Sáfrány Attila
Vád alatt az evangélium?

Mel Gibson műve, A passió körül kerekedett vita az antiszemitizmus gyanújának árnyékát nemcsak a filmre, hanem magukra az evangéliumokra is ráveti. Ha ugyanis igazuk van azoknak, akik a filmet antiszemitának látják, akkor jogosan vetődik föl a forrásanyag, az evangéliumok lehetséges antiszemitizmusának a kérdésköre is. Ezt ugyan nyíltan senki sem meri kimondani, a vita hátterében azonban kezdettől fogva ott motoszkál tisztázatlan kérdésként.

Jézust elsőként a szanhedrin ítéli el. A passió azonban sokkal valóságosabban - és a főtanácsra nézve kevésbé terhelően - láttatja ezt az eseményt, mint az evangéliumok. A műben világosan elénk tárul, hogy egy illegális, sebtében összehívott rögtönítélő bíróság dönt, amit ráadásul még az "ítélethozatal" előtt, jogellenessége miatt, az összehívottak egy része felháborodottan ott is hagy. A film tehát még a főtanácsra sem akarja a felelősséget áthárítani. Ha valakit valóban emberi felelősként mutat be, akkor az csupán Kaifás, a főpap, annak apósa, Annás és néhány segítőjük. Kaifás már az ítélethozatalkor is tömegmanipulátorként tűnik föl a filmben, s egészen a kereszthalálig úgy szerepel benne. A hirtelen Jézus ellen forduló tömeg a tömegpszichózis hatását, az emberen elhatalmasodott irracionális viselkedést - Mel Gibson egyik kedvenc témáját - ábrázolja, és nem a vérvád bűnével foglalkozik. A film azt is elénk tárja, hogy a fölhevült tömeg csak a városban jelen levő zsidók egy kisebb része. Mária félrevonulásának jelenetében jól látni, hogy a keresztút melletti utcákon az emberek igyekeznek minél távolabb kerülni a vészjósló zűrzavartól. Azt is bemutatja, hogy a jelenlevők közül sincs mindenkire hatással a tömegpszichózis: ott vannak a Lukács evangéliumában említett, Jézust sirató jeruzsálemi asszonyok, segítő szándékkal feltűnik Veronika és Cirenei Simon is, akit ez az alkotás kezdettől fogva együttérzőként mutat be. A fölsoroltak ellentmondanak az antiszemitizmus vádjának.

A filmet kifogásolók azt is megfogalmazták már, hogy az alkotás különbséget tesz zsidók és nem zsidók között azzal a szándékkal, hogy az előbbiekre hárítsa a felelősséget Jézus haláláért. Ez sem felel meg a tényeknek. A római katonák, kettő kivételével, végig rendkívül kegyetlenül bánnak Jézussal. Egyértelműen a különbségtétel ellen szól az is, hogy a filmben még véletlenül sem a szőke, kék szemű Jézus jelenik meg. Még egyetlen rendezőnek sem sikerült olyan határozottan rámutatni Jézus és tanítványai zsidó mivoltára, mint Mel Gibsonnak, azzal a zseniális és merész ötlettel, hogy arámi nyelven beszélteti őket.

A film allegorikus jellege formailag is az evangéliumokat, mindenekelőtt János evangéliumának (kettősségen és hetességen alapuló) fölépítését tükrözi. Nincs lehetőség e mértani pontossággal megtervezett, szimmetrikus szerkezeti egységek ismertetésére, a témával kapcsolatban kettőt azonban meg kell említeni. Az első: a filmben az abszolút jó oldalán Jézus és Mária, az abszolút rossz oldalán pedig a Sátán és az Antikrisztus állnak, a közönséges emberek azonban nem sorolhatóak egyik oldalra sem, még a Jézus halálában közrejátszók sem. A második: a filmben az üdvözülés és a kárhozat lehetséges útjainak allegóriájaként Jézushoz való viszonya alapján hét-hét epizódszereplő tűnik föl mindkét oldalon. A zsidók és a rómaiak oldalán is ketten vannak, akik előzetesen elkötelezik magukat, és mindvégig kitartanak Jézus mellett, ketten, akik előzetesen ellene vannak, és mindvégig ellene is maradnak, s hárman, akik az események sodrában, mintegy véletlenszerűen kerülnek döntéskényszer elé. E három közül ketten -- az egyikük pusztán emberi együttérzésből, a másikuk az együttérzésen túl a hithez is eljutva -- végül is Jézus mellett döntenek, egy pedig ellene fordul. Az allegória értelmezése félreérthetetlen: a film a zsidókat ugyanúgy méltónak ítéli az üdvösségre, mint a nem-zsidókat.

