Balogh István
Cigonya

Újabban egy virtuális város, Zynthanova, Hajnal utcájában lévő lakásomban érzem igazán otthon magam. Mondom, virtuális a város, sokan, akik tudtak róla, már el is felejtették tán a helység kontúrjait; akik egy kiállítás képei előtt valamennyire kézzelfogható közelségbe kerültek nem régen e településsel; s talán látták azt a házat is, amelynek szobájába beszorított most a koratavaszi esős, szeles, barátságtalan idő. Csönd van az utcánkban, talán nem is jár senki alkonyattal odakint, világot sem gyújtanak még, nem éled ablakok tüze.

Szömbeszomszédom, akit eddig beszélni nem hallottam, csak olvastam szövegeit, messze városba kurkászni ment, mert ő ilyen előkapargató természetű. Mindig kibányász papírhegyek gyomrából valami régiséget, aztán mesél-mesketél régen por-hamu emberek csudás dolgairól, amelyeknek legtöbbször szaladás a vége. Igaz is, szégyen a futás, de hasznos. Szánt rám az én Szömbeszomszédom annyit kevés ráérő idejéből, hogy elolvasta leporolt verseimet, amelyeknek retrospektív kötete jelenik meg nemsokára, sőt véleményt is mondott soraimról, jó szándékú lektorom lett, amit én nagy szeretettel fogadtam, s azt summáztam, ilyenek az igazi szomszédok, a virtuális Hajnal utcában lakók, mert másmilyenek nem is lehetnek.

Különben nem laknának errefelé.

Csönd van odakint, idebent.

A várakozás ideje ez.

Csíra megmozdul magban.

Mi legyen könyvem borítóján?

Szobám falán egy Tisza-kép, a kanizsai Csurgóról. Előtérben régi homokszállító fauszály, part mellett három ladik, negyedik vége uszály mellől, túlnan kinyúlik, s hátul a folyókanyarulat: Martonos felől fordul Tisza Kanizsának. Bánáti oldal sarkantyúja a Csurgó. Kanyar fölött, ez nem látszik a képen, piciny szigetecske, a Majomsziget, gyerekálmaink kalandos helyszíne. A kép alsó bal sarkában szignó: DoBo T 67.

Cigonya Tisza-képe.

Úgy került hozzám e kedves táj csöpp darabja, 1967. szeptember legvégén, hogy még meg sem száradt rajta a festék. Matematikus barátom könyörögte ki alkotójától, aki akkorra már édestestvére volt egy Nagyapáti Kukac Péter nevű színes-szép tanyákat, parasztokat piktorálló, isteni ihletét árokfenéken eltékozló garabonciásnak.

Barátaimnak, akik négy-öt évvel ezután, a zentai művésztelepen múlatták a nyarat, közben pingáltak is kicsikét, nagyképűsködtem Tisza-képemmel. Azonnal látni akarták.

Istenem, micsoda Tisza!- így kiáltott Móriják (Maurits Ferenc), amikor elsőként lépett be Szép utcai lakásunk ajtaján. Ilyet csak Cigony tudhat!

A bejárattal szemben lógott a kép a falon, Móriják odalépett, körülcirógatta a barna rámát, hosszú ujjaival vakok módján tapogatta az ecsetvonások hajszálvékony csatornácskáit.

Ács Jóska eperpálinka mellett magyarázta nekünk, egy pillanat, csak egy pillanat, látjátok? - azonnal kivirágzik a víz színe! Lelkünkben kérészek csapongtak, hosszú villás farkuk tükröt borzolta. Benes Jóska a szakadt, alig látszó bácskai part okkerjének különösségét vetette egybe a parttól elszabadult csónak cinóberével. Cigonya vérével kenték azt a csónakot, mondta. A kanizsai gyerök, Baráth Feri, higgadtabb volt, mint társai. Cigony csak ilyen Tiszát fösthet, mondta. Mert születésekor már Tisza-vízben fürdette mög a bába. Ahogy engöm is, mög ezt a zentai gyerököt is, mutatott rám.

