Béres Dezső
Jóscédulaplanétán

Nagyra becsült Városlakók, zynthanovai barátaim!

A nevem Désiré de Ferme, ám ebben egyáltalán nem vagyok biztos, mert más, hitelesnek tűnő források Didier Domestique Agricole-ként, ismét más, kevésbé hiteltelen dokumentumok pedig Desiré Domestiqué-nek említenek, bár ezt képtelenségnek tartom, hiszen miért szelídítettek, háziasítottak volna, ha nem születtem vadembernek? Egyébként születésem, származásom bizonytalan, így felmenőimről sem tudok sokat. Valamikor, a múlt évezred utolsó századában kerültem erre a planétára, és az sem biztos, hogy a bolygóplanétára, hanem lehet, a jobbára papagájokkal vagy tengeri malacokkal húzatott jóscédulaplanétára. Mindenesetre emlékszem egy Mrožek nevű úri emberre, fiatal koromban még találkozhattam vele, ő védekezett - a Végítélet Napján - valahogy így (nem emlékszem erre sem pontosan, hát nem is teszem idézőjelbe): miként nem emlékezünk születésünk pillanatára, úgy nem emlékezhetünk halálunkéra sem. Következésképp az sem biztos, hogy éltünk, lehet, csak mások találtak ki bennünket, mint mi másokat. Így cselekedeteinkért nem vagyunk felelősségre vonhatók. Mi bizonyítja, hogy éltünk egyáltalán?

Nos, az őseimnél tartottam, kikről vajmi keveset tudok. Nevem után francia lennék, itt élek egy dél-francia kisvárosban, Bourbe Prairie de Castor a neve. Amit tudok eleimről, csak annyi, hogy apai ágon Béres a férfivonal, Vékony a női, anyai ágon pedig Herceg a fi, Blaskovics pedig az asszonyoké. A genealógusok ebből kimutatták, hogy én tulajdonképpen Blaskovics herceg vékony bérese vagyok, ami igaz lehet, mert 196 centiméter magasságomhoz mindösszesen 82 kilogramm csont, bőr és némi hús, meg hasznavehetetlen belsőség jár, ami tényleg vékony. Ezek a genealógusok - hogy az orvostudomány mely ágazatjához tartoztak, nem tudom, de bármelyikőjük is vizságlódott utánam levéltárak hűs mélyén, mindőjük neve előtt ott díszelgett a dr., sőt, az egyik neve előtt ez állt: dr. prof. med. dent., na, mindegy. Azt is kimutatták, hogy őseim között volt egy B. Hopste Zsigmond is, erről bebizonyosodott, hogy a "B" a Bögi ragadványnév rövidítése, foglalkozását tekintve pedig - ahogy a bizonyságot adó házassági anyakönyv mutatja, diszkréten szólva - állatkereskedő. Mit szépítsük a dolgokat, igazándiból [Bögi] Hoppsz te Zsigáról van szó, aki lókupec volt, ám ez a tény semmit nem von le az én értékemből, mint ahogy nem von le semmit az övéből sem, mert volt annyi esze, hogy családot alapítván fölhagyott eme veszélyes foglalkozással, ami - mint tudjuk, - abból áll, hogy gebéket vásárol, föltupírozza őket paripákká, tenyészkancákká, vagy amivé kell, és jó pénzért eladja a lóalkusz cigány. Az összekuporgatott pénzén - szemben kollegáival, kik rendszerint elmulatták, elkártyázták a könnyen szerzett lóvét - földet vásárolt, amit azután egy másik ősöm, bizonyos J. Balog Szilveszter örökölt. Hogy ő miként került a családba, azt sem tudom, hisz utóbb kiderült róla, hogy klónozott, de akkor is csak úgy kerülhetett közénk, ha valamelyik nagyon régi rokon sírhantját megbolygatva, annak csontjaiból nyertek molekulákat, hogy a molekula essen belé! Így aztán lehet, hogy én is egy klónozott sejthalmaz vagyok, vagy legalábbis ennek származéka. (Bár a lombik-bébi programot jóval később kezdték alkalmazni, és az nem is igazi klónozás, a már említett Mrožek úr idejében, ha nem is volt elterjedt, de alkalmazták, és gyakorlat volt pl. a nőt férfivá operálni, vagy fordítva. Hiába no, fejlett volt már akkor is a tudomány.)

