Életösszegező

Garay Béla 85 éves.* Alkalom ez arra, hogy a kiváló színházi rendezőt - aki egykor sokáig színész is volt és 1954, a nyugdíjba vonulása óta is fáradhatatlan: színháztörténeti kutatásokat végez és publikál - gazdag életútjáról és sokrétű munkásságáról kérdezzük.

Milyen volt a gyermekkor, a család? Hogyan emlékszik vissza rá?

- Boldog gyermekkorom volt, nem tudtam a gondokról. Szaladgáltam a városi erdőben, ahol rabló-zsandárt játszottam a pajtásaimmal. Ez volt abban az időben a legnépszerűbb játék. Voltak ugyan játékaim is, de nem annyi, mint a mai gyerekeknek van. Apám városi tisztviselő volt, szerény fizetéséből tartott el bennünket, nem tudott sokféle játékot venni, mint manapság a szülők a gyerekeiknek. Ezt egyébként túlzásnak tartom. A mai gyerek egy értékes ajándéknak sem tud annyira örülni, mint mi egykor egész csekélységnek. Szerettem gombfocizni. Egy alkalommal, harmadik elemista koromban, a délutáni tanításról úgy mentem haza új ruhámban, hogy két kézzel fogtam a nadrágomat és a zakómat. Minden gombot eljátszottam róla. Mondhatom, hogy otthon nem kaptam dicséretet érte.

Mit jelent Ön számára a szülőföld?

- A szülőföld iránti szeretet különösen idegenben nyilvánult meg erőteljesebben. Sok időt töltöttem szülővárosom, Szabadkán kívül. Mint színész és igazgató bebarangoltam Magyarország nagy részét, de mindig vonzott vissza a városháza tornya. Ezért is engedtem a hívásnak: jöjjek haza, és Szabadkán vegyem át a színjátszók vezetését a Népkörben. Örömmel tettem.

Az iskolának, valamelyik tanítónak vagy tanárnak volt-e meghatározó szerepe a színház iránti érdeklődésének a felkeltésében?

- A középiskolában volt egy tanárom: Regős József. Ízig-vérig pedagógus volt, nagy szerelmese az irodalomnak. Ő keltette fel bennem a színészet iránti érdeklődést és szeretetet. Iskolai előadásokon sokszor felléptem.

Szokott-e álmodni, vannak- e ismétlődő álmai?

- Fiatalabb koromban sem voltam álmodós, most sem vagyok az. Legfeljebb álmodozó, aki szép és jó színházi előadásokról álmodozik.

Volt-e valamilyen nagyobb megrázkódtatása? Mi volt az?

- A szüleim és a feleségem 13 évvel ezelőtti halála.

Kedvenc étele és itala?

- Nem tartozom azok közé, aki túlságosan szereti a hasát. Fiatalabb éveimben a halpaprikás volt a kedvenc ételem, most már ritkábban kívánom meg, mert az orvosok eltiltottak az erős és a fűszerezett ételtől. Már pedig a halpaprikás csak úgy a jó.

Kedvenc évszaka?

- A tavasz és az ősz.

A magányt szereti jobban vagy a társaságot?

- Szeretem a társaságot, és nem bírom elviselni a magányt. Örülök, hogy még ma is vannak kedves barátaim, akikkel kellemes perceket tölthetek el.

Mit olvas szívesen?

- Minthogy mostanában Arany János centenáriuma van, az ő verseit. Különösen a balladái jelentenek nagy élvezetet számomra. Olvasmányaim közé tartoznak a színháztörténettel foglalkozó munkák, így például dr. Váli Béla, Szabadka szülöttének A magyar színészet története című könyve, az aradi és temesvári színház története; gyakran a kezembe veszem a pozsonyi színház történetéről szóló munkát is. Az egykori színészek: Ditrói Mór, Kasay Vidor, Gyöngyi Izsó, az újabbak közül Mezei Mária, Horváth Teri és Bilicsi Tivadar emlékiratait forgatom szívesen. Illyés Gyula, Berkesi András, Jókai Anna, Németh László és több fiatal író művei ugyancsak az olvasmányaim közé tartoznak. Külön hangsúlyoznám József Attila verseit és Csukás István Mintha átvágnánk Tahitin című verseskötetét. Újra és újra beleolvasok az újvidéki Hungarológiai Intézet egyes kiadványaiba, mert sok értékes tanulmányt találni bennük.

