Szabó Palócz Attila
A virágárus lány arca...
(film-tele-novella)
((arról, amit magammal hoztam...))
Elképzeltem egy filmet. A legelső képet. Egy dokumentumfilmet, de akár játékfilm is lehetne.
A Nezavisni Vojvođanski Građanski List 1999. júniusi különszámának hátlapján, egy színes fotón a lerombolt, Dunába döntött Péterváradi híd roncsai láthatóak. A felvétel alapszínei kékes és halványzöldes tónusúak, középen pedig a hídlábra tekeredett vaskonstrukcióval, szürkés kört rajzolva, sajátos effektusként, mintha számítógépen ki-fekete-fehérítették volna ennek rajzolatát. A hídláb alatt (no, persze már nem a vízben...) csak egy egyszavas kérdés: "PROLEĆE?"
Hát, tavasznak tavasz volt, ha mi ezt itt, Vajdaságban nem is vehettük észre igazán...
Ez a hátlap lenne a filmem nyitóképe. Ezt mutatná nagyon közelről a kamera. Alatta pedig irtózatos hangerővel felhangzana a Bijelo Dugme együttes régi, több háborúval ezelőtti dalának néhány sora: "...proleće na moje rame sleće, đurevak zeleni, đurđevak zeleni, svima osim meni..."
Ez nem tartana sokáig, épp csak, hogy ez a néhány sor elhangozzon. Aztán jöhetne egy olyan effektus, mint amikor a ma már kevéssé divatos "hosszanjátszó" lemezjátszókon felteszel egy LP-t (long, long, very long play...), s egy idő után, talán épp a legváratlanabb pillanatban odalépsz a konnektorhoz, és kihúzod a lemezjátszó zsinórját. Kirántod. A hanglemez fordul még néhányat, de már egyre lassabban, s az elhalása, a lassulása különleges hangeffektusokat vált ki a hanglemez lejátszásának megszakadásával. Hangjátékokban is imádom ezt az effektust, szerintem filmben is nyugodtan szerepelhet.
Meg kell szakítani itt ezt a dalt, mert a film elejére a tavasz miatt csak ez a néhány sor kívánkozik oda elengedhetetlenül, de ha a háborúról van szó, akkor a Bijelo Dugmetól egy másik dalt kellene preferálnunk:
Pljuni i zapjevaj moja Jugoslavijo
- Pluni i zapjevaj
- moja Jugoslavijo.
- Matero i maćeho
- tugo moja i utjeho.
- Moje srce, moja kućo stara
- moja dunjo iz ormara
- moja nevjesto, moja ljepotice,
- moja sirota kraljice,
- Jugo, Jugice.
- Ovaj hljeb eto lomim
- moja Jugoslavijo
- za tebe i bolje dane
- konje neosedlane
- Ovdje kome ne porastu zubi
- e kukala mu mati.
- Ovdje nikad neće čopor naći
- ko' ne nauči urlati.
- Jugoslavijo na noge
- pjevaj nek te čuju
- ko ne sluša pjesmu
- slušaće oluju.
Amint megszólal ez a második dal, a kép is megváltozhat, elkezdődhet előbb a főcím, aztán a film is. De nem is igazán tudom, hogy miről kellene szólnia...
Persze, miről is szólhatna manapság egy manapság megírt, manapság kitalált film Újvidéken, Vajdaságban, Jogoszláviában?
Hollywoodban...
Talán - mondjuk - arról, hogy A kapitány a barátom volt, ami majd szorosan egybelóg azzal, hogy "Collateral dammage", az egésznek egyfajta prológusa, előjátéka pedig gyökerezhetne valami olyasmiben is akár, mint, teszem azt, az Egy dühödt angyal az égből. Kiegészítésekkel, folytonos és tartós kitérőkkel, túlbeszélt és túlbonyolított mellékszálakkal. Amelyek mind egybelógnak valahol.
Meg kellene írni az elmúlt tíz esztendő történetét valahogy. Én igazából egy tankönyvszerű feldolgozásra gondoltam. De a tankönyv száraz adatközlés, nincs benne az az élet, az élő emberi hús, ami valódi, megélt élményekké teszi a történteket.
Ahogy valamikor (néhány évvel ezelőtt) éreztem, hogy ha befejezem a Kenotáfát... Amikor befejezem a Kenotáfa című regényt, akkor meghalok, most már a startban is mozgat valami ilyesmi: amikor majd ezt befejezem, aminek ma még címe sincs, akkor már nem leszek itt.
Itt nem.
Nem tudom, hol kellene lennem...
Amikor a Kenotáfa fejezeteit írtam, akkor még leginkább színész voltam. Ma újságíró. Megint elkelne egy kiadós pályamódosítás. Az írás pillanata pedig azokban az években az átmenet stációit jelezte. Ha úgy vesszük, ma sincs ez másképp. Az a valami, ami átvezet valami másba. Végtelenített filmtekercsen.
Ahogy a hangszalagot is végteleníteni lehet. Ha van áram, és bekapcsolva hagyjuk a magnót, akár hetekig is képes folytonosan ugyanazt a szalagot játszani, megszakítás nélkül, anélkül, hogy esetleg meg kellene fordítanunk a kazettát benne. A turpisság a dologban csak annyi, hogy az ily módon végtelenített szalagon az ily módon hetekig megszakítás nélkül lejátszásra kerülő hanganyag alig valamivel lehet több 15 másodpercnél.
Igen, háborús képeknek kell itt következniük, rögtön a Nezavisni hátlapja után, amint elhangzik az első dal utolsó idézett szava is és a lemezjátszó zsinórját egy határozott mozdulattal kirántjuk a falból, a konnektorból. Tizenöt másodpercnyi hadszíntéri felvétel, ami végtelenített filmtekercsen állandóan ismétlődik, ismétli önmagát, ismétli önmagát, ismétli önmagát, ismétli önmagát, ismétli önmagát, ismétli önmagát... Miközben mindvégig "Jugoslavijo na noge..." van.
