Fövenyóra
Tolnai Szabolcs forgatókönyve Danilo Kiš családtrilógiája és egyéb művei alapján

A RORSCHACH-TESZT

Középkorú ember megy a folyosón (EDUARD SAM) csíkos pizsamában. A kamera követi. Arcát nem látjuk.

Bemegy a szobába. Csak hátulról látjuk (fél hátát, jobb kezét).

Leül az asztal mellé. A képen az asztalon férfi, az arc nem látszik. Egy vörösre lakkozott körmű női kéz papírlapot tesz eléje. Kék tintacsepp hullik a fehérség (szürkeség) közepére, lassan szétfolyik. A női kéz összehajtja, majd szétnyitja a papírt.

HANG: (nyugodt, de határozott. Lehetne orvos, nyomozó vagy az Isten hangja. A film végéig lesz még néhány kihallgatás, de a hang mindig más). Mit mutat ez a folt?

Egész idő alatt hallatszik a kérdezett lélegzetvétele.

EDUARD: Tengert.

HANG: Mit még?

EDUARD: Nagy vízen hánykolódó hajót... varangyos békát... boszorkánypillét... vaginát... tátott torkú kutyát... vaginát, ezt már mondtam...

(a párbeszéd folytatódik, képcsere)

A TÜKÖR

Eduard egy másik folyosón megy. Feketében, kezében bottal. Bemegy egy ajtón, amin az illemhely jele (00) áll.

Fekete-fehér csempés fürdőszoba.

Eduard egy pillanatra eltűnik a fal mögött. Vízcsorgás hallatszik. Majd visszatér a kamera irányába, megáll a mosdó előtt, kezet mos. Nézi magát a tükörben. A tükör alatti polcon SOLINGEN borotvakés. Az eddigi oldalkamera lassan közelít Eduardhoz, aki saját fáradt arcát nézi a tükörben.

HANG (off, az egész párbeszéd alatt): Csak folytassa: mit lát még ebben a foltban, E. S. úr?

EDUARD: A medencecsontom röntgenképét, a fogantatás pillanatában.

HANG: Fogantatás... (egy pillanat csönd, mintha a vizsgáltató a gondolataiba merülne, vagy cigarettafüstöt szívna be) Miféle fogantatásra gondol?

Schwenk Eduardra a tükörben.

EDUARD: Nem miféle, hanem kié.

HANG (gúnyosan): Hát mi van foganóban az ön intellektusában?

EDUARD (nyugodtan, diadalmasan): A halál, uram! Az a másik, az az én másik létem, az én vagyok, a halálom után. A halott Eduard Sam találkozása az élővel.

A kamera áthalad a tükrön és követi Eduardot, aki kimegy a folyosóra. Áthalad a folyosón. A kamera követi, lassan közelít az arcához, amelyre időnként fény vetődik, valószínűleg valamelyik ablakból, amely mellett elhalad..

Eduard a sötétségbe megy. Feketeség. Megjelenik a film címe:

FÖVENYÓRA

GAVANSKI

Sakktábla: néhány ujj jelenik meg a figurák fölött. Határozatlanul megáll, majd eltűnik. Másik ujj jelenik meg, és óvatosan megmozdítja a figurát.

Az apa (Eduard) és a vendég (Gavanski) sakkoznak. Az apa háttal a kamera felé fordulva ül. Gyerekkéz lép a képbe, féldiót (kis csónakot) helyez a tejbe.

GAVANSKI: (oldalra néz, az anyához beszél, akit nem látunk, de Gavanskinek is csak a fél arca látszik és erős keze a sakktábla mellett az asztalon, mivel az apa keze van közelképben)

... köszönöm, nem bírok. Olyan vagyok, mint Naszreddin szamara, megszoktam az éhezést - csakhogy én nem fogok beledögleni, mert a szervezetem nagy alkoholtartalékkal rendelkezik (koccintásra emeli poharát), amit időről időre pótolok. Csak ti egyetek.

EDUARD: Hát, kedves Gavanski, tönkre fogsz menni.

A fiú (Andi) ezalatt az ujjával alakokat rajzol az asztalon levő tejtócsába. A képbe bejön az anya keze, amint fehér tányért tesz az asztalra, rajta mákoskalács, puha, remegő, széteső. A kamera lassan körülpásztázza: a kalács mögött egy szék, rajta derékszíj.

EDUARD: Ezt nézd meg!

Odanyújtja Gavanskinak a Jugoszláv belföldi és nemzetközi KALAUZT. Gavanski átlapozza.

EDUARD: Elhatároztam, hogy felfrissítem új kiadásra, így összekötöm a kellemest a hasznossal... Új kalapot veszek és csíkos öltönyt. A tengerre majd turistaként utazom, Abbáziába, és egy ideig a Royal Hotelban fogok lakni, mértékkel, de jó italt fogyasztok: lozovačát, pelinkovacot, francia konyakot, ebéd után pedig egy-két pohárka terant vagy dingačot...

GAVANSKI: Figyelj csak ide!... (a pohárba beszél, mintha mikrofon lenne, a pohár eltorzítja a hangját: hihetetlen gyorsasággal sorolja a Kalauzban szereplő állomások: városok és falvak nevét, sípolva állomást jelez, utánozza a kerekek zakatolását, felsorolja az állomásokat az Újvidék-Abbázia vonalon.)

A gyerekek (Andi és a nővére) nevetnek.

Az apa a Symphonia kékes füstjébe burkolózva lehunyt szemmel, élvezettel hallgat.

Teljes kép: két csillogó, üres pohár és félig égett gyertyák...

A sötétség gyűrűjén túl, az asztal mellett egy nagy kofferon látjuk az apa fölrakott lábát. A kamera lassan továbbmegy:az anya ölébe veszi a fiú fejét, gyengéden beleborzol a hajába.

Teljes kép: a két pohár összekoccan, a boron keresztül eltorzulva látjuk Eduard és Gavanski arcát.

Andi keze néhány gesztenyét vesz ki egy gesztenyével és tobozzal teli fonott kosárból, és a tűzbe hajítja őket.

A kályhaajtón keresztül látjuk a tüzet és a tűzbe bámuló fiú arcát.

A fiú átmegy a másik szobába, elhalad a sakkozók mellett - épp nagy harc folyik. A kamera fahrttal megy a fiú mellett, aki megkerüli a sakkozókat, a sakkfigurák tompa koppanása, fordulat, más profilból látjuk őket: arcuk megvilágítatlan, sötét oldalát.

A fiú halkan becsukja maga mögött az ajtót.

EDUARD: (zsebórájára tekintve) ...megfeledkeztünk a kijárási tilalomról!

Gavanski is az órára néz, rémülten feláll, az ajtóhoz megy, elhúzza a függönyt, és kinéz az ablakon.

Az udvar sötétjéből látjuk aggódó arcát.

GAVANSKI: Tényleg, mihez kezdjek most?

Gavanski az órára néz. A zsebóra közelről: fehér porcelán, rajta férfi és nőfigura rajza - a másodpercmutató halk ketyegése.

Az udvar sötétjéből látjuk gondba merült arcát. Az ablaküveg visszfényében az ég keskeny vörös/lila sávja.

EDUARD: A vendégem vagy... itt alszol!

Gavanski idegesen járkál le-föl (kinéz a szoba ablakán).

A házban csönd van. Valami sivítás, kapirgászás, csobbanásféle hallatszik.

GAVANSKI: Pssszt... mi ez?

EDUARD: (hallgatózik) Patkányok... patkányok a pincében...

Gavanski visszamegy az asztalhoz, leül.

A másik szobában a fiú odamegy a falhoz, amelyen egy kép látható, valójában olcsó, színes litográfia: pallón áthaladó gyerekek fölött kitárt karú, nagy, fehér szárnyú angyal lebeg. A fiú letérdel a kép alá, halk imádságot - valamiféle saját verziót - mormol.

Kis schwenk: fölötte rézsútos fénynyaláb hasít a felhomályba. Egy tollpihe lebeg a fényben.

A másik szoba: halljuk a tűzbe dobott gesztenye ropogását, látjuk a szétszálló parazsat és a lobbanó tüzet. A jól megtermett, testes Gavanski felugrik, elsápadva a szívéhez kap. Az apa dühös tekintettel a fiát keresi, a másik szoba ajtajához megy, de ahelyett, hogy egyszerűen kinyitná, részeg kíváncsisággal a kulcslyukon leselkedik.

Vele kukucskálunk mi is.

Andi körbesétál a szobában, meg-megáll, majd továbbmegy, kezében párna, amelyből időről-időre toll száll ki. Tollpihék keringenek körülötte. Egy pillanatra csillagoknak tűnnek, illetve mintha mindez valamiféle álom lenne.

Mária a spirituszégő fölé kávéfőző ibriket tart,oldalát körülnyaldossa az ibolyaszínű láng.

MÁRIA: Eduard, miért kémkedsz a saját fiad után?

Eduard oda se figyel, tovább kémlelődik.

EDUARD: Libatoll-kereskedő! (Látjuk Eduardot, amint kiegyenesedik). Mária, a szobában nem Andi van! Találd ki, kicsoda! Gyere, nézd meg!

Fontoskodva leveszi és megtörli szemüvegét. Arcán hülye vigyor, amellyel mintha az asszonyt akarná bosszantani. A hájas Gavanski is feláll, nehézkesen szuszogva a kulcslyukhoz hajol. Bekukucskál.

MÁRIA: Ki az, Eduard, kicsoda?

EDUARD: Kicsoda?! Kicsoda?! Miért nem nézted meg? A megboldogult apám volt az, Max Ahasvérus, a libatoll-kereskedő!

Mária kitárja a szoba ajtaját. Andi továbbra is a kezében tartja a párnát. Mária kikapja a kezéből, és az ágyra dobja. Andival együtt kimegy az ajtón, férjének inkább kíváncsi, mintsem haragos pillantása által követve.

ANDI: De anya, csak játszok...

EDUARD: Láttad Max Ahasvérust?

GAVANSKI (jóságosan, részeg ellágyulással megállítja a fiút, megsimogatja a fejét): Fiacskám, te is olyan vagy, mint én - odaadnám minden portékámat a szép szemekért, mosolyért...

EDUARD: ... és becsukhatnád a boltot.

Az anya aludni viszi a fiát (a kamera követi őket), mert idegesíti a részeg apa és a vendég. Off-ból hangokat hallunk.

EDUARD: (off) Max nagyapád úgy csalta lépre a kuncsaftot, hogy mindig előzékenyen, huncutul mosolygott - Frau, wunschen Sie feiner Gansgefeder?

A gyerekek az ágyban.

A nyitott ajtón keresztül látjuk a másik szobában a sakkozókat.

A hatalmas, hájas Gavanski vetkőzik: előbb a nadrágtartót, majd a nadrágot veti le... Térdig érő hosszú gatya van rajta és fekete zoknitartó. Így, gatyában magyarázza el az apának, hogyan kell főzeléket készíteni sóskából és csalánból, Eduard pedig zsíros irkájába jegyzi fel a receptet.

GAVANSKI: ... kis zsiradékba teszed az összevágott sóskát és a fokhagymát, kevés liszttel beszórod, összeforralod. Állandóan kevergetni kell, majd kis vizet adsz hozzá, és hagyod összeforrni. Amikor felforrt, megsózod, beleraksz egy tojást, kell még egy kanál tejföl... A végén még babérlevelet teszek hozzá... (ironikusan) Szükség esetén serpenyőbe teheted a mindenes füzetedet, és máris megvan a rántáshoz való, ezzel többrendbeli hasznos cselekedetet művelnél, mert akkor elégnének a feljegyzett sakkeredmények is, amelyek úgyis olyan távol állnak a valóságtól... Hogy is alakult, barátom, a végeredményünk?

EDUARD: ... (lapoz) tudomásom szerint az eredmény 85,5:62,5, természetesen az én javamra, ebben megegyezünk.

GAVANSKI: És tudod, mi hiányzik még ehhez a főzelékhez?

EDUARD: Nem tudom, valószínűleg fűszerek...

GAVANSKI: Nem... így is szinte tökéletes, még fűszerek nélkül is... Egy liter jó tramini hiányzik hozzá!

A csonkig égett gyertya kialszik.

(Dugóhúzó hangja, óraketyegés, a sakktáblán a figurák koppanása hallatszik.)

GAVANSKI (off): ... legalább egyszer s mindenkorra megleckéztetlek.

Alkonyat.

A sötétségben a kézzel tört dió roppanása hallatszik.

Varjak az ágon - elrepülnek. A napsugár áthatol a gesztenyafa lombján.

Gyermekujjak a napfény előtt. Az ujjak lassan mozognak, a fény a kamerára esik.

Az öreg kályha fénye villódzik a mennyezeten.

Schwenk tovább a házon... mindenütt vörös rózsák szétszórva. Rózsabimbók a földön.

Lepusztult, nedves, térképhez hasonló falat látunk, sok kis szabálytalan repedéssel... egyszer csak lepottyan egy nagyobb darab malter. A fiú megszagol egy virágot, hamuvá válik, szétesik.

A kályha meleg duruzsolása. Villódzó fény a mennyezeten, közelről.

Galambok zaja ébreszti Andit. Lassan fölkel, körbenéz.

A hamutartó tele csikkel. Üres borosüvegek.

Távoli, tompa vonatzakatolás.

Anna félig felöltözve, elterülve alszik a díványon.

Mária a Singer varrógépnél ül.

A félig nyitott ajtón látszik, amint Eduard és Gavanski úr az asztalra borulva alszanak.

ANDI: Mi az eredmény?

MÁRIA: (megállítja a varrógép pedálját) A három esztendei sakktorna után elölről kezdik.

GESZTENYEFA

A fiú kimegy az utcára, a ház falának támaszkodik.

Felfelé néz hunyorgó szemmel, a vadgesztenye lombján áthatol a reggeli napfény. Távoli templom, harangszó hallatszik.

Vadgesztenyelevél hullik kocsánnyal lefelé. Potyog a hüvely is, madárcsőrkoppanást hallatva. Egyik, majd a másik, a harmadik... egyszerre szétpattan a belül kékesfehér, tüskés maghéj és sötét gesztenyemag pottyan ki belőle. Fehér madárraj köröz az égen. A kép kivilágosodik.

IRODALMI EST

(ÚJVIDÉK, A 60-as ÉVEK ELEJE)

Alacsony, sötét terem. Füst, mindenki cigarettázik. A publikum főként fiatalokból áll: hosszú, zsíros hajú, szakállas művészpalánták: költők, festők bakancsban vagy zokni nélkül, kék műanyag szandálban. Legtöbbjük fekete zakóban, szürke kabátban, hónuk alatt egy vagy több - időnként kipottyanó - könyvvel. Bazedovkórosan dülledt szemű különös nők, ők mindannyian . Egyesek alszanak. Mások részegek. A falon modern festmények.

A publikumot öt, a nézőseregnél alig valamivel idősebb irodalmár - prózaszerző - szórakoztatja. Egymást követik a felolvasások. A soron következő: Perić - magas, ösztövér, fekete férfi. Cincar, szürke öltönyben, szemüveget visel. Vékony, sziszegő hangon kezdi mondókáját:

PERIĆ: Elnézést kell kérnem a hallgatóságtól, beteg a tüdőm és a hangképző szerveim. A szövegem meghaladja erőimet, ezért felkérem kedves barátomat, Andreast, Andreas Samet, hogy olvassa fel a szemelvényemet. Még egyszer elnézést kérek, és előre is köszönöm!

Andreas a kezébe veszi Perić könyvét, és kellemes hangon olvasni kezd. A nők összesúgnak, egymásnak mutogatnak.

Az olvasás befejeztével beszélgetés az írókkal:

SZAKÁLLAS IFJÚ: Mi a véleménye a tenger jelenlétéről a modern költészetben, gondolok itt Saint-John Perse-re, Valéryre stb. Véleménye szerint a tenger utáni nosztalgia biológiailag meghatározott dolog?

ANDREAS: Nem tudom. (gondolataiba merül). Én nem tudok így gondolkodni. Épp most fordítottam azt a kagylóról szóló verset Claude Roy-tól: "Nyavalyádra gyógyírt: - keress a tengerben - kagylót."

Nevetés.

ANDREAS: Nekem egy kicsit más a tapasztalatom a Mediterráneummal. Amikor a Vöröskereszt anyámmal és nővéremmel visszatelepített Crna Gorába, anyánk halála után minket, ÁRVÁKAT Herceg Novi környékére vittek a tengerre. Büdös vagonokban utaztunk egész nap, behugyozva, szomjasan, kopaszra nyírva, mint a rabok, valami nevelőnőfélével, aki azokon az állomásokon, ahol a vonat tovább vesztegelt, megtornáztatott bennünket. Egy-két-há, két-két-há, négy-két-há. Azt mondta, hogy meg kell edződnünk, ezért kora hajnalban a forró sziklákon zavargászott bennünket, ez volt akkoriban a reggeli torna, valamiféle tornaünnepélyre készültünk tán, a hasmenés pedig minduntalan a bokorba kényszerített bennünket, majd a forró sziklán a libafosszerű csík. Hát ez az én tengerem.

Nevetés.

ANDREAS: Majd mindennek betetőzéseként egy csantavéri gyerek belefulladt a sekély vízbe, abban a pillanatban, ahogy beleugrott. Ez még rögtön az elején történt, ezért aztán nekünk még azt is megtiltották, hogy a víz közelébe menjünk. Így a forró sátrakban, az olajfaerdőben töltöttünk egy hónapot. Ez az én tengerélményem. Az én Mediterráneumom.

IFJÚ KÖLTŐ: Szeretném Andreas Samtől megkérdezni, szerinte mi a különbség a próza és a költészet között?

ANDREAS SAM: A próza földi alkotás. a talajon nő, a földben. mint a krumpli. A próza krumpli (nevetés. Kis szünet.) A költészet az valami más.

A beszélgetés vége. A hallgatóság lassan körbeveszi az írókat. Andreas egy sarokban interjút ad egy lánynak, ugyanakkor párbeszédet folytat egy unalmas pasassal. Alig lehet megkülönböztetni, mikor beszél a lányhoz, mikor az unalmaskodó alakhoz.

ANDREAS (a lány magnójába): Hőseim meg akarják őrizni egyéniségük ismertetőjegyeit, hogy egy antiindividualista korszakban elkülönüljenek az egygondolkodásúak végeláthatatlan tömegétől.

UNALMAS ALAK: Úgy vélem, Önt épp ez a tengerélmény tette íróvá, művésszé, ez fejlesztette ki szenzibilitását, művészi tehetségét.

Egy spicces alak a tömegből, pohárral a kezében, közbeszól:

ELSŐ PASAS (zsíros hajú): Ez nekem nagyon Európára szaglik, nekünk pedig Európa nem kell. (Anatómialecke, 16. old.)

ANDREAS (fölemelt hanggal): Ez paranoia! A nacionalizmus paranoia! (majd halkabban folytatja a megkezdett mondatot a lány mikrofonjába, mintha mi sem történt volna): Tehát az én főhősöm a történelmi eseményekkel szemben jógiként viselkedik.

Valahol hátul kavarodás támad, ordítozás hallatszik.

ELSŐ FIATALEMBER: A költészet anarchia!

MÁSODIK FIATALEMBER: Nem! Ez ideológia! Szerintem az író ugyanannyira tudatában van műve rendszerének, mint a kritikus.

ELSŐ FIATALEMBER: Ez szarás!

MÁSODIK FIATALEMBER: Ne sértegess! (meglöki az előzőt)

VALAKI: A rapszódoszok a jövő demagógusai.

Lökdösődés kezdődik, pofoncsattanás hallatszik, verekedés tör ki. Andreas a tömegen keresztül odarohan a leghangosabbhoz, két kézzel fülön ragadva megrázza a fejét. A tömeg lefelé hömpölyög a lépcsőn. Andreas eltűnik a tömegben. Néhányan leesnek a lépcsőről. Valaki apró darabokra tép egy folyóiratot, és a levegőbe dobja, mint a konfettit, közben kiabál: A költészet kenyér! A mi mindennapi kenyerünk! Egy harmadik a nyakába ugrik, összetekert újsággal veri a fejét, és teljes erőből üvölt: "Állat!"

