptekkel elindult a búvóhelye felé, gyorsan talpra
szökkent a fontos dolga mellől, és már ment is a
konyhába. Az asztalon fonott kalácshoz való tészta
állt, s várta, hogy a nagymama ügyes keze
megajándékozza a megfelelő formával. Megpillantván a sima tésztát,
amilyet egész délelőtt nem sikerült kigyúrnia a
homokból, megkérdezte a nagymamát, miből van. Ez a
massza egyenletes volt, és nem morzsálódott. A
nagymama, miközben a forró levest merte a tányérba,
odavetette: "Lisztből, tojásból meg vízből". Ebéd
után elcsent egy kis lisztet meg néhány tojást, és
kicsempészte a búvóhelyére. Anyu már rég megjött a
gyárból, de ő nem ment ki elébe a kapuba. Apu
megérkezett a birkózásból, de ő egész délután
lázasan gyúrta az anyagot. Végre, valami csoda folytán, már estefelé, a
massza összeállt és megkeményedett, és nemsokára
kész volt a kislány. Miután megmosdott a lavórban,
szigorúan tilos volt kitennie a lábát a házból,
úgyhogy alig sikerült kisettenkednie a kapun. Meg
lévén győződve, hogy a küldetése minden áldozatot megér,
kivitte a kislányt az út közepére. Itt érik majd
reggel a kelő nap sugarai, a jégtáblákat húzó lovak
pedig épp fölötte fognak elhaladni.
Ezen az estén nem tudott elaludni. Csak hajtogatta az
imát: "Istenem, segíts, hogy holnap megszülessen és játszhassak
vele, hogy csak az enyém legyen, Istenem, segíts."
A fáradtság mégis legyűrte, és elaludt; reggel
izzadtan és riadtan ébredt, magas lázzal. Jóval
később értette meg: Isten bünteti, mert beleártotta
magát az ő dolgába. A kíváncsisága azonban
mindennél nagyobb volt. Pizsamában szaladt ki az
utcára. A homokkislány épen feküdt az út közepén,
csak a hasa meg a karja repedezett meg, és a szoknyája,
amit oly nagy figyelemmel csinált neki homokból. Senki
sem taposta szét, nem lopta el, a kocsi már elhaladt fölötte,
a sarki bolt előtt állt. Miért nem volt rózsaszín
húsból, mint ő, miért nem nevetett, miért maradt
továbbra is a homok foglya az út közepén? Talán túl
erősen sütötte a reggeli nap. Igen, biztos emiatt
repedezett meg. A pizsamája alá dugta, és
bevitte a házba, elrejtette az ágy alá.
Megérkezett Glogovcan
doktor, megvizsgálta a testét, a lelkébe azonban nem
kukkantott be, nyilván azt hitte, hogy az ilyen kis
gyerekeknek még nincsenek olyan titkaik, melyektől
magasra kúszik a lázmérő higanyszála. Adott neki
valami kúpokat meg orvosságokat, és elment. Ő
elaludt, és azt álmodta, hogy az ágy alatt a
szalmában feléledt a hosszúhajú kislánya, és nagyon
hasonlított Hamupipőkére a "Meseország
kapuja" című könyvből. Egerek is érkeztek vele, és mind együtt jót
játszottak a homokban, ahol a kislány voltaképpen
született. A Hosszúhajú hirtelen erősen
megszorította a kezét, és így szólt: "Kösz,
hogy megpróbáltad. Fogd ezt a sípot, és ha bármikor
szükséged lesz valamire, csak fújj bele. Én eljövök, és segítek". A
síp mintha az apu birkózós sípjának az ikertestvére
lett volna. "Hamupipőke" nekiajándékozta a
puha selyemszalagját is, melynek olyan illata volt, mint
Helénke ágyneműjének. Egy könnyed mozdulattal
kibontotta a lófarkát, kivette a szalagot, mely világoskék volt,
frissen mosott és vasalt, ahogy a nagymama szokta, és,
kicsit szorosan, bekötötte az ő hajába. A
fájdalomtól felébredt. A hajához kapott, mely
beleakadt a párna gombjába. Ekkor megpillantotta az
ágy peremén átvetett kék selyemszalagot. Feltámaszkodott, és a
közepén, ahol a "Hamupipőke" szalagjának a
csomója lehetett, megpillantott egy hosszú, szőke
hajszálat, mely arany színekben játszott a napon.
