Balogh István
Végül

Valamikor, réges-régen, amikor még sok virág volt ezen a tájon, kezdtem mesémet, mely erről a tájról, az itt élő emberekről regélt, s amelyet én 22 évig írtam, mert soha nem volt jó, soha nem jelenhetett meg abban a formájában, amelyben éppen írva volt. Átformáltam rádiódrámának is, gyerekeknek, pedig a mese, akár Andersen több alkotása, nem is gyerekeknek szólt volna. S mert nem láthatott történetem nyomdafestéket ezen a tájon, Pesten jelent meg, s aztán azért megjárta a maga délvidéki útját is.

Valamikor réges-régen, barátaim, a Tisza-partján, nagyot alkottatok. A Tiszának bal partján. Alkottatok ti egy virtuális várost, amely polgárává fogadott engem, megtelepedhettem ott, szomszédaim lettek, odaosztva, valamiféle szerkesztői rendszerezés alapján, de nálam minden bejött.

Gyerekkorom olyan tájain telepedhettem meg, amelyek számomra nem voltak soha virtuálisak, s kaptam olyan szomszédokat, akikről álmodni sem mertem volna soha.

Szömbeszomszédom, saját nyelvjárása szerinti a megszólítás, végiglovagolt hullámok taraján, az isteni hullámokén, mert óceánok és Tiszánk vize adták együttesen a muníciót habok képződéséhez, s lektorom lett énnékem e derék ember, poros verseimet lefújta, magával cipelte másolatait minden megpróbáltatásaira, pedig azok nem voltak macskaköhögések ám, s azt mondta, öreg, örülök, hogy lektorrá tettél, mert én azt hittem magamról, hogy már semmi sem lehetek, s örülök, hogy rám köszöntél minden alkonyatkor, át az utcán, át a kerítésen; s meghívtál néha magadhoz, egy pohár borra, bátkaira. Most már tudom, ez a világ legjobb bora, tenéked. Köszönöm, hogy rám nyitottad a kertkaput, egyedüli vendégem voltál, emberek közül, mert ördögök, mindenféle kitalált és valós rémek jártak sokszor nálam, riogattak, de a te hangod, éneked, füttyöd, citerád húrjainak éledései elűztek innen mindenféle ragyaverést.

Végszomszédom nem lett lektorom. Kértem pedig rá, de arany nem csengett szómnak nyomán. Ő ebből él, mondta. Én nem. Én abból élek, mondanám mindig, hogy vagyok, hogy Isten néz rám, talán néha meg is lát engem. Agyonlőtt kutyáját megsirattam, feltámasztottam, segített nékem ebben Móra Ferenc, aki nem tagadott meg egyetlen magyart sem, soha.

Végszomszédomra mégis hálásan emlékezem. Új hangú versemet elfogadta, amelyet hazaiak nem méltányoltak, novelláimat nagyra értékelte, megjelentette, archívumban föllelhetővé tette. És szerkesztőként, barátként szólt vissza hozzám. Előtte ezt csak Podolszki Jóka tette. (Tettük ezt Jókával egymásnak, hál' istennek, sokszor és sokáig, egyikünk elmúlásáig.)

Sok fiatal barátom költözött be a virtuális városba, amelyről én azt hittem, föléled, de hiába volt minden, komolyan csak én jártam flaszteren, csak én hallottam az iskolacsengőt, s egyedül én érzékeltem, de elhallgattam, hogy a város tervezője nem jelölte ki a temető helyét.

Egy város, temető nélkül.

Virtuális város, virtuális temető.

Ahová kijárhatnánk, virágot vihetnénk, emléket ébreszthetnénk.

Barátaim: Ács Jóska, Dobó Tihamér - Cigonya, Tripolsky Géza megéledtek; s olyan személyek, akikre csak felnézni tudok, mert példaképeim, Móra Ferenc, Nikola, akinek keresztje volt, de már nincs, Soós Jóska, Fábri Jenő, Remete Károly, Heinrich József (Dódi bácsi), Frick Leopold (Poldi bácsi), Puskás bácsi, a pék, Gordán bácsi, a kereskedő, Vicei Marci, a legjobb vendéglátós és Punyó, aki tizenöt évesen szállt égbe, s ott angyallá lett, az Úristen legifjabb prímásává, mert az Úrnak kell ám a jó hegedűs; s a tóparti égimeszelő, akit én Langalétának neveztem, Brasnyó Jóska, a legszelídebb nagyerős, meg Tőke Pista, egyik igaz mesterem, kitől magyartanítást - fogalmazástanítást tanultam emberséggel, ők fogják az én kezemet, s vezetnek Ózentából Újzentába, mert ott az én világom, ott a helyem. Őket emlegettem föl sóhajtással, akik visszaszálltak emlékezet felhőcskéin, lógatják le a lábukat bácskai tájra, mint Podolszki Jóka teszi halkan mosolyogva, lassan húsz éve. Jézusunk csak mosolyog kedvvel az én kenyeres társamra, akivel egymáshoz mindig megtérünk, bárhová sodor is bennünket világnak ezerarcú, hatszárnyú, bűzös szele.

Csönd van, barátaim, a mi Zynthanovánkban.

Szél sem fú, nap sem kél, nem is nyugszik.

Ahogy fogytak lakói, úgy tűntek el a házak, a közobjektumok, utak.

De nem hal el az esti harangszó: idehallik minden zentai, és minden csókai harang: valósággal. Reggel is, este is.

A lélekharang is idehallik.

S a Tisza örök.

Egyedül maradtam Hajnal utcánkban, barátaim, amelyről meséltem tinéktek hajdan.

Amikor ide készültem, ebbe a virtuális városba, feleségem azt kérdezte, hová mész?

Haza, válaszoltam, s ott, messze északon, Zynthanova felé fordítottam arcom.

Akkor hangom nem remegett, természetesen csengett, s így volt ez rendelve.

Most újra rám kérdez hitvesem, miért maradsz, hisz senki sincs ott már?

Itthon vagyok, mondom, én itthon vagyok, csak itt vagyok itthon!

Megragadom azt a rajzot, melyet egy építész alkotott, s amely egyetlen valóságos bizonyítéka annak, hogy Zynhanova nem csak virtuális, s azt kiáltom, ez az enyém: ez az örökségem!

Sokan megmosolyognak engem, de én ülök fent, egy varjúfészekben, Tisza bal partján, s miként bölcsőm, úgy ringat égig érő jegenyefa, gyerekkorom egyik pontos kiindulópontja.

- Menjetek csak! - üzenem késve szomszédaimnak. - Nem tudjátok, mit vesztetek, ha elúsztok innen, mint tavaszi felhők, elröpültök mint nyárfa pölyhe.

S ott pihengetek én estefelé, a házam előtt, ősi padon. Mint régi öregek tették évszázadokon át, s számlálom halkan, lelkemben, a szemem előtt elhaladókat.

- Menjetek csak - búcsúzom tőlük. - Titeket is visszahívnak majd a jobb parti gesztenyefák! S ott fönt, ágak között, kisgyerekként olvasom, hányan is térnek vissza hetedhét országok megjárása után.

Már csak a csönd és a Tisza él arra.

Erre.

És az álom. Az enyhet adó. A visszatérő. Az örök.

Végül: a sóhajtás.

2005. április 1.