Mészáros Zoltán
Leállsz, vagy meghalsz

Csernus Imre - Dobai Benedek - Tárnok Alfonz: Drogma, Mono Kft. - Konkrét Könyvek kft, 2003, hn.

Dr. Csernus nem tipikus orvos, még pszichiáternek sem az. A könyv sem tipikus, amelyet barátaival együtt írt, akik egykor a páciensei voltak. Mégis Magyarországon nagyon jól fogy a könyv, és már talán a második kiadás is elkel. Csernus Imréről azt kell tudnunk, hogy a Vajdaságból ment el, a délszláv válságsorozat kezdetekor, és Magyarországon a legsikeresebb addiktológussá nőtte ki magát, ami azt jelenti, hogy az általa kezelt szenvedélybetegek gyógyulnak meg a legnagyobb eséllyel - persze nem lehet bárki dr. Csernus páciense, amint ez a könyvből kiderül. Dr. Csernust az eredményei igazolják, ezt újabban a magyarországi közvélemény, média is méltányolja, többször szerepelt már különböző tévécsatornák különböző műsoraiban.

A Drogma műfajilag besorolhatatlan könyv. Ezért rengeteg olvasata lehet, és ki-ki annyit vág le magának az egészből, amennyit bír, tud, gondol, akar. A könyvet napló formában írták meg (egy hét eseményei), mégsem napló, nem is regény, nem is tanmesék vagy novellák gyűjteménye, noha mindebből van benne valami (pl. Gyula bácsi szomorú története, a nyuszi, aki sas lett, a földigiliszta visszatérő motívuma stb.). Aki prűd, az a kezébe se vegye a könyvet, ugyanis gyakoriak a vulgáris és obszcén szavak, mégis ennek ellenére, vagy talán éppen ezért olvasmányos. Ezen kívül nyelvezete szlenges, sőt kifejezetten fésületlen (vagy épp szlengesre fésült?), néhol az olvasó nem is érti, csak sejti, mit is jelent egy-egy drogos "szakszó", itt-ott rendhagyó helyesírással. A szerzők bevallottan kerülik a pszichológiai szakszavak használatát, a doktor is maximum a szakszavak magyar megfelelőit használja, mégis érződik a szövegen, hogy a doktornak a kisujjában van, pl. Berne játszmákról szóló elmélete, a drogokról szóló szakirodalom, és minden, amiből haszon lehet a függőségi betegségben szenvedők gyógyításában. Dr. Csernusnak ezen kívül tetemes gyakorlata van, pl. tökéletesen világos számára a drogos életmód hazugságra épülése, és az, ahogy a zsigerekbe szivárog a hazudozás a látencia időszakában. A könyv távolról sem szakkönyv (noha a végén szabatosan kislexikonszerűen helyet kapnak a kötetben előforduló szereplők, és a ma gyakran használatos drogok gyakorlatias leírásai). A könyvből az tudható meg igazán, amit Csernus doktor csinálni szokott általában (egyéni beszélgetések, kiscsoport foglalkozások, rendelés, előadások). Közben előfordul az is, hogy a keleti, szerzőkkel, bölcsességeikkel találkozunk a könyvben. A Drogma még drogellenes könyv sem, noha hatását tekintve az. Csernus doktor, ha csak lehet, elmondja: "a cucc nagyon jó", de aki beveszi, annak számolnia kell nemcsak a hatással, hanem a következményekkel is. A könyv retorikájában, mondanivalójában nincs közvetlen drogellenes célzatosság, nem igyekszik hatáskeltésre, és talán éppen ezért hatásos. A könyv tehát nem int óva senkit, de ha mindaz, amit leírtak, nem elég, akkor lehet, hogy semmi sem elég. A Drogma kíméletlenül, sőt fanatikusan tárgyszerű könyv. Benne nem fogunk találni kíméletesen és csomagolva megfogalmazott részeket, de olyan sablonszövegeket sem, amiket a drogról kötelezően el szoktak mondani. Ez dr. Csernus Imre módszereiből következik, meg abból is, hogy - a könyvben ezen a néven szerepelnek - Dobai (aki a halálról ír folytonosan) és Alfonz folyamatosan vitatkoznak vele, sőt időnként kemény kritikával illetik működését: "Csernus a lehető legnyersebb formában az illető lelkébe rúg". Erre látszik rímelni a doktor egyik meredek, de logikus gondolatmenete, miszerint a drogost egyszerűen ki kell rúgni a szülői házból, nem adva neki lehetőséget arra, hogy hazudozással félrevezetve szüleit végül oda jussanak, ahova a kirúgás esetében is juthatnának. Máshol a társszerzők dicsérik a "szerb orvost", aki egy "karakter", és aki "megmarad az ember fejében". Dobai és Alfonz is tehetséges, érdekesen írnak. Dobai, aki költőnek vallja magát, egy-egy írása prózában is irodalmi erényeket mutat fel, akár egy-egy a tragédia teljes katarzisával. Az egykori páciensek a "csernus katonák" valóságos mítoszt szőttek már "a doktor" köré, köztudott, hogy időnként kiabál pácienseivel, és azokat, aki nem igazán akarnak gyógyulni, fél perc alatt kipenderíti rendelőjéből. Máskor nagyokat nevet, amikor valami nyilvánvaló butaságot akarnak vele elhitetni, de ő nem az embert neveti ki, "hanem az állatot, aki az ember felett uralkodik". Nem engedi, hogy hazudjanak neki, vagy hogy "bevigyék az erdőbe", azaz belevonják páciensei szokásos játszmáikba, amelyeket - így az orvos - "a világ elhisz, meg maga is, de én nem". Csernus doktor utálja, ha hülyének nézik, és ettől mérges szokott lenni, sőt ezért szokott kiabálni is. Ez része annak, amit egyesek durcásságként, mások - és nekik van igazuk - betonmód következetességnek élnek meg. Csrnus doktor vagány, és ezt mindenki tudja róla. Alfonz egyszer a Rottenbiller utcában, azt üvöltötte neki: "Megszlek te köcsög", mire a doktor erre azt válaszolta "Gyere bazdmeg, próbáld meg", a közelben lévőknek köszönhetően nem lett verekedés ebből. A könyv megírásakor Alfonz ezzel kapcsolatban azt írta, hogy a doktor ösztönös nevelő. Csernus doktornak "karizmája" van, ami nem árt, sőt kifejezetten hasznos minden pszichiáternek.