Amikor viszont hozzáért az ágy alatt lévő titokzatos
tárgyhoz, ragacsos homokdarabok maradtak a
kezében.
Hosszan, hangosan zokogott
az ágyban. Nem merte megkérdezni a nagymamát, hogy
mért nem igaz, amit mondott neki. A nagymama nem
szerette, ha meghazudtolták. Mindig azt mondta:
"Még kicsi vagy, majd ha megnősz, magától
megérted". Egész nap ágyban maradt, a nagymama
pedig este, amikor felmosta a konyhában a kőpadlót, az
ágy alá nyúlt. "Hogy kerül ide ez a homok",
hangzott a kérdés. Ő hallgatott. Úgy tett, mintha
aludna. Aztán komolyan beteg volt néhány napig, a
párnája tiszta víz lett a könnyektől, a kék szalagot
pedig eldugta a pizsamája alá, oda, ahol a lélek van,
s csak olykor érintette meg, mélyet sóhajtva. A láz
egyszer csak magától elmúlott reggelre, érezte, hogy
visszatér az ereje, de elhatározta, hogy megvárja,
amíg ezt közlik vele.
A kudarcáról senkinek sem beszélt, és nem is
kérdezett senkitől semmit. Ám a seb, amit a sárból
készült Hosszúhajúval való kaland okozott, örökre
megmaradt. Tulajdonképpen ekkor szembesült először
saját tehetetlenségével. Addig azt hitte: ha valamit nagyon kívánsz, egyszer majd
biztos beteljesül. Ezúttal biztosan tévedett valahol,
gondolta, biztos túl kevés vagy túl sok volt
valamiből a masszában. Vagy az a kudarc oka, hogy nem
hagyta kint a kislányt egészen délig a napon. Volt
ahogy volt, többé nem próbálkozott. Legkönnyebb volt
azt hinni, hogy a nagymama alkimista képlete felmondta a
szolgálatot. Mégis, életének ezen első igazi
repedése után, amikor csak nehéz volt a szíve, mindig
elment a kert eldugott zugába, oda, ahol az UNRA-csomag
fémdobozába temetve
elásta a kék szalagot. Apu birkózós sípjával
együtt, melybe - habár gyakran megkísértette -
sohasem mert belefújni. A szalagon, ha a nap felé
tartotta, felragyogott a hosszú, szőke hajszál, mely
egyre inkább aranyszálra hasonlított. S egy napon, ha
majd valóban szükség lesz rá, bele fog fújni
a sípba is.
x
A vonatok kis településeken haladnak keresztül, a
házak között. Magukkal viszik az egymással minden
feszültség nélkül társalgó utasok
élettörténeteit. Magukkal viszik a felfedezést, hogy
a megismételhetetlenül
különböző életek úgy kereszteződnek, hogy
elvágják a közeledés örömét, az új
képtekercseket, melyek egy pillanat alatt elpárolognak
a mondatözönből, a ráismerések, a tolakvás, a
versengés zsivajából. A vonatok rohannak, viszik
hosszú mondataikat, két párhuzamoson
gördülnek, a jobb és a bal sín szerepe egyesül
általuk. Áthaladván Palicson még sokáig húzzák
maguk után az új álmok, vágyak, beteljesülések
megismételhetetlen terhét. Viszik, mint a szekér a
szőlőt, amit majd az egyik közbeeső állomáson
lerakodnak, tudván, hogy majd ha ismét
keresztülhajtanak Palicson, mélyet meríthetnek a
forrásból, mely hosszan kanyargó, széles ereivel
megadja nekik az emberség, a meghittség, a melegség
ízét.