A KOCSMA

Kiskocsma a 60-as évek elején. Az italpulton tranzisztoros rádió. Szomorú, halk tangó vagy sanzon szól, hazai átköltésben. Néhány vendég, öreg szeszkazán, éjjeli bagoly, meg a 30 éves Andreas két barátjával, akik a söntésnél állva élvezettel hallgatják a zenét.

Andreas a sarokban ül, és valami nőcskének szövegel, aki az egészből nem ért semmit, és egész idő alatt vihorászik.

ANDREAS: Hát így történik ez a delfinek öblében. Az ifjú azon a napon, amikor a holdfény a legzengőbb, kézen fogja kiválasztottját, és elvezeti Tanga Sihakára, a szerelem szirtjéhez. Itt, a holdfényben, sokáig, órákon és órákon át szótlanul néz a lány szemébe. E néma vallomás után leoldja oldaláról éles kését, és elvágja ütőerét a balkezén. Egész idő alatt nem veszi le tekintetét a lányról, aki az ifjú pupillájában láthatja életének elhamvadását, tekintetének kifakulását. (Andreas ekkor szinte a lány arcához hajol, mintha hipnotizálná, a lány zavarban van). és ha a lány úgy érzi, hogy ő is szereti, szintén kést szed elő.

Egyike azoknak, akik az irodalmi est után hozzájuk szegődtek (Barát), megfogja az üvegburát, ami alatt a söntésen a péksüteményt tartják, és a fejébe húzza. Megáll előttük.

ANDREAS: Engedje meg, hogy bemutassam a barátomat.

NŐ: Ön bizonyára filozófus.

ANDREAS: Nem, űrhajós.

ŰRHAJÓS: Én csak egy közönséges alak vagyok.

LÁNY: Örvendek.

MÁSODIK BARÁT (Andreasra mutatva): Ő pedig.

ANDREAS: Globetrotter.

LÁNY (a szemén árnyék fut át): De jó maguknak!

ANDRAS: Jó nekünk?

ŰRHAJÓS: Jó nekünk!

LÁNY: Milyen furcsák vagytok.

ANDREAS: Csodálatosak (véletlenül meglöki a poharat, kiömlik): "Titáni tervekkel".

MÁSODIK BARÁT: "Hullámként törünk meg a mindennapok kőszikláin."

A vita mögöttük folytatódik, a söntésnél. Az űrhajós közelképben a lányhoz megy, szótlanul nézi, majd szavalni kezd neki.

HARMADIK BARÁT (mögöttük a söntésnél, ideges hangon): Ne hülyéskedj! Semmi sincs előre elrendelve!

ELSŐ BARÁT (szintén mögöttük, a söntésnél): És a sors?

MÁSODIK BARÁT (oktató hangnemben): Nem előre elrendelt, de lehetetlen vele szembeszállnod!

Andreas idegesen int, mintha kezével ezt jelezné: "Tűnjetek el!", majd egy hajtásra kiissza a pálinkát.

Ezalatt az űrhajós fennhangon szaval a lánynak. A fején üvegburával.

ŰRHAJÓS:

Ffffeeennnooobbbaaarrrbbbiiitttooonnn

Fenobarbiton!

Öreg kredenc, régi fajta

a szegényt, ki bírja, marja.

Pijap, ipa

apa papa

lavabóban rohadt kaja,

ZABA

ZABA

ZABA

RKELIJOR PRAPERIK

aki szegény,

meggebedjen

TÁMADÁS A KREDENC ELLEN!

AZ UTCÁN

Andreas másodmagával az utcán. A lányt már valahol elhagyták. Szél, kossava tolja őket hátrafelé. Mintha valamiféle metafizikai jelenséggel harcolnának.

Az emberek az utcán a templom felé igyekeznek, de a kossava, mintha nem akarná őket engedni, plakátot tép, a távolból látszik, ahogy a templom bejáratánál a lámpát himbálja.

ANDREAS: Gyerünk be.

Bemennek a templomba, gyertyát gyújtanak. A bejáratnál nyomorult kéregetők ácsorognak.

Hajnali mise. A templom sötét belső tere. Tömjénfüst, a gyertyák imbolygó fénye, a pap éneke. a falon az ott elhantoltak nevének felirata, az egyiken koponya.

Kimennek, még sötét van.

ANDREAS: Nincs szél. (matat a zsebében). Mit csináljunk. elfogyott a cigaretta (idegesen gyürkéli a dobozt).

BARÁT: Majdcsak megjelenik valaki a láthatáron. Vagy veszünk a hotelban, a recepción (körbenéznek).

ANDREAS: Einstein itt nősült. engem is itt kereszteltek. Ez mentette meg az életemet.

BARÁT: (viccel) Hálát adhatunk az Istennek, hogy itt vagy.

ANDREAS: (halálkomolyan, látszik rajta, hogy nincs kedve viccelődni, még emlékeibe van merülve, halkan) Nem hiszek Istenben. Ha olyan valakinek, mint az anyám, olyan sokat és olyan hosszan kellett szenvednie a halála előtt, ez számomra annak a bizonyítéka, hogy nincs Isten.

BARÁT: (hallgat, nézelődik, átmegy az úton, és visszakiált). gyerünk a hotelba!

A sötét utcákon keresztül a Park Hotel felé haladnak. Andreas egyszercsak megáll.

ANDREAS: Itt kell valahol lennie. A sarkon volt az iskola, előtte az artézi kút. Habár itt nincs vadgesztenye. a mi utcánkban tavasszal mindig gesztenyevirág illata érződött. (megáll, kezével mutogat). A közelben kaszárnya volt, itt valahol, balra, a sarok mögött. Megyek, megkeresem a házat.

BARÁTOK: Hát gyerünk.

ANDREAS: (a kezével megállítja őket) Nem. Magam megyek. (köszönés nélkül elmegy)

Andreas egy sikátorba téved. Előtte korhadt deszkájú kerítés, a kerítés előtt rozsdás szemeteskannák. Átkukucskál a korhadt deszkák résein. Mögötte, a szomszédos házból ébresztőóra csörömpölése hallatszik, az udvari ablakban fény gyullad. Megvilágítja az arcát. Gyorsan odébbmegy.

Építkezési hely mellett halad el, toronyház épül, hatalmas kábelkötegek mögött téglával és sittel rakott billenőkocsi, nem messze tőle leomlott fal, az ablakok letépve, a tető lebontva. Andreas leül az épülő toronyház betonlépcsőjére, a billenőkocsi mellé. Madárcsivitelés hallatszik, arrafelé néz. Magas, az udvar fölé boruló lombú ecetfa himbálja zöld leveleit a feltámadó gyenge szélben.

Violaszínű pirkadat. Andreas ül a lépcsőn, a város, az autók, a gépek zaja hallatszik.

Reggel. Utca. Nem messze az egyik házból egy idősebb úr jön ki papucsban, nagy kannát húz.

ANDREAS (föláll, odamegy): Uram, meg tudná nekem mondani, hol található a Vadgesztenyék utcája?

ÚR: Nem emlékszem.

ANDREAS: Nem emlékszik. Pedig itt kell lennie valahol, a nevét elfelejtettem.

ÚR: Errefelé egy utcában sincs gesztenyefasor.

ANDREAS: Én viszont tudom, Uram, hogy valahol itt kell lennie, lehetetlen, hogy az emlékei ennyire becsaphassák az embert.

ÚR: Ez még a háború előtt volt?

ANDREAS: Igen, még a háború előtt.

Egy másik ajtón egy negyven év körüli hölgy tűnik elő, hajcsavarokkal a fején, kötényben, hallgatja őket.

HÖLGY: Ez itt a Bem utca volt, és valamikor tele volt vadgesztenyefával.

ANDREAS: Nagyon köszönöm, asszonyom. (elmegy)

Andreas becsönget egy ajtón. Egy asszony nyit ajtót.

ANDREAS: Elnézést, a családom valamikor itt élt. Bemehetek?

ASSZONY: Hát. tessék.

Egy udvarba megy. Megáll a póréhagymaágyásnál a veteményeskertben.

ANDREAS (míg mennek befelé): Tudja, ez még a háború idején volt. (megáll az udvarban). Íme, látja, itt volt az ágyunk. Amott állt anyám Singer varrógépe. (Előbb egy rózsabokorra, majd egy almafára mutat.) Ott, azon a helyen volt az ágyam feje.

IDŐS ÚR (egy másik ajtón jön ki, figyeli őket): Elnézést, hogy mondta, hogy hívták az édesapját?

ANDREAS: Eduard Sam.

IDŐS ÚR: Uram, én a háború előtt is itt éltem, de itt sohasem laktak semmiféle Samek. Ez itt mindig kert volt.

A beszélgetéstől figyelmetlenné váló Andreas belegázol a póréhagymaágyásba.

ANDREAS (megpróbál kikeveredni, de megcsúszik, és még jobban letapossa): Elnézést, asszonyom, nem akartam.

ASSZONY: Távozzon, kérem.

ANDREAS (távozik): Biztosan tévedtem. Csak az emlékeimet szerettem volna felidézni. Tudja, annyi év után minden eltűnik, magam sem tudom, hogy álmodtam, vagy.

Az ajtó nagy csattanással bezáródik mögötte.

AZ APA A KALAUZT ÍRJA

Sötétség. Csak a tiszta hangok hallhatóak. Érzékeljük az apa jelenlétét, Symphonia füstölög. Papíroson fémtoll sercegése hallatszik: az apa a Kalauzát írja.

A szoba másik részében kanál koccan egy pohárhoz. Valaki a tálcára helyezi a poharat. Lépések (schwenk föl), megmozdul a függöny, halvány fény vetődik a szobába. A félhomályban látjuk, amint az anya egy üvegcsében orvosságot és egy kiskanalat hoz a fiúnak, akit nem látunk, mert a kamera az ő helyén van. Fölébreszti a fiút.

...

HERMANN

A fiú az udvarban, a zsinagóga mögött, egy ablakon át leselkedik.

(MOZDULATLAN KAMERA. EZT A JELENETET AZ ABLAKON KERESZTÜL LÁTJUK, RÉSZBEN FALI ÁRNYJÁTÉKKÉNT.)

Halott ember fekvő alakja oldalnézetből. Egy asszony jön be, lavórral a kezében. Lemossa a halottat. Kiviszi a lavórt, majd visszajön egy másik asszonnyal, aki felülteti a halottat, majd öltöztetni kezdik. Amikor befejezik, melléülnek. Lassan, magától kinyílik a szekrényajtó, a színen kívül. A kép felét árnyék fedi. Az asszonyok még mindig a halott mellett ülnek. Árnyék vetődik rájuk. Egyikük fölkel, és becsukja az ajtót. Hangosabb, visszhangzó dörrenés hallatszik, szellentéshez hasonló. A halott lába megmozdul, majd térdben kissé behajlik. Valaki halkan felsikít, nevetés. Az asszony feláll, tükröt tesz a halott szájára, majd leül, és egy kézmozdulattal leereszti a halott lábát. Valaki ajtót nyit, fényözön árad befelé (balról jobbra), és az eddigi összes árnyék eltűnik.

A fiú egy sötét szobába megy. Középen fekete körök sorakoznak. Furcsa moraj hallatszik: jiddis, héber, magyar és szerb nyelvű imádsághangok hallatszanak. A fekete körök a szoba közepén sorba rakott keménykalapok. Ezekre csak a faligyertyák fénye esik. Minden egyéb elsötétítve, fekete lepellel borítva. Az emberek lehajtott fejjel, mindannyian feketében, az arcuk nem látszik. Fahrt a fekete embereken. A sor végén közelképben látjuk Andi ijedt, sápadt arcát. Egy öreg kéz megérinti a fiú arcát. Egy hangot hallunk:

HANG: Hermann vagyok.

Andi feláll, megfordul (a kamera követi), és Hermann után megy. Hermann kopott, szürke öltönyben. Az ajtón elhúzza a régi, színes, díszes szőttest, és a fiúval kimegy a fényre. Velük megyünk a hátsó udvarba. Felakasztott, nyúzott bárányok mellett haladnak el. Az udvarban vércsöppek a téglákon. Szűk a hely, Andi feje a véres bárányfejekhez ütődik. Hermann szürke öltönyébe kapaszkodva, lehajtott fejjel siet közöttük. Hermann megfordul, és gyengéden Andi felé bólint. Míg keresztülhaladnak ezen a purgatóriumon, a távolból, alig hallhatóan, csengettyűhang hallatszik. Bemennek az udvar végi szobába. Mindenütt száradó fehérnemű és kitömött madár. Ez Hermann mestersége, a szobában gyerekek szorgoskodnak egy félig kész madár körül. Némelyik falon tarka szőttes.

Hermann a gyerekek között ül, és kezénél fogva gyengéden odahúzza Andit. Egy - számunkra láthatatlan - kis ablakból meleg fény árad befelé. A gyerekek egyenként Andihoz jönnek, elvesznek egy darab kalácsot, és nevetve egymás szájába tömik. A másik szobában egy asszony vadkacsát preparál. Egy nyíláson keresztül fűrészport gyömöszöl bele. Andi a félig nyitott ajtón keresztül nézi. Valahonnét csengettyűk távoli zenéjét halljuk. Hermann föláll, és kitárja a szomszédos szoba kétszárnyú ajtaját. A csengettyűhang felerősödik. Látjuk Hermannt, amint bemegy a másik szoba végébe, és ott is kinyit egy magas, kétszárnyú ajtót. Bemegy ebbe a szobába ( távolról látjuk), tele a keze, amint kijön. Ahogy visszatér, és felénk közeledik, látjuk a kopjákat a kezében, végükön kis papírforgóval. A kislánya jön utána, és vidáman játszik a csengettyűkkel.

HERMANN: Ez itt a kislányom...

Hermann élvezi a furcsa szertartást: egy nagy fotelba ül, mint egy törzsfőnök, a gyerekek körégyűlnek, és kiáltozva szurkolnak. Hermann fogja a kopjákat, és nagy lendülettel egyenként a harmadik szoba végén levő hátsó fal felé hajítja őket. Nagy vidámság, zaj. Hermann összpontosítva dobja a kopját, látjuk a pályáját, a forgók forognak, látjuk, amint a falhoz ütődnek, és leesnek a földre. A dobások végén a kislány a csengettyűkkel táncikálva a hátsó falhoz megy (a kamera követi), és megszámolja az új lyukakat a kézzel rajzolt kör körül. A malter szinte teljesen kilyuggatva, a falon nagy hasadék a sok dobálástól.

LÁNY: Összesen 11 találat!

Kijön Hermann felesége, mögéáll, átöleli és megcsókolja urának kerek, vidám, kopasz fejét.

ASSZONY (kedvesen): Ez az én Hermannom. A szoba felé kellett irányítanom, mert a szomszédoknál már betörte az összes ablakot a nyilakkal.

HERMANN (önironikusan): Nagy törzsfőnök vagyok.

A komódon régi, hangtölcséres gramofon, rajta lemez. Hermann beindítja a gramofont. Régi, századeleji zsidó zene szól: misztikus és lágy dallam. Hermann feláll, és a kövér emberek kecsességével finom mozdulatokkal táncra kéri asszonyát. Könnyedén táncolnak, gyengéden egymásra mosolyogva. A csengettyűs lányka is táncolni kezd, majd a gyerekek is: nyughatatlanul, élénken ugrálnak, szinte ügyet sem vetve a zenére. Andi megigézve nézi a kislányt. Pattog a tűz a kályhában. Csengettyű hangja hallatszik. Minden más hang elhalkul.

EDIT ÉS A GRÓF

Út, őszi táj. A távolban az út bal oldalát eltakaró fenyők közül előbukkan egy aranyozott kereszt, majd a pap. Pravoszláv temetés. (Kissé lassúbb mozdulatok, fehér smink, mintha a jövőbeni holtak vinnék a halottat, kevés zaj, mintha másvilági menet lenne...)

A kápolna harangja hallatszik. A gyászoló család a kiásott sírgödör körül áll, megérkezik a pap (nagy szakállú, hatalmas) és a koporsó. A koporsó mögött áll a gyásznép. Zászlók lengedeznek, a pap tömjénfüstölőt tart a kezében, mély hangon énekel.

Három fiú abbahagyja a játékot, a kápolna mögé bújnak pisilni. Mellettük fej nélküli kis angyalszobor. Az egyik fiú a közelben ölelkező szerelmespárt fedez fel, szenvedélyes szerelmi előjáték.

MÁSODIK FIÚ: (súgva) Az ott a gróf és a jegyese!

A fiúk leskelődnek, nézik Edit kisasszonyt, az összes fiú titkos szerelmét.

Csak Andi marad a falnál, sehogy sem tudja abbahagyni a pisilést.

ELSŐ FIÚ: (halkan, keze a szíve fölött) Ó, Edit, szerelmem...

MÁSODIK FIÚ: Sam, te annyit pisilsz, mint a ló!

ELSŐ FIÚ: Nem tudod egy kicsit visszatartani?

Látjuk Andit zárt szemmel, összpontosítva.

Előtte, a falon piros bogarak, hátukon a mintázat halálfejhez hasonló.

A kápolna mögött a gróf (első látásra vonzó, 40 év körüli szakállas úr, de ha kicsit jobban megnézzük, valami különösnek tűnik rajta: hogy a morfinistákhoz hasonlóan áttetsző, fehér bőre vagy más teszi, nem tudni) és a gyönyörű Edit (30 év körüli nő, loknis hajjal, nagy, sötét szemeit alig észrevehető lila karikák keretezik, még inkább fokozva mélységüket) egymást átölelve szenvedélyesen csókolóznak. Egy pillanatban a gróf megfordul, és letép egy virágot a legközelebbi sírról. Edit elé térdel, és átnyújtja neki. Edit magassarkú cipős jobb lábát a vállára helyezi. A gróf újból simogatni, csókolgatni kezdi a vékony bokákat.

A menet a fiúk felé halad.

Andi megpróbálja befejezni a pisilést, de sehogy sem sikerül...

HARMADIK FIÚ: (Andi felé fordulva) Gyerünk, Andi, zárd el a csapot. Mindjárt ideérnek.

ANDI: Mindjárt eláll a zuhé, még egy kicsi, na végre, megkönnyebbültem...

Egyszerre csak a szobában vagyunk, Andi felébred, tapogatózik maga alatt, tócsában fekszik, amely egyre terjed. Odahajol anyjához, halkan, hogy Anna ne hallja.

ANDI: Anya, bepisiltem.

Az anya lassan felébred, még nem érti, amit mond neki. Lassan, félálomban megtapogatja a fiú alatt a lepedőt, aztán, mikor a tócsához ér, elmosolyodik. Leveszi az órát az éjjeliszekrényről, a füléhez tartja, hogy ellenőrizze, nem állt-e meg.

MÁRIA: (halkan, suttogva) Át kell öltöznöd... Ideje készülődni az iskolába.

Majd halkan, óvatosan, hogy fel ne ébressze Annát, felkel az ágyból, kinyitja a szekrényt, és tiszta fehérneműt ad. Amíg a fiú vetkőzik, a konyhában vizet melegít, és a lavórba önti. Andi meztelenül a lavórba áll, az anya a halvány lámpafénynél lemossa.

A konyhai díványon látjuk az apát, horkol. A fejét hátraveti. A kamera lassan megközelíti az arcát, szemhéjak alatt mozgó, lehunyt szemét.

A NYUGDÍJ

Váltók, sínpárok, a pumpa fémteste, hídmérleg. Sáros téli idő, hóesés. Különös torony, mint De Cirico képein. A háttérben egy nagy hangár, mozdonyjavító-műhely bejárata.

HANG: Korábbi találkozásunk alkalmával megemlítette, hogy ellátogatott a vasúti kirendeltségbe, ahol valami hivatalos ügy felől érdeklődött.

EDUARD: Így van.

Egy alak közelít, nehézkesen gázol a latyakban. Felismerjük az apát. A hangárba lépve két munkást pillant meg, megáll, nézi őket. Valószínűleg ismerős arcot keres. Azok gyanakodva szemlélik, az apa továbbmegy.

HANG: Miféle hivatalos ügyről?

EDUARD: A nyugdíjam felől érdeklődtem.

HANG: Kivel beszélt?

EDUARD: Andrija Lauferral.

HANG: Laufer kicsoda?

EDUARD: Valamikor, abban az időben, amikor még gyakornok volt, együtt dolgoztunk Šidben.

HANG: Most milyen tisztséget tölt be?