Hogy Franciaországba miként kerültem, csak sejthetem: egy kurkász elkezdett J. Balog után kurkászni, aki egykor Magyarországon működött. A kurkász naplóban rögzítette és tette közzé kutatásainak eredményét. Ezt olvasva, ez a J. Balog jó nagy szélhámos lehetett, aki - miután annyi adósságot fölhalmozott, hogy ráment a jelentős földbirtok -, Párizsba menekült néhány kurtizánjával, ott is adósságot csinált, meg gyereket, végül szíven lőtte magát, pedig látható, hogy szívtelen volt, különben nem élte volna föl a családi vagyont. Az egyik kurtizánja, aki táncosnőként dolgozott J. Balog színitársulatában - mert színidirektor is volt ez a J., vagy jé!? -, a balettkarban volt szólótáncos, egyszóval ez a kurtizán lehetett az édesanyám, bár soha be nem vallotta. J. Balog párizsi öngyilkossága után - több is volt neki, de ez volt az utolsó, ami végre sikerült - ment az említett dél-franciaországi kisvárosba, már áldott állapotban, a szíve alatt vitt magával, hogy szabad legyen két keze a kufferek cipelésére. Ahogy megérkezett Bourbe Prairie de Castorba, letette a bőröndöket, kalapdobozokat, majd letett engem is, azaz: világrahozott. Ő sem volt biztos az apa személyét illetően, ezért nevem föltehetőleg fantázianév. Csak azt tudnám, kinek voltam én a várvavárt, áhított személy.

Emlékszem még gyerekkoromból, hogy nyaranta gyakran utaztunk Magyarországra, egy Hódsárrét nevű városkába. Eleinte együtt utaztunk anyámmal, később csereüdültetés révén már egyedül fedezhettem föl magamnak vélt őseim szűkebb pátriáját. Mikor már nagyobbacska voltam, önállóan barangoltam a városkában, elmerengve a düledező faszínház mellett - itt volt színidirektor J. Balog -, és megállapíthattam: tényleg, már csak a fülesbagoly néz kifelé az ablakán, ahogy az a kurkász írta. Később azután le is bontották az épületet, a helyi TÜZÉP (aki nem tudná: TÜZelő- és ÉPítőanyag Kereskedés rövidítése, K nélkül) árusította kilóra, a faszínház, ahelyett, hogy műemlékké restaurálták volna, néhány sárréti család cserépkályhályából ontotta a meleget, zsindelyestül, színpaddeszkástul, a zsinórpadlás köteleiből a kötélgyártók vásárolhattak, szintén kilóra, a reflektorokat az Áramszolgáltató Vállalat alakította át utcai közvilágítás céljaira, a hangtechnikai berendezésből a városi rádió alapinfrastruktúráját hozták létre, a páholyok, nézőtéri székek vörös bársonyborításából a tűzoltóság rezesbandájának készült vadi új uniformis, és még sorolhatnám a kótyavetyét. Bebarangoltam a Hódtava partján a pré marceageuxot - bocsánat, a nádast - és elgondolkodtam, miféle gyáva csendőrök lehettek akkoriban, hogy csak eddig merték kergetni a menekülő betyárokat - köztük Rózsa Sándort is -, nem hiszem, hogy elnyelte volna a rend őreit a láp, engem sem nyelt el, bár lehet, akkoriban még ingoványosabb volt, s csak azok a betyár betyárok ösmerték a járást benne. Fölkereshettem őseim kúriájának hűlt helyét - akkora már összedőlt, kár érte, igazi, nádfödeles, vályogból épült, szobájában búbos kemence, konyhájában szabadkéményes tűzhely, no, valódi agrárproletár palota volt, udvarán a legkorszerűbb, légöblítéses megkönnyebülészeti pottyandával, azaz: budival, olyannal, melyre Arany János - tudósok szerint - legalább 30 szinonimát ismert és alkalmazott. Meghatottan mászhattam meg Hódsárrét Kálváriáját, mit a köznép - közönségesen - Koleradombként emleget. Ezt az 1830-as évek elején kitört nagy kolerajárvány idején emelték, előtte azonban ástak egy böhöm nagy gödröt, és ide dobálták a kolerában elhunytakat, éspedig úgy, hogy egy sor hulla, egy sor mész (kőművesnek nem kell ész), és így tovább, míg föl nem púposodott a domb.