Ahogy annak idején gondolatban egyszer már egységes történetté fűztem össze a korábbi dolgokat. Annak a szappanoperának A szarka lett volna a nyitánya, a prológusa, majd A meztelen Télapóval folyatódott volna. Egy egységes történet, melyben az említettek után a Kati a tauroszok között következett, majd az igencsak kimerítő Kenotáfa, hogy végül az egész az Egy dühödt angyal az égbőlben érjen véget.
Ez a történet most a dühödt angyallal kezdődhetne el. Itt már nem összefüggő a dolog, mert bár az angyal köthetné akár egyenes vonalúan az előzőekhez is, mégis ennek az egésznek a háborúk, s végül Kosovo lenne a témája.
Az elmúlt tíz esztendő...
Az egymást érő, egymás sarkába lépő háborúk.
Mert egymás kezébe adták itt a kilincset a háborúk...
Még előszobáztatnunk sem sikerült őket.
Kezdődjék tehát az angyallal, következzék a kapitány, jöjjön a járulékos elem... És a Pornographica se maradjon ki. Már csak a libidónk ápolása miatt se!
Oooh, Abdul!
Képileg azonban továbbra sem tudom, hogyan kellene folytatódnia a filmnek. Valami jó hollywoodi húzások kellenének. A végtelenített szalag csak forog-forog-forog a vetítőben, közben "Jugoslavijo na noge..."
Vágni kellene.
Vágás.
Megjelenhetne a vásznon... Mert szélesvásznú filmnek kellene lennie, annyi szent. Utóbb persze, amikor lefutott már a mozikban, DVD-n és videón is forgalmazni lehetne. De ezt most még hagyjuk, ez ma még nagyos is a jövő zenéje. A téma pedig a múlt. Szép is lenne a szittyákkal kezdeni, mint Jeles az Álombrigádban, de ha már ennél a filmnél tartunk, ebből egy másik jelenet kellene:
- Nagyon különös álmom volt az éjjel. Azt álmodtam, hogy az üzem hármas bejáratánál találkoztam Lenin elvtárssal...
Igen, ez jó, ezt el kellene sütni valahol. Mert végül is, ez egy rövid jelenet, idézetként beemelhető a filmbe, anélkül, hogy a szerzői jogokkal valami gond lenne.
A szerzői jogokra való hivatkozással...
Igen, teszem azt, menjen le ez a jelenet.
De csak odáig tartson, hogy:
- Rám nézett és megkérdezte: mi az, nem ismer meg?
Itt rögtön jöhet a vágás.
Vágás.
Jelenjen meg aztán a vásznon rögtön ezután egy mutatóujj, amelyik megnyomja a video recorder EJECT-gombját, a képmagnó dobja/köpje ki a kazettát, s látsszon az eredeti kazetta cédulája/matricája, amint ott áll nagy, olvasható betűkkel a film címe is: ÁLOMBRIGÁD...
Kerüljön be rögtön egy másik kazetta a videóba.
Közben a kamera nyisson tágabbra, körözzön a szobában, látsszon a család, akár még a rokonság is, ahogy bevonul, mint a vörös hadsereg, a szobába. Filmet nézni jönnek. Mind leülnek, helyet foglalnak a tévékészülékkel szemben, ugyanaz a mutatóujj, amit az imént egyszer már láttunk, nyomja meg most a PLAY gombot és kezdődjön el a film...
Valami jó kis klasszikus kellene.
Az első vagy a második Keresztapa. Vagy, ha már háború kell, hát a Full Metal Jacket. Igen, Kubrick, az jó. Meg aztán, nemrég halt meg, a szaksajtó most tele van a róla szóló megemlékezésekkel, tanulmányokkal. Űrodüsszea 2001. Gépnarancs. Hú, hát Fellini, az örök kedvenc. La dolce vita. E la nave va... A nők városa. Imádnivaló filmek.
És kezdődjön el a film. Kezdetben a kamera mutasson csak annyit, hogy a képernyőn megjelennek a filmkockák, a főcím, de a széles vásznon a tévékészülék kockájába lógjanak bele a fejek, a család, a rokonság dús hajzatú koponyái. Ahogy a szélesvásznú moziban egyébként is belelógnak az előttünk ülő nézők fejei.
De később azonban a kamera közelítsen rá teljesen a képernyőre, s csak a közben már elkezdődött filmet lássuk. Itt aztán megint lehet vágni.
Vágás.
A Kenotáfa végére valóban meghaltam. Maga egy halál az is, hogy berángattak katonának... De a végére tényleg... Az már csak emlékmű egykori önmagamnak. Valakinek, aki voltam. Annak az embernek, akiben egykoron magamat tisztelhettem.
A végére meghaltam. Akiről az az egész szól, ma már egyáltalán nem ismerős nekem.
Nagy szerencsém, hogy nem követett el semmit, aminek a következményeiért esetleg nekem kellene viselnem a felelősséget.
Abból is filmet kellene csinálni.
Az egészet összefűzni, hogy egy véget nem érő szappanopera kerekedjék belőle. Alapítványi támogatásokkal megspékelni, hogy a művészfilmek mintájára ez művész-szappanopera lehessen. Amolyan elvont...
Hogy ne kelljen a logikára sokat adni.
Meg a poentírozásra.
Forgassa le önmagát, vágja össze önmagát a film...
Az idősíkok egymásba lógjanak, mégse bolygassák egymást.