A doktor munkájában fontos szerepet játszik az - ahogyan ezt közérthetően megfogalmazza -, hogy úgy véli, minden emberben egy állat lakozik, egy tigris, akit nem szabad bántani, mert nagyon erős, de akit mégsem szabad engedni, hogy uralkodjon, a legjobb, ha alszik, és a legjobb, ha vigyázunk álmára. Módszerének lényege, hogy a lehető leggyorsabban választás elé állítsa pácienseit: fekete, vagy fehér, a lejtő vagy a hegy, befekszik vagy drogozik tovább. Csernus doktor nem szokott ködösíteni, mert nem akar időt vesztegetni. Adott esetben azt is kimondja, hogy felőle csinálhat a páciens, amit akar, de ha őt választja orvosának, akkor vannak szabályok, és azokat be kell tartani, ha hazugságon vagy szabályszegésen kapja páciensét (a könyvben van egy ilyen eset leírása is), le is út, fel is út. Csernus doktor nem szokott szóba állni az őt ittasan vagy drogosan megkereső betegeivel sem. Fontos jellemzője munkájának, hogy ő szétválasztja a narkóst és az embert, ill. a narkóst és a gyereket, keménysége a narkósnak szól, akitől igyekszik megmenteni az embert.

Páciensei állapotát, egy tanmesével teszi világossá, ez talán a könyv legnagyobb benyomást keltő része. Ne rökönyödjön meg a kedves olvasó a vulgáris szótól, ami következik - érthetően kell a bölcsességet megírni. A drog fogságába esett emberek életének minőségét lehet, hogy csak azzal a vulgáris kifejezéssel lehet érzékeltetni, amit a doktor talált ki. Ez a szó a "szarmedence-effektus". A tanmesében az embernek egy szarral teli medencében úsznak (ez a drogos életmódot jelképezi). Kezdetben nem tudják, hogy mi az, amiben vannak. Később veszik észre, mibe jutottak. Mégis maradnak benne, mert velük vannak a barátok, és mert a közeg olyan megszokott és meleg. Aztán elsüllyednek a barátok (meghalnak), és maga az úszó is már az elmerülés ellen küzd. Ekkor hirtelen partot akar érni, de mihelyt ott van, vágyódik vissza a melegbe, azért is, mert a közeg szinte az élete része lett. Bűzlik magának is és a környezetének is. Eszébe jut, hogy vissza is ugorhat, miközben a parton a gyanútlan újoncok vetik magukat a nekik még ismeretlen közegbe. Ha szerencséje van, a parton marad, de sokáig kell még magát mosnia dörzsölgetnie puhább és keményebb kefékkel is. Ebben az öntisztításban sebek is keletkeznek, azok elkerülhetetlenek, ilyen állapotban érzik magukat úgy a drogfüggésből gyógyulók, hogy jól jönne nekik egy "testátültetés". A gyógyulás közben átélt szenvedések egyben azok a biztosítékai annak, hogy ne kívánjon visszatérni a szarmedencébe.