Jár-e színházba, moziba?

- A színházi előadásokat nem mulasztom el és megnézem, de moziba nem járok. Itt van a televízió, kedvemre való filmet láthatok bőven.

Milyen a kapcsolata a képzőművészettel?

- Nagy kedvelője vagyok a képzőművészetnek. Sokra becsülöm Szőnyi, Barcsay, Csók és Hangya András képeit, Almási Gábor szobrait.

Nyilván szereti a zenét? Milyen muzsikát hallgat a legszívesebben?

- Bachot, Schubertet, Strausst, Jacobyt, Lehárt... Kálmán Imrét sem hagyom ki. Több zenés darabjában színészként léptem fel, később pedig az operettjeit rendeztem. Most van a centenáriuma, sajnos színházaink és művelődési otthonaink megfeledkeztek erről.

Hisz-e a barátságban?

- Az igaz, őszinte barátságban hiszek. Mostanában azonban egyre gyakrabban felmerül bennem a kérdés: egyáltalán létezik ilyen?

Említette, vannak barátai és ellenségei, rosszakarói?

- Nyilván akadnak ellenségeim is. Ennek azonban nem tulajdonítok nagy fontosságot, sőt örülök, mert azt tartom, akkor ér az ember valamit, ha az ellenségei irigylik. Rosszakaróim főleg azok közül kerültek ki, akikkel egykor jót tettem, kenyérhez juttattam vagy szívvel-lélekkel tanítottam őket.

Van valamilyen rossz szokása, esetleg hobbija?

- Hobbim a színháztörténet. Rossz szokásom, hogy az embereknek a szemébe mondom az igazságot.

Sportolt-e valamikor?

- Soha. Iskolás koromban nem fektettek nagy hangsúlyt rá. Később a színházi próbák és előadások foglalták le minden időmet.

Elfogja-e olykor valamilyen szorongás, félelemérzet?

- Szorongás is, félelemérzet is többnyire akkor fogott el, amikor nehezebb darabot rendeztem. A siker miatt szorongtam. Soha nem voltam elégedett önmagammal, mindig többet akartam és szerettem volna nyújtani.

Van-e olyan kérdés, amit régen megfogalmazott, de nem kapott még rá feleletet?

- Sok kérdés van, amit régebben megfogalmaztam magamnak, de a mai napig nem kaptam vagy találtam rá választ. De erről nem szívesen beszélnék, már azért sem, mert sok kérdés van.

Mi az, ami befolyásolja a hangulatát?

- A korral járó közérzet, amit tetéz a korommal járó közérzet is.

Mire emlékszik vissza a legszívesebben?

- Mint általában mindenki ilyen idős korban, én is az ifjú éveimre. Azután arra, amikor az egyik főszerepet követte a másik és a feladat megoldása egyfajta különös izgalmat keltett.

Van-e, ami nosztalgiát ébreszt?

- Nem vagyok nosztalgikus természetű.

Olykor szokott-e sírni?

- Utoljára szeretteim elhunytakor könnyeztem.

Van-e, ami igazán megnevetteti?

- A szellemes és ízléses tréfák. A színházban előfordult heccek, gyakran eszembe jutnak, és megmosolyogtatnak. Azt vallom, hogy csak a rosszfogú és a rossz lelkiismeretű ember nem tud nevetni.

Ebben a korban Ön számára mikor kezdődik a nap és mikor ér véget?

- Reggel 8-kor és este 10 óráig tart.

1954-ben nyugdíjba vonult. Okozott-e ez akkor vagy később valamilyen ,,törést" az életében?

- Egy jó ideig szinte nem változott valami. Továbbra is rendeztem a Szabadkai Népszínházban, Topolyán, a Járási Népszínházban és másutt, 1965-ben pedig átvettem a Szabadkai Népszínház színészképző stúdiójának a vezetését. A ,,törés" 1969-ben következett be. Azóta már csak a színháztörténeti munka köt le, a cikkeimhez gyűjtöm és rendszerezem az anyagot, az emlékeimet vetem papírra. Folyamatosan és rendszeresen dolgozom. Több mint száz színészről jelent meg írásom magyar és szerbhorvát nyelven, ismert és kevésbé ismert színészekről, akik égtájunkon léptek a világot jelentő deszkákon, hogy Thália papjaiként szolgálják és terjesszék a színházi kultúrát.