Akárcsak ez a vágás is itt: hiszen amikor a kamera már a tévékészülék képernyőjére közelített, akkor ott már nyugodtan el lehet metszeni ollóval a filmszalagot, s attól a pillanattól, vagy mondjuk, a következő jelenetet azért talán mégis ki lehetne várni... Szóval két jelenet között előbb nyissz, aztán meg ragassz, s onnan az eredeti Fellini- vagy Kubrick-filmet is be lehet vágni. Egészen a végéig. Aztán egy-két jelenettel a vége előtt ismét jöhet egy vágás.
Vágás.
Most a kamera (a mi kameránk, az, amelyikkel a mi filmünket forgatjuk) ismét a képernyőre közelítve mutatja a filmkockákat, s lassan, nagyon lassan, fokozatosan távolodik tőle. Idővel a család és a rokonság koponyái is újra megjelennek, a képernyőn pedig már a lejelentő megy. Nino Rota zenéjével ez gyönyörű lehet.
A látogatók felállnak és távoznak, néhányan motyognak ezt-azt, de az sem igazán fontos, hogy értsük, mit mondanak. És elmennek. A mutatóujj most a REW gombot nyomja meg a videón.
Máris kész a filmünk. Olcsó kis produkció, csak az eredeti kópiát kell beszereznünk, s egy forgatási nappal hozzáforgatjuk a család bejövetelét... A csalán bejövetelét...
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Persze... Ahogy a videót kikapcsolták, a tévékészülék képernyőjére beúszik a tévéműsor. Amit az antennák befognak...
Az antennáink befogóképessége véges.
Az adóelszámolásunk éves...
A villanyszámla meg havi.
Inkább a menstruációt kapnám meg ilyen rendszerességgel, talán még azt is könnyebben elviselném.
Beúszhatna ide a képernyőre, mondjuk az a felvétel, amit Topolyán készítettem nemrégiben. Még javában tartott a háború, szórta a NATO a fejünkre az áldást. (Igen, ennek egy olyan filmnek kell lennie, amelyik nem foglal állást, se pro, se kontra a bombázások kapcsán... voltak! és punk-tummmmmm! Jók, rosszak, ilyeneket nem mondunk. Igen, a szereplők mondhatnak ilyeneket, az egyes szereplők, de maga... illetve... Ön, a film nem...) Anyósomnál vettem fel kábé félórányit a NATO-tévé műsorából videóra, a lányom kazettájára, a 101 dalmát kiskutya után... Hogy Újvidékre lehozva a Kumcsekemnek is megmutassam, milyen is az a műsor, amiről annyit pofáztam, mert ő sehogy sem tudta befogni.
No, miután látta, már nem is akarta...
Be lehetne ide vágni ezt is. Kezdődhetne már akkor, amikor vonul ki a szobából a rokonság... Csak feliratozni kellene, mert a NATO-tévén, akármennyire rosszul is, de szerbül igyekeztek beszélni.
Valami cikornyás, túldíszített, barokkos betűkkel kellene odaírni a képsorok alá a magyar fordítást. Még azt se bánnám, ha gót betűkészletet sikerülne előkotorni valahonnan.
Ettől aztán igazán dokumentumfilm lenne belőle...
S miközben peregnek ezek a cseppet sem izgalmas képsorok, MEGINT A SZITTYÁK!
Lovaikon bevonulnak a lakásba, a szobába...
Be lehetne vágni ide egy olyan képet is, hogy két-három szittya botorkál lován felfelé a sötét lépcsőházban, mert áram az városszerte sincs. Az is csoda, hogy a videó működik.
Ezért kell, hogy művészfilm, illetve művész-szappanopera legyen, hogy a logikát le se kelljen szarni...
Amikor megérkeznek a megfelelő emeletre, megállnak az egyik bejárati ajtó előtt, még a feliratot is látjuk rajta... Oda lehetne írni, hogy Kumcsek, vezetéknév nélkül, vagy azt, hogy Tandori Arnold, Sarnyai Ödön, Jana Bitchaklová... A korábbiakat hagyjuk el...
S ahogy megállnak az ajtó előtt a lovaikkal, halljuk, hogy nyílik a hátuk mögött a liftajtó, ekkor már a vásznon is látjuk, s a negyedik szittya is kiront a liftből.
A szittyák fontosak. A legmenőbb sztárszínészeket kell szerződtetni ezekre a szerepekre (a munka javarészét úgy is a kaszkadőrök végzik majd el helyettük...), s a lovaik farán nagy betűkkel minden pillanatban olvasható kell legyen:
ad egy - az autogramcímük
ad kettő - az internetes elérhetőségük, honlapjuk címe.
A lovak egymás mellett kórusba verődnek, s nyerítős-népies beütésekkel (knock out) éneklik, hogy:
- You can't beat the feeling!
Az egyikük elpottyant egy hasmenéses lócitromot, s a lépcsőház fehér márványán kirajzolódik a jól ismert felirat: Coca-Cola.
- Ugye, nem maga a Michael Jackson?
- A tábornok vagy az énekes?
- Miért, melyik szeretne lenni?
Vágás.
De mire a Coca-Cola-felirat kirajzolódna az imént látott hasmenéses lócitromból, máris veret a lépcsőházban a takarítónő, egy pléhvödör csörömpöl a kezében és kiabál meg ordibál meg az I Can't Get No, Satisfaction-t dobolja a vödör oldalán...
- Már megint mindent összeszarnak... Mindig csak szarnak...
A szittyák már önmagukban is történelem. De szerintem a találkozásuk a takarítónővel is az... Meg, hogy a lovaik összeszarják az üzemi tusoldát...
Mondjuk, én valami módon még Lennint is beapplikálnám oda, az üzemi tusoldába, meztelenül, az egyik zuhany alá.
Meg Trockijt is. De őt kötelezően csakis Haris Pašović, a bosnyák színházi rendező játszhatná. Megdöbbentő kettejük hasonlósága. Ha őt nem lehet rábeszélni (szerintem nekem azért mégis sikerülne), akkor inkább Trockij nélkül kell megoldani a jelenetet.
