Balogh István
Szilveszter Szilveszter
avagy egy igazi hős születése, élete, halála és dicsőséges föltámadása megtagadásának hiteles története

Élt egyszer, a huszadik században, éppen a legelejétől a háromnegyedéig, Európa legnagyobb falujában, a poros-boros Szabadkán, egy írástudó, akinek nem volt szerencséje pennájával, mert mindig azt és úgy kellett írnia, ahogy a szerkesztő urak vagy elvtársak megparancsolták, pedig kedve lett volna alkotáshoz, a témája is megvolt, meg a múzsa csókja is. És hozzá is látott költészetet mívelni, nyugdíjas korában, a hatvanas évek vége felé, akkor, amikor már szabados szelek fújdogáltak errefelé, meg főnököt sem érzett a nyakában. Egy kockás irkába rótta szálkás betűit, aztán átgépelte, s nagy sóhajtással odaadta feleségének, olvasásra. A kitoluló lélek a szív megkönnyebbülő dobbanásával ébresztette volna történetünk hősét, Szilveszter Szilveszter urat, akit ő személyesen is ismert, krétázhatott tehát annak viselt dolgairól. Az asszony elolvasta az első oldalt, kifakadt, te börtönbe akarsz jutni? Tönkre akarod tenni a családodat? - És odavágta a történet lapjait a padlóhoz, légy átkozott, ha a házból kiviszed!

Írástudónk lehajolt, szomorú szívvel összeszedte a gépelt oldalakat, kétesztendei munkájának fanyar gyümölcsét. Aztán tűzbe vágta az egészet. De jó, hogy tüzek akkor mindig égnek, ha a legnagyobb szükség van rájuk: melegítésre vagy pusztításra! Áldott lélekmelengetők, égbe röpítő máglyák.

Szerencsére a kockás irka ott pihent egy fiók legalján, mert többé senki nem kereste. Csak az írástudó feleségének halála után került elő, 1992. október 28-án, fia fordította ki a fiókot, hogy teljes tartalma szintén füstté legyen, de éppen jelen voltam ezen atrocitásnál, kezembe vettem a füzetet, belenéztem, s elkértem, olvasásra. - Neked adom, mondta az írástudó mészáros fia, aki maga is költő, a töltelékeké, mert messze földön híres a keze alól kikerülő kulen meg az úgynevezett jaszibarai húsos-véres hurka. Ki mondhatná meg, a lelki vagy a testi táplálék közül melyik az előrébbvaló?

- Vannak itt valami könyvek is - mutat szenvtelenül egy szobasarki rakásra a hentes. - Az asszony belenézett, azt mondta, unalmasak, nem nekünk valók. Aztán kifejtette nekem, hogy ő maga úgysem olvas kisdiák kora óta, nincs időm ilyesmire. Vidd el a könyveket is! - Odalépek a homályos szobasarokba, ott van hat könyv, nem díszesek, porosak. Mind a hatnak azonos a szerzője, s mind a hatot dedikálta a szerző, ugyanazzal a szöveggel: Felháborodtál, létezel! Szeretettel Szilvi Barátomnak, Bálint György.

Az első dátum 1930. január 18. Budapest. Kicsiny verseskötet (az egyetlen), címe Strófák. A második bejegyzés 1935. december 6. Budapest. Az idő rabságában. A harmadik bejegyzés 1937. október 22. Budapest. Jégtáblák, könyvek, koldusok. A negyedik bejegyzés 1938. szeptember 29. Budapest. Az állatok dicsérete. Az ötödik bejegyzés 1940. július 8. Budapest. Veszély Ázsiában. A hatodik bejegyzés 1941. március 16. Budapest. Búcsú az értelemtől. A dedikáció alatt a szerző zárójelbe írta a következőket: (Most kéne már mindnyájunknak háborogni, de csönd van, lehet, hogy nem vagyunk?) - Vidd csak el e könyveket, jó szívvel adom, kedélyeskedik a hentes, én meg hónom alá kapom a hat könyvet meg a puhatetejű kockás füzetet, hazamegyek.