EDUARD: Forgalmista lett, nem vitte többre. De nemrégiben lefokozták, írnoki - vagy ehhez hasonló - munkát végez... Mindenesetre minden pillanatban várja, hogy kidobják.

Az apa bemegy az állomásra, az irodába. Ott három tisztviselő ül egymás mellé tolt, és kék csomagolópapírral letakart asztaloknál. Egy kissé elkülönített asztalnál egy fiatal tisztviselő ül polgári ruhában, valamit irkál, vagy legalábbis úgy tesz, mint aki ír. Az összetolt asztaloknál ül Andrija, az apa volt barátja. Mögötte és fölötte nagyra nőtt szobanövény, fikusz, néhány helyen kikötve, hogy le ne essen. Az egész falat befutja, az ablak irányába. Az apa megörül, amikor meglátja Andriját, de Andrija nem osztozik örömében.

EDUARD: (zavartan, halkan) Andrija...

ANDRIJA: Parancsoljon, uram.

EDUARD ... azért jöttem, hogy megkérdezzem, tudja-e, mi lett a sorsa a panaszbeadványomnak, amelyet a nyugdíjam csökkentése ellen nyújtottam be.

ANDRIJA: Neve?

EDUARD: Eduard Sam.

Andrija belelapoz az előtte levő füzetbe (ezalatt a kamera lassan a feje fölött függő fikuszághoz közelít, melynek levelén egy kis fehér kukac mászik).

HANG: (off) Nem furcsa, hogy még mindig ilyen felelős helyen dolgozik?

EDUARD: (off) Nem kell elfelejteni, hogy Laufer úr a húszas évek táján elvett egy szarajevói muzulmán nőt, s akkor mohamedán vallásra tért át. A neve hivatalos okmányokban Alija Latifić, de mi mindig a régi nevén hívtuk. azt hiszem, a lány szüleinek minden különösebb rábeszélése nélkül tette, ezzel azt akarom mondani, hogy szerelemből.

Az apa, amíg várakozik, a szeme sarkából az Andrija melletti tisztviselőt figyeli. Kopaszodó, kifakult vasutaskabátot visel, akárcsak Andrija. Egy szelet zsíros, pirospaprikával meghintett kenyeret majszol. Szemmel láthatóan el van foglalva, egy pillanatban oldalt fordul, majdhogynem háttal van, úgyhogy nem látszik az arca. Hallatszik, amint a fogai közül szívogatja az ételmaradékot. A fiókban keresgél valami papírlapot, hogy beletörölje zsíros ujjait.

Andrija talál valamit a füzetben, töltőtollat vesz elő, valamit kiír egy papírdarabra.

EDUARD: (off) Amikor a felesége meghalt, Laufer afféle laikus dervis lett: a Koránt tanulmányozta, és arabul tanult.

Amíg ezt halljuk, a fikuszról egy kis kukac pont elébe esik, a papírlapra. Andrija fogja a töltőtollat, és vigyázva a szeméhez emeli a kukacot.

EDARD: (off) Azt hiszem, valami misszióra készült Mekkába vagy Palesztinába, de sohasem lelt magában annyi erőt, hogy elszakadjon a felesége örök nyugvóhelyétől. Meg volt győződve, hogy találkozni fognak.

Közelképben látjuk a töltőtoll aranyhegyét (PELIKAN) és a kukacot Andrija szeme előtt.

Eduard is közelebb hajol, figyelmesen tanulmányozzák a kukacot.

A töltőtoll hegye a kukaccal megvillan egy pillanatra.

EDUARD: (off) . legalább a másvilágon.

HANG: Fogja rövidebbre.

EDUARD: (off) Véleményem szerint a szerelem Isten kisugárzása.

ANDRIJA: (gyengéden leereszti a töltőtollat a kukaccal) Jelentkezzen egy hónap múlva. Írásban. Remélem, addigra az ügy vizsgálat tárgyává válik.

Az apa kimegy. Látjuk, amint Andrija lopva figyeli az ablakon keresztül. Eltűnik, csak a kavargó havat látjuk. A kamera az ég felé emelkedik, csak a hó és az ég.

ÉJJELI ZENE

Samék belső ablakja, az ágyról nézve, éjjel. Az ablakon keresztül falomb látható.

Vihar előtti csönd, semmi sem mozdul. Távoli visszhang.

Szél támad, mennydörgés, szinte mozog a ház. Valami feketeség halad el az ablak előtt, és mintha be akarná törni az ajtót, beront, a kamera, illetve a fiú felé halad. A fiú nyugtalanul hánykolódva alszik. A szél és a mennydörgés hangján keresztül halljuk az anya hangját.

MÁRIA: Andi! Andi!

Lassan, mintha a vízből merülne fel, a fiú felébred, a szobában csend, valami furcsa, halk, bús zene hallatszik.

MÁRIA: Már megint a bal oldaladon feküdtél (a homlokára teszi a tenyerét).

Az imbolygó függöny mögül az ablakon keresztül világít a telihold.

Ekkor halványan kirajzolódnak a szobában levő tárgyak körvonalai. Éjjeli hegedűszó - á la pizzicata - ujjal pengetve.

HEGEDŰS: (maga elé mormolva) Minek teremtette az Úr a szerelmet/ Miért az éjjelek...

Andi felül az ágyban. A holdvilággal szemközt, az ablakban, a hullámzó függönnyel eggyéolvadva Anna, fehér, áttetsző hálóruhában... Gyenge, lemeztelenített válla felett kilesünk a nyitott ablakon keresztül. A holdfénnyel megvilágított udvarban az ifjú hegedűs kissé elmosódó alakja, Anna gyufát gyújt, és a láng fényében látjuk boldogságtól és izgalomtól remegő, sugárzó arcát. Újból kint vagyunk, a kamera lassan felemelkedik, most már teljes egészében látjuk az udvart: a hegedűst és az ablakot a pislákoló gyertyafénnyel. A kamera tovább, a vadgesztenyefa fölé emelkedik, látjuk a hunyorgó csillagokat, a bús dal tovább szól.

HEGEDŰS: Minek teremtette az Úr a szerelmet...

CHAT NOIR

A grófot a szobájában látjuk, selyemköntösben. Bekattintja a CHAT NOIR aranyozott feliratú skatulya - a jegyesének szánt nászajándék - tetejét. Arany szalaggal köti át, masniba, majd elegáns mozdulattal átnyújtja a csomagot az egyenruhába öltözött legénykének.

GRÓF: Add át ezt, kérlek, a jegyesemnek.

A gróf rózsát szagolgat, mosolyog, amíg a legényke távozik.

Látjuk a fiút az utcán menni, majd bemegy Edit kisasszony ajtaján.

Edit kisasszony gyönyörű, fiatal hölgy - fehérben, a baldachinos ágy mellett áll. Két asszony öltözteti szépséges menyasszonyi ruhába, mert ma van az esküvőjének a napja! Valójában a felkészítés és az öltöztetés befejeződött, most helyezik fel a kalapot. Az egyenruhába öltözött legényke bejön, meghajolva átadja a dobozt, és kimegy.

Az öltöztetőasszonyok diszkréten félrehúzódnak. Edit kisasszony nagy örvendezve sietősen kinyitja a dobozt. Megfogja az arany szalagot, és kibontja. A dobozban egy lógó nyelvű döglött fekete macska, nyaka körül a zsinórral, amivel megfojtották. Edit kisasszony előbb hisztérikusan felnevet, majd az epilepsziás roham összes tünetével földre zuhan. Hallatszik, amint a feje a földhöz ütődik. A kamera a padló szintjére süllyed, látjuk a deszkákat. Közelkép. Csak a fej. Merev tekintet. Minden ködbe vész.

POGROM (ÁLOM)

Sötétség. Kopogást hallunk, mind erősebben, határozottabban.

Andi lassan felébred, apját látja a reggeli szürkületben.

Az anya fényt gyújt, majd gyorsan eloltja, Andi és Anna hozzásimulnak. Az anya reszket. Lövések, kiabálás hallatszik.

Eduard csíkos pizsamában, mezítláb, papucsban, szenvedélyesen szemébe hulló hajjal, mint egy zongorista, botjával az ajtót támogatja. Kívülről veszettül dörömbölnek: falra, ablakra, üvegre, fára mért iszonytató csapások zaja. Az apa továbbra is kitámasztja az ajtót, amely néha kicsit elmozdul. A család többi tagja halálra rémülten az ágyon ül, az apát nézik, amint megfeszített nyakizmokkal, az iszonyattól tágra nyílt szemmel az ajtónak feszül, hősies ellenállást tanúsítva. A hangok mindenfelől jönnek, nem egyszerre, hanem körbesétálnak, a kamera schwenkkel követi őket az egyik sarokból (a felvétel gyermekszemmel - az ágyból), halljuk az ütéseket a falon, a házban. Anna az ágyról a szoba közepére ugrik, hirtelen mozdulattal négykézlábra helyezkedik, mint egy macska. Teljes erőből a padlónak támaszkodik, lába remeg az erőlködéstől, és torz, halk, fojtott hangon mind hangosabban zihál:

ANNA: Én nem vagyok itt, én nem vagyok itt, én nem vagyok itt...

Reszketve a földre hajol, homlokát a padlóra helyezi, lábai szétfeszítve, feldühödött démonként nyomja fejét a padlónak. Egyszercsak feláll, és szótlanul, lassú, kimért mozdulatokkal leül az ágyra. Összehúzza a lábát, valami furcsa, hideg nyugalommal ül, keze a térdén, nyugodtan néz maga elé.

A hangok mind ritkábbá válnak, majd megszűnnek, csak néha koppan valami, az apa lihegése hallatszik.

Hirtelen vége a jelenetnek, mintha csak egy befejezetlen, lidérces álom lett volna.

EDIT KISASSZONY

Sötétség. Csendes szél fújdogál. Gyerekek bukkannak fel az éjszakában, különös jelmezeket viselnek, csillagszórót gyújtanak... távolodnak...

Szél himbálja az utca végén álló oszlopon levő kis lámpát, a fény egy női alakhoz ér a kerítésnél, majd visszafordul. Megy, majd megáll, mintha keresne valamit. A fém - a lámpa himbálózás közbeni, koccanó hangja.

A sötétségből időnként felvillan Edit arca. Furcsán viselkedik, elveszetten: amikor valamilyen lovaskocsi közeledik, várakozással figyeli, majd az utolsó pillanatban elrejtőzik. A kamera egy ideig követi, majd egyszercsak a kert fölé emelkedik, látjuk Editet az utca végén levő himbálódzó lámpa fényében, amint hirtelen megfordul, átmegy az üres, sáros, havas utcán, és bemegy Samék udvarába.

A varrógép halk zümmögése. Forognak a kerekek, lágyan siklik a tengely. Az anya varr. Anna beszegi a ruhát. Andi a lábuk körül játszik, szórakozottan lapozgatja a földön heverő könyveket: Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk, Kis iskolai Biblia, Kis Katekizmus, Jugoszláv belföldi és nemzetközi közúti, tengeri, vasúti és légiforgalmi KALAUZ.

Látjuk a Singer varrógép részeit, az egybefonódó fogaskerekeket, a selyemszálat fonó cérnaorsót, egy egész kis mechanikus balett játszódik le a szemünk előtt.

Egyszercsak halk kopogtatás az ajtón. Mária ajtót nyit, Edit lép be, és ezzel valamiféle csend költözik a szobába. Egy nagy kartondobozból kalapot szed elő, ujjai hosszú, lakkozott körmökben végződnek. Anna örvendezik, hellyel kínálja. Andi leül egy székbe, és szótlanul figyeli. Edit először nem akar leülni, majd mégis helyet foglal, aztán újból feláll, az anyához megy, aki a Singer gépnél ül, és szótlanul, színlelt közömbösséggel, valójában sajnálkozva nézi.

EDIT: Mit szól, Samné nagysád, ehhez a menyasszonyi kalaphoz? (fölteszi a kalapot a fejére, forog, mintha esküvőre készülődne, látszik, hogy elvesztette az eszét). Ezt ráteszem... és ezt is, és ezt... (a táskájából, mint egy levágott baromfiból, csipkéket és pántlikákat szed elő).

Az anya és Anna felállnak, és nyugtatgatják, leültetik a vörös díványra.

MÁRIA: Nyugodj meg, kedves, ülj le.

ANNA: Főzzek neked egy teát?

EDIT: Hiszen nyugodt vagyok, mit akartok?

Hallgatnak. Anna kimegy teát főzni. Újból hallgat mindenki, az anya a varrógép felé fordul, csend, akkor egyszercsak Edit, aki eddig a csipkét bámulva ült, összerezzen, az arca megmerevedik. Remeg, majd hanyattvágódik a vörös díványon, nem eresztve el a csipkét, amit eddig a kezében tartott.

Reszket, az égnek emeli a lábát, a száján hab tör elő. Andi előtt testének selymes belseje. Edit kisasszony reszket, a melléhez kapkod, fejét rángatja. A testén kéjes görcs fut végig. Mária kigombolja a blúzát, és Andi elé tárul Edit mellének vakító fehérsége.

Andi bámulja, majd lehunyja a szemét szégyenében.

Edit kisasszony lassan lenyugszik, úgy tér magához, mint ahogy a virágok kinyílnak. Most már fekszik, karja a feje fölött, lélegzése nyugodt, mint a gyermeké.

Andi kinyitja a szemét, egy könnycsepp gördül le az arcán. Edit kisasszony megigazítja a haját, visszateszi a hajtűket. Senki sem szól egy szót sem. Visszarakja táskájába csipkéit és pántlikáit, a kalapot és a mintát pedig a nagy kartondobozba. Csodálkozva szemléli ujjait, majd begombolja azt a gombot, amit az anya kigombolt, hirtelen föláll, és kimegy a házból.

Mária csak két ujjal fölemel egy csipkedarabot, és az asztalra teszi. A csipke karikába göngyölődik, mint egy korona.

KÉNYSZERMUNKA

Sárfoltos könyökű kabátja oda van vetve a téglarakásra, amely vagy tíz méterre lehet tőle. Rakásra hányt téglák, némelyik teljesen formálatlan, vagy felébe tört, vagy csak a sarka csempe.

A könyéken felül föltűrt bal ingujja alatt pisztrángra emlékeztető, vörös szeplőfoltokkal pettyezett fehér bőre világít a nap fényében. Alsókarján vékony, vörös szőrpihék látszanak alig észrevehetően. Az ember (nem látjuk az arcát) a megkérgesedett földnek irányítja az ásó hegyét, majd egész testsúlyával ránehezedve az ásó kicsorbult felső szélére, lenyomja.

Recsegve-ropogva, mintha gyökereket tépne vagy vágna át, a penge öt-hat centiméter mélyen a földbe hatol, utána hallatszik, amint valami keményhez koppan. Az ember jobbra-balra mozgatja az ásónyelet. Olyasfajta recsegés hallatszik, mint amikor csorba fog ropog a fogó alatt. S akkor a föld alól előbukkan egy tégla.

Az ember lehajol, oldalára fordítja a téglát, megragadja. A tégla azonban kicsúszik a kezéből, s visszapottyan a sárba.

Az ember hátrafordul s a lemenő nap vöröslő fényében megpillantja az őr puskáján a feltűzött szurony éles hegyét. Egy pillanatig ez minden, amit lát, mert a nap rőt fénye egészen kitölti szemüvegének sáros lencséjét. Az őr, puskáját a térde között tartva, egy rakás korhadt gerendán ül. Világosan kirajzolódik arc nélküli sziluettje, keménykalapja, amelyen kakastoll leng.

Megfogja a téglát, odahajítja a rakásra. A tégla meghemperedik, tekebábok összeverődéséhez hasonló hang hallatszik.

Az ember keze valamiféle ronggyal (zsebkendővel) van bekötve. Egy pillanatra megáll, hogy megigazítsa a kötést. Mivel mindkét tenyere egészen az ujjtövekig be van kötve, a kötés pedig részint lecsúszott, részint pedig az ujjai köré tekeredett, mozdulatai ügyetlenek és zavarodottak. Ez csak fokozza ijedtségét. Tanácstalanul, ujjait tördelve, mintha azon töprengene, vajon végérvényesen letépje-e a kötést, megpróbálja-e mégis rendbe hozni vagy pedig a fogaival lefejtse.

Látómezejében, abban a szűk térben, amelyet a görcsbe szorult keze tölt ki, egyszerre csak két ugyanolyan sáros kéz jelenik meg, mint az övé, de rongykötés nélkül.

Elborult, megkeményedett vonású arc, lesütött tekintet, ráncos homlok és sáros kalap. Segít, habár neki sem megy könnyen, s az ember érzi, hogy társának türelme is fogytán van, mert a mozdulatai egyre idegesebbek.

Az ember elnéz valahová annak a másiknak a feje fölött, aki a kötésének megigazításával foglalatoskodik. Mindössze két-három lépésnyire valamilyen árnyakat lát mozogni ott, ahol a sáros töltést tudja. Egyszer csak olyan benyomása támad, hogy az addig mozgó árnyak hirtelen megálltak. Mintha a talicskák nyikorgása is abbamaradt volna.

Látjuk a sarat előtte, az ő látószögéből. Tompa ütés és halk nyögés hallatszik

Hátulról kapja az ütéseket. Görcsösen vonagló testtel, miközben a kezét elhárítólag a fejére tapasztja, térdre roskad. Az ütések a másikat is érik. Most már az ő nyögései is hallhatóak, összekeveredve a verőlegények kiáltásaival.

Ekkor a feje tetejét ért nagy ütéstől (a kamera kissé megremeg) a vérrel és takonnyal együtt valami kemény massza repül ki a szájából. A műfogsora. Az ütések abbamaradnak, a talicskák ismét nyikorogni kezdenek.

Most térden kúszva megkísérli kitapogatni a műfogsorát és a szemüvegét. Átkötött tenyerével a megkérgesedett sarat tapogatja. Ujjai alatt egyszercsak megérzi a fogsort a beültetett nagy porcelánfogakkal. Ügyetlenül megkísérli közelebb húzni, de akkor éles fájdalom hasít a kezébe, és felordít. Látja a nehéz, szöges bakancsot, amint teljes súlyával az ujjaira nehezedik, s amint ropogva minden összemorzsolódik, mint az üvegpohár.

Ásóval a vállán az ember sántikálva lépked a sorban. A feje a mellére bukik. Bal kezével az ásó nyelét szorongatja. A nap lebukó fénye még itt-ott megcsillan a háztetőkön, de az ember, aki ott halad a házak között, mindezt nem veszi észre. Ő csak az előtte haladónak a sáros cipőjét látja. A lépések tompán visszhangzanak. Most balra fordulnak, egy mellékutcába. Egy kút mellett kanyarodnak le, hallatszik, amint valaki hirtelen abbahagyja a kútkerék forgatását, s a víz csorgása abbamarad. A kút köré szalmát csavartak.

Egyre kevesebben vannak. Még mindig látjuk őket menetelni, majd az ember egyedül megy, előbb egy sárga fal mentén, amelyből elővirítanak a téglák, majd egy deszkakerítés mellett halad el.

Egy deszkakapuhoz (Samék kapuja) ér. Éppen csak annyira nyitja ki, hogy csendben bemehessen. Lábujjhegyen teszi meg azt a néhány méternyi utat, amely az ablaksor alatt vezet. Bent gyertyafény pislákol, valamiféle melegséget árasztva.

Az ásót a deszkaajtó mellett hagyja, az ereszaljból vastag kötelet szed elő. Ellenőrzi erősségét, a gerendához köti, kipróbálja, megtartja-e, majd leoldja, a vállára veti.

Babrálni kezd a pinceajtó lakatja körül, mintha le akarná feszíteni. Aztán egy ideig tehetetlenül tartja sebesült markában, mintha azon tűnődne, mit csinálhatna még vele. Félrebillenti a rozsdás kulcslyukfedelet. A zsebéből kulcscsomót vesz elő, és sorban a zárba próbálja, de mindhiába.

Arcát kétségbeesetten a tenyerébe temetve áll egy darabig.

Vágás.

Már szinte este van. Hóvihar. Az apa a sínek melletti kis mezőn keresztül halad, a kezében botot tart. Érthetetlen szótagokat, szavakat, mondatokat mormol. Valahol a távolban kutyaugatás hallatszik, de a szél megtöri és elmossa az ugatás hangját.