Trockij csak az állát vakarássza, nem szól egy szót sem.
Vágás.
Ez egy durva, kegyetlen vágás. Amin felszisszen a szakma, felszisszen a kritikus, és felszisszen a néző. De, egyszerűen, ebből a szituációból már nem tudtam máshogy kimászni... El kellett metszeni. Mert: mégis, mit kezdjek egy zuhanyozó Lenninel meg egy állvakarászó Trockijjal egy szocreál üzemi tusoldában?
No jó, persze a szittyák, de őket meg otthagytam a lépcsőházban, nem rángathatom csak ide-oda őket.
Ki kell állítani egy népviseletbe bújtatott öregasszonyt a Tisza-partra, s a szájába adni valami népdalt. Kalotaszegit. Keservest.
De ez meg túl blőd.
No persze, annyira blőd kevés megoldás lehet, mint Ön a NATO-tévé, de azért hadd menjen csak a műsor. Nem sok hely volt ott a kazettán. A kalózmásoló gondosan ügyelt arra, hogy ne szabja a kelleténél hosszabbra a szalagot. Talán még fél óra sincs.
Egyébként ez sem gond, mert egyetlen Kumcsekemnek ezt sem volt türelme becsülettel végignézni.
- Ha ilyen szar az egész, akkor kapcsold ki.
A szemközti tömbházból beláttak hozzánk a lakók, akiknek nem ez a kedvenc csatornájuk... Jobb is lesz ez így talán. STOP, REW, EJECT, POWER.
Vágás.
A videokazetta legvégéig tart a felvétel, tehát a recorder egyedül is elkezdi visszatekerni, amikor lejár a szalag. És ki is köpi, még a POWER-t is "lecsapja". Ehhez a jelenethez tehát még a mutatóujj sem kell.
A hüvelyk azonban már annál inkább...
Vágás.
A hadisajtó bűvöletében
Vágás.
Két háborús nap a sajtó jegyében...
Vágás.
Ugyanakkor a háború - zajlik. Itt, ahol a NATO-tévét nézzük, s az egyenesen hozzánk is szól, sok mindenről egészen másmilyen vélemény alakul ki bennünk. Kell tehát egy szereplő, akinek a szájába lehet adni mindezt, akivel elmondatható egy vélemény. Aki ezáltal majd már állást is foglal, egy másikat (munkahelyit) meg talán elveszít emiatt.
Egy névtelen.
No jó, persze, adunk neki egy nevet, hogy tudjuk, melyik szereplőt kell mozgatnunk, ha róla van szó, de a filmben egyszer sem nevezik nevén a gyereket, nem szólítják Pistikének... Minek is, hiszen ismerik anélkül is?
Vágás.
Ő lesz most az idegenvezető. Az idegenforgalmi iroda alkalmazottja...
- Mi a szösz, haver?
- Ááá... csak...!
Ha alaposabban körülnézne, talán el sem hinné, hogy a büszke, fejlett, civilizált Európában jár az, aki manapság Újvidékre, Szerbiába, Jugoszláviába csöppen. Pedig, akárhogy vesszük, térképészetileg mindenképp ott van, ha történelmileg talán fényévnyi távolságra is... A pillanatnyilag zajló történelem ugyanis sokkalta inkább Afganisztánra, a Közel-Keletre, Irakra vall.
A NATO légiereje kereken ötvenedik napja bombázza Jugoszláviát. Május 12-e van, borongós tavaszi nap... A város felett, ahol élek, harmadik napja csendes a légtér. A NATO azonban annyira kiszámíthatatlan, hogy sohasem tudhatjuk előre, melyik pillanatban remegnek meg újra a falak, az ablakok. Egy-két napig békén hagy itt bennünket Újvidéken, de aztán mindig újra tapétára kerülünk. Légiriadó is on the board! Sajnos, azonban a légiriadó sem jelent semmiféle biztonságot azok számára sem, akik a felhangzó szirénajelre rendszeresen lejárnak a pincékbe, becsülettel bevonulnak az óvóhelyekre, mert szerény számításaim szerint is eddig legkevesebb négy alkalommal fordult elő, hogy csak a bombák becsapódása után szólaltak meg a szirénák városszerte. Akkor meg már minek? Amikor az utcán ért a bombatámadás, személyesen is tapasztalhattam, milyen érzés az, ha fél lépéssel előttem szállnak világgá a kirakatüvegek szilánkjai, amikor meg az olajfinomítót lőtték, annak a fénye az egész város felett pirosra festette az eget - még ebben a városrészben is, ahol én lakom, Újvidék másik végében is olyan világos volt, hogy akár olvasni is lehetett volna az utcán. Továbbra sem járok le az óvóhelyre. Nem hősködésből, inkább csak letargiából, indiszponáltságból. "Csakazértsem"...
Ha kihajolok második emeleti albérleti lakásom ablakán, töretlen a csend. A város esti, éjszakai életének hangjai már több mint egy hónappal ezelőtt elültek, azóta csak a NATO gondoskodik arról, hogy ne múljon el azért már éppen minden éjszaka események nélkül. Ezek azonban egészen másfajta események, mint amilyeneket a március 24-e előtti éjszakákon megismerhettünk. S nincs egy épkézláb hírforrás, amelyikből tájékozódni lehetne, hogy éppen mi van folyamatban...
Vágás.
Itt megjelenik egy felirat. Ha most nem filmet forgatnánk, hanem teszem azt, újságcikket vagy nagytanulmányt írnánk, akkor ez lenne a közcím, de így csak amolyan közbeékelt feliratot tudunk csinálni belőle, ami a némafilmek jellemzője. Megint előkotorjuk cikornyás betűinket (megkérdezzük a vágót: sikerült-e gót betűket találnia?), és nyugodt lélekkel megjátsszuk a hülyét... No ez az, ami egyáltalán nem esik a nehezünkre, csak önmagunkat kell adni, és megy máris minden, mint a karikacsapás: A kis-jugoszláviai tájékoztatás lezüllesztésének kezdetei - nem teszünk írásjelet a végére, mert a közcímek után sem szokás kitenni a pontot.