Otthon megnézem az Magyar irodalmi lexikon Bálint György címszavát. Budapest. 1906. júl. 9. - 1943. jan. 21., Sztarij-Nyikolszkoje. Író, publicista, kritikus, a két világháború közötti magyar marxista kritika és publicisztika egyik legkiemelkedőbb alakja. (...) Legfőbb műfaja: az aktualitásokra visszhangzó reflexió, egy-egy tollára kívánkozó jelenség - politikai esemény, apró hír, egy könyv, egy film, mindennapos utcai jelenet - egyszerre komoly hangú és ironikus elemzése. Egyike József Attila és Derkovics Gyula első értő kritikusainak. (...) Hangja gyakran keserű, szinte szkeptikus, de egyike azoknak is, akik a legpregnánsabban fogalmazták meg és hirdették a bele nem nyugvás érveit és indulatait: "Felháborodom, tehát vagyok. A felháborodás - a mai társadalomban - a szellemi ember létének legmagasabb rendű kifejezése."

A Magyar irodalmi lexikont visszarakom a helyére, könyvespolcomon Radnóti Miklós könyvei mellé helyezem a Szilvinek dedikált köteteket. Bálint Györgynek ajánlotta a költő a Lábadozó szél (1933) című kötetében megjelent 1932. július 7. (Tátrai tábor) című versét, Szeretőm meztelen fürdik a Felkán..., s az ő emlékére írta a töredékben maradt Ötödik eclogát, Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől, hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.

Radnóti Naplójából: 1943. márc. 11. A múltkor dolgozom a gépen s közben képzelődöm, mint szoktam. S egyszerre hirtelen: hogy kezdenél egy nekrológot Gyuriról? - kérdezem magamtól. A kérdés átmenet nélkül, érthetetlenül ér. S utána rögtön: Cserépfalvi adná ki a posthumusb (sic!) kötetet. Nem is annyira adná, inkább adja. Így jut eszembe. Abbahagyom a munkát, meredten nézem a forgó gépet és hideg lesz a szívem körül. Elkezdek befelé hallgatózni, mint eddig is gyakran, Gyuri felé. Nem jön válasz. Eddig mindig azt éreztem, hogy nincs semmi baj, - él. Most újra eszembe jut és fázom.

Aztán kezembe veszem a szabadkai írástudó hagyatékát.

Felütöm a kockás irkát, első két lap kitépve.

A harmadik oldalon, az első ép lapon, olvasni kezdem a grafittal rótt szálkás sorokat.

Városunkat szerették meglátogatni uralkodók, kormányzók, helytartók, elnökök, meg mindenféle hatalmakat gyakorlók. Némelyek ilyen joga Isten kegyelméből, némelyeknek meg a népfenség akaratából fakadt. Legalábbis ezt tölcsérezték az alattvalók fejébe az arra hivatottak. Az alattvalók feje mindig üres, s azt mindig fentről csurgatják tele megfelelő folyadékkal.

Történt egyszer, hogy az ország első embere látogatott el a poros-álmos városba, amelynek borissza lakóját, ha elfeledkezett volna magáról, föl-fölébresztették fölsőbb régiókból megjelent látogatók, hogy lelkesebben, serényebben önigazgassa szocializmusát; leült a szecessziós torony alatti zöld terembe, egy tölgyfából készült faragott székbe, meghallgatta hajbókoló, mosolyképű alattvalói összevont kurta beszámolóját, s amikor kitakarodtak a párttitkárok, az üzemek igazgatói, meg más csepűrágók, megkérdezte a vendéglátó városelnököt, mondd, elvtársam, él itt közöttetek egy Szilveszter Szilveszter nevű egyén?