Több könyve is megjelent.

- Az első 1950-ben, A színjátszók kézikönyve és A színjátszás művészete, két évvel később A színpadi beszéd, majd 1953-ban Az echósszekértől a forgószínpadig, 1970-ben A kulisszák világában, 1977-ben pedig a Festett világ. Az első három könyv nagy segítséget nyújtott akkoriban a gomba módra szaporodó amatőr színjátszó csoportoknak. Azóta sem jelent meg nálunk magyar nyelven ilyen szakkönyv.

Kik voltak a példaképei a színészek, a rendezők közül?

- Kezdő színész koromban Derenghy István, társulatom pedáns jellemszínésze. Sokat segített és most, hetven év elmúltával is hálával emlékezem vissza rá. Később Ódry Árpád, a Nemzeti Színház és Hegedűs Gyula, a Vígszínház művésze volt az ideálom, míg a rendezők közül Ditrói Mór.

A színészek közül, akikkel dolgozott, kikre emlékszik vissza szívesen?

- Valamennyi színházi munkatársamra, akik szerették és becsülték a színházat, az ott folyó munkát, szeretettel gondolok vissza, sokukat ma is nagyra becsülök. Neveket nem sorolnék fel, mert sokan vannak, s nyilván kimaradna közülük valaki.

Melyik Ön által rendezett darab rendezését tartja a legsikeresebbnek?

- A magam munkámról nem szeretek véleményt mondani, de hadd mondjam el, hogy a prózai darabok közül sikeresnek tartottam a prózai darabok rendezései közül a Volponét, a Warrenné mesterségét, a Játék a kastélybant és a Kísérteteket, az operettek közül a Leányvásárt, amelyet Belgrádban vittem színre és 98 alkalommal mutatták be. A Sztambul rózsája rendezését is jónak ítéltem meg.

Általában hogyan fogadta a kritikusok véleményét?

- A színházhoz értő kritikusok véleményét mindenkor örömmel vettem, de nem szerettem a mellébeszélést, a halandzsálást. Elvártam, hogy a kritikus indokolja is meg állításait.

Miként tekint a ma színházára?

- Világszerte, így nálunk is nagy vita folyik arról, hogy milyen legyen a színház: szöveg- vagy rendezőközpontú. Ezen belül pedig megannyi áramlatnak vagyunk a szemtanúi, sőt mint nézők, szenvedő alanyai. Sajnos, egy dologról megfeledkeznek. Az emberről, akiért a színház van, akinek színházat csinálunk, akit a színházban szeretnénk látni. Emberközpontú színházra van szükség, s nem olyanra, hogy a rendező a darabot kiforgatva a maga egyéniségének a kifejezése juttatására használja fel. Nem vagyok ellene a kísérletezésnek, az újításnak, de egy darab mondanivalójának a kiforgatása, már pedig egyre inkább ez dívik, merénylet a szerző, a közönség, a színház ellen.

Általában mi volt az alapelve egy-egy darab színpadra állításánál?

- Hirtelen nem is tudnám megmondani, hány darabot rendeztem, azt azonban mindig szem előtt tartottam, hogy csak olyan művek kerüljenek műsorra, amihez megfelelő színészek állnak rendelkezésre. Megdöbbenek, amikor látom, hogy egyes színházak nem tulajdonítanak kellő fontosságot a szereposztásnak. Kifogásolható, hogy szinte mindig ugyanazokat az arcokat látni a színpadon a főszerepekben, fiatal színészekkel alakíttatnak idős embereket, holott vannak idős, erre a szerepre már életkoruknál fogva kellő tapasztalattal rendelkező színészek. Csak ezeket mellőzik, a nyugdíjaztatásukkal ,,leírtaknak" tekintik őket.

Megváltoztak a viszonyok.

- Ez a dolgok rendje. A színháznak is állandó mozgásban, változásban kell lennie, sőt élen járnia. A színészek színházhoz, színpadhoz, darabhoz és általában a művészethez, nem utolsósorban az egymáshoz való viszonyulásukban bekövetkezett változások azonban számomra kissé felfoghatatlanok és érthetetlenek. Valamikor mindenki nagyon örült a másik sikerének és azt a maga, és az egész színház sikerének tekintette. Manapság a kollegiális kapcsolatok lazák, pedig ahhoz, hogy jó színházat csináljunk, szükség van az összetartásra. Kollektív munka folyik, a gépezet minden kis részének zökkenőmentesen kell működnie, semmi és senki nem mellékes. Ha nincs meg az összetartás, az egyetértés, azt az előadás sínyli meg, a közönség pedig van annyira érzékeny, hogy azonnal észreveszi, ha valami baj van és elhidegül a színháztól.