A felsorolt ellenérvek alapján csak azt tudom mondani, hogy A passióban nyoma sincs az antiszemitizmusnak. A címben föltett kérdésre azonban ezzel még nem válaszoltam. Nem jelenthetjük ki azt, hogy ha bebizonyítottuk A passió elleni vád tarthatatlanságát, akkor az általa tükrözni kívánt szövegről is eltereltük a vita során fölmerült gyanú árnyékát. Egy mű kapcsán nincs jogunk ítéletet mondani egy másik műről, bármennyire is igyekszik hűségesen visszatükrözni az egyik a másikat. Alkalmazva ezt az alapigazságot a témánkra, a legcélszerűbb az volna, hogy a Mel Gibson-filmtől függetlenül tisztázzuk az antiszemitizmus és az evangéliumok közti lehetséges kapcsolat kérdéskörét.

Az evangéliumok nem antiszemiták, de többé-kevésbé antijudaisták. A leginkább antijudaista bibliai könyv éppen A passió elsődleges forrásanyaga, János evangéliuma. Az antiszemitizmus faj-, de inkább nemzetellenesség egy felsőbb faj és nemzet nevében. Az antijudaizmus a zsidó vallás elvetése egy felsőbbrendű vallás nevében. Az antiszemitizmus szélsőséges ítéletében a megvetett faj és nemzet, káros tulajdonságai miatt, a legkülönfélébb világi szankciókra érdemesült: e szankciók határa a fizikai megsemmisítés tervétől a gettósító elkülönítésen át az egzisztenciális ellehetetlenítésig és a megalázásig terjedhet. Az antijudaizmus, mivel vallási jellegű tartalom, csupán a túlvilági dolgokra nézve mond ki ítéletet: legszélsőségesebb válfajában eleve kárhozatra méltónak tartja a zsidó vallás képviselőit, enyhébb válfajában viszont csak azt állítja, hogy a kereszténység túlhaladta a zsidó vallást, vagyis hogy az Újszövetség az Ószövetség helyébe lépett.

Világos, hogy e két kifejezés azért vált külön fogalommá, mert a nyugati történelemben - annak a zsidóság történelmével való szoros összefonódása miatt - különleges aktualitása van a mai napig. Egyébként, mint emberi reakciók, mindenütt jelen vannak, ahol a rasszizmus és a nacionalizmus, valamint a vallási kizárólagosság élő jelenség. Az antiszemitizmussal kapcsolatban azonban nemcsak erről van szó: a holokauszt ugyanis egy szomorú egyedülállósággal különíti el a fogalmat. A történelemben nem ismeretlen jelenség, hogy egy egész közösség, nép vagy város kiirtására tesznek kísérletet, az azonban még sohasem volt és remélhetőleg többé sohasem lesz, hogy a bűntényt perfid civilizációs kegyetlenséggel, hideg bürokratikus módszerességgel és ipari célszerűséggel egy gázkamrába vezető "futószalagon" próbálják végrehajtani. Ez a tett civilizációs kegyetlensége miatt az emberi eltévelyedés örök mementója: nemcsak időbeli közelsége miatt aktuális, hanem örökké az is marad. Az antijudaizmussal kapcsolatban ilyen specifikumról szerencsére nem számolhatunk be: az antijudaizmus ugyanolyan vallásellenesség egy felsőbbrendűnek hitt vallás nevében, mint amilyent a világ bármelyik részén megfigyelhetünk. Nincs ugyanis egyetlen hitrendszer sem a világon, amely a vallási kizárólagosság bizonyos szintjét ne fogadná el. A keleti, világtörvényben hívő vallások hagyományosan toleránsabbak a nyugati monoteista vallásoknál, fennmaradásuk érdekében a kizárólagosság minimumát azonban nekik is hirdetniük kell. Ha azt nem is állítják, hogy a másik vallás útja a pokolba vezet, de azt igen, hogy kevésbé világosan közelíti meg az abszolút realitás kérdéskörét.