Váratlanul Andi bukkan fel a förgeteg örvényéből. Eduard látja, hogy a fiú tátog, mint a hal, de nem hallja, mert a vihar elsodorja a gyerek hangját. A bot a fiú mellének szegezve.

A fiú közelebb lép, olyan közel, hogy mellével megérinti a bot hegyét. Ismét szól valamit, túl akarja harsogni a szél süvítését. Majd, miután ráébred, hogy az apja úgysem hallja, a hegye alatt megragadja a bot végét. A fiú most fogja a botot, és az apa előtt lépked. Eduard, mintegy a fiú kezétől vezettetve, lassan halad utána.

Mennek a bot két végébe kapaszkodva, mennek előre a hóban és viharban. Egy ideig követjük őket, majd lassan eltűnnek.

UTAZÁS - MENEKÜLÉS

Éjjel az egész család kimegy az utcára, látjuk, amint sietősen elhagyják otthonukat, Eduard sántít, az anya termoszt visz, és Annát támogatja. Anna nem reagál semmire, mintha alvajáró lenne, minden alkalommal vezetni és noszogatni kell. Az utcán már várja őket a fiáker, oldalt egy viharlámpa ég, beszállnak. Csakhamar sűrű ködben úsznak, mintha felhők között haladnának a sötétségben, csak a viharlámpa fénylik bolygó csillagként (nevezhetnénk az apa bolygó csillagának is).

A fiákerban egymáshoz bújva mély álomba merülnek, egyedül Andi bámul fénylő szemmel maga elé a sötétségbe. Voltaképpen Annát nézi, aki maga körül semmit sem látva valahova a távolba mered, tekintete elhalad Andi mellett. Andi megpróbál játékosan az ujjaival jelet adni Annának, de az nem reagál. Látjuk Andi arcát, amint hatalmába keríti a félelem, mert érzi, hogy egyszer s mindenkorra elveszítette a nővérét.

A kocsi továbbhalad, a város külterületén lefordul egy kis utcába, kétoldalt kertek húzódnak, amelyek lassacskán ligetté terebélyesednek, az út mentén fasor, majd erdő következik. Az éjszaka mind világosabbá válik, mintha valamiféle elvarázsolt vidékre érkeznének. Az égen fantasztikus kontinensek, óceánok és tengerek, örvények és csillagösvények láthatók.

A család leszáll a kocsiról. A fiú odamegy a fáradtan ziháló lóhoz, és nagy, fekete szemébe nézve átöleli a fejét. Lassan simogatja, a lábán jókora, fekete, nyílt sebet vesz észre.

Homlokát a ló nyakának támasztja, könnycsepp csordul le az arcán.

Andi egy vonatfülkében ébredezik, éjszaka van, a feje ugyanúgy támaszkodik az üléshez, mint az imént a lóhoz. Mellette az egész család kimerülten, egymáshoz bújva alszik. Andit valamiféle, ablak mellett átsuhanó fény világítja meg. A kezében falovacskát tart. Nézegeti.

A család alszik. Arcukat időről időre megvilágítja az átsuhanó fény.

A LAKOSZTÁLY

(Ezt a jelenetet egész idő alatt valamiféle gyermeki perspektívából nézzük, mintha Andi egyéni élménye lenne, ami nem jelenti azt, hogy az ő alakja nem jelenhet meg a képen.)

A család az éjszakai hóviharban kimerülten vonszolja magát a falusi utcán. Egy kapuhoz érnek, az apa bezörget. A kapu mellett Zsorzs bácsi vegyes- és gyarmatáru-kereskedésének bejárata.

(off): Várj, jóember, nem lehet gyorsabban! Nem vártunk benneteket ilyen késő éjjel!

Majd álmukból felvert emberek arca bukkan elő. Kézen fogják Andit, csókolgatják. A fiún látszik, hogy undorodik nagynénjeitől. Itt van Netti néni, szentelt maceszt (ropogósra kisütött vékony kovásztalan tészta, a zsidók húsvétkor fogyasztott kovásztalan kenyere) tart a kezében, és az apának nyújtja, a szerencsés viszontlátás jeléül.

Netti néni magas, nagyon sovány, sasorrú, fogatlan, reszkető fejű vénasszony; Rebeka néni nagy fekete hajsörényét a feje búbján hatalmas kontyba tornyozta, mintegy ellensúlyaként szintén hatalmas orrának; Zsorzs bácsi egyik lábát mereven vonszolja maga után, ezüstszipkás, magas sarkú cipőt viselő ficsúr, egyenes szálú, oldalra fésült fekete hajjal, kis bajuszkával, mintha csak a három testőr egyike lenne, elfajult hajtása a családnak.

Samék bemennek az udvarba, elhaladnak a ház bejárata előtt, az apa és a család egy pillanatra megállnak..

NETTI: Fent, a házban, sajnos, nincs hely. De lent berendeztük nektek.

A rokonok továbbmennek az udvar végén álló alacsony viskóig, amely közvetlenül a vasúti töltés mellett helyezkedik el, az udvar végén már kezdetét veszi a sínek melletti mezőség. Sötét, kis lyukba vezetik be őket, majd meggyújtják a lámpabelet.

NETTI/ZSORZS: Tessék, ez a lakosztályotok.

Otthagyják őket.

Samék lerakják csomagjaikat, és ott állnak a szegényes bútorzat által körülvéve. Két helyiség. Vékony vert fallal elválasztott 2x2-es szoba és 2x1-es konyha. Fülsiketítő vonatdübörgés. A ház észrevehetően megremeg és reszket. Az eszeveszetten érkező vonat nagy, világos ablaknégyszögei darabokra szelik a szobát. Andi mond valamit, de a fülsiketítő zajtól nem hallatszik. Eduard zsebórájára néz, a sárga kofferból előhalássza a Jugoszláv belföldi és nemzetközi közúti, tengeri, vasúti és légiforgalmi kalauzt, mond valamit, majd kiabál, de semmit sem lehet hallani.

Petróleumlámpát tartva kezében az apa egész idő alatt áll és tiszteleg.

A többiek kiabálnak, erőlködnek, de az emberi hang nem hatol át a fülsiketítő zajon, mintha a vonathangot külön a némafilm számára teremtették volna, kizárva minden egyéb zajt és hangot. A zaj hirtelen abbamarad.

MÁRIA: (a zaj váratlan megszűnése következtében kérdése ordításként hat) Mit mondanak?!

EDUARD: Ó, a mi lakosztályunk!. Apám lóistállója volt valamikor. Még érződik a húgyszag. (kinéz az ablakon, halkan). Köpök én, kedves rokonaim, a vendégszeretetetekre! Ez az apám háza! Itt én vagyok a gazda! Én nem fogom!. Én nem fogom ezt megengedni! Én itt.! Éééén!.(Megáll az ajtóban. Mária és Anna megpróbálják behúzni a szobába, de ellenáll. Andi ül, és néz.) Halljátok, ti hitehagyottak, ti ronda dögök! Keserves napokat jósolok nektek! Halljátok-e Jerikó kürtjét? Halljááátoook-eee?

MÁRIA: (becsukja az ajtót) Az isten szerelmére, Eduard, nyugodj le! Csendesebben!

EDUARD: Mit bánom én, jöjjenek csak, jöjjenek mind, és lássák, legyenek tanúi ennek a véres emberi igazságtalanságnak! Jaj, jaj.(a fejét fogja, az anya segít neki leülni).

A KERÉKPÁR

Hajnali szürkület a főként kertes, földszintes házak tetőzete fölött. Libagágogás. Hó.

Fejszehang. Válaszként mintha valaki a kapun zörgetne. A félig nyitott ajtó előtt Eduard cigarettázik, amikor meglátja az udvarba kijövő Zsorzsot, bemegy a szobába.

Andi egy kis lyuk mellett guggol a földön, a lyuk körül tarka klikkerek csillognak a hóban.

Zsorzs bácsi kimegy az udvarra, valami füzetet visz meg egy fél zsák lencsét, és a kerékpárra pakolja, a lencse potyog kifelé a lyukas zsákból.

ZSORZS: (fontoskodva) Öcskös, gyere ide!

A fiú odamegy.

ZSORZS: Látod ezt a kerékpárt. (a gyerek elé tartja a kerékpárt, mintha oda akarná neki adni, de amikor az el szeretné venni, nem adja oda) ne nyúlj hozzá!.Ha jó leszel, letakaríthatod. na gyerünk, tünés! (int neki, és kimegy az utcára).

A ház mögött, a fészer deszkaajtaja előtt, fagyos fehér függönyt himbál a szél. A függöny törik a jégtől, valahol hátul fát hasogatnak, Anna egy piros láboson guggol a hóban és különös, réveteg tekintettel nézi a jelenetet.

Rebeka a szokásosnál is reszketőbb fejjel, a szobában pasziánszozik, se lát, se hall. A kinti történéseket az ablakon keresztül nézzük és Netti nénit is, aki a teraszon letelepedve dióval töm egy hízott libát.

BETEGSÉG, JÉGVIRÁGOK

Az apa megpróbálja befűteni az öreg, repedezett cserépkályhát.

Az anya egy lepedővel borított faládára kuporodott, sün módjára összegömbölyödve, mozdulatlanul ül.

Füst gomolyog kifelé a repedéseken keresztül. A szobában áll a füst.

Az apa sarat hoz be az udvarról egy rozsdás edényben, és megpróbálja betapasztani a kályha repedéseit

A füst egyre sűrűbb, az apa abbahagyja a kísérletezést, fölkapja az asszonyt a faládáról, és a konyhából átviszi a szobába.

Anna lavórba dobja az anya alatti lepedőt, vizet önt rá: a víz lassan pirossá válik a vértől.

A tűz fénye bevilágítja a mennyezetet. Kint minden szürkésfehér, a világ mintha tejben úszna. Befagyott ablaküveg, jégvirágokkal. A hasadékok ronggyal vannak betömve. Piros gyűrűs kislánykéz jelenik meg, jégvirágokat rajzol az ujjával. A távolból látjuk Rebeka nénit, amint hatalmas zsákot cipelve átmegy az udvaron. Eltűnik a fészerben. A kamera megközelíti a firkálmányt, és azon keresztül megy kifelé.

A MEGFAGYOTT HAL

.kint áthatolhatatlan köd, a gyerekek és Andi a házukkal szemben levő ködös pusztaságon elveszetten bolyonganak. Néha valaki leül, a többiek állnak, körbemennek.

A gyerekek a befagyott tavacskán különféle faszerkentyűk segítségével csúszkálnak. Andi a lába alatt a jégben egy megfagyott halat pillant meg. Körülötte a többiek egy kiskutyával játszanak.

A levegőben nagy ívben egy bot repül: néhányan bigéznek (kis fadarabot bottal a levegőbe pattintanak, és onnan elütik, mint a labdát).

A ködben Zsorzs, Andi nagybátyja tűnik fel, amint a pusztán keresztül kerékpározik. Lassan hajt: merev jobb lába szíjjal oda van kötve a pedálhoz. A kerékpár a szemhatár felé távolodik. A képbe nagy ívben berepül egy bot, amit valaki Zsorzs után hajított. A bot eltalálja a hátát, Zsorzs leszáll, a kezével hadonászik, az öklét mutogatja feléjük. A gyerekek a játékot abbahagyva egymás után elillannak, kiszaladnak a képből.

A távolból látjuk a magára maradó Andit Lassan, körben botorkál a hóban, maga körül forogva.

A SPARHELT

Az ablak négyszögében, a kavargó, nagy szemű hópelyheken át egy fa magasba nyúló ágai homálylanak. Vastagon megtapadt rajtuk a hó, elvékonyodó végüket pedig elnyeli a hófúvás. Bent a kis szobában az anya a két gyerekkel felöltözve a paplan alatt fekszik, habár nappal van. Hideg van, éhesek. Eduard felkel, és az ablakhoz lép. Most a fa törzsét is látja, majdnem teljesen fehér. A fától balra felsejlik egy ház tűzfala, távolabb pedig, a fa irányában, a rozsdás drótfonatos kerítés. Valahonnan messziről kutyaugatás hallatszik, egészen gyengén, de az ember a fehér köntöst öltött fán és a tűzfalon kívül nem lát semmit. Egyszerre csak, a hópelyheken át valami fekete, hasáb alakú tárgyat vesz észre oldalról közeledni. Egy pillanatig nem tudja felfogni, mi lehet az. Amikor a tárgy oldalnézetbe fordul feléje, akkor látja meg a hamuszürke pokrócba burkolózott sánta embert (Zsorzsot). Sparheltot tol maga előtt. A haja és a válla havas. A sparhelt fekete, rozsdás. S akkor a sparhelt meg az ember is, aki tolja, eltűnik az ablak négyszögéből.

A sparhelt teljesen megrokkant, vékony bádoglábai átevickélnek az alacsony küszöbön. Zsorzs lerázza válláról a havat.

ZSORZS: Javításra 7 pengő 40 fillért kellene fizetned!

Eduard hangtalanul közeledik a sparhelthez és a mellette szuszogó Zsorzshoz. A botja felemelkedik, és a sparhelt oldalának szegeződik. A következő pillanatban olyan hang hallatszik, mint amikor bezúznak valamit. A bot vasalt hegye átdöfi a sparhelt oldalát, behatol az elrozsdásodott bádogba. Hulló vastörmelék. Eduard erőteljes mozdulattal belerúg a bádogba. A sparhelt átbukfencezik a küszöbön, kirepül az udvarra.

EDUARD: Nem kell nekem ez az ócskavas! Ezt még a nagyapám dobta ki a szemétre!

A hóban papucsokat pillantunk meg. Az egész jelenet alatt csak testrészeket látunk, botütéseket, különböző tárgyak törését - és hangok hallatszanak.

Ekkor általános ribillió tör ki, együtt és mind külön-külön Eduardra támadnak.

NETTI: Az ember azt gondolhatná, hogy ez a szerencsétlen teljesen eszét vesztette. luftmensch!

REBEKA: Hát van pofája, hogy valaki, aki rendes havi jövedelemmel rendelkezik, hónapokig másokkal tartassa el magát?

EDUARD: Ha ti nem szégyellitek magatokat, nekem valóban nincs miért szégyenkeznem.

ZSORZS: De hát hun főző? Vedd tudomásul, hogy a mi sparheltunkra egy bögrét se tesző, mert én söpröm le onnét!

REBEKA: Aszongya, tizenöt napja zabá'nak! Itt zabá'nak ők már egy egész hónapja!

NETTI: A Herr Generalkontrollor nagy gavallér. Nem kellettek egyik testvérének se, hanem nekünk kell itt körülötte táncolnunk!

REBEKA: Ha az én uram nem is volt Generalkontrollor, én sem vagyok kisebb nagysága az ő MONTENEGRÓI feleségénél!

Miért nem mentek egy kicsit az ő rokonaihoz is, Montenegróba?

A Herr Kontrollor késsel fenyegetőzik!

Licitál egy nyomorult sparhelt körül, na de majd lenyugtatják a csendőrségen!

Állj félre, Zsorzs! Ez bolond! Még megüt valakit!

Eduard dühösen kimegy az utcára, feltehetően a kocsmába indul.

Andi utánafut és rimánkodik, hogy ne menjen:

ANDI: Apa, ne menj el! Maradj itt, mert Rebeka néni azt mondta, hogy kihordja a szobából az ágyakat, s akkor a földön kell majd feküdnünk, mint az állatoknak.

Eduard megsimogatja a fejét.

EDUARD: Menj csak vissza nyugodtan, ha kiviszik az ágyakat, majd együtt alszunk a szalmán!

És nyoma vész az utcán.

A MÉSZÁRSZÉK

A mészárszékben az apa és Hordós hentesmester.

A hentes gyanakodva néz rá.

A pult alól belsőségeket szed elő: téglavörös májat, síkos lép-angolnát, tüdőt, magzatra emlékeztető vesét stb.

EDUARD: Egy kiló disznóhúst kérek, valamivel többet: 70 gramm combot, 200 gramm oldalast, 200 gramm szalonnát, 250 gramm belsőséget.

Az apa a hentesmester mögött levő disznóhúsra mutat. A hentes nem mozdul, nézi.

HENTES: Hogyan, uram, ön disznóhúst eszik?

EDUARD: Igen, uram: mindent, a döghúson kívül!

A hentes leakaszt egy darab disznóhúst a kampóról, aztán beledugja hurkás ujját a húsba vágott hasítékba, majd a tenyerébe veszi a húsdarabot, megcsapkodja, a hús pedig lecsusszan a vájdling oldalán, tekeregve, mint egy angolna.

A hentes mindezt újságpapírba csomagolja, az apa pedig kinyitja bőr irattáskáját: ujjai a táska zárjával babrálnak, nyomogatja a kapcsot, az pedig folyton kiugrik a helyéből. Mindent berak a táskába .

A KOCSMA

Falusi kocsma. A nagy ablaktábla mentén összegyűlnek az esőcseppek.

Eduard a söntésnél áll, kihívóan bámulja a pincérnőt. Előtte üres pohár.

Eduard valaki más poharából iszik egy korty bort, hirtelen a földre köpi.

Mindannyian feléje fordulnak.

EDUARD: Le kell részegedni a sűrű vörösbortól, és kivárni, amíg összekeveredik a vérrel., majd üveggel átvágni az ütőeret a kezeden.

Az, akinek a poharába beleivott, ráönti a maradékot.

PARASZT: Gyerünk, igyál még!

EDUARD: . ah, ah (kezét a mellére helyezi, megtántorodik, mintha el akarna esni, mintha ez valamiféle silány tánc lenne, ami végtére igaz is). vérzik a szívem.ah, kérem szépen, az én szívem menstruál, ha, ha!

II. PARASZT (provokálja): Mi van, te gyilkos, megölted Krisztust, ugye?

EDUARD: Ne hazudj, hogy az anyád kígyó volt., az enyém egyszerű disznó volt.

I. PARASZT: És bűzlesz is, mint a disznó, beszartál?

EDUARD: (leereszti a gatyáját) .Uraim., van fürdőnadrágjuk? Vagy gatyában szoktak fürdeni? (megragadják, ellenáll). Tudják, minél gyakrabban kellene cserélni. (ütlegelik, meztelen seggel kivonszolják, eközben az Internacionálét énekli)

A KOCSMA ELŐTT, ÁROK

Eső.

Eduard a kocsmából kirepül a hóba, a sárba, a piszkos utcai vizesárokba. Utánadobják a táskáját is a hússal. Az orrából vér csorog az arcán lefelé.

Víz által idesodort felfújódott kutyatetemként részeg álomba merül. Lassan ébredezik.

Eső hull a sárba, a távolban béka ugrál. Eduard kínlódva kúszik a pocsolyában.

Lassan föláll, összeverve, elveszetten hazaindul.

KÓBOR KUTYÁK

Az apa a hóban tántorogva megy hazafelé. A havas esőben csak a szél zúgása hallatszik.

Az apa egyszercsak hátranéz, és egy kutyát pillant meg, amelyik követi őt. Megáll, megáll a kutya is. Újból megindul, a távolból látjuk őket. Az apa lassan halad, újból hátranéz, most már két-három kutya megy utána. Mind lassabban halad a fergeteggel szemben. Megáll, hátranéz, most már egy csapat kutya követi. Utolérik és megtámadják. Az apát a kutyák szemével látjuk, mint amikor görbe tükörben szemlélünk valamit. A sétabot hegye elnyújtott perspektívában folytatódik az ököl felé. Ez az ököl vékony karban folytatódik. Az apa tudja, hogy sokáig nem harcolhat velük, és hogy a kutyák kezdik bekeríteni. Dobálni kezdi a húst a táskából. A kutyák szőrüket felborzolva rohamoznak az elhajított húsdarabokra.

A megvadult, kiéhezett kutyák fogai és szemfogai.

Néhány nagyobb farkaskutya vezeti a beste falkát, arra kényszerítik, hogy egyre gyorsabban tépdesse a húsdarabokat, hamarosan el is fogy az összes.