5
Palics - akár az ész határa. Az értelem pereme. Krlezai tükör. A
síkságot megtermékenyítő sperma. Gesztenyék
galimatiásza. Teniszháló, amelyben fennakad a labda,
belülről nézve. Palics a cigány szabadságérzet
remekműve, a rezignáció filmkockája. Az egyszerűség
mesteri tömörítése a keletkezés alkímiai formulájába. A
befejezetlenség remeke, olyan rendezésben, mely
értelmet ad neki, és elejét veszi a dilettantizmusnak.
Növények a víz, az agyag tűfokába fűzve. Tőlük
indulnak majd el a szép, megfáradt hősök, akik biztos
meg fognak érkezni. Palics - a síkság képzelete, sóvárgása a
hegyek után. Ama csönd után, melyet csak a magasok
kínálnak. A hegyek, a hegyek koszorúja fölött pedig
a köd, mely sokszorosítja az ormokat a végtelenbe
égiránt. Palics nőiségem rudimentáris vakfoltja. A
saját meghasonlottságom miatt szeretem, mert Palics egyben
van; ez az a kép, mely felé tartok. Egység. Kör,
melyből sohasem jutunk ki. Melyben apu, libák ezreit
etetve, megsokszorozta a számukat, mint a síkság a
hegyek koszorúit. Palics csapda a hiszékeny
halászoknak, akik aranyhalat halásznak,
és ködökkel terhes reggelre lelnek, mely látja az
agyagban a hegyeket. És felajánlja, hogy teljesíti
mindhárom kívánságukat.
x
Alig ismert rá a tükör egy megfeketedett sarkában.
Hát ez a mángorló, mondta magában döbbenten; hogy is
tudott megfeledkezni róla.
Amikor először pillantotta meg a pincében, megijedt
tőle. Miután a nagymama megmagyarázta, hogy mire
szolgál, félelemmel vegyes tisztelet ébredt benne
iránta. A nagy fatákolmány, melynek felső
felületére követ raktak - "neház mint az élet", mondta a nagymama -
némán állt és várakozott. Elfoglalta a pince egy
egész részlegét. A pince nappalija - ő így nevezte a
legtágasabb, tízszer tizes fertályát - sötét volt
és dohosan nedves. Innen indul virágzásnak a virág,
gondolta, és folyton újabb bizonyítékokat keresett erre. A
pinceajtó fából volt, fölötte a fal mintázatába
befészkelték magukat a hosszú lábú pókok. Amikor
leküldték savanyúságért vagy borért, amit a
nagyapja a pince egy másik részlegében tartott - ő
"a bor hálószobájának" nevezte - , a
nagymama, hogy csillapítsa félelmét, azt szokta
mondani: "Dehát teljesen veszélytelenek, nézd,
milyen pici a testük, akár egy pont. Csak azoktól
óvakodj, amelyeknek fehér kereszt van a vállán".
A nagy, hasas hordók oldalt sorakoztak, mellettük a
stelázsin pedig az üveg
"borszívókák" feküdtek, a lopók, melyekkel
kimérték a bort és megtöltötték a palackokat meg a
kancsókat. A pincének ez a része az utcára nézett,
ősszel ezen a rácsos ablakon keresztül hányták be a
szenet télire.
Leggyakrabban egy mosott
ruhával megrakott fonott kosarat cipeltek le a pincébe.
A nagymama előtte való nap a kotlában, maradék
zsiradékokból zsírszódával főzött, szögletes
fekete szappannal súrolta az ágyneműt. Mosás után
hosszan és makacsul, többször is kiöblögette a
teknőben, végül
kiteregette széltében az udvaron, hogy a nap jól
"kiszívja", megillatosítsa. Mikor elhangzott
a parancs: "Gyerünk!", jobbról-balról
megmarkolták a nagy, fehér fonott kosár fülét, mely
jól meg volt pakolva a megszáradt ágyneművel, és
irány a mángorló.
