Szabó Palócz Attila (Zynthanova, Napsugár rakpart 4.):
A szemközti oldalon

Lásd még: Boros György

A szemközti oldalon már Bánát terpeszkedik. Zentán ez nem egy népszerű fogalom...

A Tisza túloldalán, ahová attól a pillanattól, hogy gyerekfejjel végre egyszer elmondhattam magamról, hogy megtanultam úszni, unokatestvéremmel naponta számlálhatatlanszor úsztunk át meg vissza, át meg vissza, át meg vissza, át meg vissza, át meg vissza...

Aztán a Dunának sohasem mertem ugyanígy nekimenni. Ott is hagytam hát...

Amikor 1999-ben, a bombázások csitulásával hazaköltöztünk Újvidékről, még idegen voltam itthon, ám azt mondtam, hogy ez volt az utolsó költözködésem, illetve hogy ezen felül maximum egyet vállalok. Akkor persze arra az egyre gondoltam, amikor majd visszaköltözünk az akkor még negyedkész, azóta talán már félkésznek mondható újvidéki manzárdunkba. Persze, befejezzük, nem kérdéses, az építkezés lesz tehát a témám, s egyszer majd boldogan újságolhatom azt is, hogy - kész. De visszaköltözni már nem akarok.

Akkor az mondatta velem ezt az utolsózást, hogy évekig nyomorogtunk Újvidéken alberéletről albérletre, s kitapinthatóan érződött anyagi romlásunkon, hogy egyre rosszabb helyeket laktunk, egyre távolabb eső városrészekbe költöztünk, egyre többet adtunk fel a mérceként támasztott kényelmi szempontokból. Az utolsó lakásunk, amelyben a bombázások hónapjait is átvészeltük, a Szatelit városrészben már annyira lepusztult volt, hogy egérlyuknak, szamárfészeknek hívtuk. Annyira kint van a város szélén, hogy szemközt már szántóföldeket látni. Kisebb településeken nincs ebben semmi különös, még Zentán is szokványosnak mondható, de nem egy harmincezres nagyvárosban. Nem metropolisz, értem én azt, de nem is egy Pecesor...

Azt meg, hogy visszaköltözni már nem akarok, az mondatja velem, hogy amolyan öregesen, én most már beleszoktam ebbe, valahogy itt megtaláltam valamit, felfedeztem valamit magamnak, amiben jól érzem magam, ami most megfelel. Persze azt sem mondom, hogy holnapra, kelő nappal nem változik meg bennem ugyanez; vagy amikor délután kettőkor Mazowiecki haver a csengőre tenyerel... Amilyen: még lehet, hogy előbb is érkezik!

Szóval, ez már valamiféle kivonulás önmagában is, ami kezdetben nagyon fájó volt, a kényszerhelyzet szülte, minden porcikám tiltakozott ellene. Tehát akkor mégsem, akkor mégsem kivonulás lehetett, hanem kitaszíttatás... Hűűű, de kemény!

Mint a rab, aki megszokja börtönét, s szabadulása közeledtével már otthonaként ragaszkodik hozzá. Megszökik, hogy elfoghassák s visszahozzák, hogy ezért büntetésből újabb éveket varrjanak a nyakába...

Kétségtelen, egyfajta bezártság jellemzi, egyfajta bezártság is meghatározza ezt a helyzetet, nagy különbség azonban, hogy kívülről zárják-e ránk a rácsos ajtót, s akkor nyitják-e ki, amikor ők érzik úgy, hogy elérkezett az ideje; vagy mi zárjuk magunkra az ajtót, hogy tulajdonképpen kizárjuk a külvilágot. Mert az egészen más... Ez utóbbi már akkor is kivonulás, ha befelé történik.

Befelé kivonulni a külvilágból befelé-, illetve magába fordulást jelent. Ez pedig már pszichiátriai jelenség. Pszichopatológia. Parapszichopatológia... Valamiképp tehát elefántcsonttorony, s ha már egyszer elefántcsonttorony, akkor jöhet, akkor menni kell, akkor ezt az egy utazást még vállalni lehet, vállalni kell. Erre a kompra még fel kell szállni... Csomagolni, cuccolni, de óvatosan, s vigyázni, hogy tényleg csak a legfontosabbakat vigye magával az ember, mert a kacat felszaporodik akkor is, ha nem cipeli magával az ember. A kacat bárhol, még az elefántcsonttoronyban is utoléri.

Felszállni erre a kompra, amely a Tisza szemközti oldalára visz, a kompra, amelynek túlsó vége már Bánátba ér. Felszállni erre a kompra, melynek célállomása talán épp ugyanaz a pont, amelyre szobám ablaka néz emberemlékezet óta, a kompra, melyen nagyapám volt a révész, s egyik télen, ahogy fűrésszel a jeget vágták, hogy utat törjenek maguknak és a megélhetésüket biztosító járműnek, megcsúszott és a jég alá esett. Szerencséje volt, kihúzták.

A szemközti oldalon is a rakpartra költözve, hogy most onnan nézzek majd vissza az itt hagyott szobámra, s annak ablakára, ahonnan eddig a túlsó partot kémleltem. S a ház is ott áll majd talán, ahol gyerekfejjel egyszer meglestünk egy szeretkező párt. A nemiségünk felfedezésének szinte még a küszöbén sem járó kölykökként tátott szájjal bámultuk, hogyan abálják egymást, s ahogy egyikünk nagy csodálkozásában felszisszent ezen, vagy csak egy száraz gallyra lépett, vagy épp beleélve magát a jelenetbe, akár áthatóan nyögött, felsóhajtott is egy határozottat, ki emlékszik már?, a hím, a telhetetlen, anyáinkat szólította fennhangon szitkozódva maga alá.

Ide most visszatérni?

S ha ott áll lesben azóta is, várva, hogy visszatérjünk, hogy jól ellássa a bajunkat? Akkor mi a vízbe vetettük magunkat, s irány visszafelé, úszás ezerrel, de ő ottmaradt párjával azon a parton... S ha azóta is azt lesik, mikor kísérthetik le rajtunk megzavart, s talán el is maradt orgazmusukat?

Mindegy, ha jár a komp, menni kell. E la nave va...

Navigare necesse est...

Navigare necesse EZT!

...ezt neked?

Az elefántot a hatalmas emelődaruval beemelik a hajóra, hiszen a tornyot majd valamiből meg kell építeni odaát, s a némafilmen csak a kéményfüstből látszik, hogy fütyül a hajó... Jó kis ragtime fest alá hátteret. A szittyák pihenni mentek...

Csak a virágárus lány arca a régi...