De találkoztam művészféle emberekkel is. Az egyik nagyon szimpatikus volt. A város határában láttam meg, a pusztába bámult, előtte festőállvány, kezében ecset és festőpaletta. Odaléptem hozzá, kérdém barátságosan: "Mit csinál, Bátyám?" "Festöm a nagy sömmit." - csak ennyit válaszolt, és később múzeumot neveztek el róla, és állandó kiállítása van mind a mai napig a városban. Jó mi? Állandó lakóhelye, fix jövedelme sohasem volt, amikor megkapta, kisvártatva elhalálozott. Így járt egy másik piktor is; addig éhezett, hogy mire megszokta volna, adtak neki egy műtermes lakást meg Kossuth-díjat, na, ettől a jóléttől ő is megpusztult. Ebből azután le is vontam a következtetést: a művészetet, a művészeket tilos támogatni, mert belehalnak. Olyan ez, mint az állatkertben. Ott ki is van írva, hogy:

Az állatokat etetni, símogatni, a biztonsági korláton belülkerekedni szigorúan tilos.

Ezekután visszatértem Franciaországba.

Kikamaszodván, elhatároztam, hogy nem a vélt nemzőatyám ösvényére lépek, mert keskeny az, kacskaringós, bizonytalan járás esik rajta, inkább vagyont gyűjtő lócsiszár ősöm lesz a példaképem. Gyóntató papomnak elmeséltem rövid élettörténetemet, aki erre megajándékozott egy cserépnyi virágfölddel. Ez alapozta meg vállalkozásomat, vagyonomat. Bourbe Prairie de Castor mezején szemenként gyűjtöttem fűvirágmagot, elültettem abba a kis földbe, lett is szép gyepkockám. Eladtam, árából már kettőt termeszthettem. Ezt is eladtam, árából már négyre tellett, abból, tizenhatra, és így tovább. Végül már kicsinek bizonyult az erkély, földet kellett bérelnem a gyepkockatermesztéshez, idővel az árendát megváltottam, és enyém lett a föld. Ideje volt profilt változtatnom. De vége volt már az éhezésnek, a lemondásnak, az albérletből albérletbe vándorlásnak, a telkem sarkán építettem vertfalú házat, szerény volt, de már a sajátom! A földet beszántottam, elboronáltam, a talajt talajvitaminnal dúsítottam, ezt még első tanítónőmtől, egyben hitoktatómtól, fraulein Lenchen Frantztól kaptam, elővettem féltve őrzött, zacskónyi virágmagomat. A Magyar helyesírás szabályai - ez volt a vitamin, virágmag pedig az édesanyámtól kapott Szóvirágmag. Miután a palánták megerősödtek, kiültettem őket telkem sarkába, szépen fejlődtek, egyet hagytam fává nőni, nem szaggattam le, hűs lombja alatt jó pipázni, aranyló borokat kortyolgatni. A többit bokrosítottam, némelyiket nemesítettem, így önálló lábakon álló - bár némi kezelhető adósság van -, független kertészetemben megterem úgy a mediterrán, mint a mérsékelt égövi szóvirág fajta, sikerrel kísérletezem a szárazságot jól tűrő, sivatagi fajtával - néhány egyed már életképes, sőt, mintha szaporodni igyekeznék -, egyedül a sarkvidéki zúzmófélékkel nem boldogulok, ehhez legalább egy hűtőkamra kellene, ezt azonban már csak akkor valósítom meg, ha kérelmem valamilyen formában elintézést nyer. Bankomban - mely mindig rendelkezésemre áll, - helyeztem el megtakarításaimat. Az eladott szóvirágok árát 25.500 szuperlexémában helyeztem el folyószámlámon, ez körülbelül 80. 600 lexémának felel meg. Ehhez jön még cca. 42.300 szinonimasor, 3.800 szólás pedig aranyrudakban, a bank páncéltermében. Az a közel 2.000 lexéma, amit állandóan használok, nos, ezeket magamnál tartom, ha gyarapszik, átutalom a Magyar Szókincstárba, mert ott vezetik a folyószámlámat. Ez a bank tulajdonképpen egy kicsi banknak számít, ahol vezető részvényesként az Igazgatótanács tagja is vagyok, felszólalási joggal igen, de szavazatival nem. Az igazi, nagy állami banknak a Magyar Tudományos Akadémia számít, ahol a bankárok nyelvészek, és állításuk szerint több mint másfélmillió lexémát halmoztak föl, de óvakodván az inflációtól, nemigen osztogatnak belőle.