Míg a nagymama a hatalmas kulcssal kizárta a pincét, a
pókok mohón nekiiramodtak. Az első a nagymamát
megelőzve leiszkolt a lépcső mentén a dohos
sötétségbe, a pincébe, ahol mindig hideg volt,
úgyhogy nyár közepén is úgy fel kellett öltöznie,
mintha szánkózni
menne. Így bebugyolálva feltekerték az ágyneműt a
keményfa-hengerekre. Amikor ezzel megvoltak, a nagymama
kiakasztotta a szerkezetet, s a mángorló hatalmas
teknője, mely tele volt mindenféle kövekkel, a
gördülésüktől elkezdett előre-hátra csúszni. A
nagymamától hozzá, és
vissza. Őt az ágynemű nem nagyon érdekelte, viszont
alig tudott uralkodni a félelmén. Nézte, hogy mozog,
csikorog a mángorlónak nevezett tákolmány, már-már
fel akar szállni az égbe, vagy lesüllyedni a föld
alá. Amikor feléje tartott, elállt a lélegzete,
katasztrófát gyanított, ám megkönnyebbült, amikor
gyönge kezével sikerült visszalöknie a nagymama
irányába, a fény és az udvar felé, és legalább egy
másodpercre megszabadult ettől a roppant, félelmet és
reszketést ébresztő tömegtől. A munka végeztén a nagymama
letekerte az ágyneműt a hengerről. Puha lett, mint a
selyem, szinte vasalni sem kellett, a kosár pedig közel
sem volt már ennyira púpos, mint amikor lehozták a
mángorlóhoz.
Délben megérkezett a
nagyapa a csizmadia-műhelyből. Ekkor ismét le kellett
mennie a pincébe egy kancsó hideg borért. Áthaladván
a "nappalin" a "hálószobába",
csupán a szeme sarkából vetett egy felületes
pillantást a mángorlóra, melytől még mindig
rettegett. Úgy érezte, hogy higgadtan és fenyegetőn
vár rá a félhomályban.
Szinte iszkolt a hordóig, kinyitotta a csapot, és
megtöltötte a kancsót sistergő borral, mely, mondta
apu, tizenhét féle szőlőből készült. Majdnem
elfelejtette elzárni a csapot, úgy rohant fel a
rubinpiros borral, a nagyapja elé rakta a kancsót a
konyhaasztalra, és már
futott is ki a kertbe, hogy meghemperedjen illataiban és
elbújjon a virágágyások közé. A kertben mindig hűs
volt, mindig valami új szépség várt felfedezésre,
új virág, bimbó, csiga-biga, vagy csak egy árnyék.
Itt lelte meg a világ és a saját egyensúlyát.
Itt lecsillapultak a félelmei a mángorlótól, a
pinceajtó fölötti póktól, az álom egyenetlenségein
való éjszakai lesiklásoktól, anyu reggeli
távozásától. A kertben minden baj vesztett
komolyságából, a kérdések sortüzei pedig, melyeket magához és a környező
világhoz intézett, válaszra találtak. Itt tanulta
meg, hogy ne féljen a takácspóktól, mely a szeme
előtt alkotta az új világok fonalait önnön
testéből. Miközben elnézte, hogyan köp és nyel,
hogyan választja ki és sodorja a fonalat a semmin mászva, tanult. A pók alap
nélküli házat épített. Tető nélkülit. Nem voltak
benne kis elcsitított, rejtett világok, melyek mentesek
lehettek volna a félelemtől. Rögtönzött, mégis
átgondoltan készített ház volt ez két virágtő
között, a nádtető alatt. A sarokban, ahol a
pók, befogván egy kis üres helyet, elcsípte a
hálóra vetett tekintetét. "Milyen magányos és
keresztre feszített", gondolta. "De hisz én
nagyobb vágyok nála." Ekkor felé nyújtotta a
kezét, mire a pók megszökött. Sebesen mozgott a
mértani szálakon, s
eltűnt a mákgubóban. Ő fellélegzett. Még egy fontos
kérdés válaszra talált. A félelem átadta a helyét
az álomnak. Szuszogva szívta be a tiszta kerti
levegőt, úgy aludt, ujjaival tépkedve a bolondos, puha
levelű lóherét, amit ébren talált. Négylevelű volt. Megvolt még akkor
is, amikor felébresztette a csiripelés. Megpillantván
a békés tájékot, leszállt egy madár, és az ő
ébredése, megmozduló feje, ami arra vallott, hogy
felkel, nem adtak neki okot arra, hogy tovaröppenjen.