Nincs más dolgunk, csak hülyének kell lenni... Ez veleszületett adottság, többször is sorbaálltunk érte. Welcome on the middle of the film - ne feledjük, az ilyen poénokért Cannes-i nagydíjat lehet kapni...
Úgy teszünk, mintha a feliratot valóban egy némafilből vettük volna kölcsön. Hagyunk annyi időt szegény, szerencsétlen, kiszolgáltatott nézőnek is, hogy elolvassa, amit tálaltunk neki, majd folytatásként bevágjuk Chaplint. Chaplin! Örök kedvenc, tehát örök nyerő poén is egyben. Egy gazdag úr becsapja a háta mögött az autó ajtaját, Charles pedig odébb andalog. A virágárus lány arca...
Vágás.
A virágárus lány arca...
Vágás.
A virágárus lány arca...
Vágás.
A virágárus lány arca...
Vágás.
A virágárus lány arca...
Vágás.
Kimerevített kép. Addig merevítjük, míg meg nem hajtja a derekát. Előttünk.
Egészen eltorzul a kép. A filmkockát mintha önmagából fordították volna ki. Számítógépen ma már mindennaposak az ilyen nagyítások. Nem szemcsés ez a kép, az apró kis minőségrontó szemcsék már épületnyi kockákká nőttek. A kép önmaga helyett sokkal inkább hasonlít valami képeslapra: New York by night...
A növekvő kockák már önmagukban is szemcsésekké válnak. A rejtett formák új értékeket varázsolnak elő önmagukból.
A történet folytatódik.
Vágás.
A régi, titói négyzetméterekben mért Jugoszláviának a körülményekhez és az adott lehetőségekhez képest kifejezetten fejlett tájékoztatási rendszere volt, amely Josip Broz halála után is tovább fejlődött. A kelet-európai változások - mindenben egy-egy lépéssel lemaradva a Varsói Szerződés és a Kölcsönös Gazdasági Segítség egykori tagállamai mögött - a kilencvenes évek elején ezt az országot is elérték, az alkotmányból törölték a verbális deliktumot, a sajtószabadság egyre eredményesebben kezdte bontogatni szárnyait. Megjelent a privát, a független sajtó, kialakult a többpártrendszer és az alapítványi támogatások rendszere is működni kezdett.
Slobodan Milošević ezekben az években épp a változások ellenében, a titói életmű szónoki védelmében emelkedett az akkori Jugoszláv Kommunista Szövetség élére, majd Szerbia tagköztársaság államszerveinek legfelsőbb tisztjére. A szövetségi kormánynak egyre nagyobb akadályokat kellett leküzdenie ahhoz, hogy működni tudjon, mégis voltak nagy pillanatai: Ante Marković kormányfő vezetésével ígéretesen induló gazdasági reformokat hajtottak végre, amelyek igen perspektivikusan utaltak annak a lehetőségére, hogy az országot a volt szocialista államok közül elsőként vegyék fel az Európai Unióba. Ez azonban - mint utóbb nagyon véresen kiderült - csak egy múló, pillanatnyi lidérc volt, ugyanis hamarosan a fegyverek kerültek vezető szerepbe, sorra robbantak ki a különböző háborúk. A volt tagköztársaságok, Szlovénia, Horvátország, Bosznia és Hercegovina, Macedónia, sorra jelezték kiválási szándékukat. Bosznia és Macedónia ugyan nagyon ragaszkodott volna a régi méreteiben mért Jugoszláviához, különféle konföderációs, laza konföderációs és egyéb terveket dolgoztak ki az elnökök és elnökségek, de mivel az akkor már végérvényesen egy kézben összpontosuló szerbiai vezetéssel nem lehetett együttműködni, ők is a kiválásban keresték boldogulásukat.
Eddig három háborút tartottunk számon: a három napos szlovéniait, a sokkal véresebb horvátországit és az ezek sorozatában leginkább eldurvult boszniait. 1998 tavaszától-nyarától számítva azonban már a kosovói összetűzéseket, villongásokat is kezdtük következetesen háborúnak nevezni. Mert az is volt. Több tízezer ember a lövészárokban már nem nevezhető terroristának, az egész mozgalom pedig a gerillaháború, a felkelés jegyeit öltötte magára. Most ez legyen egy ötödik háború? A jugoszláviai? A NATO-bombázások (hiába a kosovói humanitárius katasztrófára való hivatkozás) a mai Kis-Jugoszlávia egész területére kiterjednek, tehát Kosovo mellett Szerbiára, Montenegróra és Vajdaságra is, ilyen értelemben pedig nem tekinthetőek a már korábban definiált kosovói háború (Koszovói Felszabadítási Hadsereg vs. Jugoszláv Katonaság és belügyi szervek) részének.
Igazából, akárhogy csűrjük-csavarjuk is a matematika zűrös rendszerét, az egész történet összesen egy háborúról szól. A történelemből ismert harmincéves háborúhoz viszonyítva ez egyelőre még csak az egyharmada annak, de továbbra is kétséges, hogy a végső számadatok mikor tisztázódnak le végérvényesen, azaz, hogy meddig tart még ez az egész őrület.