Nos, látható: van talán annyi sütnivalóm, hogy telket, házat vehessek Újzentán. A térképről már kinéztem a Hajnal utcát, csak azt sajnálom, hogy nincs 10. számú ház, mert összesen 8 telek fért ebbe a bizonyára rövid és hangulatos, csendes utcácskába. Azért sajnálom, hogy nincs 10. szám, mert föntebb emlegetett családi kúriánk Hódsárrét Hajnal utcájában, a 10. szám alatt állott. Ez az utca hosszú volt, legalább 60. házsszámmal, mindkét oldalán árok, az árkok partján papsajt, eperfasor. Mily csuda pálinkákat főzhettek annak idején belőle! És a kölkök? Mily csuda dolog lehetett ezeken a fákon tanyázni, és zabálni az epret?! Az utca eleje nyílt a Kanális utcájából, ez is egy csuda volt, két partján vad olajbogyóbokrok takarták a csatornát, csak a csordogáló szennyvíz muzsikája és illata árulta el, mi is van a bokrok alatt. Az utca vége pedig ért a Cigányérig, hol dúsan, nagyra nőtt a nád, ennek is a spanyolfal szerepe jutott, mert itt volt a városi, kommunális és nem kommunális hulladékgyüjtő, azaz: városi Szemétdomb. Látható: csak a hülye térképészek, geológusok állítják őseim városáról, hogy alföldi város. Csak azért, mert közel van a kopáncsi sík, ahol tatárokkal vívtak élet-halál harcot eleink legjobbikai? Igenis, dombság ez, példának hadd soroljak néhányat: Fürkehalom, Feketehalom (ezek a kisebbek), Kökénydomb - ez pédául arról híres, hogy itt ásta ki a föld mélyéből prof. Banner a világhírű termékenységszobrocskát, el is nevezték Kökénydombi Vénusznak -, Koleradomb, Szemétdomb, etc.

Tehát nosztalgiából szeretnék kivonulni ebből a riviérás francia városkából, melyhez azon túl, hogy itt születtem, és itt alapoztam meg vagyonomat, semmi közöm. Hódsárrétre nem akarok menni, nem úgy zajlik már ott az élet, mint J. Balog idejében. Vállalkozásommal együtt szeretnék költözni Újzentára, mely reményeim szerint álmaim városa lesz. Lakótársnak vinném magammal a főkertészemet, akiről kiderült, hogy Császtvay jr. - a junoir, azaz: ifjabb - leszármazottja. Bodnár János hitös szinköri csősz unokáján még gondolkodom, mert lusta, pénze nincs soha, nemhogy vízumra, valutára sem telik neki. Pedig őrködhetne százholdas szóvirágkertészetemben. És természetesen a folyószámlámon lévő vagyonomat átutaltatnám az Újzentai Városi Bankhoz. Persze, ha a város - föltételezem: ideiglenes - vezetősége bizalmat szavaz nekünk. S ha már nincs Hajnal utca 10, akkor megfelelne a színház függönyraktára, esetleg a Királyi Páholy (bár ezeken a helyeken tilos a dohányzás), de beérnénk a színidirektor szobájával, a szereposztó díványon igen jókat tudnék szunyókálni, a karosszékben pedig kerülhetnék olyan helyzetbe, mint egykor J. Balog, színidirektorsága idején: történt pedig, hogy Császtvay jr. - a junior, azaz: ifjabb - levélben fordult hozzá, és kért 100 pengőt, kölcsön. J. Balog - szintén levélben - ezt válaszolta neki: "A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvhelyességi Bizottsága által felállított és jóváhagyott szabályok szerint a 10 pengőt egy nullával kell írni. Csókol: a te J. Balogod.". - És persze nem adott neki egy vasat sem.

Végül is, ha minden kötél szakad, megfelel a szennyvíztelep szivattyúháza is - a patkányoktól nem félek. Csak megvetem őket.

Válaszukat epekedve várja:

Bourbe Prairie de Castor, 2003. október 21.

Didier Domestique Agricole