x
Palics illata traktátusokat
ír. Összegyűjti az eseményeket, emlékeket. Az
albumból kikandikál az iszap, a nád, a halpikkelyek
és a zománcos kerámia keveréke. A fürdőzők zsivaja
a szabadstrandon, ahol az anyák pucérra vetkőztetik a
gyerekeket, akik az egyetemes zsibongás, nevetés és sikongatás
közepette megmártóznak a zavaros vízben. A
"Lujza" villa tornyának hegye emlékeket szúr
át, kiszögellik a nyár forró napjaiból, a
valóságtól távolságot tartva. Mindent átsző a
fény hálója, melyben fönnakad a szabadtéri színpad,
a teniszpálya,
a farkasketrec. A szag, mely a jól átsült csirkecsont
alapos kiszívása után marad a szájban. A biciklizők
haja Palics illataival keveredve az ég hátterén. Van-e
bármi a világon, melynek nem az ég a háttere? A víz
zöld színe átvágja a horizont vonalát, várván,
hogy az ölébe hulljon a nap a napkeltéről és a
napnyugtáról regélő mindennapi történetből.
Azoknak az embereknek az elveszett képei, akik itt
találták magukat az iszap és a víz fölé hajolva, a
mélységbe rakódnak, olyan pedánsan, akár egy archívumban. Abban a pillanatban
állt meg a pillanat, amikor a legboldogabbak voltak;
arckifejezésük a táj lágyságát sugározza, a
gondtalanság idejéből hozott ragyogást. A
Pannon-tenger maradványai fölött széttárt
szárnyakkal repülő sirályok árnyékai védelmetnyújtanak a tó
illatainak, melyek összekötik az embert meg az időt.
6
Saját emlékekkel át-
meg átszőtt ház, meghengergetve a múltban és a régi
idők illataiban. Családi nyaraló, mely Palics
közepén, a Kizur István utcában pompázik a többi
közt. Papírtölcsérekben megőrzött események,
melyek a gyerekkor nagy, tágas kamráiban várakoznak.
Séta a tobozok alatt, melyek hangosan pattannak fel,
hogy a nap beléjük nyúlhasson meleg ujjaival. A nap
kezdete, madarak izegnek-mozognak a fészkekben csipogva,
léptek zaja a földúton az agavékkal
teli kertek mellett. Egy kéz puszpángbokrot simogat,
mely elválasztja a gyalogutat a kerékpárúttól.
Szecessziós vasútállomás, mögötte gyarmati áruval
és "Favorit" rágógumival ellátott bolt.
Túloldalt fehér padok a villamosok sóvár utasai számára. A hátuk
mögött emelkedik a víztorony, és hosszú út vezet a
tóig a parkon át, melyet benőtt a borostyán, a
gesztenyefák, tölgyek és akácok pedig még a
teniszpályára is benyúlnak. Miként az idő, az út is
kört ír le, szívében a a szabadtéri színpaddal. A valóság megmetszi
a maga intarziáját, melyet másodlagos nyersanyagok
színeznek. A másodpercek már az anyagban elbágyadnak,
nem hajlandók betérni az időbe és a moslékba
vegyülni. Az alkotás öröme megrökönyödött és
mérgezett. Minden út az elemi ösztönök
kisülése felé vezet, egyetlen kombináció sem
lehetetlen.
x
Apu garázsában őrzik a
holmijukat, mindazokat a tárgyakat, amelyeknek valaha
értelmük volt. Mint a világ múzeumainak raktáraiban
a ritkaságok. Amikor megszorulunk vagy valami baj ér,
apu megy a garázsba, és különböző zsákokból
teljesen elfeledett, emlékekkel, porral és idegen
szagokkal teli tárgyakat szed elő. Ezen a ponton kútba
esik minden elmélet az anyag megfáradásáról, mert a
tárgyakat a régiségük új minőséggel ruházta fel.