Mindannyian tudjuk, hogy a kereszténység a zsidó vallásból szakadt ki. Ebből a vallástörténeti tényből adódik, hogy a tisztázatlanság korai időszakát kivéve, vallási értelemben kezdettől fogva ellenségesen ítélték meg egymást. A kereszténység ebből kifolyólag határozottan antijudaista, míg a judaizmus határozottan antikeresztény vallás. A köztük fennálló vita két legfontosabb pontja Jézus személye és a törvények betartása. A kereszténység azt veti a zsidó vallás képviselőinek szemére, hogy nem ismerték föl a Messiást, és hogy képtelenek belátni, hogy Krisztussal eljött az Újszövetség időszaka a maga megújult törvényértelmezésével. A judaizmus azt állítja, hogy Jézus abban az értelemben semmiképp sem lehetett isten fia, ahogyan azt a keresztény tan hirdeti, s hogy a keresztények semmibe veszik isten örök és megváltoztathatatlan törvényeit. Ez az ellentét mindaddig fennáll majd e két vallás között, amíg azok vallások maradnak, hiszen lemondva vitaérveikről, hitrendszerük lényegéről mondanának le mindkét oldalon. Az viszont nagyon kívánatos volna, hogy mindkét részről felhagyjanak vallási kizárólagosságuk szélsőséges vonásaival, mindenekelőtt azzal, hogy kölcsönösen kárhozatra méltónak ítéljék azt, aki a szembenálló valláshoz tartozik. A 20. században erre mindkét oldalon ígéretes kezdeményezések történtek, ezeket a 21. században, a tolerancia nevében, közös feladatként, tovább kell erősíteniük a vallási vezetőknek és a híveknek.

A magyar nyelvhasználatban sajnálatos módon nem honosodott meg az antijudaizmus és az antiszemitizmus kifejezések közötti különbségtétel. Ez óriási hiányosság, mert azt sugallja, hogy az antijudaizmusból egyenesen levezethető az antiszemitizmus. Ha az nem is jelenthető ki, hogy egy ember gondolkodásában a két fogalom nem mosódhat össze, de az mindenképpen, hogy csak a helytelen gondolkodás juthat arra a megállapításra, hogy az egyikből levezethető a másik. A helytelen gondolkodás számára pedig az ad táptalajt, hogy az evangéliumi nyelvezetben a zsidó szó többjelentésű: egyszerre érthetjük alatta a zsidó nemzet tagját és a zsidó vallás képviselőjét. Az evangélium viszont egy kifejezetten vallási célzattal készült alkotás, s éppen ezért a helyes olvasata is a vallási kontextusban való olvasat. Az Ószövetség egyszerre egy nemzet és egy vallás története, s ezért benne a zsidó szó alatt mindkettőt érthetjük. Az Újszövetséget, univerzális felhangja miatt, már mit sem érdekli egy népnek a története. Számára csak egyetlen nép létezik, az isten népe, s ez alatt félreérthetetlenül a világ összes népe alkotta hithű keresztényeket érti. Éppen ezért a kifejezetten vallási üzenetű Újszövetségben a zsidó szó alatt mindig a zsidó vallás képviselőit kell érteni.