A szél elsodorja a véres újságpapírt. A kutyák széttépik a húst, de mi egyáltalán nem halljuk ugatásukat vagy, amint csatarendbe állnak, minden teljesen csendes, csak a szél zúg. Az apa teljes erővel igyekszik tovább menni, de lassan minden ereje elhagyja, rövid időn belül térdre esik. Halljuk nehéz lélegzését; amikor fölemeli a fejét, maga előtt látja a kutyafalkát, amely lassan körülveszi. Ruháját húzzák, szerteszét tépik. Közelről látjuk állkapcsukat. Az apa némán ellenáll, de tudja, nem képes sokáig felvenni a harcot ellenük. Az utolsó pillanatban kezével megragadja a saját máját és odadobja nekik. A kutyák széttépik. Kitépi vesepárját, a kutyák behabzsolják; apró falatokat harap le szívéből, messze elköpi magától. A szíve a kiéhezett kutyák martalékává válik.

VÉRES KEZEK

Reggel az apa az ágyban fekszik. Egy ideig mozdulatlanul fölfelé néz. Hirtelen mozdulattal ledobja magáról a dunyhát, majd egyetlen határozott lendülettel lecsúszik az ágyról, másnapossága és fejfájása ellenére. Mezítláb kimegy a konyhába, mintha keresne valamit, és a faláda mellett megtalálja az irattáskáját, amelyen a sárgaréz patentzár nyitva van. A táska fedelét az álla alá szorítva kezével beletapogat, majd hirtelen elejti, mint aki megégette vagy megszúrta az ujját. Ujjai között véres újságpapírcafatot tart. Hirtelen a felesége felé fordul.

EDUARD: Kivettél valami húsfélét a táskából?

Az asszony azonban nem válaszol, de megrökönyödött tekintetéből mindent megért.

Az apa megpróbálja helyrehozni a dolgot, mintha nem történt volna semmi lényeges. Bemegy a szobába, és amikor senki nem látja, újra az irattáskára veti magát, körülszimatolja és összetapogatja. Kihúzza a kezét, az ujjai között egy falatnyi disznószívet tart: corpus delicti. Véres kezét pizsamájába törli, mintha meg szeretne szabadulni valamitől, elfelejteni az egész esetet, ám sehogyan sem sikerül ujjait megtisztítani a vértől, a művelet kínosan sokáig tart.

IMA

Az anya ágyban fekszik a gyerekekkel. Anna alszik. A sötétben Andi anyjának sugdos.

ANDI: Anya.

Az anya feléje fordul.

ANDI: Elhatároztam, hogy szent leszek.

Az anya félálomban elmosolyodik.

ANDI: Én már láttam az Istent. A felhők szélén állt. Izzó glória övezte fejét. Te láttad az Istent?

Az anya nem válaszol, csak mély lélegzése hallatszik. Már alszik. Anna az álom-kenyér utolsó nedves falatjait a szájában forgatva nyelvével cuppog. Andi a paplan alatt fekszik, fejebúbjáig betakarva, és imádkozik az anya és a hozzája legközelebb állók hosszú életéért (reszket a félelemtől).

A KRUMPLI

Sötétség. Hóvihar. Kutyaugatás. A sötétségből felbukkan az apa barázdált arca. Fején szürke kalap, hosszú kabátot, sárcipőt visel. A verandára megy, és a pad alól egy faládából néhány darab krumplit vesz elő, zsebeibe tömi. Az üvegajtó mögül egészen halk, fojtott nevetés hallatszik, majd hangok szűrődnek ki, melyeknek értelmét nem tudja kihámozni. Valamiféle hang hallatszik, az apa gyorsan lejön a verandáról. Megáll, benéz. Az ajtó nyitva, két fekete ruhás nő van benn. Netti és a másik nagynéni, velük szemben Zsorzs, és még valaki, aki nem látszik tisztán, hogy ki. Szabályos rendben felsorakoztatott porcelántányérok, és az asztalnak pontosan a közepén ott a sült malac, orrával az apa felé fordulva. A malac szájában a megfeketedett fogak között zöld alma. Zsorzs poharat tartó keze megáll a levegőben egy pillanatra, amikor az apát az ajtóban meglátja. Az apa belevész a sötétségbe, kimegy az utcára.

Hosszú fahrt mellette, amíg a deszkakerítés és az aprócska házak mellett elhalad.

Anna és Andi az éléskamrában krumplival játszanak, néha egy-egy emberformájú kis krumpli kerül a kezükbe, csinálnak is egy néhányat.

Valójában az egész családot elkészítették, krumpliból.

VARJAK

A grófi erdő télen. Mély hó, az apa a fák között igyekszik.

HANG (off): Volt a házban puskája, vagy valamilyen más fegyvere?

A nyomokat figyeli, az erdőben teljes csönd honol, egyedül a lihegése hallatszik.

EDUARD: Nekem nem. Az unokaöcsémnek, Zsorzsnak volt, de csak egyszer láttam, nagy távolságról és nem tisztán, reggeli erdei sétám alkalmával.

Megfordul. És valóban, mintha lenne ott valaki. Ez Zsorzs, az apa után leselkedik.

HANG: Bizonyos abban, hogy valóban az ön rokona volt?

EDUARD: Nagy a valószínűsége. Mint már mondtam, séta közben észrevettem lábnyomait, az ő ortopédcipője jellegzetes, vasalóforma nyomot hagy.

Eduard gyorsan lépked, mintha megpróbálna megszabadulni kísérőitől.

HANG: És korábban?

EDUARD: Előfordult, hogy lábnyomokra bukkantam, de attól óvakodtam, hogy kövessem is, mindig a vadnyomok és madarak nyoma után jártam.

HANG: És?

Eduard elbújik egy fa mögé és leselkedik.

Zsorzs lassan közeledik: követi a nyomait.

EDUARD: Azonnal megértettem, hogy követ engem. Elrejtőztem egy fa mögé. Amint elhaladt, két egymást követő lövés hallatszott, és mindjárt láttam is következményét: a fejem fölött levő ágakról két ártatlan varjú zuhant a földre, úgyszólván a lábam elé. Meggyőződésem szerint csupán azért lőtte le a varjakat, hogy megmutassa nekem, elsütni a sörétes puskát neki egészen magától értetődő dolog. Rám akart ijeszteni, pontosabban ily módon akart figyelmeztetni.

Az apa előtt hever a két széttépett varjú. Az apa elveszetten mered rájuk.

HANG: Milyen politikai meggyőződést vall az unokaöccse?

EDUARD: Konzervatív.

HANG: Mit ért ezen?

EDUARD: Például a világért sem bővítené vagy korszerűsítené az üzletét. Azt hiszi, hogy ezzel kiváltaná a hatalom gyanakvását, a parasztok pedig modernkedőnek és paráznának, a patriarkális életforma ellenségének kiáltanák ki. Nekem azonban az a véleményem, hogy valójában ő az, aki így gondolkodik, nem a parasztok.

HANG: Ő mit akarna?

EDUARD: Nem tudom, én krumplit. Legalább krumplit minden nap.

Fa varjakkal. Lövést hallunk. Eduard ott áll a behavazott fa alatt. A fáról hószemcsék hullanak rá.

A TISZTELENDŐ ÚRNÁL

Andi és az anya az utcán haladnak, tél van, mindent egyfajta gyermeki perspektívából látunk.

Most az anya kezét látjuk és a fiút hátulról, amint az utcán mennek.

Mellettük rövid bőrnadrágos volksdeutschok vonulnak. Hidegtől kivörösödött, izmos lábikráikon (ép testben ép lélek) aranyszínű szőrszálak csillognak, övükben pompás rózsafanyelű cserkészkések. Mellettük lábak vonulnak, biciklikerekek, egy macska ül, egy gyermek, akit különös kocsiban (tankhoz hasonlít, csak a gyerek fehér sapkás feje kandikál ki belőle) tolnak, az ellenkező irányban, egy kutya ugat a kapu alatt, a fiú végighúzza az ujját a falon, mintha valami vonalat rajzolna, a falról malter potyog. Bekukucskál a kapu hasadékán.

A szolgálati bejárathoz érkeznek, mellettük két apáca halad, mint két óriás pingvin.

Bemennek a parókiára, az anya bemegy a tisztelendő úr kis szobájába. Andi a folyosón marad. Az anyát, a tisztelendő urat és Rigó kisasszonyt, a szép lábú tanítónőt csak a félig nyitott ajtón keresztül látjuk.

A tisztelendő úr hangja hallatszik:

TISZTELENDŐ ÚR: Sajnos, ebben a súlyos helyzetben, ahogyan ma állnak a dolgok, nem válhat valóra az a vágya, hogy ministráns legyen. Egyedül azt engedélyezhetem, kedves asszonyom, hogy az oltár előtti első lépcsőfokhoz álljon. Ami a hittanórákat illeti, természetesen tökéletesen egyetértek, sőt hízelgőnek tartom és föllelkesít, mert a tudása e téren irigylésre méltó.

Hallatszik, amint az anya örömében sír.

A SZENT

Andi szentekről szóló könyvet lapozgat, nézegeti a metszeteket: Jézust, töviskoszorúval a fején, vércsepp, sebek (stigmák) a kezén.

A tűzhely forró lapjához közelíti a tenyerét.

A mennyezeten a kályha vibráló vörös fényét látjuk.

GYEREKEK A KÓRÓBAN, JÚLIA

Andi, Anna és a többi gyerek a kóróerdőben játszik, a kóró nagyobb, mint ők.

Andi piros almával a kezében kijön, egy kislány megpróbálja utolérni.

KISLÁNY (sírós hangon): Andi, Andi.

A kóróerdőből felvételezve látjuk, amint kimennek a "fényre". Előttük végeláthatatlan kórómező.

Halljuk, amint a közelben légy röpül. A pusztán az itt véget érő sínek mellett fabarakk.

Itt laknak Samék. A barakk mögött fehérre meszelt deszkaárnyékszék, szív alakban kivágott ,,ablakkal".

Kutya ballag át a síneken.

Andi a magas kórók erdejében ül. Hátulról látjuk, előtte a kék ég, sárból való ,,harisnyáját" nézegeti.

Andi a lába fölé hajol. A kamera elmozdul, és látjuk az Andi lábára (a sárba) ragadt, vergődő lepkét.

A kamera fahrttal közelít. Madárszárnyak mind hangosabb csattogása hallatszik.

FARKAS (off): Száz! Szamár, aki nem bújt, megyek!

ANDI: Írok neked egy levelet.

JÚLIA: Jól van. De tudom, mi lesz abban a levélben.

ANDI: Nem tudod. Ha elolvasod a levelet, égesd el, a hamut pedig szórd szét.

A fiú sáros ujjal keresztet rajzol Júlia homlokára. A kislány nevet.

ANDI: De vigyázz...

Léptek kopogása hallatszik.

FARKAS (off): Itt van valaki!...(futkározás, vihorászás, egy pillanatra a porban két legénykét látunk, amint kergetőznek, lökdösődnek, majd elesnek, és birkóznak a homokban).

ANDI: Vigyázz... Előttem nincs titkod. Tudom, hogy rózsaszínű bugyi van rajtad.

A kislány elvörösödik, majd ráemeli szemét, melyben odaadás és csodálat tükröződik.

Becsukja a szemét. Andi ügyetlenül megcsókolja.

Csönd.

Ebben a pillanatban megjelenik a Farkas.

Meghökkenve látja, amint együtt fekszenek, egymást átölelve.

FARKAS: Andi és Júlia férj és feleség!

Júlia sírni kezd.

JÚLIA: Nem igaz!

Andi dühös, és felpofozza a Farkast.

Mögöttük, a síneken, lassan befut egy vonat, oldalán a következő szöveg olvasható: WAGON LITS SCHLAFWAGEN RESTAURANT. Valószínűleg mozdonycsere miatt került ide, és most várakozik. Az ablakaiban csodálkozó hölgyek jelennek meg, kalaposan, szép, vidám ruházatban, és fehér zsömléket rágcsálnak, finom papírszalvétába csavarva, amibe aztán megtörlik hosszú, lakkozott körmeiket, s a papirost ledobják a töltés mellé, a kóróba, amelyben beteg, borzas tyúkok kapirgálnak, s ahol csenevész gyerekek játszanak és őket nézik.

A TEMPLOM

Andi az oltárhoz vezető első lépcsőfokon térdel a templomban. Két ministránsnak beöltözött fiú elrakja a sekrestyébe a rekvizitumokat.

Templomi orgona szól.

Júlia fehérbe öltözötten lép ki a kápolnából, kezében kicsi gyöngyház olvasót szorongat, varkocsát koszorúba fonták a feje tetején, arca még mindig ég a beismeréstől, amit az imént a tisztelendőnek mondott.

Közvetlenül utána egy fiú megy be, a tisztelendő úr lába kilátszik a függöny alól.

Júlia elmegy Andi mellett, kezeik egy pillanatra összeérnek.

A pattogva égő gyertyák fölött tarka tűzijátékban lángol a kerek templomi vitrázs. Rigó kisasszony a harmónium mellett ül, fejét hátravetve, hunyt szemmel pötyög a billentyűkön. Egyszerre csodálatosképp megfiatalodott, fehér galléros fekete ruhájában, hosszú szempilláival, melyeknek végén lilás fény vibrál, lábaival a pedált tapossa, mintha álmában kerékpározna. Látjuk Andit, amint megigézve nézi.

AZ ERDŐ / VADÁSZOK

Tavasz. Az apa félig részegen lépked az erdőben, sétabotjával hadonászva. Holdkóros módjára megy a csillaga után. Az erdőben néha váratlan helyeken bukkan fel. Egy pillanatban botja kampójával lehúz egy fészket, kiissza a madártojást.

Hallatszik, amint néha magában beszél.

Csak az erdőt látjuk, és a távolból felemelt hangja hallatszik, mintha prédikálna, némelyik fatörzset megkopogtatja a botjával, akárcsak a harkályoknak válaszolna valami furcsa morzeábécével.

EDUARD: Először született a hernyó, utána a lepke, majd a giliszta.... majd a szúnyog és a légy, aztán a méh... mely galacsinhajtó bogarat szül... a galacsinhajtó szitakötőt... és köpnek a földre... a fűre... a hangyákra.

Időnként hallatszik, amint kifújja az orrát, s látjuk, ahogyan összehajtja és eldobja az újságpapirost.

Egy kiszáradt, hangya- és kukacrágta, repedéssel és gombával teli fatörzset néz.

Egy virágba borult galagonyabokor mellett valamilyen állat (kutya vagy róka) csontvázára bukkan.

EDUARD: (a csontvázat nézi) ... amíg nem szagolod az ibolyát...

Eduard a hátán fekszik a földön: alszik, részegen horkol.

Karjai szétvetve, mintha keresztre lenne feszítve, keménygallérja meglazulva, homlokán hangyák másznak.

Mellette, kartávolságra, földbe szúrva meredezik botja, rajta fekete kalapja, kissé ferdén. Egy kétcsövű puska feszül az oldalának, valahol a vesetájékon.

Felébred.

EDUARD: (patetikusan kiegyenesedve) Ki merészeli zavarni az igazak álmát?

Pillantásával a botját keresi, de az az őt körülvevő négy vadász egyikének lába alatt hever.

Az apa lehajol, hogy felvegye a kalapját, majd a zsebéhez kap egy Symphoniáért.

ELSŐ VADÁSZ: Vigyázz, Tóth, hátha fegyver van nála!

De ebben a pillanatban már kihúzza kezét a zsebéből, látjuk az újságpapirost, amint az orrához emeli, belefújja az orrát, eldobja a papirost.

HARMADIK VADÁSZ: Hol a rádióleadó?

VADÁSZ: Tudjuk, hogy itt van valahol a bokorban.

Eduard zavarodottan nézi őket.

TÓTH: Most pedig kilenc söréttel töltött golyót fogok kilőni egy hiénára, a ti kötelességtek pedig, uraim, hogy tanúsítsátok, valóban hiénára lőttem.

EDUARD: Ha találtok valamit, felhúzhattok az első fára, vagy megfeszíthettek, mint Jézust vagy a latrot. Ha meg nem találtok, engedjetek, hadd menjek isten hírével.

Az egyik vadász bólint. Mindannyian a vád tárgyát képező, virágba borult galagonyabokor köré tódulnak. Előbb karókkal verik a bokrot, a virágszirmok hófúvásként szállnak szerteszét. Egy lerágott állatcsontvázat találnak. Tóth kiveszi a töltényt a csőből, és nadrágzsebébe süllyeszti. A másik vadász dühösen csépeli a csontvázat, majd rátapos. A bordák ropogva zúzódnak szét.

EDUARD: (reszketve, a téboly határán) Ha azzal vádolnátok, hogy az égi madarakkal tartok cimboraságot, és beártom magam a természet életébe, megérteném vádjaitokat. De én csak a vallásomat hirdetem (karját széttárva), erdei templomomban, a vallásomat, melynek még, sajnos, nincsenek követői, de amely egy nap ismét leszáll az emberek közé... és amelynek templomot fognak emelni itt (ujjával mutatja). Igen, éppen itt, ahol most iszonyú gaztettre készültök. Ezért, uraim, minél előbb hajtsátok végre, amit elterveztetek. Az én védtelen testem rendelkezéstekre áll. Az egész világból jövő zarándokok hada tapos majd ösvényt ehhez a templomhoz, amelyet majdan a sírom fölé emelnek. Az idegenforgalom, uraim, virágozni fog... Tehát, rajta!

A vadászok állnak és némán nézik. Eduard világosan látja helyzetét, már-már élvezi a szerepét, szinte elsiratja saját magát, élvezettel folytatja - végre van, aki hallgatja.

EDUARD: Mivel látom, haboztok, s netán megilletődtetek egyéni sorsom, a férjnek és két erőtlen gyermek atyjának sorsa felett...

A vadászok megfordulnak és elmennek. Tóth kiköp. Eduard utánuk kiabál.

EDUARD: Simítsuk el, uraim, ezt a félreértést... úri módon...

A vadászok gyors léptekkel távolodnak az erdőbe.

Eduard a hóban áll, előtte néhány méterre egy varjú.

A POHÁR

Eduard részegen megy az utcán, hazaér. Járása kissé szögletes, láthatóan igyekszik tartani magát, nehogy megbotoljék, minden lépésére ügyel. Komor arc. Áthalad az udvaron. Reggeli áprilisi napfény árad szét a muskátlis teraszon. Az összes rokon ott sütteti magát az asztal mellett, amelyen lakoma maradványai láthatók. Tarka húsvéti tojások, torta, kalácsok, bor, pálinka. Evés után kényelembe helyezkednek. Rebeka lehunyt szemmel ül, sütteti magát a napon. Zsorzs a kaucson kényelmesen elhelyezkedve olvas, minden oldal után bort tölt és élvezettel kortyolgatja, mint egy krokodilus. Eduard mellettük halad el.

EDUARD: Jó napot, uraim!... Élvezik, ugye? Kellemes itt a napon, nemde?

A rokonok meglepetten nézik.

REBEKA: Igen, gyere, igyál egy pohárral, habár látom, neked nem ez az első.

EDUARD: (fogja a poharat) Hála... hála Istennek, számunkra is élvezet, túlvagyunk egy vészhelyzeten, most már ki fogunk bírni egy hosszabb időszakot étel nélkül, a kalória-aranytartalékokat felhasználva... Hanem, kedves nővérem, szeretnélek valamire megkérni...

NETTI: Mit akartál?

EDUARD: Lennél olyan kedves megengedni, hogy öntözhessem a muskátlidat a teraszodon.

Csönd. Senki sem tudja mire vélni a kérést.

NETTI: Nos...

Miközben az apa a szájához emeli a poharat, rokonainak ajtaja előtt felfigyel egy összegömbölyödött kiskutyára, amely éppen nyöszörögni kezd. Lassan, rezignáltan térdre ereszkedik, majd leveszi keménykalapját, és maga is nyüszíteni kezd, rekedt hangján egy magas, fájdalmas tónusra törekedve.

Az anya kijön, s bevezeti a házba, szégyenkezve a rokonok előtt.

Az apa közben még megfordul, nagy lendülettel kihajítja a teraszra a poharat, az széttörik.

A házban az anya leülteti az apát.

ANYA: Micsoda szégyen...

EDUARD: (kiabálva) Szégyen? Miről beszélsz? Már te is összeesküdtél ellenem?... Halljam csak?

A földre löki az asszonyt, botjának fémhegyével böködni kezdi. Andi a másik oldalról közelít, és kapával erősen a hátára vág. Az apa megtántorodik, meglepődve ránéz, majd nagy haragra gerjedve törni-zúzni kezd a házban.