A régiségük, meg az, hogy az övéik voltak.
A cefréshordó mellett
állnak a régi karosszékek, melyeknek ölében a
jövőről ábrándoztak ők ketten. Most nájlon és
emlékek üledéke borítja, és meghatódnak, ha
ránéznek. Aztán itt vannak még a virágállványok,
melyek valaha tele voltak eleven, tarka virágokkal,
főleg muskátlival és aszparágusszal. Köröttük,
mint mikor locsolás után hirtelen felébrednek az
illatok és frisseség támad, összegyűltek azoknak a
szívesen látott ismerősöknek az emlékei, akik
zavartalanul fogyasztották az életüket, miként a
sajátjukét is, úgy ahogy a nap lecsúszott és
megakadt a torkukon. A kedvenc játékszerek, a deszkák,
melyeket egyszer megvettek, de sohasem használták fel
semmire, gumikarikával rendesen összefogott régi
képeslapok, amit így akár gyűjteménynek lehetett volna nevezni.
Ezek a holmik mind telis-tele voltak a jövőterveikkel.
Apu leggondosabban a
bebalzsamozott cipőiket őrizte - hogy s mint sikerült
neki ez a művelet, nem tudni. Anyu lánykori piros
csizmája, amit a nagyapa csinált neki, a saját
vadászcsizmája, melyben akkor volt a legboldogabb,
amikor a társaság élén járva felfedezte a szarvasok,
a fácánok vagy a vadkacsák búvóhelyét. Csak most
érti, mért hatódott meg anyu ezektől a holmiktól.
Apu voltaképpen őrizte és megújította az eddigi
életük során megtett
minden lépésük irányát. Minden pár lábbeli mindig
pont ugyanazt az érzést hívta elő belőle, mint
azelőtt és mégazelőtt, ugyanazokra az utcákra
emlékezett vissza, ha rájuk nézett, ugyanazokat a
gyermekbetegségeket juttatta eszébe. Anyu piros csizmája mindig a nagyapa
műhelyének a történetét idézte föl. A műhely a
gimnázium közelében volt, és a szomszédságban lakó
Oláh Sándor festményeinek sárga fénye ragyogott a
falairól. Amikor elnézték a piros bőrt a diszkrét
díszítésekkel, Oláh sárga fénye egyesítette őket. Az
arcukra ült ez a fény, hogy megpihenjen, elnyugodjon.
Amikor a piros csizma
előbújt apu "múzeumi raktárából", anyu
tekintete szinte menekülésszerűen tapadt apu kezére.
Apu simogatta a csizmát, és tökéletesen látható
volt, hogy kettejüknek ez a lábbeli olyan sokat jelent,
hogy soha, de soha nem engedik ki a garázsból.
Bármikor került is napvilágra, a szülei egymásra
néztek, s tekintetük melegsége minden körülöttük
lévő tárgyat befont. Ilyenkor eszébe jutott,
hányszor állta el tőle a nagymama a konyhaajtót, amikor
ők ketten egy nagy lavórban fürödtek. "Miért
van anyu és apu bezárva a konyhába?" - kérdezte
ilyenkor, mire a nagymama röviden csak ennyit
válaszolt: "Mossák egymás hátát". Úgy
érezte, a mosdás hónapokig eltart, s belefáradván a találgatásba, hogy mikor
fog megjelenni az ajtóban az ő személyes anyukája,
mikor adja őt vissza az apu, kimerülten elaludt a
nagymama ágyában.