A többiek eleinte nem értették ezt az érvelést, pedig egyszerű volt, csak nehezen dekódolható. Mert arról szólt ez az egész, hogy mi 1955 tavaszán Zentáról Kanizsára költöztünk, aztán én Baráthék osztályába kerültem, együtt nyüstöltük Zárdában a padot, sőt elejében ugyanazt a lepattogzott zöld színű fenyőfa padot, mert Feri mellé ültetett éppen Teleki Mária tanítónő. Később, a negyedikben, Pató Ferenc tanító is egyazon helyre plántált minket, a harmadik padba, az ablak melletti sorban. Feri hívott engem zentai gyeröknek, mert én nem öztem, mint osztálytársaim. Dühömben azt vágtam neki vissza, te kanizsai gyerëk! Nem gyerëk, gyerök, javított ki padtársam. Gyerök. Értöd? Értöm, mondtam. Ebből nem verekedés, összetűzés lett, hanem igazi barátság.

Baráthék a Körösön túl, Faluban laktak, mi meg Kriska kovács végszomszédjai voltunk a József Attila utcában. A Körös medre ma már nincs meg, feltöltötték, városrész épült rajta. Így egybeépült a város és a falu. Mi ketten sokat jártunk egymáshoz, futamodásnyi volt az egész. Azazhogy lett volna! Mert a Körös városi partjához közel a Körös utcában éltek Cigonyáék (Dobóék). Cigonya meg sokszor ott rajzolt, festett a Körös partján, persze, nála ragadtunk. Illetve mindez legtöbbször úgy esett meg, hogy egymás után érkeztünk a festőállvány mögé, vagy a parton ülő rajzoló mellé, mert, ha a megbeszélt időben Feri nem érkezett volna hozzánk, hát elindultam elé: aztán megtaláltam, Körös-parton, Cigonyánál, mert ő már kép születését leste. Megjöttél, Kisbalog? Mit csinálsz, Kisbarát?-, ilyeneket kérdezett tőlünk a vékonypénzű, nyurga legény, mi meg válaszoltunk, elmondtunk neki mindent, tücsköt-bogarat, igazat is, ködöset is. Ő lódításainkért soha nem haragudott ránk. És ő mondta, ott, a Körös-parton, személyéről minekünk, engöm születésömkor Tisza-vízben fürdettek mög, de ezt nem mindön Tisza-parti gyerökkel tötték ám, csak a kiválasztottakkal. Kiválasztottságukat meg onnan látni, hogy később önmaguktól mögtanultak úszni. Tudsz úszni, Kisbalog? Tudok. Ki tanított? Vakartam a fejemet, ki is tanított? Nem tudtam akkor, ma sem tudom. Zentán, Vörös Bálint tanyája alatt, a réti kanálison próbálgattuk az úszást, meg a kolóniai villanytelep hűtőmedencéiben. Bátyám istápolt kicsit, de gyorsan rám hagyta, mert ő szívesebben macskázott a korabeliekkel, én meg ittam a békalencsés vizet. Néha oly kerek volt lenyelt víztől a hasam, mint egy köcsög. S egyszer csak tudtam úszni. Amikor Tiszára kerültem, akkor én már halakkal versenyeztem. No, akkor tégöd is Tisza-vízbe rakott annakidején a bába!- kacagta Cigonya.

Volt olyan eset is, hogy dohányért szalasztott engem a képíró. Csattogott mezítlábam a kemény járdaföldön hazáig. Otthon az ágy alatti dobozból titokban kimarkoltam valamennyit apám vágott dohányából, amelyet adorjáni asszonyok csempésztek néki, és huss, vissza! Papírt hoztál?- méregetett a festő. Nem. Azt nem tudtam soha szerezni, azt hiszem, apám is nehezen jutott hozzá a finom cigarettapapírhoz. Cigonya nógató szavára elugrottam Bús bácsihoz, a suszterhez, aki egy rozsdás, nyikorgó cégtábla alatt lakott a Körös-parton, klozettpapírért. Ő abba csavart, ha volt neki mit, s szívesen kinyálazott a kötegből egy lapot. Trappoltam vissza Cigonyához a klozettpapírral. Kisbarát gyufáért ugrott haza, s Cigonya végül rá is gyújthatott. Egy-egy slukk bennünket is megköhögtetett.

Tiszán is találkoztunk. Fürdöttünk is, kerestük mederben, víz színe alatt a porondokat, ám délután, amikor sokan voltak már a strandon, akkor mi csak messziről szemlélhettük a nagyokat, akik lányok körül forgolódtak, de nemigen leskelődtünk.

