Balogh István (Hajnal utca 6.)
Hazatérés

Folyóparton ülök, a Tisza bal oldalán, előttem zöldesszürke víz locsog, fölöttem egy új város, amelyet most teremtettek meg fiatal kezek. Az épületek arra várnak, belakják őket, a falak meg arra, felkerüljenek helyükre a képek: festmények, rajzok.

A kép az örökkévalóság egy darabja.

Nádas terpeszkedik balfelől, még békák ungatnak benne, de lágy pára gurul lassan a felszínen, őszre ágyazott az idő. Kellemesen melenget a nap, ám settenkedik már az árnyék, hűvöset lehel, borzongás környékez.

A volt Híd utcai fák ágaira ül rá a nap. Éppen szemben. Idenéz most énrám, nem vakítja szemem, parazsa piros pillantás.

S a folyó színén látom a fahíd remegő gerendáit: Gábor jön át, mintha a tüzes korongból indult volna.

Gábor. Negyedik a Balázsok között, a Tisza-parti Balázsok közül. Szüleiről, világszép Juliska húgáról, feslett életű nénjéről, meg csavargó Ferkó bátyjáról, aki festőnek képzelte magát, aztán a vonat alól repült égbe, Attila barátom, a tárcaíró, az egyalombéli cimborák körének csavaros eszű krónikása emlékezett, olykor szerelmetes szavakkal; de kettejükről, Balázs Pistáról és Gáborról soha nem szólt, pedig Attila nagyon ismerte a Tisza-parti Balázsokat. Pistáról én sem szólok sokat, noha lehetne. Nagy verekedő hírében állt őkelme, és veszettül koslatott minden ringó szoknya után. Ilyen típusokról számtalan történet szól, mert titkok lengik körül őket, s más titkait mindenki fürkészné.

Azonban Gábor titka volt az igazi, mert ő maga volt a titok. Hetedikben kerültünk egy padba, aztán onnan repültünk ki, az Árvai iskolából. Addig jól megvoltunk egymással, leginkább ő profitált, hiszen csöndesen átmásolgatta magát a hetedik-nyolcadikon, de rendes volt, szándékos hibákat vétett, így soha nem gyanúsított meg bennünket egy tanárunk sem, hogy összedolgozunk. Cserébe ő színekről mesélt nekem. Különös képeket látott maga körül, sivár, olajospadlós osztálytermünket olyannak érzékeltette velem, hogy szerettem ott lenni, és magam is láttam, hogyan tekereg be kígyó képében a napsugár, és aranyba foglalja az ormótlan vaskályhát.

Azt hiszem, igazán Gabi miatt szerettem akkor iskolába járni.

Ő, az iskola végeztével, művészeti középiskolába került, ösztöndíjasként, s ha ritkán hazatért, mindig egy fehér ágyról beszélt, abban lehet csudákat álmodni, mondta. Itthon a konyhapadlón aludta végig a gyerekkort, de sosem panaszkodott.

Néha rajzai jelentek meg valamely újságban, de ritkán, mert megszállott zsugori módján munkáit elrejtette, leginkább senkinek se mutatta meg. Nekem is csak beszélt egy-egy grafikájáról, látni nem láttam képeit. Kérdésemre, ha már ennyire félti ceruzavonását, hogyan jelenhetnek meg néha mégis rajzai az újságban, azt válaszolta, ezek az ottfelejtett munkák, nem is törődik velük.

Sokkal később tudtam meg az ottfelejtett munkák igaz történetét, amikor egyszer véletlenül fölemlítettük Gabit. A könyvillusztrátorral, a kanizsai gyerökkel beszélgettem Pesten, mert őt meg odaröpítette a fergeteg. Csoporttársak voltak a művészetiben, s ő mesélte, hogy Gabi néha elfejtette magával vinni rajzait a műteremből. Ilyenkor a többiek megnézhették ezeket a munkákat. "Amit egyszer elhagyott," - mondta a könyvillusztrátor - "soha többé nem kereste. Napokig hányódtak az asztalokon, székeken ezek a ceruzarajzok, mert csak ceruzával volt hajlandó dolgozni, hiába akarták rábírni a tanárok más technikákra is, ő makacs maradt, ráhagyták. Én vittem el egyszer két rajzát az újság művészeti szerkesztőjének, s ő azonnal meg is jelentette őket. Szeretett volna megismerkedni Gabival, de ő soha a szerkesztőség tájára se ment. Soha. Érted?"

Én a ceruzatechnikát nem értettem. Gabi nekem a színekről regélt örökösen, most meg hallom, ecsetet sem vett a kezébe, csak a szenet imádta. Az iskolában soha nem szólt a feketéről és a fehérről.

A lap fehér mezeje és a ceruza szénlelke, ez lett világa.