Amikor megpillantotta a
nagyapát a kapuban, úgy tűnt, mintha ő is a sárga
fény sugarain érkezett volna. Nyár van, késő
délután. Ő vár rá, mert a nagyapa szerette hallani a
kis lépteit a piros papucsban, amit sajátkezűleg
készített neki. Egy hatalmas dinnyét hoz, a világ
legnagyobb görögdinnyéjét. Kissé inog a bortól meg
a muzsikától, ami még benne van, a dinnye pedig, melyet bal kézzel a
feje fölé tart, kezdi elveszíteni az egyensúlyát,
és lassan lepottyan. Amikor találkozik az udvar
kőkockákkal kirakott padlatával, szabálytalanul
kettéhasad, a nagyapa pedig, józanul a saját
árnyékára támaszkodva, hahotára fakad, mintha az egész jelenetet az
ő számára rendezte volna. Ő átöleli a nagyapa
lábát, aki magasra, magasra emeli őt, hallja a
nagymama sikolyát hátulról, és akkor érzi, amint
nagyapa gyengéden, a lehető leggyengédebben magához
öleli kicsiny testét, miközben a papucs leesik a lábáról.
Hosszú karjainak öblös, csodálatos ölelésébe
vonja; keze a mesteré, aki ügyesen szabja a csizmát,
akárcsak az ő gyermeki boldogságát. És abban a
pillanatban tudja, hogy a nagyapa, aki megtalálta az
egyensúlyát a hétköznapokban, bár talán menekült is
tőlük, mindannyiukat boldoggá tette.
Becsukván a garázsajtót,
maga mögött hagy egy halom történetet, melyek közt a
dologtalan időkben matatnak, amikor nem történik
semmi, amikor télre fordul bennük az idő az élet
jégtorlaszaitól, amikor keresnek valamit, ami
megolvasztaná a fagyos mosolyt, s medrébe terelné a
mondat elfeledett végét. Apu garázsa továbbra is teli
van sóvárgással, beteljesületlen vágyakkal és
álmokkal, ölnyi mezei virággal, szőlőskerti ősszel,
a szüretek évadján, amikor ők álmokba öltözve egy nap
alatt igyekeznek leszedni mindent, ami az év során,
Istennek, a természetnek és apunak hála, megtermett.
Akkoriban nem tudta, ám ma már tudja, hogy a diófa apu
nélkül nem termett volna, a szőlő nem lett volna
levecses, a kút pedig
sohasem lett volna ilyen smaragdzöld. Ráébredt, hogy
az égbolt egész évben azért ereszkedett alá a
magasból a homokra, hogy ők ősz vége felé, a szüret
napján megpillantsák.
x
A nappal reménytelenségben melegszik. Ugyanaz a
kotla, csak kissé
rozogább. Körös-körül a Megváltó után kiált
minden, s e vágyat csak fokozza a reggel korholása,
mert mindig ugyanabban a helyzetben talál bennünket. Az
újságokat senki sem olvassa, csupán elteszi emlékbe.
Az apróhirdetésekben időt és új trükköket árulnak. Az árusok sóvár,
összeszűkült szemmel fürkésznek, és mindig többet
kérnek. A háttér lazúrja, a tó illata, néhány
nádszál a tévéműsorok mezeibe döfve. A felszabadult
energia alábbhagy. A palackból szabadult szellem
többé nem jó, hanem erőszakos. Az illúziók kékeslila tömbjei fölött
megrepednek a tűrhetőség határai. Az iszap is
kedvetlenül hammogva habzsolja a ködöket. A lefejezett
versek a kezdetüket siratják. A külsőségektől
szabadult metafora még csak most találgatja a maga
mélységét. Hova menjünk ártatlanság-vesztve, hogyan emeljük
fel a fejünket a fa felé, hogy ne lássuk a az
emlékeinkben épp rügyet bontó virág feddését? A
múlt hazárdjátékok zsetonja marad, a jövő pedig
olyan befektetés, mely senkinek sem igér semmit. A fül
mellett előre eleresztett minden jövendő zene
bizonytalanságtól és iszonyattól fog remegni, még a
homok fogai is elzsibbadnak miatta. A viszály dobjai nem
szűnnek baljóslatúan dübögni. Miért ne indulnánk
el egyszerűen a porhanyós homok nyomában, miért ne
bújnánk meg a sirály széttárt szárnyainak
melegealatt, miért
ne lélegeznénk be a halak ívásának bűzét, a Női
strand korhadt deszkáinak bűzét?
