Weiner Sennyey Tibor
Csendes vers, amely valójában a végén még rikoltozni is fog

 

Hadd mesélem el, mint volt a reggel,

Mikor körúti éjjelből felriadván,

Mint ki rossz álmot látott - vagy nem

Fejezte be az izzadt szénpakolást -,

Ébred a szóra, valami rikolt,

A távoli mezsgyén pedig csönd van.

Vasárnap reggel ezüstpírbe fogja

A messzi zajgást a hétköznapokban.

 

Körbenéztem, hogy feketém mellett

Ismét költészetet reggelizzek,

Olvasni talán, terelni a fényt a sorokon,

De a könyvek most nem segítettek.

Felhalmoztam, mint mások ezüstgolyót,

Kedvenceimet, s reámparancsoltak:

Nézd a Hajnalt! Halld a trombitát!

Lásd álmaink, mint iszkolnak!

 

S szétnyílva a könyvek, mint madarak

Repültek kezemből, polcról-polcra,

Rikoltó hangjukban pedig csönd van.

Én meg leültem, mint madár a drótra.

Nézni a Hajnalt, hallani trombitát,

Látni álmaink, mint iszkolnak,

S utcákból kanyarogtak a regények,

S költemények lettek a falfirkák.

 

Mert mindenütt valami sejtelem

Lágy szövete húzódott, ráterült

A város köves pusztájára ez,

S néhány strófában kimerült,

Hogy vigyázz, barátom, ki olvasod

Mit köréd írt a rőt poéta valónak.

Nézd a Hajnalt! Halld a trombitát!

Lásd álmaink, mint iszkolnak!