EDUARD: Eldöntöttétek tehát, hogy megszabadultok tőlem... hogy kompromittáltok az egész világ előtt... értem én, mindent értek...

POKOLGÉP

Zsorzs kint szaglászik az udvarban, majd szétszed valami szerkentyűt, amit a fáskamrában talált, s amiről nem tudja, hogy micsoda.

Magyarázza Nettinek:

ZSORZS: (halkan, idegesen) Fokoznunk kell éberségünket. Ma pohár - holnap bomba! Megeshetik, hogy dinamitot vagy valamilyen pokolgépet hoz Pestről. Anarchista és pornográf.

Izzadtságcseppek gyöngyöznek a homlokán.

Petróleumlámpát látunk, cilinderének neki-nekivágódva éjjeli lepke köröz. A cilinder üvegének zengő hangja kíséri a lepke vergődő szárnycsapásait.

A FEKETE HŐLGY

Vonat, az első osztály plüssülésébe süppedt utasok.

Az ülés fölött fényképek: egy a hölgy fölött, végtelenbe nyúló, havas síkság, a hóból itt-ott kibukkanó szántások sötét pilisei és egy göcsörtös, kopár fa, amelyen fekete varjak gubbasztanak fázósan.

A következő fénykép a másik utas fölött: előtérben a tenger és a móló világítótoronnyal. A móló melletti kőoszlophoz kikötve halászbárka, a másik oldalról egy ugyanolyan bárka közelít a mólóhoz. Pálmák mögött a háttérben valamilyen hotel elegáns boltozata és terasza. A messzeségben magas hegyek szürkéllenek. A mólón egy kikötőoszlopon idős ember ül, fekete öltönyben, hátulról kapta le a fényképész, széttárt térdei között botot tart. Egy idős házaspár uszkárt sétáltat.

Eduard a fülkében ül, irattáskájával az ölében.

Vele szemben egy úriasszony, kalapban és lefátyolozva. Ölében három év körüli kislány alszik. Egy lenyalt, fekete hajú fiatalember, egyetemi hallgató vagy kém, aki képeslapjai mögül azon fáradozik, hogy elkapjon szemével egy arasznyi fehérséget a gyászruhás hölgy fekete csipkéi között. Egy pirospozsgás úr (úgy ötven év körül), alkalmasint feketéző, aranyláncos órával, aki abban a pillanatban éppen elmélyülten vizsgálgatja óráját. Öreg nagysága (olyan hatvanas) gyöngyházborítású imakönyvvel a kezében. Egy szundikáló katonatiszt pengő sarkantyúkkal.

Eduard lopva figyeli a hölgyet. 1941/42 őszi-téli legújabb divatú gyászruhát visel, nagy válltömésekkel, derékban húzott, elöl mély kivágással, lábikráig érő félrövid modellt, alatta fekete kombinét, fekete csipkével szegélyezve, valamint kalapot kalaptűvel, fekete fátylat és könyékig érő fekete kesztyűt. Ugyanúgy figyeli a lenyalt hajú fiatalember is. Eduardot rendkívül idegesíti, hogy a fekete hölgy tekintete egy pillanatban találkozott a fiatalemberével.

Eduard lopva olvas a fiatalember újságjából (Tolnai Világlapja): ,,Jagow német nagykövet és felesége, valamint Okubo és Tasitaka japán főkonzul és felesége jelenlétükkel megtisztelték a díszünnepséget..." Cím: ,,MINDINKÁBB SZORUL A GYŰRŰ..". Egy fehér szakállú ember (negyven év körüli) füles sapkában, valamiféle katonaköpenyben, ikont nyújt át egy (harminc év körüli) borotvált képű katonának, aki elégedetten mosolyog az acélsisak alatt. Az ikon Szűz Máriát és a gyermek Jézust ábrázolja, nagy dicsfénnyel a fejük körül.

A folyosón fiatal, szőke hajú kalauz jön. Kéri a jegyeket. Eduard kabátjának belső zsebéből kiveszi a jegyet. Ebben a pillanatban az irattáska mögött meglátjuk a sárga csillagot. A kalauz mellének szegezi nikkelezett lyukasztóját...

Eduard reszkető kézzel kapkodja össze papírjait, begyömöszöli aktatáskájába a sörösüvegek, valamint az előbb kockás levélpapírba, majd újságpapírba csomagolt szendvicsek közé. Hosszan bajlódik a sárgaréz táskazárral, ami sehogyan sem akar bepattanni. Feláll és átmegy a másodosztályra.

Eduard a folyosón tovább igyekszik bezárni aktatáskáját, és közben egy gyors pillantást vet az első osztály ablakán át. Végtelenbe nyúló, havas síkságot lát az ablakon keresztül, a hóból itt-ott kibukkanó szántások sötét pilisét. És egy göcsörtös, kopár fát, amelyen fekete varjak gubbasztanak fázósan.

A másodosztály zsúfolásig tele katonákkal, parasztokkal, pénzügyőrökkel, erdőkerülőkkel, vasutasokkal, kereskedőkkel, feketézőkkel. (Egyenruhák, faládák, fonott kosarak, puskák, szuronyok a tokjukban, bakancsok, kapcák, baromfi, menetjegyek, bicskák.) Amikor bemegy, egy parasztkéz forgatta görbe bugylibicska megáll félúton a paprikásszalonna és a zsíros bajusz között. A legnagyobb kíváncsisággal egy liba veszi szemügyre, amely a vesszőfonatú kosárból nyújtogatja hosszú nyakát.

Amint leül, Eduard mindjárt fixírozni kezdi egy katona ormótlan nagy, gipszcsizmás lábát, amely a fa csomagtartóról lóg le, ott harangozva öt-tíz centiméterre az orrától, és amelyre nimfát, női és férfi nemi szervet, átnyilazott szívet rajzoltak, meg lányneveket írtak.

A vonat befut az állomásra, kettes számú őrház, előregyártott elemekből készült épület, szénkirakodó.

Eduard a fekete hölgyet figyeli, amint lenyújtja (fekete selyemharisnyába bújtatott) lábát az első osztályú kocsi rácsos hágcsójáról. Az özvegyet egy szintén gyászruhás nénike várja. A két asszony, miközben a kislány kettőjük közé préselődik, szótlan némasággal borul egymás karjába. Amíg Eduard a vonat ablakában áll, a tömegben észreveszi a fekete csendőrkalapokon baljóslatúan lengedező kakastollakat és a feltűzött szuronyok tompa csillogását; bizonyos civileket egérszürke gabardinből készült hosszú télikabátban, széles karimájú kalapban (ezek titkosrendőrök). Mivel más kijárat nincs, oda kell állnia az érkező utasok sorába, és fel kell mutatnia okmányait a titkosrendőröknek.

EDUARD: (megjátszott határozottsággal) Tessék, nyugalmazott vasúti főfelügyelő lennék, van róla papírom is. (zsebeiben kutat)

Az egyik titkosrendőr, miközben összeveti arcvonásait a fényképpel, fürkészően végigméri, majd szó nélkül visszaadja az igazolványt, a következő emberhez fordul, Eduardot a tömeg tovább sodorja.

Az állomás mellett újból megpillantja a fekete hölgyet, aki fiákerba száll. Kalapját megemelve Eduard gavallérosan üdvözli, de az asszony ezt nem veszi tudomásul, vagy nem akarja észrevenni. Nagy pelyhekben hull a hó.

Egyszercsak érzi, hogy az idegességtől ki kell ürítenie hólyagját. Ám szokatlan nagy az embertömeg, zömmel katonák, cigányok és parasztok, akik mind egy szálig ott tolonganak az állomás klozetja körül, annak rozzant ajtajáig csak nagy kínnal tud odafurakodni. Sötét képű ember ordibál előtte, hevesen tiltakozik, amikor valaki azt követeli tőle, hogy előbb fizessen, ha be akar menni a klozetba. Eduard elé a következő látvány tárul: a guggoló tele ürülékkel. Letesz arról a szándékáról, hogy kiürítse hólyagját. Visszafordul, hogy még egyszer keresztülvergődjön a verejtékbűzös tömegen. Az állomásépület mögött levő, fehérre meszelt kerítésnél akarná szükségét végezni, de egy ember, akinek arcvonásait a szürkületben nem képes világosan felismerni, nézi és nevet (csak vicsorgó fogsorát látjuk). Ugyanaz az imént hevesen tiltakozó, sötét arcbőrű ember.

Amíg Eduard habozva ácsorog, sípok, üstdobok, hegedűk és pergő dobok fülsiketítő zenebonája közepette lármás tömeg tódul be az állomásra. Az állomásépület mögött levő térségen gyülekeznek, karéjban helyezkedve el, mintha valamit néznének. Mögöttük hangtalanul, kísértetiesen, egy vonat fut be az állomásra. Eduard nem ért semmit, zavarát egyedül az őt gúnyos mosollyal figyelő, sötét arcbőrű és fehér fogsorú ismeretlen fogja fel. Eduard közelebb húzódik a sokasághoz, a hordágy felé, amely a kör közepén van lehelyezve. A hordágyon halálsápadtan, lehunyt szemmel egy fiatal katona fekszik.

A fiatalember váratlanul fölegyenesedik, majd megtántorodik, mint aki elesik. Általános elképedés és elszörnyedés hullámzik végig a tömegen. A zene elnémul. Négy erőteljes férfi, hosszú esőköpenyben (titkosrendőrök) odalép a fiatalemberhez, vissza akarják fektetni a hordágyra, de ez nem sikerül. A feltámadott bizonytalan léptekkel folytatja útját a tömegen keresztül. Csönd. Az emberek kitérnek előle. Szembe találja magát Eduarddal.

FELTÁMADOTT: (döngő pincehangon) Kérem, tegyen valamit, hogy egyszer már útját állják az embercsontokkal való megalázó és fájdalmas kufárkodásnak. Mert bár személy szerint semmi kifogásom az ellen, hogy megöljenek, mégis úgy gondolom: a végsőkig embertelen úgy bánni emberekkel, ahogyan velem bánnak: kiszedni a csontjaimat, a testet pedig úgy hagyni üresen... Bizonyságul arra a tényre hivatkozom, hogy a járásom nem csak roskadozó, hanem kísérteties is. A csontrablók áldozata vagyok... Testhőmérsékletem drasztikusan ingadozik mínusz 56 és plusz 1100 Celsius-fok között, és ez fiatal testemnek iszonyú fájdalmakat okoz... Ezért arra kérem, járjon közben az én és a hozzám hasonló szerencsétlen sorsúak érdekében, és hozza napvilágra a közvélemény előtt ezt a szörnyű igazságot a csontrablók nemzetközi szervezetéről.

Időközben a háttérben fölsejlik, a polgári ruhás rendőröknek és a (fehér köpenyes) orvosoknak sikerül legyűrniük két másik sebesültet, akik közben feltápászkodtak hordágyukról.

Majd a fiatalember arcon csókolja Eduardot.

NÉHÁNY HANG A TÖMEGBŐL: Ez a halál csókja.

Ekkor egy feketébe öltözött hölgy (egy másik) félretaszítja a fiatal haldoklót, minden magyarázat nélkül gyengéden, de szenvedélyesen magához vonja Eduardot, hevesen megcsókolja, valamit súg a fülébe, valószínűleg valamilyen malacságot, de mi ezt nem értjük, majd lenyúl Eduard nadrágsliccéhez, s végigszaladván a gombokon kitapogatja ágaskodó, forró hímtagját.

Ugyanakkor a háttérben a feltámadott katonaköpenyének zsebéből kiveszi - vagy a nyakában lóg - trombitáját, furcsa mozdulatokkal, tekervényesen rákezd egy szomorú dalra, majd eltűnik a tömegben.

A tömeg elégedetlenül szemléli őket, fenyegető bekiabálások hallatszanak, ezért Eduard kénytelen elhárítani a hölgy kezét. Lefelé néz, a nadrágján látszik, hogy nedves. Alatta kis vizelettócsa keletkezett (behugyozott).

Menekül, felszáll a vonatra, s mivel nem látja a kalauzt, lázadó engedetlensége jeléül visszatér az első osztályú fülkéjébe.

A fülke üres, leül a kép alá (hóval borított síkság, ázott, fázós varjak), puha plüssülésbe süppedve egy füzet olvasásába mélyed, amely a cetekről szól. Képek, alattuk magyarázó szöveggel: ,,A cetek, ámbár víziállatok, gyakran szomjhalált halnak, miközben a hideg folyótorkolatokat vagy az édesvízforrásokat keresik, zátonyra futnak, s ott rettenetes kínok között szenvednek ki, lassan-lassan elapadva, mint a kiszúrt léggömb".

FISCHER HERMANN HEVERŐJE

HANG: (off) Mit keresett Újvidéken?

(Az apa bemegy az ajtón, ami alig nyílik a heverőtől.)

EDUARD: (off) Ott maradt ingóságaimat akartam hazaszállítani: két szekrényt és az ágyneműt. Ezért látogattam meg Fischernét, lakásadónőmet, annál is inkább, mivel megboldogult férje többször kisegített különféle kölcsönökkel...

HANG: (off) Írja le Fischerné lakását!

EDUARD: (off) Egy kicsi udvari lakás...

(Felismerjük a lakást, ahol Andi volt valamikor Hermannál, amikor Hermann kislánya táncolt. Mindenütt kitömött madarak. Az apa egy szürkegém alatt áll, háttal megfordulva, a falon függő családi fotókat nézegeti. Látjuk Hermann arcképét és a kislányáét, aki a csöngettyűkkel táncolt. Leül a heverőre. Üveges vitrin cigarettaszipkákkal, burnótos szelencével, imaszíjakkal, egy tóratekerccsel és preparáló szerszámokkal. Az ablak belülről kék csomagolópapírral és egy függönyként szolgáló pokróccal van besötétítve, úgyhogy odabent félhomály honol, mivel csak a gyertya ég.)

... a sarokban ezüstözött kályha, vitrin, az ablak mellett egy kihúzható asztal, amelyen ...

HANG: (off, félbeszakítja) Létezik a háznak másik bejárata is?

EDUARD: (off) Pusztán egy ajtaja van, amely csak félig nyitható a heverő miatt.

HANG: (off) Írja le a heverőt!

EDUARD: (off) Közönséges régimódi támlás heverő, bársonyhuzattal... A férje, Fischer Hermann, a barátom, főbelőtte magát ugyanezen a heverőn, amikor megtudta, hogy kislányát megölték a nagyapjával és a nagyanyjával együtt a razzia idején, hozzájuk küldték ugyanis, mivel azt hitték, náluk biztonságban lesz... A golyó fúrta lyuk még most is látható.

(A tarkóján áthatolt golyó nyoma, jókora lyuk formájában látható a támlán. A háta mögött látjuk a lyukat, a kamera lassan közelít, a lyuk valami ismeretlennek, talán folyosófélének a bejáratává válik...)

HANG: (off) Mivel foglalkozott az elhunyt?

EDUARD: (off) Egyfajta papi személy volt, felhatalmazással arra vonatkozóan, hogy a fogyasztásra kerülő állatokat a zsidó vallás előírásai szerint levágja. Valójában nem hentes volt, de rendelkezett minden egyéb minősítéssel: hívő és régi zsinagógai patkány, aki amellett madártöméssel is foglalkozott...

HANG: (off) Mit jelent a ,,cipő és a borotvapamacs" mint rejtjel?

(Fischerné bemegy a régi spájzba, kihozza a cipőt és valamiféle keféket)

EDUARD: (off) A megboldogult Hermann cipőjéről és borotvapamacsáról van szó. Mindez a napi ceremónia tartozéka volt Hermannék régi baráti körében. Fischerné a spájzból behozta férje dolgait, majd kezében tartva azokat váratlanul Hermannhoz fordult, a legtermészetesebb hangon, mintha jelen volna...

FISCHERNÉ: (le-föl járkál a szobában) Ugye, Hermann, megkérhetnénk Eduardot, élesítse meg a késeinket... Emlékszel, Hermann... Ezt a cipőt Schwarz Pájónál vettük a születésnapodra, teljesen igazad van, Hermann, nem kellene elfelejtenem stb.

HANG: (off) Írja le a cipőt.

EDUARD (off) Fáradt vagyok.

HANG: (off) Írja le.

EDUARD: (off) Antilopbőr-utánzatból készült, szürke színű, mindenesetre nekem szűk.

Amíg Fischerné a másik szobában valamit keresgél és megboldogult Hermannjával beszélget, látjuk Eduardot, amint lopva cipőt próbál.

EDUARD: (off) ... ami a cipő külsejét illeti, azzal egyáltalán nem vagyok megelégedve, mert mindkét felén, azaz a fűző alatt és a kaplin is hópehely formájában elrendezve lyukacskák találhatók, s meg vagyok győződve róla, hogy a két talp közül az egyik karton, és tekintettel ...

Közelkép, amint az apa próbálja a cipőt a lyukacskákkal.

A HÁZ LEOMLIK

Eduard a hordárokkal kihordja a házból a szekrényeket. Az apa leemeli a képet (gyerekek felett lebegő angyal), a kép alatt penészfoltot pillant meg - hasonlót ahhoz a folthoz az első jelenetből (Rorschach-teszt). Az apa a fal mellett áll, szinte hipnotizáltan nézi a foltot.

A ház előtt az apa a hordárokkal alkudozik.

A ház kártyavárként omlik össze. A por betölti az ekránt. (az omlás hangtalanul történik)

A KOVINI KÓRHÁZ

A bolondokháza udvarán néhány beteg a hóban sétál, mások a padon ülnek... Köztük látjuk Andreast, belép a kapun. Bemegy az épületbe. A kórház folyosóján (felismerjük az első jelenet folyosóját) Andreas az igazgatóhelyettessel beszélget.

ANDREAS: Az apám harminckilencben itt tartózkodott, diagnózisa: delirium tremens.

A fiatal igazgatóhelyettes (beteggondozó) elmegy.

Andreas a folyosón egy padon ül.

A beteggondozó visszajön a beteglappal. Ellenőrzi, hogy egyeznek-e az adatok:

BETEGGONDOZÓ: Eduard Sam, született 1889. július 11-én Kerkabarabáson, Magyarországon. A diagnózis azonban nem delirium tremens, hanem félelem-neurózis. Az igaz, hogy itt volt 39-ben, de 34-ben is, három hónapig. Ami az irattár többi részét illeti, sajnos a háború alatt megsemmisült.

DOKTOR SMODLAK: A betegek ezzel a diagnózissal legtöbbször az alkoholhoz fordulnak, hogy elfojtsák lappangó félelmüket... Egy pillanatban leomlik az a védekező erő, amely lehetővé teszi, hogy az ember együtt éljen a halandóság tudatával. A betegség öröklődik, egyes szerzők szerint tíz-húsz százalékban, mások úgy vélik, hetven-kilencven százalékban is.

Andreas kimegy a bolondokháza udvarán keresztül, a havas kertben a betegek valami furcsa, de szépséges játékkal vannak elfoglalva.

A SZÍNHÁZ

Andreas elhalad a portás mellett.

A színház udvarán esik a hó, a szürke omlatag falak között, kartonfelhők, rozoga fotelok, berepedt dobok, horpadt kürtök, láncok, kötelek, csónak fenék nélkül, alabárdok, vasholmik, oldalára dőlt tolószék egyik kerekét forgatja a szél, lassan, mint a szélmalom lapátját...

Andreas lassan, elgondolkodva lépked, egy pillanatra megáll és nézi az elébe táruló szomorú képet. Az eltorzított és lemeztelenített bábuk-manökenek halmazát a hó olykor befedi, másszor kitakarja. Gyors léptekkel elhagyja a színészekkel és technikával túlzsúfolt, alkoholgőzös és cigarettafüstös büfét. A párnázott ajtóhoz ér. A titkárnő jelzi, hogy bemehet, be van jelentve.

(Ezt a jelenetet Velazquez vásznának enyhe paródiájaként kell elkészíteni, lassan a tengerbe vész.) Kitárja az ajtót, s egyszerre mintha a színen találná magát. A díszlet teljesen klasszikus, a spanyol dekoratív festészet értelmében, mindenki elfoglalta a saját helyét. Az igazgatónő fénylő brokátruhában - pelerinben, terebélyes, magas, anyakirálynőként a telefonjai mellett. Mindenki elfoglalta saját helyét, mint egy Velázquez-vásznon. Körös-körül furcsa alakok settenkednek. Az igazgatónő telefonál: ,,Oui... merci..." (francia nyelven).