A városelnök lélekzete elakadt. Hónapok óta készült már az ország legnagyobb fiának fogadására, és bevágott mindenféle politikai brosúrát, meg a népfelszabadító háború főbb mozzanatairól is rengeteget; vagy hat tanár gyúrta, csurgatta belé a tudományt, hogy mindenről tudjon, ha éppen úgy hozná a beszéd sora, mert vendége egy világhírű győzedelmes partizánvezér, aki akkorra megjárta már Amerikát is meg a Szovjetuniót is, sőt Kínát is, és mindenütt nagy pompával fogadták, az ilyen ember csakis proletárforradalmi fennkölt tartalmakról értekezhet. A felkészítő tanárok mindent megtettek, izzadtak, szegények, de leginkább az idegösszeroppanáshoz álltak közel, mert nem intézhették megszokott módjukon és gyakorlatuk szerint ezt a tanítást: itt a rossz osztályzatot csak a tanár kaphatta. A látogatás napját megelőzően vagy két napon át ismételgetett a városelnök, izzadt, félt, mindene remegett, mert úgy érezte, nem tud semmit. Szidta és fenyegette felkészítőit, lehülyézte őket. Azok csak hallgattak, lehajtott fejjel tűrték a város első emberének pocskondiázásait. A látogatást megelőző nap estéjén a városelnök magához rendelte mind a hat tanárt, akik azt hitték, most jön a köszönet, talán valami jutalom is, de felettébb naivak voltak. Olyan letolást kaptak, amilyet soha életükben, s a városelnök tanári képességeiket is megkérdőjelezte. Ordított rájuk, durva szavakat vagdosott fejükhöz, fenyegetőzött, és nyíltan bevallotta, hogy hiába volt a rengeteg felkészülés, ő nem tud semmit. A tanárok lehajtott fejjel tűrték a jégverést, s miután a városelnök buldogjaival kidobatta őket, búsan botorkáltak le a lépcsőkön, el az Elzába, egy palicsi rizlingre. Szótlanul kóstolgatták a nedűt, végül a legöregebb, akinek alig volt néhány éve a nyugdíjazásig, talán ezért is nem ijedt meg annyira, mint a többiek, köhintett egyet-kettőt, s halkan megjegyezte, az ilyen szarházikat én azonnal kirostálom, menten bezúgatom, ha kell többször is, megjámborodásukig. Dehát ezt a párt helyezte magas polcra, ez azt hiszi, mindent elérhet. A tudományt tanulás nélkül.

Marhaság az egész, sóhajtotta a legfiatalabb. Nem is marhaság, marhaszar. Az! Ezen csúszom el. Egy ilyen tehénlepényen! Még ő vágja az én fejemhez, hogy nem tudok semmit. Csakazértis doktorálni fogok! (Meg is tette hamarosan, aztán egyetemi tanár lett, majd az Akadémia levelező, később meg rendes tagja.) Dehát ő azt sem tudja, mi az, tudományok doktora!

A harmadik, akinek cinóberes volt az orra, s diákjai pontosan tudták róla, hány liter borra regisztrálták a jókedvét, azt dünnyögte, lópikula, cintányér, kócmadzag, hitvány bér, kösse fel magát a hülye seggfej, én meg kérek még egy litert! Kedves kollégáim, borban az igazság, borban a vigasz!

Úgy esett, hogy mindannyian hozattak szépen egy-egy kört, teljesen megnyugodtak, még meg is lapogatták egymás vállát, lapockáját búcsúzáskor. - Gyerünk haza, pihenni, holnap ki kell vezetnünk a diákokat az utak mellé, integetünk majd az államelnöknek, örüljön csak, mennyire szeretjük!

Az államelnök meg forradalmi beszélgetés helyett, tudjuk, megkérdezte a városelnököt, él-e errefelé egy Szilveszter Szilveszter nevezetű honpolgár?

A városelnök az ország más részéből került ide, felmenői lojalitásából kifolyólag, nem is ismert igazán senkit a tősgyökeresek közül, csak a saját alattvalóit, javarészt szintén kolonizáltakat, akikről azt hitte, hogy szívvel-lélekkel támogatják őt, s nem tudta, hogy a háta mögött egyesek leginkább beképzelt balfasznak becézgetik. Szerencséjére egy vén pincér, akit a szállodából rendeltek ide, mert annakidején, amikor őfelsége erre járt, Sándor királynak is tányérváltója volt, tehát biztosan tudott viselkedni ilyen fennkölt helyzetekben is, meghallotta a furcsa nevet, s míg a kávét töltötte ki a dzsezvából, az államelnök fülébe lehelte, a temetkezési vállalkozóra gondol, elnök úr?