Az evangéliumok szerint a zsidók jelentős szerepet játszottak Jézus halálában. A helyes olvasatban ez a felelősség a zsidó valláshoz makacsul ragaszkodókat terheli, nem pedig zsidó nemzetiségű embereket. A kettő között óriási a különbség, s akkor is így van ez, ha egyes vallások, miként a judaizmus, a nemzeti mivolttal tagadhatatlanul szorosan összekapcsolódnak. A leginkább antijudaista bibliai könyv, János evangéliuma ábrázolja a legellenségesebbnek a zsidó vallás képviselőit Jézussal, mint az új vallási értelmezést elhozó tanítóval szemben. A jánosi teológia dualista gondolkodásának az a vallási ítélete cseng vissza e kiélezettségben, amit már műve prológusában is megfogalmaz: a világosság a sötétségbe jött, de a sötétség nem fogadta be azt. A sötétség alatt itt a világot kell érteni. Ugyanezt a gondolati konstrukciót alkalmazza a zsidók és Jézus viszonyára is. A várva várt Messiás a zsidó vallás képviselői közé jött, de azok nem ismerték föl őt. Ezzel véletlenül sem azt akarja kijelenteni, hogy a zsidó vallás képviselői a sötétség fiai, hanem csak azt, hogy ezzel a döntésükkel a sötétség, a világ oldalára álltak, amiért majd Isten előtt felelniük kell, de nem többért, mint ami a bűnük volt. Az evangélium e tekintetben is tájékozódási pontot nyújt. A keresztre feszített Jézus szavai -- Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek -- pontosan megvilágítják e bűn mértékét. E szavaknak kettős értelme van. A zsidó vallás képviselőire nézve a bűn a tudatlanság bűne: az, hogy nem ismerték föl a Messiást. Jézus erőszakos halálában ők csupán közvetett szerepet játszhattak, ezért a vétlen megölésének a bűne kevésbé terhelheti őket, mint a rómaikat, vagyis a pogányokat. A pogányoknál pontosan ellentétes a helyzet: őket a tudatlanság bűne pusztán közvetve érintheti, hiszen honnan tudhattak volna - hacsak a zsidóktól nem hallottak róla - a megígért Messiásról? A vétlen erőszakos halálának a bűne viszont igenis rájuk hárul.

Az evangéliumok felróják a zsidóknak a tudatlanság bűnét, a tudatlanság pedig, mivel természetéből kifolyólag nélkülözi a szándékosságot, a világi bíróságok előtt mindig enyhítő tényezőnek számít. Itt ráadásul egy kifejezetten vallási értelemben vett tudatlanságról van szó, egy (hit)bűnről, amivel kapcsolatban egyetlen világi bíróság sem érezné magát jogosultnak ítéletet hozni. A zsidó vallás képviselőinek az evangéliumok által föltételezett (hit)bűne kapcsán tehát egyedül az Isten jogosult ítéletet mondani, senki más. Az evangéliumok pontosan azért helyezik előtérbe a zsidó főpapokat Jézus erőszakos halála leírásakor, mert a zsidó vallás képviselőit a hit bűnében tartják vétkesnek. Vallási pozíciójukból adódóan részükről megengedhetetlen ugyanis, hogy ne ismerjék föl vallásuk központi személyének az eljövetelét, a várva várt Messiást. Ha a főpapok és a vallási tanítók valóban nem ismerték föl a Messiást, akkor az egyszerű hívekkel szemben azzal a többlet (hit)bűnnel is terhelhetők voltak, hogy jogtalanul bitoroltak egy rendkívül felelősségteljes pozíciót. Azoknak a (hit)bűne pedig, akik a főpapok és a tanítók közül fölismerték őt, és mégis elfordultak tőle, a vétlen erőszakos halálában is cinkos volt már. A közönséges zsidó hívekre mindössze a tudatlanság (hit)bűne vonatkozhat. Az evangéliumok antijudaizusa azonban kedvezőtlenebb színben tünteti föl a zsidó vallás képviselőire nézve ezeket a nyilvánvaló tényeket. Nemcsak azt állítják, hogy a zsidó főpapok elvetették a Messiást, hanem azt is, hogy istenkáromlót látva benne, a római hatóságnál hamis vádakkal a kivégzését követelték. Csakhogy ezt az állítást joggal érezhetjük a későbbiekben kikristályosodott teológiai ellentét anakronisztikus visszavetítésének, hiszen az evangéliumi szövegemlékek alapján Jézus a kihallgatásakor semmi olyant nem mond, amiért a szanhedrinnek egy zsidó embert istenkáromlónak kellett volna kikiáltania. A zsidó vallás képviselőinek - beleértve a főpapokat is - Jézus erőszakos halálában játszott közvetett szerepe a legnagyobb valószínűséggel sokkal kisebb volt, mint ahogyan azt az evangéliumok elénk tárják. Erre a történelmi ismeretek tükrében következtethetünk. Pilátust a források kegyetlen, vérengző zsarnokként mutatják be, akinek az életét a vélt vagy a valós lázadási kísérletek keserítették meg. Egy ilyen ember, az elnyomók ősi gondolkodásmódja alapján, minden tömegeket megmozgató személyt veszélyesnek láthatott. Ennek ismeretében, valamint annak tudatában, hogy a területén egyedül neki volt joga halálra ítélni valakit, ha bizonyítani nem is lehet, de joggal föltételezhető, hogy Jézus elítélése kapcsán a valóságban nem játszhatott olyan ártatlan szerepet, amint azt az evangéliumok bemutatni igyekeznek. Miért próbálják akkor fölmenteni őt a szentírók?