Milyennek látja a színészképzést, és hogyan tekint rá Vajdaságban?

- Fontosnak tartom a magyar színészképzést, az utánpótlás biztosítását. Hiányolom ugyanakkor, hogy keveset foglalkoznak színháztörténettel, kezdve az iskolai színjátszástól a Kelemen-féle színházon, a XIX. századi színészeten át egészen a napjainkig. Tanítani kellene a jugoszláv népek színháztörténetét is.

Odafigyel-e a társadalmi megnyilatkozásokra?

- Hát lehet úgy élni, még ilyen idő korban is, hogy az ember ne figyeljen rá és nem érezze a saját bőrén?

Mi az, ami a legtöbbet foglalkoztatja?

- Az emberek romlottsága, a terrorcselekmények, a helyi jellegű háborúk, amikor ártatlan emberek, gyermekek és nők esnek áldozatul, az elszegényedés... Soroljam?

Gondolkodásának módjában váltott-e ki valami nagyobb fordulatot? Mi volt az?

- Fiatal korom óta egyformán gondolkodom a világról és az emberekről.

Életrajzában egy helyütt ezt olvashatjuk: 1941-től 1945-ig nem foglalkozott színészettel, csupán, mint a Városi Színügyi Bizottság tagja működött. Megvilágítaná életének ezt a szakaszát?

- Vállalati igazgatói állását töltöttem be, mert a Népkörben illuzorikussá vált a színjátszás. Abban az időben hivatásos színházak keresték fel a várost, és nem volt szükség a Népkör előadásaira.

Miként vélekedik a fiatalokról?

- Mindig szerettem a fiatalokat. Sajnos, azt tapasztalni, hogy a fiatal színészekben nincs meg a fenntartás nélküli szeretet a színház iránt, az a türelem, ami egykor megvolt a fiatal színészekben. E nélkül pedig nincs jó színház. A színészeknek tisztelniük és becsülniük kell egymást és nem gyűlölni, egymásnak gáncsot vetni.

Milyennek látja a világunkat, amelyben élünk?

- Megéltem néhány korszakváltozást. Mindegyik sok türelmet, kitartást és lemondást követelt meg az emberektől.

Min dolgozik jelenleg?

- Rendezgetem a nem megjelent kézirataimat.

Nyilván vannak még tervei?

- Különösebben nagyobb terveim már nincsenek. Szeretnék egészségben még néhány évet élni, és megérni a színjátszás megerősödését és fellendülését szeretett városomban.

Életrajzában felveti a kérdést: érdemes volt-e színi pályára lépnie. Huszonnyolc év telt el azóta, hogy ,,kívülről" szemléli a színházzal kapcsolatos történéseket. Most, ekkora távlatból visszatekintve, ismét időszerűnek tartom megkérdezni: érdemes volt?

- Most is csak azt válaszolhatom, mint egykor: érdemes volt. Számomra mindenkor az életet jelentette, sőt jelenti még most is a színház. Mindaz, amit általa elértem, a megbecsülést, a tiszteletet, csak a színháznak köszönhetem.

És az elismeréseket is.

- Természetesen. Rendezői munkásságomért 1950-ben állami, tavaly Sterija-díjat kaptam. Ezek voltak a legrangosabb elismerések a színházművészet fejlesztéséért, ápolásáért és népszerűsítéséért kifejtett majd 70 éves tevékenységemért. S ha visszatekintek a buktatóktól sem mentes hosszú útra, úgy érzem, hogy a tengernyi munkának csak nagyon kis hányadát végeztem el. Ezért, amíg erőmből és időkből futja, dolgozom, hogy valamit még törleszthessek adósságomból. A színháznak sokkal vagyok adósa...

Ha újra kezdhetné...

- Azt választanám és tenném, amit eddig. Csak jobban.

Lejegyezte: SZABÓ József

(* 1897- 1987. A beszélgetés 1982. február elején és szeptember közepén készült, és most jelenik meg először.)