Az államelnök megörült, nem is regisztrálta az eretnek megszólítást, megragadta a vén pincér fehér zubbonyának ujját, magához húzta. - Tudsz róla valamit? - A vén pincér azt mondta, ismertem őt, de a felszabadulás óta nem láttam. Itt élt negyvennégy végéig, ez biztos, de azóta eltűnt. A Funerot, így hívták a vállalatát, valami N. nevű rendőr államosította, de azt nem tudom, hogyan zajlott az egész.- Az államelnök leültette maga mellé a vén pincért, elfordult a városelnöktől, s hallgatta a beszámolót. Lassan megtudta, hogy Szilveszter Szilveszter felesége túlélte a világégést, de, talán esztendeje már, meghalt. Fia is volt, vagy meg is van még, viszont ő még a háború előtt külföldre távozott. - Ismertem azt a fiút, tizenhárom-tizennégy éves lehetett, amikor találkoztam vele, mondta az államelnök. A vén pincérnek elfogyott a mondanivalója, zavarban volt, nem tudta, felállhat-e, neki most hoznia kéne az italt, a messze földön is híres helyi specialitást, a palicsi barackpálinkát, de csak ujjait szorongatta, mint a kisfiúk, és hallgatott. A helyzetet a szállodaigazgató oldotta meg, legcsinosabb pincérnője vitt kóstolót a palicsi barackból, s a vén pincér elé is poharat tett. (Élete végéig ezt mesélgette aztán a vén pincér, mint legnagyobb eseményt hosszú életében. - Együtt pálinkáztam Titóval! - És senki nem hitt neki.) Az államelnök viszont csak a vénemberrel koccintott, egészségünkre, kurjantotta, egyetlen hajtókára kiitta. Illett volna megdicsérni a nedűt, hogy jó, de az államelnök kirúgta maga alól a gyönyörű, faragott széket, nyolc ilyen szék állott a kerek faragott tárgyalóasztal körül, és megsimította gondosan festett haját. A szék robajára testőrök léptek a terembe, ketten az államelnök mellé álltak. - Szilveszter Szilveszterről számoljatok be nekem!- parancsolt a városelnöknek az ország első embere. Tudni akarom, mi lett vele! Ő egy igazi hős.- És elviharzott a nagy ember, a vén pincér ülve maradt, a városelnök elkésve talpra ugrott, iramodott volna a kíséret után, de a testőrök közrefogták a legendás népvezért, a város első embere a folyosóra sem léphetett ki, mert ott szorongtak a kisebb-nagyobb párttitkárok, tapsoltak meg éljeneztek.

A városelnök másnap kiadta a direktívát, fedjék fel Szilveszter Szilveszter kilétét! Mindenki a titokzatos személyt kereste, még az államvédelem is, de senki sem találta. Aztán valakinek eszébe jutott a vén pincér, akit berendeltek a városelnökhöz, s ő világosította fel hallgatóságát arról, hogy Szilveszter Szilveszter a két háború között asztalos volt meg temetkezési vállalkozó, akinek cégét, a Funerot, amely a legjobb ilyennemű vállalat volt a környéken, 1945-től egy N. nevű leszerelt partizántiszt vezette. Hát ez az N. már nem élt, de tudtak róla többen, a fia meg egy helyi vállalat igazgatója volt éppen. Jött hát az ifjabb N., beszámolt a városi vezetésnek arról, hogy apja hogyan lett temetkezési vállalat vezetője. - Az előbbi tulajdonos, valami magyar, együttműködött a megszálló fasisztákkal, ezért negyvennégy novemberében a népbíróság elítélte és a mieink likvidálták, vagyonát a nép nevében konfiszkálták. Így mesélte apám.

- Mi legyen? Mit jelentsünk Belgrádba?

- Semmit nem jelentünk, mondta az államvédelmi osztály főnöke.

A város politikai és más vezetői szájukat sem nyitották.