Ekkortájt tanultunk evezni, a vízicserkészek tanítottak ily vízi művészetre és jártasságra, minket, kicsiket, talpasokat, Szűcs Mihály, Misa bá, leglelkesebb csapatát. Így jutottunk el csónakon a Majomszigetre is először, aztán meg már át is úsztunk, csak túl sokat kellett ezért gyalogolni felfelé. Igen vad proletár világban voltunk mi akkor hivatalosan felderítők, de egymás közt csak cserkészek, ott, Kanizsán. Valódi cserkészdalokat énekeltünk a Kukurekon, a május elsejei meg a november végi tábortüzek mellett. A Kukurek egy beépítetlen porta volt, szemben a városházával, a romos moziépület mögött, amelynek helyén most szálloda-, és áruház van. Akkor az egy valóságos grund volt, szerintem pont olyan, mint a világ leghíresebb grundja, Budapest nyolcadik kerületében, a Pál utca és a Mária utca sarkán. Nevezetes hely volt a Kukurek, ott ütötte föl sátrát a vándorcirkusz, ha Kanizsán járt, de ott voltak a nyilvános cserkészünnepek is. Épp egy tábortüzes, cserkészdalos este után történt valami nagyon tragikus, amelyről másnap azt hallottam az utcán, a Fejős boltja előtt, ahol fél kiló cukorért álltunk sorban órákig, Cigonyát a rendőrök tegnap, valami zászló miatt, nagyon megverték, rugdosták, gumibottal ütötték, ahol csak érték. Vér csorgott orrából és fejbőréből, földre roskadt fájdalmában és tehetetlenségében, s kínjában sárban tekergőzött, ordított és könyörgött, hogy ne bántsák, nem tett ő semmi rosszat. Aztán meg el is vitték Zentára, most ott van a börtönben.

Hát volt Zentán börtön is valaha, igaz is, járási fogda. Ferenc Jóska építtette, ott volt a városháza udvarán, bejárata a piac felőli északi nagykapun. Én már láttam annakelőtte azt az épületet. Egyszer apámmal jártam fent valami miatt a városháza rendőrségi emeletén, onnan oda lehetett látni. A rácsos ablakokra. Meg a magas falra, amelynek tetején tüskésdrótkerítés húzódott. Még most is érzem azt a borzongást, amely akkor végigszaladt gerincemen.

De gyorsan belekuvikoltak megrettent új napunkba, arra mifelénk, Ibi kocsmája meg Fejős boltja környékén, hogy nem is Zentán tartják lefogva Cigonyát, azonnal Szabadkára vitték, mert államot romboló cselekedetet hajtott végre. Valami leghatalmasabb főben járó bűnt, amit egy halandó elkövethet. (Csak Isten tudja, mekkora volt vétke, de Istent megtagadó vallatói, vádlói, bírái alkotói gerincét darabokra törték miatta.)

Évek múltán mi visszajöttünk Zentára lakni, Cigonyát el is felejtettem volna, de egyszercsak találkoztunk, felettébb különös körülmények között. Én ismertem fel őt, odakiáltottam neki, Cigonya! Ő meg észre sem akart venni, csak szaladozott a partvonalhoz közel, mert balhátvédje volt a kanizsai Potisje focicsapatának, és éppen Zenta ellen vitézkedtek. Egészen közel kellett mennem a partvonalhoz, újra rákiáltanom. Végre felém fordult. Megismert, fülig szaladt szája. Te vagy az, Kisbalog?

Meccs után a népkerti klubház előtt a fűbe ültünk, vártuk a többieket, hogy elmenjenek az állomásra, s hazautazzon a csapat. Cigonya foga közé fűszálat dugott, mosolygott rám. Nem is vagy már Kisbalog, ezt mondta.

Velük mentem az állomásig, még integettem is nekik, ahogy elindult a vonat.

Utolsó találkozásunk Újvidéken esett. Egyetemre jártam már, 1966. lehetett, a Sympo szerkesztősége még a Katolikus portán volt, oda toppant be egyszer, egy verőfényes tavaszi napon Cigonya, őszes, szomorú szakállal. Ottóval, a szerkesztővel lett volna dolga, de megörült, hogy meglátott, s azt mondta, legyen úgy, mint régen a Körös-parton. Egy írógéplapot vett kezébe, filctollat fogott, s rajzolni kezdte Ottót. Ülj ide mögém, Kisbalog, mint régen a Körös-parton. Odaültem mögé, teremtő ujjait csodáltam.