Slobodan Milošević hatalomra jutásának és hatalma megszilárdításának egyik sarkalatos stratégiai pontja volt a tájékoztatás. Első lépéseinek egyike volt a legfontosabb tájékoztatási eszközöknek a saját irányítása alá vonása. A korábban három önálló elektronikus médiumot, a Belgrádi-, a Prištinai- és az Újvidéki Televízót, a két volt Autonóm Tartomány, Kosovo és Vajdaság önrendelkezésének megszüntetésével egyidejűleg egybeolvasztotta és központi irányítás alá vonta a Szerbiai Rádió- és Televízió égisze alatt. A legtekintélyesebb belgrádi székhelyű, országos napilapra, a Politika kiadóházra is rátette a kezét, de a tartományi szintű sajtószervek sem maradhattak érintetlenek. Noam Chomsky amerikai professzor megfogalmazásban, "a propaganda a demokráciában egyenértékű azzal, amit a diktatúrában az erőszak képvisel", s ezt - habár a demokrácia csak látszólagos - azóta is élő egyenesben tapasztalhatjuk a megfelelő hullámhosszokon.
A saját és a Jugoszláv Kommunista Szövetségből átformált Szerb Szocialista Párt befolyása alá vont médiumok élére saját, megbízható embereit állította. Megbízható pártkáderei pedig alapos tisztogatásokat végeztek. Kiváló újságírók estek áldozatul a megszállott vehemenciával végzett boszorkányüldözéseknek, nagyon sokan az utcára kerültek. Hol hangosan, botrányosan zajlottak le ezek az események, hol csak nagyon halkan, szinte észrevétlenül a paravánok mögött.
Ami a magyar nyelvű vajdasági sajtót illeti, a legdurvább tisztogatás a Szerbiai Rádió- és Televízió Újvidéki Stúdiójává degradált Újvidéki Televízióban zajlott le. Egyike volt ez azon ritka eseteknek, amelyek igen nagy port kavartak a közvéleményben. Az elbocsátott újságíróknak azonban nem állt volna módjukban felemelni a hangjukat, ha nem létezett volna akkorra már a Szabadkán bejegyzett, ám újvidéki székhelyű Napló című szabadelvű hetilap. Az 1990-től 1994-ig terjedő időszakban hosszabb-rövidebb ideig szünetelt a szabadkai 7 Nap című hetilap, a Képes Ifjúság, a jugoszláviai magyar fiatalok hetilapja, a Dolgozók című szakszervezeti lap, valamint az Új Symposion, az Üzenet és a Létünk folyóiratok megjelenése; a Magyar Szó, a vajdasági magyarság egyetlen napilapja pedig hetente csak kétszer, csütörtökön és vasárnap jelent meg. Ugyanez az időszak igen termékeny volt a rövid életű, független kezdeményezések tekintetében is, amelyek azonban, sajnos, sorra mind igen gyorsan kifulladtak: ekkor jelent meg a Pannon Hírlap című magántulajdonban lévő napilap, majd a nyomába lépő Képes Pannon Hírlap című heti pletykalap, az Ambrózia "nemzetközi kulturális, művészeti, politikai és közéleti magazin", az újvidéki Magyar Tanszék hallgatói önerőből, a tanárok segítségével hozták létre az Új-Vidéki Műhely című folyóiratukat, amelyik igen nagy fennakadásokkal és kihagyásokkal ugyan, de máig is megjelenik; Családi Kör címen, családi lapként éledt újjá a Dolgozók; az önmagát "sistiristi"-nek nevező Recefice pedig már egy sokkal békésebb, átmeneti időszakban jelentkezett, ám hamarosan - egy rövid szünet után - Új Recefice lett belőle, s az egyéb kiadványai, a Csillagpletyka és a Rébusz is megszűntek. A Újvidéki Rádió magyar nyelvű műsorainak szerkesztőségében "csak" 1993-ban kezdődött el a végleges nagy tisztogatás, s habár a műsorsugárzás egy pillanatig sem szünetelt, érezhetően megnövekedett a zenés műsorok száma, s 1994-re már az informatív műsorok is csak a Tanjug-fordításokra szorítkoztak.
Később aztán, ahogy a horvátországi és boszniai harcterek lassan, fokozatosan elcsitultak, s részben az Avramović-féle monetáris reform hatására, esetenként igen jelentős magyarországi támogatással is újraindultak a szünetelő lapok: Új Hét Napként, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének égisze alatt indítottak új lapot a volt 7 Nap munkatársai Szabadkán, ám a párton belüli szakadás újabb változásokat eredményezett, minek következtében az újság újraindított változata mellett az új vajdasági magyar párt és érdekvédelmi szervezet, a Vajdasági Magyar Szövetség patronálásával elindult a ma is létező Szabad Hét Nap; időközben igen jelentős összegű állami támogatás tette lehetővé, hogy mindkét említett lap elődje és "alapja", a 7 Nap is feltámadjon, s ennek eredményeképp, igen abszurd módón rövid ideig egyidejűleg három ugyanazt a címet viselő hetilap is létezett; szintén átszervezett formában a szabadkai Üzenet című folyóirat is megjelent; az Új Symposion, a hatvanas évek legendás avatgarde irodalmi folyóirata alapítványi támogatásokkal, független kiadásban Symposion néven éledt újjá; negyedévenként megjelent periodikává vált az Létünk; a Képes Ifjúság havilapként jelent meg ismét, majd 1996-tól vált kéthetilappá, s a Magyar Szó megjelenése is rendszeressé vált. Az újjáindulások időszakának egy igen nagy áldozata volt: a Napló című független, szabadelvű, szókimondó hetilap 1996. májusában megszűnt. Az a lap, amelyik űrpótló tudott lenni a többiek szünetelése idején, ekkorra már zavaróvá vált az anyaországi támogatások sorsát igen hatékonyan befolyásoló politikai körök számára, s érdektelenné az alapítványi kuratóriumok szemében.