Pedig a tősgyökeresek közül sokan ismerték Európa legnagyobb falujában annakidején Szilveszter Szilvesztert. És a háború után is jó néhányan sokáig emlékeztek rá. Népszerű ember volt a helybéliek között, mindig tréfára kész, nem nézett le soha senkit. Inkább segített mindenkinek, he tehette.

Az élete úgy indult, hogy a nincstelenek közt tengődik majd, míg a tüdőbaj el nem takarítja. Szülei még kiskorában elhaltak, lelencbe került, onnan vették ki őt Kovácsék, felnevelni. Kovácséknak egyetlen lánykájuk volt, Annácska, elkényeztetett, beteges, vézna kis teremtés, nyafogott csak egész nap. Szüléskor valami megszakadt Kovácsnéban, az orvos is, a javasasszony is azt mondták, nem lehet többet gyereke. - Báty kell ennek a lánynak, hogy megvédje, mondta Kovács úr, egy bútorasztalos az ötödik körből, hozzunk egyet a lelencből! - S elmentek az asszonnyal a lelencbe, ott felsorakoztatták a bátynak való fiúkat, s a legerősebbet, Szilveszter Szilvesztert választották ki. A fiú akkor, 1904-ben, tizenkét éves volt, elvégezte éppen ez elemi iskolát, inas is lehetne belőle, mondta a vörösképű nevelő Kovács úrnak. - Ügyes a fiú, jó tanuló is volt, az esze vág, mint a beretva!

Így került Szilveszter Szilveszter Kovácsékhoz, ahol bátyja lett Annácskának, aki nem szerette őt, és mindig olyan helyzetet teremtett, hogy a lányka miatt hősünk ölre ment más fiúkkal, s bizony megesett, hogy ő húzta olykor a rövidebbet.

Kovács úr mellett kitanulta az asztalosságot, 1910 őszén vándorútra indult, megjárta Budapestet, Bécset, Prágát és Leibachot. A magyar és a bunyevác mellé megtanulta a német, a cseh és a szlovén nyelvet. Leginkább a fafaragást kedvelte, olyan stílbútorokat készített, hogy csodájára járt a világ. Már Kovács úr is emlegette tanonca ügyes kezét. Leibachban állt szakmai komisszió elé, s kiváló eredménnyel zárult műbútorasztalos vizsgája. Amikor hazatért Szabadkára, az Ipartestület asztalosmesterei gratulációval befogadták szakmabélinek, s dicsérték Kovács urat is, akiről azt mondták, jó szakember, ha már ilyen tanítványt állított maga után. Szilveszter Szilveszter ellágyult a nagy dicsérettől meg a fogadtatástól, mert ővéle itthon soha senki nem foglalkozott komolyan, vándorútja előtt is lelencnek számított, a tanonciskolában is, az Ipartestületben is, de főképp Kovács úréknál. Most, hogy emberszámba vették, örömében megfogadta, hogy a városháza polgármesteri fogadójába, a zöld terembe, stílbútort készít. De ebből nem lett semmi, mert 1914. május huszonötödikén, éppen a huszonkettedik születésnapján, Szilveszter Szilveszter berukkolt a szabadkai nyolcvanhatosokhoz. Aztán meg Gavrilo Princip pisztolylövései nyomán leszakadt az ég erre a világra, rövid kiképzés után elvitte őket a gőzös Belgrád alá. Ott kezdte meg a vitézi életet hősünk, s folytatta Galíciában, majd a Doberdón. Nyolcszor sebesült meg, ötször súlyosan, azonban mindig szerencsésen. Sebeiből fölerősödvén napközben ki-kisétált a kórházból, meglátogatta a helyi templomokat és restaurálta a fabútorzatot, szobrokat, oltárokat. Hat felekezet tizenkilenc papja köszönte ebbéli fáradozásait, s adtak neki mindahányan írásos köszönő- és ajánlólevelet. Megáldották, imát mondtak érte, biztosan ez segítette át minden vérzivataron, szerencsésen.