Ottó később egy szegre akasztotta a zizegő lapot, én meg úgy éreztem, tettével megszentségtelenítette a képet. De senki nem törődött már a rajzzal, vidáman lármáztak, aztán elmentek a Forum klubba, vinjakozni, meg találkozni másokkal, én meg elmentem a Tanszékre, mert volt még tán valamilyen óránk.

Délután visszaszaladtam a szerkesztőségbe, megnézni a portrét. Ott találtam Ottót, de a kép már nem volt szögön. Megnyugodtam. Azt hittem, a szerkesztő, aki gyerekkori barátja Cigonyának, eltette. Te mit akarsz?- kérdezte tőlem. A képet akartam megnézni, a portrét. Ottó a szögre nézett. Nincs már itt, nyilván Bandi eltakarította, mondta Ottó szenvtelenül. Én meg leroskadtam egy ócska fotelba, mert ilyenek voltak a szerkesztőségben, ócska fafotelok, és úgy éreztem, engem most megloptak. Mert a gyerekkorom meghitt pillanata is benne volt azokban a fekete vonalakban, virágok voltak Ottó szakálla helyén. Csak ő ezt nem látta. Ezt senki sem látta akkor.

Van nekem egy csavaros eszű matematikus barátom, igazi gyerekkori cimbora. Nos egyszer csak ez az én matematikus barátom Cigonyáék szomszédságába kezdett járni. Lányok éltek ott, többen is, egyikük osztálytársunk is volt annakidején, hát éppen őmiatta járt oda az én barátom. Ők ketten egyszer arra az ideára leltek, hogy meglepnek engem, s ajándékuk énnékem egy Cigony-kép legyen. A festő ekkor már nem szívesen állt vászon elé, ám amikor megtudta, hogy nékem készül a kép, elvállalta, és el is készítette. Saját kezűleg fűrészelte a lécet blindrámának, szegezgette rá a vásznat, alapozta, és kivonult a Tisza-partra.

Egyetlen nap alatt elkészült a festmény.

Aztán ott állt a kép Cigonya szobájában hetekig, alkotója asztalnál ült és rumot vedelt, mert vedelte, nem itta, mondta matematikus barátom, s csak bámult a képre, dünnyögött meg énekelt, meg kiment néha az udvarra és artikulálatlanul beleordított a levegőbe.

A szomszédok nem szólták meg, hanem sajnálták nagyon, szegény Cigonyát.

Egy délután Cigonya átkiáltott barátomnak, hogy elviheti a képet.

Barátom átment hozzá, rumot tett az asztalra, de Cigonya nem nyúlt az üveg után.

Fogtam volna a képet, mesélte később barátom, de Cigonya rám szólt, várj!

Ecsetet vett kezébe, kavarni kezdte a festékeket, és pirosra festette az alsó csónakot. Milyen volt előtte?- kérdeztem. Nem emlékszem.

Most már vihetöd, mondta Cigonya, csak vigyázz, el ne maszatold a föstéköt! Mondd Kisbalognak, hogy ennek a folyónak vizében fürösztötték először! Mög engöm is. Mög Kisbarátot is. No, vidd a képet!

Ezt a mi Tiszánkat kellene borítóra tenni, dünnyögöm most magam elé, ebben a koratavaszi estében-éjszakában, amikor odakint csak csönd van és sötét, és nem éled meg egyetlen ablak sem ebben az ég és föld között libegő városban.

Én meg ülök most a számítógép előtt, virtuális világban, távol mindentől, térben is és időben is, jaj, nagyon messze! Kanizsára kattintok, s a városháza előtt szobor áll, kétalakos, kicsi köpcös, a költő alakja, s az ösztövér, a festő alakja.

Koncz István meg Dobó Tihamér.

Egyiknek ellensége a part, másiknak kedvese.

Már csak bronz mind a kettő.

De én tudom: szívük, ama nagy, csodálatos mechanizmus, iszapban rejtőző kagyló gyöngye, meg-megdobban néha, mert születésükkor a bába Tisza-vízben fürösztötte őket.

2004. március 24-25.