Az igazgatónő feláll, Andreasra mosolyog, újból csöng a telefon. Pardon, pardon! - mondja, Andreas pedig tovább ismerkedik az irodában szorongó furcsa színpadi násznéppel. A titkárnők angolul értekeznek. Különösen öltözött hölgyek. Körben kezet ráznak, s már nem tudni, ki kicsoda. A jelenet egy Velázquez-képre emlékezteti: egy törpe (Arrabal) és egy legyezős hölgy (Nuria Espert).

Arrabal a foteljában ül, majd feláll, körbesétál a szobában, egy pillanatban megállapodik a termetes igazgatónő mellett valamiféle gyermekként, nagyon hippi-módon felöltözve, a legújabb párizsi rongyban, majd ismét elterül a fotelban, amelyből csak a feje kandikál ki.

IGAZGATÓNŐ: Reggel a belgrádi Kommunistában olvastam a könyvéről szóló kritikát. Látta már?

ANDREAS: Nem.

IGAZGATÓNŐ: Felesleges aggódnia, a kritika pozitív. (a vendégeknek francia nyelven) Ő könyvet írt. Erről jelent meg kritika a Kommunistában...

ARRABAL: (fontoskodva) Az jelent valamit, ha a Kommunistában jó vagy rossz a kritika?

ANDREAS: Jelent.

ARRABAL: Nálunk, Franciaországban ez pénzt jelent. Itt mennyit tud egy író keresni az írásaival?

ANDREAS: Hát úgy. Hogy megéljen. Egyesek jobban, mások kevésbé.

ARRABAL: Ami engem illet, nekem valóban problémáim vannak a pénzzel.

ANDREAS: Valóban?

ARRABAL: Igen. Nem tudom, hogyan költsem el.

IGAZGATÓNŐ: Vraiment, Ferdinando? C est pas une blague?

ARRABAL: Nem vicc. Nekem és a feleségemnek komoly problémát okoz, hogy mibe fektessük a pénzünket. Aranyba-e vagy ingatlanba. A civilizáció megsemmisülése előtt az arany mindig értékesebb.

IGAZGATÓNŐ: Vraiment.

ARRABAL: Már egy egész halommal rendelkezünk, s most nem tudjuk, mit és hogyan... Utazgatunk. Külön-külön... (sóhajt, és halkan folytatja) Minden elmúlik.

A hangok lassan elhalkulnak, Andreashoz még odajön néhány ember, velük is kezet fog, egyszercsak úgy tűnik neki, hogy Arrabal kezére rászáll egy légy (Az ő tenyerén már áll egy nagyobb zöld légy.), zúgás, mintha valami változott volna az őt körülvevő különös emberekkel, valamiféle árnyék jelent meg az arcukon, szemeik beesve, mintha akikkel lekezel, valójában árnyékok, illetve még pontosabban, mintha mindannyian ... halottak lennének.

A távolból még néha halljuk Arrabal és a többiek távolodó hangját, de többé már nem követhető a beszélgetés fonala.

A következő párbeszédtől kezdve már csak egyes szavakat, szótagokat stb. lehet megérteni.

ARRABAL: Igen, a tiszteletdíjak Nyugaton meglehetősek, és a darabjaimat az egész világon játsszák. Nemrégiben éppen Albániában voltam.

HANG: Hol?

ARRABAL: Albániában. Mao halála alkalmából. A helyszínen akartam meggyőződni róla, hogyan fogadja az albán nép Mao halálhírét. Ez aztán esemény a javából: a halál és a tömegek!

HANG: És hogyan fogadta az albán nép a hírt?

ARRABAL: Fogalmam sincs, engem és amerikai metreszemet a végén a határőrök feltűzött szuronnyal fogadtak, így (mutatja), és hátraarcot mutattak!

HANG: Vagy úgy...

IGAZGATÓNŐ: Mon dieu!

Andreas csöndben nézi őket, az igazgatónő és Arrabal egymáshoz hajolva sugdolóznak. Mellettük bejön valaki, és két pohár élénk színű italt (koktélt) helyez le, majd tovább folytatva útját kilép a képből. Arrabal hátterében egy másik színésznő jelenik meg, odamegy a falhoz, megigazítja a képet - kimegy, nem véve észre, hogy a kép visszakerül az eredeti helyére. Minden teátrális, de túlzások nélkül. Közelről látjuk Arrabal kezét, amint természetellenesen mozgatja ujjait.

HÚS A KALAPBAN

Légyzúgás, közelről látjuk Eduard torzonborz, koszos haját. Kékes füst gomolyog,, a széken, a nagy zománcos hamutartóban Symphonia. A hamu gerince lassan szétporlik. Megfeketedett ezüst cigarettatárca, gyufa, ormótlan zsebóra ketyeg. Mellette az asztalon cilinderében, mint valami vázában, újságpapírosba csavart véres hús. Az anya és a gyerekek rémülten figyelik. Zöld legyek. Harangszó hallatszik. Késsel újságpapirosból kisebb négyzeteket, zsebkendőket szabdal Az egyikbe, amelyen a Führer képe díszeleg, kifújja az orrát, majd összehajtja, és elhajítja a papirost. Mivel részeg és idegileg kimerült, egyáltalán nem vesz tudomást a családjáról, jelen van, de valahol a távolban...

Vonat halad el, az egész ház beleremeg. A durva deszkából faragott öreg komódon összekoccan néhány poros pohár. Egyikük leesik és összetörik.

Sárgaföld a réten. Közepén fehér csontváz: egy bárányfej. Mellette gyerekkéz gesztenyét dobál. Mintha célozgatná. Majd a gesztenyét a szem helyére rakja a csontvázfejben.

EDUARD ÁLMA

A gyertya félhomályában látjuk, amint valaki zsineget húz keresztül a tűn.

Idős házaspár ül egy zsúfolt és sötét szalonban (XIX. század), tele szőnyeggel, azok még az ablakokat is beborítják. Az egyik szőnyeg mellett csak egy vékony fénynyaláb sugárzik be a szobába, bevilágítva azt s a bentlévőket.

EDUARD (off): Az anyám...

Nagyanya feláll az asztaltól és odamegy a szekrényhez.

EDUARD (egész idő alatt a hang offból): Ő tudta...

Nagyanya porceláncsészéket vesz elő, az asztalra helyezi, majd leül. Nagyapa feláll, kimegy az üvegért, amelyet az asztalra rak, és leül. Mozdulatlanok. Nagyanya kávét tölt öt csészébe.

EDUARD: ... hogy nincs semmi...

A közelből látjuk a félhomályban a szép fehér csészét, ahogy megtelítődik előbb a feketekávéval, majd a fehér tejjel.

EDUARD: ... csak a félelem...

A képbe bejön a nagyapa keze, amely egy szép régi üvegből valami zöld folyadékot önt a tejeskávéba.

EDUARD: Mindig ez az ismeretlen, örökös... vég nélküli félelem.

Az ablak előtt Eduard tarkóját látjuk. Köpenyben van, vállán szürke pokróc átvetve. Az ablak negyedén át elhagyatott kert sejlik fel, ,,Beckett fájával".

EDUARD: Kibírhatatlan.

Hófúvás. A messzeségben rozsdás drótkerítés. A távolból egészen halk, elfojtott kutyaugatás hallatszik. Majd a porceláncsészék koccanását halljuk.

EDUARD: Nincs tovább...

A kamera a szőnyegmintán halad a földön és Eduard fejéhez ér. A szeme csukva.

EDUARD: Nincs melegség, mondja apa, holott csak az ő szíve fáradt el...

Látjuk a földön, a szőnyegen fekvő nagyapát, nagyanyát, Eduardot.

EDUARD: Üres...

Hófúvás.

EDUARD: Századokon át remeg... ég... üres...

Visszatérünk a szobába, ahol a három halott fekszik (nagyapa, nagyanya és Eduard), valaki belép, csak a körvonalait látjuk (mintha Reinwein lenne), nagy nehezen kicipeli Eduardot a nyitott ajtón keresztül az udvarra, a hóra. A kamera leereszkedik a szőnyeghez, mintázatára lassan hullani kezd a hó...

EDUARD: Miért mentett meg bennünket... Istenem... miért...

A vágóhíd fehér kövén nagy baltával hatalmas ökörcsontot szabdalnak.

REINWEIN

Samék a tágra nyitott kertkapu mellett állnak. A kapu mellett két oldalról, még az utcán, két mozdulatlan csendőr áll, vállukon puskával. Eduard ünnepi öltözékben, keménykalapban, bottal és irattáskával. (Kameraállás az öv alatt, néha a térd magasságában.) Az udvar közepén, hokedlin Reinwein úr, papírost és ceruzát tart a kezében. Körülötte ellenőrzött zűrzavar: a szolgák a kocsira pakolják a holmit, lónyerítés... Szőnyegek, gobelinek, mosdótálak, porcelánkádak, márványasztalok, értékes bőrkötésű könyvek, trónszékre emlékeztető biedermeier fotelok, heverők, szekrények, edények, üvegnemű, kristályok, cserépben fikuszok, leanderek, muskátlik, japán narancsok, citromfák, pianínó, hegedűtok.

REINWEIN ÚR: Eine Singermaschine!

SZOLGA: Ja.

REINWEIN ÚR: Egy nagy, kétszárnyas tükör!

SZOLGA: Nem találjuk, nagyságos uram.

REINWEIN ÚR: Kétszárnyas tükör!

SZOLGA: Ja. Ja.

Netti hatalmas konttyal, földet seprő hosszú uszállyal a fején, teljesen elveszetten ténfereg a félig üres, díszleteitől megfosztott szobákban, esetlenül forgolódik egy abszurd legyezővel kicsiny, püffedt kezében, mintha legalábbis bálba menne, nem pedig a gettóba.

A másik kocsira lisztes és gabonás zsákokat raknak fel, nullásliszt szállong a levegőben. Az utcán két, ugyanígy megrakott kocsi halad. A perzsaszőnyeg alól kikandikáló tükörben az ég tükröződik. A tükörben az égen bárányfelhők úsznak.

REINWEIN ÚR (off): Ein Lüster!

SZOLGA (off): Noch ein Lüster.

REINWEIN ÚR (off): Ein Frack!

SZOLGA (off): Noch ein Frack.

REINWEIN ÚR (off): Ein Frack. Azt mondtam: ein Frack!

Időközben Zsorzs az üzletben saját kezűleg bezárja az ablak zsalugátereit és a kétszárnyas ajtót. Az üzlet ajtajára nyomott vörös pecsétviasz az ajtót hatalmas hivatalos levélborítékká változtatja. Rebeka felmászik, a madzaggal hozzákötött macska mellette, a hegedűtokon helyezkedik el.

EDUARD (rákacsint Andira, hozzáhajolva oktatólag odasúgja): Vannak emberek, akik balsorsra születtek, s hogy másoknak boldogtalanságot okozzanak. Ám most már nincs idő siránkozni és magyarázkodni.

REINWEIN ÚR hangja (látjuk a kutyát és a pulykákat): Halló, Sam! Hol van a holmija, Sam?

EDUARD: Rheinwein úr (meghajol), maga is az égi mechanizmus kísérleti alanya.

Eduard magasba emeli irattáskáját, mintha a macskára és a hegedűtokra akarná hajítani, majd leejti, porfelhőt kavarva. A papirosok kirepülnek a szétnyílt irattáskából.

EDUARD SAM: Herrrr Reeiinnwweeiin: Nem bocsátkozom bele semmiféle jákobi kufárkodásba.

ZSORZS (a fogai között): Miféle kufárkodás... Te egy egyszerű csődtömeg vagy...

NETTI: ... Luftmensch.

Netti már a kocsin ül, Rebekához hasonlóan kipöttyenve, de ő még napernyőt is tart a kezében, amely alá Rebeka is odabújik legyezőjével, maga mellett tartva a megkötözött macskát.

EDUARD (krákog, teátrálisan megemeli kalapját): Omnia mea mecum porto!

Eduard felszáll a zsákokkal megrakott kocsira, amely közvetlenül a másik kocsi mellett áll, s amelyik utolsóként indul el. Eduard Sam légies csókokat küld a világ négy tája felé, a tenyeréből fújja, mint a szappanbuborékokat.

EDUARD (a macskák felé fordulva): ... Miattam egyáltalán ne aggódjatok, mert íme, Reinwein úr bőkezűsége az oltalmába fogadott, és ezekkel a pegazusokkal, isten kezétől és igazságosságától vezérelve, elérünk a piramisokig...

A család szalad a kocsi után, majd lassan megállnak a porfelhőben. Andi arca...

MÁRIA: A szerencsétlen...

(Még idehallatszanak a távolból.)

EDUARD: ... a jóságos Herrrr Reinwein kincseivel pedig halhatatlanságot vásárolunk, mint a farízeusok, vagy legalábbis mint Júdás és Gilgames módjára diadalmasan vonulunk be az örök élet tájaira...

Eduard újból felrakja a kalapját. A játék véget ért. Lehajtja fejét, nem tudván tartani végig az olcsó bölcsesség jelmezét. A kocsi eltűnik a porfelhőben.

MACSKAKÖLYKÖK

A ház mögötti orgonásban Andi a ribizlibokor alatt a hátán fekszik, a feje fölött széthajtva az ágakat szemezgeti a ribizlit. Egyszer csak cérnahangú nyivákolás hallatszik. Négy vak, fehér mésszel befröcskölt macskakölyökre lel, alig van bennük élet. Irtózva nézi őket. Elszalad. Megáll a bokor szélénél. Előtte a nagy és fényes égbolt s a nap... rövid, szép madárének hallatszik. Andi kiszalad a képből. Tejjel és kenyérrel tér vissza, lehajolva pléhtányért tesz le a földre, s a kenyérdarabokat egyenként ejti a tejbe.

Andi a fáskamra melleti fateknőben mosdik. A víz először tiszta, benne felhők fehérlenek. Amikor jobban odahajol - látja az arcát és a szép fehér felhőcskéket a kék égen. A teknő alja sötétzöld bársonnyal van kibélelve. Beledugja a fejét a teknőbe. Tetvek úszkálnak a víz színén.

A rózsabokor alatt fekszik.

Kora reggel a teheneket kihajtják a szomszéd udvarból a csordába, de legelészve áthaladnak Andiék kertjén is. Andi kiszalad, elkergeti őket az udvarból, majd utánajár, mi van a macskakölykökkel. Andi leguggol hozzájuk. A macskakölykök, nem adva más életjelet magukról, ott reszketnek a rózsabokorban, hozzá sem nyúltak az ételhez.

A kenyér érintetlen, csak megduzzadt, beitta a tejet, a tetején legyek fuldokolnak.

Andi arca. Félelem, majd gyűlölet és bosszú tükröződik rajta. Guggolva Andreas a lába mellett egy jókora kődarabra üt az öklével.

ANDI (tekintetét az égre emeli - az égboltozat tovább csillog, szertartásosan áll s így is beszél): Nincs igazság a világon, és én a halhatatlanságot adományozom nektek!

Fölemeli a nagy kődarabot, majd hirtelen leejti. És újból. A macskakölykök megnyikkannak, mint a gumijáték.

Ásóval betemeti a gödröt, megtapossa a földet és elmegy.

POGROM

Emberek tömege rohan az üres havas utcákon, a kamera közöttük. A tömegnek csak egyes részeit fogjuk be, s ebből alkotunk valamiféle saját képet. Egyszer csak meglátjuk a kis Andit is a lihegő emberek között. Váll váll mellett a zöld egyenruhás fináncokkal, a kék mundéros tűzoltókkal, a szegényekkel, a csőcselékkel. Időnként felbukkan egy-egy jól öltözött úr vagy hölgy is. Az üres utcák visszhangzanak lábdobogásuktól. Mindannyian tülekedve szaladnak a letaposott hóban, lihegésük hallatszik. Nagy csődület egy bolt előtt: itt a tömeg százlábúként tapossa a havat. Világosan érződik, hogy mindenki a boltajtó irányába igyekszik.

(A másik ajtószárnyon SCHMOLL-cipőpasztareklám. Majd a KALODONT fogkrémé, mellette rajzszöggel feltűzve cédula függ, fogazott szélű staniclipapírból, rajta tintaceruzával kiírva: ,,Jövő vasárnap utáni hétfőn 1942. feb. 11. lesz cukor kilója 200 pengő kockában 230 pengő".)

Egyszerre üvegcsörömpölés hallatszik, a hasadó üveg villámként világol fel a tömeg fölött, ezt távoli visszhang gyanánt a megroppanó deszkák recsegése követi, majd a megkönnyebbülés sóhaja, amikor a boltajtó és a kapu enged a nyomásnak.

(Ettől a perctől kezdve a kamera szeme lassan - észrevétlenül - lefelé, a föld irányába csúszva csökkenti a magasságot, mintha gyermekszem lenne.)

Andi körül egyre növekszik a fináncok és háziasszonyok, tűzoltók és parasztok, kocsisok, falusi félkegyelműek és gyerekek tömege. Idős asszony csenevész lábán narancsszínű harisnya, lelógó kezében egyszerű spárgával átkötött kartondoboz. Lábdobogások tompa dübörgése. Andi kitartóan áll az üzlet bejárata előtt, kabátszárnyakba és a nők szoknyájába kapaszkodva, de a tömeg kiszorítja és félrelöki. Pokoli lárma támad, botok emelkednek a magasba, ütések csattannak, üvöltözés, lábdobogás, segélykérő jajveszékelés.

Kékes alkonyat ereszkedik.

A bolt sötétjéből bádogcsörömpölés közepette szögletes konzervdobozok tömege áramlik, veszélytelen sárgaréz sugarakkal világítva a félhomályban, kék csomagolópapírba csavart gyertyakötegek száraz csontok gyanánt koccannak össze, almák potyognak le tompa puffanással. Barna papírzsákokból cukor csordogál, csikorogva a talpak alatt. Az emberek keserves igyekezettel törnek utat maguknak ki a tömegből, s ölükben karon ülő gyerekként mindenféle csomagokat szorongatnak. Lisztpor úszik a levegőben, akár a púder, és valami ünnepélyes, csaknem mókás külsőt kölcsönöz az embereknek.

Egy asszony a fogával tépi el a selyemtekercset, amit a kabátja alól húz elő.

Látjuk Andi arcát, amint a sarokban áll és néz, mintha szeme beinná a gyufaláng fényét, amely egy pillanatra megvilágítja az asszony arcát, fogai vörösek a selyem visszfényétől.

Újból Andi, amint néz, egy egész göngyölegnyi kartonanyag tekeredik lábak és fejek köré, mint a szilveszteri krepp-papír szalagja. A karton legöngyölődik, feltartozhatatlan folyamként. Az emberek fuldoklanak és kapálóznak, dühödten szaggatják a szövetet. Úgy látszik, betörtek abba a szobába is, ahol a tollat raktározták, így a toll is sűrű pehelyként röpköd szerteszét, az emberek pedig zsákjaikba gyömöszölik.

Már csak a puszta falak maradtak és a félhomály. A tömeg nagy sebesen feloszlik, s ki-ki viszi a zsákmányát a kabátja alatt.

Egy asszonyság észreveszi Andit, és elhaladtában a markába nyom egy tarka papirossal körülragasztott konzervdobozt, melyen nagy, piros betűkkel ez áll: SPAGHETTI A LA MILANESE.

A túloldalon egy kissé korosabb, de jó kiállású úr Clark Gable-es bajuszkával, csíkos öltönyben, hajtókáján vörös szegfű, magas talpú cipőben áll egy hordó tetején, nagy boldogan tollat dobál és énekel (canzone ,,Mamma").

Vágás a sáros utca totálképére (alkonyat, már ég néhány lámpa, de még nincs sötét) a sarokra, ahol ez a bolt áll. A szél szanaszét viszi a tollat, mintha havazna.

GETTÓ

Az anya és Andi meglátogatják az apát a gettóban. Andi orgonacsokrot tart a kezében. Napos idő van. Régi, rozzant épület, folyosók, kopár udvar.