Hosszú idő után 1964 tavaszán találkoztunk újra. Én a túloldalra igyekeztem, hónom alatt nyűtt könyv az ógörög filozófiáról, azt akartam olvasgatni a bánáti félen, mert vagy két héttel előbb, amikor József Attiláról beszélt a tanár úr, s kihívóan mondta a szemünkbe, hogy ez a zseni egyetlen év alatt két gimnáziumi osztályt elvégzett és leérettségizett, akkor én kijelentettem, hogy ezt utánacsinálom, lesz, ami lesz. Komolyan jeleztem az igazgatónál ebbéli szándékomat, ezért kellett tanulnom a filozófiát, az negyedikes anyag. Elmondtam Gabinak néhány szóban a dolgokat, s ő azt válaszolta, hülye vagyok, de velem tart a Tiszára. Úgyis ott csavarogtunk mindig gyerekkorunkban. Nem fog zavarni, tanulhatok nyugodtan, nézelődik majd, és hallgatunk egy jót. Mert az az igazán jó dolog, hallgatni. "Meg rajzolni" - mondtam. Bólintott. A papírboltban vettem egy rajzlapot. Ceruzája Gabinak volt. Egy csonk.

Átmentünk a vörös hídon, akkor az még nagyon új volt, sokan sétáltak rajta alkonytájban, jó időben szinte átköltözött ide a korzó. A régi híd, az 1902-ben leszakadt fahíd lejárójánál tértünk le töltésről a partra, le egészen a vízig. Levetettük a cipőnket, ráültünk, szép idő volt, a langyos, száraz homok bizsergette talpunkat. Én Platónhoz mentem, Gabi nézelődött.

Ráuntam a görög bölcselőre, átmutattam a folyón: "Itt volt a régi fahíd. A szembeni utcát Híd utcának nevezték valamikor."

Gabi kezében megmozdult a csöpp ceruza. Én figyelni akartam kezejárását. "Ne bámulj!" - mondta. Visszatértem hát a nagyfejű görögökhöz. Amikor felemeltem újra a tekintetem, a nap már a fák hegyét érte. Társam még mindig rajzolt, mélyeket szuszugott, mintha küzdött volna valamivel vagy valakivel. Aztán fölkapta fejét, pillantásunk találkozott. "Nézd!" Kíváncsian vettem kezembe a lapot. "Neked rajzoltam" - mondta. "Akkor írd rá a nevedet!" - adtam neki vissza az alkotását. Kezébe vette, gyorsan firkált valamit a rajzra.

Visszafelé már ránk sötétedett, égtek a hídon a lámpák, hosszú árnyunk felszínen libegett.

Gabi és Pista bátyja másnap eltűntek Zentáról. Soha hiteles hír nem járta felőlük, csak kósza szelek suttogták, külföldre szöktek, a francia idegenlégióba. Még később meg azt huhogták, hogy mindketten meghaltak valahol Afrikában, aztán meg azt gajdolták, Indokínában estek el.

Gabi apja régi könyvekkel kereskedett. Hozzánk is el-eljött néha. Vásároltam tőle ezt-azt. Egyszer elárultam neki, hogy van nekem egy Tisza-partom, amelyet Gabi teremtett. A bácsi nem tágított addig, míg kincsemet meg nem mutattam neki. Simogatta a ceruzavonásokat és sírt. Kisfiam, mondta.

Aztán sűrűn eljárt hozzánk, ült csak a lugasban, és a rajzot nézte. Nem szólt ő semmit, csak ült, csak ült és bámult a lapra. Anyám sajnálta őt, nem küldte el, hogy menjen már másokhoz is, ne tartsa fel őt a munkájában. Sokszor adott neki egy-egy falatot az ebédből, ha maradt.

Később csak Attila tárcáiban tűntek fel a Balázsok, leginkább a világszép Juliska.

S most jön felém, napból kilépve, Gabi.

Jön felém egy régi fahíd árnyán. Jön, hogy leüljön újra mellém, hogy együtt hallgassunk.

Mert hallgatni nagyon jó.

Mögöttem egy vadonatúj város, zaja sincs, csak lelke, csak fényei.

Csak színei.

Gabi regéli majd a színeket, közben nézzük a szembeoldalon a régi Híd utcát, amint a Tiszára fut. És látjuk a csodát: vízből lassan felmerül, majd kiemelkedik a fahíd, a Hauwe-rendszerű, amelyet 1872/73-ban építettek és beleszakadt a folyóba 1902-ben. Először csak a tetőgerinc látszik, aztán felbukkan a hosszú zsindelyes sátortető, majd a gerendák szövevénye.

"Te füstösképű, hát megjöttél?"

"Meg" - mondja. - "Éppen most érkeztem Afrikából vagy Indokínából."