Egy igen furcsa, szokatlan időszakként határozhatjuk meg a részben már 1992-től is, de leginkább 1994 és 1997 közötti időszakot a tájékoztatás szempontjából. Egyfajta megfoghatatlan anarchia uralkodott el a tájékoztatásban, amikor egyre nagyobb nyomás nehezedett a független sajtóra, bármit szabad volt megírni, s ugyanakkor semmit sem volt szabad. S a kettősség állapotát csak fokozta, hogy az állami, miloševići médiumok és a független tájékoztatási eszközök szinte egymásról tudomást sem véve ontották az egymásnak homlokegyenest ellentmondó információkat. Az újságíró bármit leírhatott, a szerkesztő bármit leközölhetett, s a rezsim csak a kevéssé átlátható háttérjátékokban igyekezett gátat vetni a tevékenységüknek - ott azonban igen hatékonyan. Felbérelt bandák támadtak meg független újságírókat az utcán, ellenzéki vezetőket tartóztattak le, politikusok ellen folytak a perek...
Vágás.
A virágárus lány arca...
Vágás.
A virágárus lány arca...
Vágás.
Törvénytelen törvény
Vágás.
A virágárus lány arca...
Vágás.
No, most jöhet megint az a népviseletbe öltöztetett öregasszony a Tisza-parton a kalotaszegi keservesével...
Vágás.
A virágárus lány arca...
Vágás.
A virágárus lány arca...
Vágás.
Adjunk végre nevet ennek a szereplőnek... Mert megérdemli!
Selby B. J. - repülőezredes, a brit királyi légierő (RAF) összekötő tisztje a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg és Partizánosztagok Legfelsőbb Parancsnokságánál. A virágárus lány arca...
Vágás.
Az állam, tehát a miloševići hatalom részéről a bekeményítés első jelei 1998 nyarán, a kosovói helyzet végső és visszafordíthatatlan elmérgesedésével egyidőben váltak érzékelhetőekké. Kosovón már nemcsak a külföldi, de a hazai újságírókat sem engedték a katonaság és a harci cselekmények, a frontvonal közelébe, csak a hadsereg információs propagandaszolgálata által megszűrt információk kerülhettek a nyilvánosság elé. A NATO is fenyegetőzni kezdett, s ezzel gyakorlatilag egy ütőlapot adott a rezsim kezébe, kénye-kedvére teljesen kiszolgáltatta a jugoszláviai, szerbiai független sajtót.
Akkorra már aránylag nagy tekintélyre és népszerűségre tett szert az Evropljanin című havi-, továbbá a Vreme és a Nezavisni című belgrádi és újvidéki ellenzéki hetilap, valamint a Naša Borba, a Dnevni Telegraf, a Danas és a Blic című független napilap, az elektronikus médiumok közül a Radio B-92 Belgrádban, a Radio 021 (melynek Vajdasági Magyar Tarka-Farka címmel magyar nyelvű műsora is volt) és a Radio In Újvidéken, a magánkézben lévő tévétársaságok közül pedig a belgrádi Studio B. Ezt a tekintélyt és népszerűséget azonban igen jól példázza az a felmérés, melynek eredményekét kiderült, hogy pl. a Naša Borba országos viszonylatban is irigylendő példányszámának több mint kilencven százaléka Vajdaságban és Belgrádban kel el. Tehát az uralkodó rezsimmel szembeni ellenzékiség a gazdaságilag is fejlettebb országrészekben és az urbánusabb közegekben volt uralkodó (VOLT - mert itt a NATO légcsapásai előtti állapotokra gondolok). Egyébként ezt igazolták a legutóbbi választások eredményei is. Milošević és a Szerb Szocialista Párt, valamint a Jugoszláv Egyesült Baloldal (Miloševićné Mira Marković politikai szervezete, elnöke Ljubiša Ristić, nemzetközileg is ismert és elismert színházi rendező) és a Szerb Radikális Párt (Vojislav Šešelj, jelenlegi szerbiai alelnök, ex-csetnikvajda pártja, aki szabadcsapatai élén Horvátországban vívta ki magának a hírhedt előnevet) szavazóbázisa, melynek révén az elmúlt tíz év alatt ugyanezek mindvégig hatalmon és mindig vezető pozíciókban tudtak maradni, a közép- és dél-szerbiai lakosságából, valamint a kosovói szerbekből állt össze. A hegyvidéki, falusi parasztság, legfőképp a Szerbiai Rádió- és Televízió befolyása révén mindvégig szelíd nyájként követte kijelölt vezérét. Ugyanez a SZRT (vagy ahogy a vajdasági magyar sajtóban, a ciril betűs rövidítése alapján jelölni szoktuk: PTC) igen jelentős szerepet játszott a háborús uszításban már a horvátországi és boszniai háború idején is, szennyes és véres propagandájával szította a nacionalizmus és az idegengyűlöletet; a leghétköznapibb módon, kötőszóként usztasázta a horvátokat, "dzsihadista" összeesküvéseket, szabadkőműves cselszövéseket leplezett le élő egyenesben, s mindvégig a nemzet lelkiismeretének megszemélyesítőjeként ünnepel(tet)te önmagát, jelzősített szóhasználatában pedig a legpóribb trágárságok is mindennaposak voltak az "idegen", "elfogadhatatlan", "ellenséges" eszméket valló politikusok minősítésében.