Az evangéliumok a templom lerombolása után íródtak, akkor, amikor már kikristályosodtak a teológiai ellentétek a zsidó vallás és a kereszténység között. A törekvésen, hogy Pilátus válláról levegyék a felelősséget, és áthárítsák azt a zsidó főpapságra, világosan fölismerhető az antijudaizmus átértékelő hatása. Itt nem sima történelemhamisításról, hanem az emberi emlékezet működéséről van szó. Az bizonyos, hogy Jézus és a tanítványok mellett még három főszereplője volt a szenvedés történetének: a szanhedrin, az ünnepre Jeruzsálembe zarándokolt zsidó hívek egy összeverődött tömege és Pilátus. Az emlékezet részletekből építkezik, és hangsúlyokat állapít meg. Az alapján, hogy hova helyezi a hangsúlyokat, hogy mely részletekről feledkezik meg, és melyeket szépít meg, az emlékező ember egy tükröt tart maga elé. A szentírók emlékezetének e tükre azt mutatja meg, hogy ők maguk mennyire voltak antijudaisták. Az kétségtelen és természetes is, hogy keresztény létükre mind a négyen azok voltak: közös náluk, hogy fölmenteni igyekeznek Pilátust; helyette a zsidó vallás legfelsőbb szervét, a szanhedrint hibáztatják; a látványosságra összeverődött zarándoksereget pedig minél ellenségesebbnek próbálják bemutatni Jézussal szemben. Ha nem is tudjuk rekonstruálni a valóságot, mégis joggal föltételezhetjük, hogy a zarándoksereg közel sem lehetett olyan ellenséges, mint ahogyan azt az evangéliumok bemutatják, a szanhedrin éjszaka semmiképp sem hozhatott jogerős ítéletet, s Pilátus sem lehetett olyan ártatlan, mint ahogy a szentírók emlékezete állítja. Rendkívül érdekes, hogy a heves támadásoknak kitett Mel Gibson-film az első kettő esetében közelebb áll a föltételezett valósághoz, mint az evangéliumok története. Egyedül Pilátus esetében követi hűen az evangéliumi szöveget. Ennek is van magyarázata: a film már említett szimmetrikus szerkesztésmódja. Ebben az esetben Pilátus Kaifással áll szemben: tömegmanipulációs képességük párharcában az előbbi fölmentetni, az utóbbi elítéltetni szeretné a tömeggel Jézust.

Az elmondottak azonban csupán az antijudaizmus átértékelő hatásának a jelei az evangéliumban, és semminemű okot nem adnak antiszemita következtetések levonására. Hogy a történelem során mégis sokan ezt tették, az már nem az evangéliumok bűne, hanem a megengedhetetlen félreértelmezésé. Mit tesz ez az elferdítés? A lehető legrosszabbat és legveszélyesebbet, amit tehet: a vallási tartalmakat világi tartalmakként fogja föl. A huszadik század legsötétebb eseményei is ugyanebben az irtózatos tévedésben gyökereznek: az Istentől jött Messiást egy emberi, világi Messiásban (Führerben, Sztálinban) vélték fölismerni, és a mennyországot mindenáron a földre akarták lehozni (mint a faj diadalát, vagy a kommunizmust). A vallási tartalmak világi tartalmakként való felfogásából kivétel nélkül szörnyűségek származnak: a legnagyobb átok ez, ami az embert érheti. Ezek közé sorolható az antiszemitizmus is. A szélsőséges antijudaizmus kárhozatra ítéli a zsidó vallás képviselőit. A szélsőséges antiszemitizmus - a vallási tartalmat elvilágiasítva - ezt a kárhozatot lehozza a világba, és az emberi pokol, az inkvizíció, a pogrom és a koncentrációs tábor formájában működtetni is kezdi. Ennek azonban már semmi köze az evangéliumokhoz.

2004. április 7.