Az apával a lépcsőházban találkoznak. Átöleli őket, Andi ügyetlenül átnyújtja az orgonacsokrot. Eduard nyugodtnak tűnik, mint aki megbékélt a sorsával. Ahogyan a család a lépcsőházban halad, a kamera párhuzamosan megy velük, látjuk őket az ajtónyíláson, mi pedig áthaladunk a szobákon keresztül: némely üres szobákban családok, gyereksírás, kócos asszonyok kapkodják le vagy teregetik ki a nedves pelenkákat. Az egyik helyiségben egy öregember meztelenül fekszik a földön. Egy öregasszony papírossal fölemel valamit a földről, ami széklet is lehet. Az apa ingujjra van vetkőzve, folyton igazgatja nadrágtartóját, amely minduntalan lecsúszik.

EDUARD: Ma behívtak az irodába. Pluszt írtak a nevem mellé. Schmutz mondta. Neki van ismeretsége az irodában.

Az apa többé nem színészkedik. Egy kis magányos, kolostori rideg és sötét szobácskába van elhelyezve a folyosó mélyén. Kivételes türelmességet tanúsít új környezete iránt.

EDUARD: A szobám rendkívül kényelmes, és sok egyéb előnye is van, amit nem is reméltem. A nap nem süt a szemembe, amikor felébredek, este pedig ebből a kis ablakból gyönyörködhetek a naplementében... Képzeljétek csak: itt végre van saját szobám!

A fiú kimegy az udvarra, ahol szakállas, ószövetségi prófétákra hasonlító aggastyánok ténferegnek, valami csak általuk ismert kabalisztikus ösvényeken róják az udvar hosszát, s ha olykor kereszteződnek útvonalaik, felkapják fejüket és isteni, megbocsátó pillantással üdvözlik azt, aki útjukat állja. Egy falnyíláson Andi átdugja a fejét a másik udvar felé. Teleszívja tüdejét, míg a felhőkben úszó eget figyeli. Lent, az udvar sarkában egy kislány egyedül guggol és átölel egy régi játékbabát.

De az apa és az anya már kimennek a folyosóra.

EDUARD: Igyekezzetek csak haza minél előbb, én is hamarosan utánatok megyek. A 16.45-össel. Ha így ítéltetett.

SZULTÁN

A fekete sparheltból (az, amit az apa kidobott) dől a füst, amit egy-egy szélroham kiűz. A kulimásszal és petróleummal töltött mécses lángja néha ropogva hatol át a füstfüggönyön. Andi az apa régi kabátjában fekszik egy nagy fapriccsen, a mennyezetet nézi. Kint esik a hó. A szél az ajtó- és ablakrésen marokszám hordja be a fehér tűkristályokat. Egy rangjelzés nélküli, koszos egyenruhás magyar katona sámlin ül a sarokban. Térdén öreg nyerget tart, amit egy nagy tűvel és vastag fonállal kitartóan bökdös.

NAGY BAJUSZÚ KATONA (a harmadik behívott korosztályba tartozik, ebben a jelenetben az összes katona magyarul beszél): Hogy nem fulladtok meg ebben a füstben!

ANDI (most már megfordult az oldalára, betakarózott a kabátba, szeme félig csukva, látszik, hogy az éhezéstől ereje lassan fogytán): Megszoktuk.

A nagy bajuszú katona átköltözködik, mindent átvisz a heverő mellé, a földre ül. Az ajtó kinyílik, és a szél majdnem eloltja a petróleumlámpa lángját. Izgatott lovász áll az ajtónyílásban, háta mögött sötétség, amely felismerhetetlenné teszi arcát.

LOVÁSZ: A Szultán összeesett!

A katona beletűzi a tűt a nyeregbe és a fiúval együtt, aki azonnal felugrik, kisiet az éjszakába. A szél átfújta és a huzat átjárta, csak az olajmécses gyenge fénye által megvilágított sötét helyiség egyik sarkában fekszik Szultán, az oldalán, a gyér fűrészporon, mozdulatlanul. Szeme sötétlila, homlokán ezüst félhold ragyog.

KATONA: (oldalba rúgja): Szultán, Szultán! Ne hagyd magad, Szultán!

Mellette ál Bulla, vékony lábakon, ingadozik, a végét járja. A lovász megböki Bullát bakancsa hegyével. Bulla meginog, de nem dől el.

KATONA: Ez is nemsokára utánamegy.

FIATALABB KATONA: Jó volna valahogy megtámasztanunk őket... Nem szabad, hogy az őrnagy így találjon rájuk.

Kapkodás. Még néhány katona érkezik. Vastag kötelet hoznak magukkal, az egyik végét a kiterült ló mellső lába mögött, a hasa tájékán vezetik keresztül, a másikat a hátsó lábai előtt. Andi magasra tartja a mécsest, fagyott ujjaival fedve el a lángnyelveket.

KATONA (magában, félhangosan): Lopjál, teremtsél, szüljél! A lovak előtt ott legyen a széna, még ha beledögletek is... De honnét teremtsél, hogy szüljél, az istenit!

Húzzad, húzzz, hú... (Húzzad, kiáltozzák ütemesen a katonák, s a ló lassan kiegyenesedik, mint egy bronzszobor).

Borongós reggel. Az istállóban négy ló kötéllel megkötve, holmi emlékművek gyanánt lebegnek a föld fölött. (A földről látjuk őket, a lovak a kamera fölött lebegnek, patáikkal az orrunk előtt kapálódznak.) Bulla feje egészen lelóg a földre, merev orra egyenes vonalat rajzol a fűrészporba - a szél ide-oda lengeti. Szultán feje fennakadt a vályú feletti saroglya lécein, ahol még egy maroknyi nedves széna maradt. Andi az istállóban egy tojást talál, óvatosan viszi kezében. Amikor a felsorakozott katonákhoz ér, lopva a zsebébe teszi a fehér tojást.

Az udvaron az őrnagy, vörösen a dühtől és a fagyos hidegtől. A lovászok térdig érő hóban haptákolnak előtte, arcuk püffedt az álmatlanságtól. Az istállóból kotkodácsolás hallatszik. Az őrnagy rögtönítélő bírósággal fenyegeti a katonákat. A polgári ruhás állatorvos jegyzőkönyvet diktál az írnoknak. Az őrnagy káromkodva elvonul, nyomában a csicskásával.

A katonák szótlanul bemennek az istállóba s megoldják a köteleket. Bulla elterül a gyér fűrészporban.Utána ledöntik Szultán emlékművét is.

NAGY BAJUSZÚ KATONA: Dögölj meg!... Tudtam, hogy meg fogsz dögleni!

Faluvég, sínek, itt kezdődik a rét, alkonyat, már szinte este van. A hó fénylik, mert az olvadás után jéggé fagyott, messzire ragyog. Egy kistermetű, bánatos tekintetű cigányember a gebéjével, amelyen úgyszintén látszik, hogy nem fogja sokáig húzni, s egy fáradt katona, szánkón vonszolják a dögöket a lótemetőbe. A távolban egy égő tanya világít. A szánkó mögött Andi és egy kutya lépked, hóban-sárban. A távolból idehallatszik a gránátok és bombák vészjósló morajlása.

KATONÁK

Mária, Anna és Andi a barakk előtti padon ül. A távolból látjuk őket. A mellettük elhaladó, azonosíthatatlan egyenruhájú katonákat figyelik. Az út mentén felfúvódott lótetem. Fiatalok és öregek, rongyosak és rendezettek, fegyveresek és fegyvertelenek, üres kézzel vagy batyuval, libával a hónuk alatt, gyalog, kocsin, lovon és teherautón, kerékpáron. Egy férfi és egy asszony, kordé, és az eléje befogott két öszvér. A kordén egy koldus okarinán játszik bús tábori balladákat meg rabbis siratóénekeket, motyogva a sorok között. A szamár szomorú feje a kék ég előtt.

A fiú a fehér porban tengeri kagylókkal és egy kis tengeri csillaggal játszik..

Nagytotál a síksági tájról.

Az utca végén csak a horizont és a szürke ég.

Andi a fehér porban tengeri kagylókkal és egy kis tengeri csillaggal játszik..

Nagytotál a síksági tájról.

Az utca végén csak a horizont és a szürke ég. A távolból ugyanaz a fülemüleének, mint amilyen az imént az istállóban.

Andi föláll és a villanypóznához megy, a drótok a bombázás után meglazulva, szétszakítva, borzas hajként csüngenek. Andi a villanykaró egy hosszú hasadékához hajtja a fejét. A hasadék mellett ráfagyott sárga gyanta fénylik. Mi is halljuk az eolhárfa gyönyörű ,,dallamát".

A kamera mozgásával úgy látjuk, mintha a távolban egy nagy család haladna át a pusztán. Mindannyian feketében. A férfi (családfő) hátán 4-5 koffer és ruhák halmaza. Ahogyan vonszolja magát, alig látszik ki a teher alól. Libasorban mennek.

CICVÁSZON

Az anya és a gyerekek hazamennek, tobozokkal teli zsákot cipelnek.

Ahogy közelebb érnek, a házban világosságot látnak, amely az egyik szobából a másikba vándorol.

Megállnak, maguk sem hisznek a szemüknek.

Bezörgetnek az ajtón.

Vajon az anya valóban kívánja az apa hazatérését?

Kétségtelenül: azt várja, hogy a házban ott találja majd az apát az egész rokonság körében.

Az ajtót Netti nyitja ki.

Az első pillanatban szinte szóhoz sem jutnak a meglepetéstől, annyira megváltozott, megöregedett!

Ott áll előttük a súlyos háromkarú gyertyatartóval a kezében. Csak az egyik karban égett egy ősi szokások szerinti fehér gyertya.

Tudomásul veszik: egyedül van a házban. Bemennek a sötét konyhába.

Netti megingatja aszott fejét, lassan, méltósággal, jelentőségteljesen: előbb balra, majd jobbra, azután még egyszer, még lassabban. Felfogják: ő nincs többé, Eduard meghalt.

Netti mindnyájuknak az arcába hajol (rövidlátó lett), a gyertya lángja szinte pörköli a bőrüket, s külön mindegyikük számára megismétli tagadó fejingatását. Jelentőségteljesen hunyorog, s a szemében ravasz kis fények villannak, míg az arca és szája mintha kővé vált volna, hosszasan tartja a gyertyalángot Andi arcánál, a szemébe mereszti tekintetét és hatalmas orrát jobbra-balra ingatja előtte.

Reggel Netti hozzálát, hogy felássa az istállót. Kidobja a nedves földet.

ANDI: Itt álltak a katonalovak...

NETTI: Itt pisáltak hónapokig, hogy dögölnének meg...

Nemsokára már a feje is egészen eltűnik a maga ásta kútban. Hangja, mintha a sír mélyéből jönne, amikor rövid parancsszavakat kiált fel Andinak.

Valamivel később egy hatalmas tekercs vörös és kékrózsás cicvásznat húz ki ebből a büdös kútból. A lábához teszi, és amikor megpillantja az első rózsákat, ideges türelmetlenséggel cibálni, húzni kezdi kifelé a kartont. A cicvászon viaszos vászonba volt bebugyolálva és kemény ládába helyezték, de hiába: a hatalmas bálát teljesen szétmarta a lóhúgy.

Netti és Andi kihúzza a hatalmas hálót, ötszörös rétegben felaggatják a kerítésre.

A házat egyszeriben futórózsa kússza körül. Hiába. Az anyagon csak még inkább kiütközik az idő és a homály romboló hatása. A karton pókhálóként foszlik szét az ujjak között.

A szél lassan széthordja, és dobálja, mintha játszadozna vele.

UTAZÁS TÉREN ÉS IDŐN ÁT

A fiú az udvaron ül hokedlin a cicvászon mellett, az apa Kalauzát lapozgatja.

Az ő tekintetével nézünk, a kamera az oldalakon siklik, a jugoszláv városok és falvak neveit pásztázva.

(a kép átalakul)

Éjszaka van. A vonatablakból éjszakai lámpapislákolás látható, a vonat keresztülhalad a falvak, városok éji állomásain, ahol ablakok és utcai lámpák sokasága égbolti fénnyel világít, égi megalopoliszként. Befagyott folyókon és patakokon, hidakon, legelőkön és mezőkön, hegyeken és völgyeken keresztül haladunk, majd bemegyünk az alagútba. Az alagút kijáratánál már hajnalodik. Tovább utazunk a homokos parton, ahol a folyó és a tenger találkozik, míg végül a végtelen kék tengerhez érünk.

ANDREAS

Tengerpart. Andreas a mólón ül.

Közelképben a tenger és a móló, világítótoronnyal. A móló mellett, a kőtuskóhoz kikötve halászbárka, a másik oldalról egy ugyanolyan bárka közelít. A háttérben, kissé távolabb, a pálmák mögött egy hotel elegáns boltozata és terasza. A messzeségben magas hegyek szürkéllenek. A móló egy kőoszlopán feketeruhás, idős ember üldögél, hátulról filmezve: arca nem látszik tisztán. Széttárt térdei között botot tart.

Idősebb házaspár uszkárt sétáltat.

Andreas a móló másik felén ül a halászhálók mellett, egy szárított halra bámul. Figyelmét a neki háttal ülő botos ember vonja magára.

Az idős ember feláll, bár arcát nem látjuk, Andreas a nyomába ered. Az ember a Port Royal Hotelba tér. Belépve utána Andreas gyors és mindent láttamozó pillantást vet a vendégseregre, s a szeme sarkából félprofilból felismeri a bárpult mellett merev tartással üldögélő idős embert, akit eddig követett. Most sem látszik tisztán az arca. Andreas az elegáns pálmás hotel másik szárnyába ül, hogy feltűnés nélkül figyelhesse az öreget, aki kivesz egy cigarettát ezüst dohányszelencéjéből, becsukja, a cigarettatárca kattan, végül rágyújt. A pincérek már abroszt cserélnek, egy kifogástalanul öltözött zenész cimbalomját hangolja. Ujjhegyével pásztáz végig a húrokon, amelyek kristálytiszta pianissimóval válaszolnak, pohárban köröző légy zúgásához hasonlatosan: cin-cin-cin.

A pincér az idős úr asztalához megy és haptákban állva, kissé előre hajolva várja a rendelést. Hónaljához szorítva az asztalkendő, azt fehér kezével is tartja. Hirtelen sarkon fordulva távozik. Rövidesen visszatér egy pohárral, amit különlegességként a megrendelő elé rak.

Halkan felcsendül a cimbalom hangja.

Az idős ember felhajtja snapszát, derékból egész testével meghajolva, majd a poharat az asztalra visszahelyezve távozik.

Andreas magához kéreti a pincért.

A pincér ugyanolyan szolgálatkészséggel áll melléje.

ANDREAS: Segítene nekem: tudja, ki ez az ember?

PINCÉR: Melyik ember?

ANDREAS (tekintetével a távozó idős úr után mutat): Hát az, aki kiment.

PINCÉR: Valami német. Minden évben jön, a teraszon szokott sakkozni.

ANDREAS: És mit tud még róla?

PINCÉR: Semmit. Egyedül annyit, hogy ismeri italainkat, mértékkel iszik: lozovačát, pelinkovacot, francia konyakot, ebéd után egy-két pohár terant vagy dingačot.

Andreas feláll, és az idős ember után szalad. Fut az üres folyosókon. Az egyik folyosó végén felismeri az öregember alakját, aki - úgy tűnik - feléje néz, majd bemegy egy ajtón.

Andreas az ajtóhoz ér és hallja, amint az belülről kulccsal bezáródik.

Az ajtó feliratáról látjuk: illemhely. Andreas órákon át vár a folyosón. A személyzethez fordul.

ANDREAS: Elnézést, az apám egy órával ezelőtt bezárkózott... A legrosszabbtól tartok...

A hotelszolga előbb kopog. Majd együtt próbálják betörni az ajtót. Végül a szolga egy nagy baltát hoz, s betöri az ajtót. Már összegyűlt néhány vendég (ötven év körüli nő, magához vonva egy kislányt, idős házaspár, majd a hotel alkalmazottai).

(németül)

Ne nézz oda!

Mi van, anya?

Egy ember beszorult.

Azt mondják, az apja.

Lehet, hogy felakasztotta magát!

Kérem, vigye el a gyereket innét!

Betörik az ajtót, bemennek az illemhelyre, de senkit sem találnak. A helyiség üres.

Felismerjük a helyiséget a film elejéről, amelyben Eduard állt a tükör előtt: ugyanazok a fekete-fehér lapok, ugyanaz a tükör. Ablak sehol. Nem tudni, hová tűnhetett el az idős ember.

PORTÁS: Biztos abban, hogy az apja bement ide?

ANDREAS: Igen. Csak azt nem tudom, hova tűnhetett.

PORTÁS: Egyedül a csatornanyíláson keresztül... (felemelik a rácsot, benéznek a lyukba, onnan mintha tompa morajlás hallatszana), de nem... ezen biztosan nem... ezen még egy gyerek sem férne át.

ANDREAS: Itt ment át! Valahogyan keresztülpréselte magát! (bedugja a kezét, mintha át akarna bújni, de meggondolja magát, az arcát egészen a lyukhoz közelíti, hogy legalább benézhessen...)

A tömeg szétoszlik. Kellemetlenül érzik magukat, Andreast bolondnak vélik.

A portás is hitetlenkedve néz rá.

ANDREAS: Ide figyeljen, biztos vagyok benne, hogy...

PORTÁS: Nem tudom, fiatalember... csak azt tudom, hogy ez a drága tölgyfaajtó be lett törve.

ANDREAS: Kérem, írja a kártételt a számlámhoz.

A portás kimegy.

Andreas magára marad az illemhelyen. Elveszetten ácsorog a helyiség közepén.

Egyszer csak megpillantja a tükröt.

Belenéz.

Az eddig oldalt levő kamera lassan megközelíti.

Andreas nézegeti saját fáradt arcát. A polcról leemeli a félig nyitott SOLINGEN borotvakést.

A kamera a tükrön keresztül áthatolva Andreas alakját követi, amint kimegy a folyosóra, utánamegy, amint áthalad a folyosókon, majd lassan közelít az arcához, amelyre időről időre fény vetődik, feltehetően valamelyik ablakból, amely mellett elhalad.

Belép a sötétségbe.

A GRÓFI ERDŐ

A sötétségből kijutunk a fényre.

Hatalmas feketefenyőtörzsek, mint a mesében. Andit és az anyát a magasból látjuk, még messze vannak tőlünk, lassan közelítenek, időnként lehajolva valamit zsákba raknak, fenyőtobozokat gyűjtenek. Látszik, hogy nem csak a fenyőtobozok miatt vannak itt, mintha valamit játszanának.

Andi behunyt szemmel megy az anya után, szorosra zárt pillái alatt villódzó színek tűzijátéka. Olykor egy-egy fatörzs súrlódik a vállához, az anya kézen fogva vezeti.

Egy elhagyatott kastély kerítéséhez érkeznek. Megállnak. Andi kinyitja a szemét. Ott állnak, kifulladva, a kastély kerítésénél, kezüket átnyújtják a rácsokon. Aztán a kert mélyéből, nagy sötét szemekkel, előbukkan egy szarvas, és mögötte az ünő is. Lassan odamerészkednek a kerítéshez, hogy elvegyék a kockacukrot a tenyerükből.

Hirtelenen beborul, máris zuhog az eső. Andi és az anya hazaindulnak, az erdőn át mennek, az eső hangosan dobol a leveleken. Egyszercsak eláll a zápor, újból kisüt a nap, a levelek ágastul hullanak alá. Andi és az anya ózontól elbódulva sétálnak az ünnepélyes csöndben.Csak a harmat pereg a fákról, majd valami távoli visszhang hallatszik. Andi megfordul, mintha érezné még valakinek a jelenlétét, hogy az erdőben ott lebeg az apa szelleme. A távolból harkálykopácsolás hallatszik, válaszként vagy visszhangként pedig, messzi kopácsolás, mintha az apa válaszolna botjával kopogva valahonnét egy másik világból.

Mind kevesebb a fény, beköszönt az este.

MÁRIA: Most már indulnunk kell. (kézen fogja Andit) Uramisten, milyen korán sötétedik itt.

Anya és fia lassan elindul az erdőbe, a kamera felemelkedik, látjuk a gyönyörű, hatalmas fatörzseket és a távolodó alakokat.

VÉGE

Ács Károly és Borbély János fordításainak felhasználásával

fordította Sinkovics Éva