A drogos társadalom világát nagyon jól fejezi ki, az a leírás, amit a doktor a kasztokról mond. A drogvilág ugyanis mélyen megosztott. A bárók a kokainisták, a drogvilág lovagjai a heroinisták, a papság a füvesek, az LSD-sek, és a gombákat használók, a parasztok a speedesek és az extasysok, a kasztokon kívüliek pedig a szipusok, és az alkoholisták.

Csernus doktor számára nincs reménytelen eset, sőt a reménytelen szó is feldühíti, mert nincs olyan, aki nem tudna "kisétálni akár a pokolból is". A drogos életmódot úgy is leírja, mint "lefelé kaparást". Szerinte két fajta ember van. Az egyik emberfajta azt gondolja, hogy olyan mélyre jutott, hogy amikor már meglátja a menekvés lehetőségét, akkor is úgy érzi, hogy onnan már nincs visszaút, és kapar tovább lefelé... A másik típus úgy gondolja, hogy jó mélyre ásott ahhoz, hogy megfelelő alapja legyen annak a háznak, amit építeni akar. Ezért azt is el szokta mondani: "ha nem sikerült talpra állnia, nem az én kudarcom". Dr. Csernus nem él vissza hatalmával. A doktor nem recepteket ír fel, hanem választási lehetőséget ajánl. Ez több, mint amit, a "díler" (aki sokszor maga is drogos) nyújtani tud. Egyrészt tehát az van, hogy a páciensjelölt folytathatja a drogos életmódot, másrészt a megérezheti a felelősségét, ha egyáltalán képes erre, hogy a doktor ne kisebb dolgot próbáljon vele végrehajtani, mint újjáépíteni a személyiségét. Mindezt a doktor azzal a meggyőződéssel teszi, amit ki is mond: "hiszek abban, amit csinálok".

Noha a könyv főként a droggal foglalkozik, a szövegből kiderül, hogy az alkoholt egy az egyben a drogok közé sorolják, és az ártalmatlannak tűnő nyugtató, altató függést is. A játékszenvedély és a TV függés is az. Ha így olvassuk, mindez korunk kritikáját is adhatja. Sajnálattal állapítja meg, hogy az a korszak, amelyben élünk nem kedvez a méltóságnak (Nem jó világba születtünk a méltósághoz. 144. old.), és ez nem csak arra vonatkozik, ahogy a drogosok kérdését kezelik. Módja volt megfigyelni, hogy mire visz az, ahogy üvöltéssel, zsarolással, paktumokkal, ultimátumokkal, de nem példával próbálunk nevelni. Az emberek jelentős részének bűntudata van a múltja miatt, fél a jövőtől, és a jelent elpuskázza, elszalajtja. Csernus doktor szerint a "gyógyulás az az állapot, amikor valaki a saját sikereit és kudarcait folyamatosan napról napra tudja kezelni", más szavakkal, "a sikerektől nem szál el az ember feje, a kudarcok pedig nem nyomják bele a sárba", megint másként pedig "saját viharokban nem eltörni".

A Drogma mindenki érdeklődésére számot tarthat, hiszen indirekt módon azt is bizonyítja, hogy nincs másnak értelme, mint a nyílt kommunikációnak. Csernus doktort nem érdekli különösebben a külcsín, igazából a belbecs alakítgatásán dolgozik. Egyik alapvető megállapítása ezzel kapcsolatban az, hogy minden ember élete annyi, amennyit belefektet, annyit kap vissza tőle, amennyit beléfektetett.