Itt kell most kitérnem arra is, hogy meggyőződésem szerint mindenféle fegyveres megoldást, fegyverhasználatot és hadsereget, katonakötelezettséget, erőszakszervezetet is egyaránt mélységesen elítélek. A XX. század harmincas éveit fémjelző zsidótörvényekhez, a zsidó holocaust és az annak évfordulói kapcsán tartott megemlékezéseken definiált "törvénytelen törvények" mintájára, ugyancsak törvénytelen törvényeknek tartom azokat az alkotmányos kötelezettségeket is, amelyek Földünk országainak túlnyomó többségében kötelező katonai szolgálatra kényszerítik a férfiakat. "A zsidó kétségtelenül egy faj, de nem ember" - írta Adolf Hitler az internetről nemrégiben letiltott hírhedt "művében", s ahogy ugyanennek az értelmében a zsidók gettóba terelése, elgázosítása és alapvető emberi jogaiktól és mivoltuktól való megfosztása csak "törvénytelen törvények" értelmében volt jogosan értelmezhető és kivitelezhető, ugyanúgy a sorkatonai szolgálatról rendelkező alkotmányok is az egyén alapvető szabadságjogait korlátozzák azzal, hogy három, kettő vagy egy esztendőre, kilenc hónapra sárba tiporják a törvények által érintettek személyiségi jogait, mozgás-, gondolat- és véleményszabadságát. Nem látok alternatívát erre a béke- és pacifista mozgalmak, hadkötelezettséget ellenző szervezetek által szorgalmazott alternatív-, polgári-, illetve civil szolgálatok rendszerében és (egyes államokban:) gyakorlatában sem, mert ezek épp a kérdéses alkotmányos rendelkezések igazát támasztják alá. A civil-, polgári- és az alternatív szolgálat is azon alapszik, hogy megtorló intézkedésekkel sújtja a rendes, fegyveres sorkatonai szolgálatot megtagadókat: a megszabott szolgálati idő kétszeresét, háromszorosát rója ki rájuk.
"Nem lehet >vérdíj<-kötelezett az, aki lelkiismereti és vallási okokra hivatkozva a sorozáson a polgári szolgálatot választja!" - írta nemrégiben egy ismert vajdasági magyar béke- és polgárjogi harcos egy vitacikkében. A "vérdíj" itt egyértelműen a kötelező sorkatonai szolgálatot lerovó fiatal fiúkra vonatkozik. Az ún. polgári szolgálat azonban Jugoszláviában (is) kétéves szolgálati időt irányoz elő. Olyan, a törvényekbe beépített megtorló, elriasztó intézkedés ez, amelyik pontosan azt a célt szolgálja, hogy a - szigorún csak feltételes módban: - választási lehetőség elé állított fiatal férfiaknak még véletlenül se jusson eszébe a polgári szolgálat mellett dönteni. Akinek igazán fontos lenne, hogy elkerülje a kényszerű sorkatonai szolgálatot, egy esztendős kiszabott "vérdíját", annak ez még rosszabbat jelent - lelkiismereti és vallási megfontolásoktól egyaránt teljesen függetlenül. Nem tartom tehát sem elfogadhatónak, még kevésbé legitimeknek a hadkötelezettséget szabályozó rendelkezéseket sehol a világban, s ezek helyett nem tekintem elfogadhatónak, s nem fogadom el ezek alternatívájaként a felkínált megrovó jellegű alternatív-, civil- és polgári szolgálatokat sem.
Vágás.
A kocsmai verekedések szintjén
Vágás.
Itt következik a párbeszédek kényszere. Egy mai filmben már nem lehet ekkorákat monologizálni, a dialógusokra, az akciókra kell fektetni a hangsúlyt. Autós üldözések városszerte, két statiszta megsétáltat egy nagy üveglapot, s az előre kiszámított pillanatban a gyalogátkelőhelyre érnek. A zebrán áthaladva az elöl száguldó üldözött keresztültör az üveglap közepén... Elvesztünk!
Talán egy kis szünetet kellene tartani a forgatáson. Kezd már mindenki kimerülni, sorban pattognak el az idegek... Mint a kukorica...
Takaróképnek ideális: az edényben a kukoricapattogtatás folyamata... Egy-egy pattanás, egy-egy bomba, belenyúl a fakanál, no ez volt a híd...
Szittyaszar.
Mindenkinek jól esne egy kávé...
Dögerős.
Sajnálom, de ezt a jelenetet újra kell venni. Ugye, nem látott már valamelyiktek valami ilyesmit valamelyik filmben? De tényleg, gyerekek... Akkor csak ki kellene nyisszantanunk onnan. Nem hogy itt napokig kínlódjunk ezzel... Rámegy az egész éjszakám. És a tiétek is.
Living In Oblivion - tudjátok, mi vagyunk most az a film, amelyiket ők egész idő alatt forgatják. Csapnivaló, az is a film címe magyarul... Pedig debil. A fordítás. Nem is fordítás ez, hanem...
Maraton életre halálra a Marathon manből, Veszett a világ a Wild At Heartból, Sztárom a párom a Nothing Hillből...
Nem baj, vevők vagyunk erre is.
Minden eladó, de az már Andrzej Vajda. A tökmag, a napraforgó, a pattogatott kukorica... Eladó. Kicsit szomorkás az árfolyamom máma...
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Vágás.
Kár, hogy a filmeknek nincsenek felvonásaik. Hogy a néző kimehessen az előcsarnokba a film szünetében elszívni egy cigarettát. Hogy megtárgyalhassa a szomszédjával, mi tetszett neki, mi nem, szerinte mik lesznek a fejlemények, ki lesz a győztes, fölülkerekedik-e a jó, vagy hogy egyeztessék, össze tudták-e számolni a hullákat mind...
A tömegsírban ki mennyit gyanít.
Ez lesz majd csak igazán a párbeszéd. A dialóg. A stúdió.
S mit keresnek itt a szittyák a képben? S hogy felüdülésképp együtt, vihogva még egyszer elénekelhessék: "you can't beet the feeling..."
Oltds el gyorsan a cigidet, a gépész már végzett, kezdődik a második felvonás...
Vágás.
Még csak most alszanak el igazán a fények.
Till the end of the world...
A kép ismét olyan merev, hogy férfi legyen a talpán, aki nem irigyelhetné meg, de nyomban.
Vágás.
Nem, ez nem némafilm, csak valami baj van a hanggal: a mi filmünket adják, mégis a híradók hangjai mennek...