Károlyi Mihály forradalma éppen Pesten találta hősünket, lábtörését gyógyították, járt már, csak kacsázva és sántikálva, mert csúnya nyílt törése volt a térde alatt. A Szabolcs utcai zsidó kórházból kijárt a Lehel útra, nézelődni. Látta a vonuló tömegeket, az angyalföldi és az újpesti prolikat és lumpeneket, hallgatta a visszatérők beszámolóit, így mindent tudott arról, mi történt az országháza előtt. De nem jutott el a tüntetésekre, nem is nagyon akart, inkább a közeli zsinagógában javításokat vállalt, ott dolgozgatott nagy szeretettel, s még nagyobb odaadással búbolgatta előbb a rabbi szolgálólányát, aztán meg a lányát is. Botrány nem történt, mert Szilveszter nagyon vigyázott a rendre, s a lányok is tudtak titkot tartani.

Egyszer a rabbi is benézett a restaurálásra. Dicsérte Szilveszter munkáját és művésznek titulálta őt, aztán meg tele szájjal szidni kezdte Károlyi Mihályt, ki látott még ilyen hülye grófot, aki önmaga alatt vágja az ágat? Ez a degeneráltság legteteje! - Mondott még cifrábbakat is a főtisztelendő úr, végül hősünk megelégelte a pocskondiázást, s odaszólt, rebbelében, az Úristen házában vagyunk! - Igazad van, fiam, de meddig lesz ez az épület még szent hely? Ezek a szentségtelenek fölfordítanak mindent! Vér folyik majd Budapesten, meglásd! Föloszlatta a katonaságot ez az agyalágyult gróf, Tisza Pistát meg agyonlőtték! Mi ez, ha nem egy forradalom? A vége az lesz, hogy ránktörnek a bocskoros oláhok!

Föloszlatta a katonaságot, csak ezt értelmezte Szilveszter Szilveszter, s este hiába tartóztatta két leány is, akik ekkor mindent megtudtak a szerelmi háromszögről, de nem voltak miatta dühösek, vagy legalábbis úgy tettek, mintha nem haragudnának, hanem győzögették a legényt, maradjon, ne induljon sehova, hiszen kihez is menne, teljesárva. - Itt meg jól meglennénk, mondogatták bizonytalanul, mintha mégsem fogadnák el azt a bizonyos háromszöget. A rabbi egy öltönyét és köpenyét testálta Szilveszterre a zsidólány. Kicsit papos volt, de civil volt. Rideg búcsúzó, hajnali vonat. Ceglédig. Itt szerzett leszerelő levelet, mert mindenkinek adtak, aki csak kért. Még meg is veregették a vállát, amikor megmutatta nagyezüstjét, kisezüstjét és sebesülési emlékérmeit. Majd gyalog Szolnokig. A megerőltetéstől bedagadt a lába, jelentkezett a honvédkórházban. Vagy három hetet lábadozott, nem is gondolhatott arra, hogy elinduljon tovább. Éjszakánként civilruháját őrizte a feje alatt, napközben meg kisántikált a városba, és restaurálta a református templom bejárati ajtaját, amelyet muzeális értéknek tartottak. A nagytiszteletű úr fizetségül megáldotta és egy fuvarossal lekocsikáztatta Hódmezővásárhelyig. Ott járt a mendemonda francia, szerb meg román katonaságról, hogy itt vannak már a szomszédságban, jaj, mi lesz velünk, jaj, istenem, istenem, édes jó istenem! Vagy egy hétig vigasztalgatott egy kétségbeesett asszonykát, aki már-már meg is nyugodott volna, ám akkor esett igazán kétségbe, mikor egy hajnalon megjelent a férje, zörgött az ablakon, eressz be, Sára, hazaérkeztem a háborúból! - Szilveszter nyugodtan szólt ki a dunyha alól, hozott Isten, bajtárs! - Még le is kezeltek, kulacsból rumot is kortyoltak, csak ezután morrant a hazatérő a feleségére. Kurvázni kezdte volna, meg a haját cibálni, de Szilveszter Szilveszter leintette, ne bántsd, szegénykét, csak vigyázott rám. - Megmutatta dagadt lábát, sebhelyeit, amaz csak bámult bárgyún, nyújtogatta a nyakát, mint egy báva teknősbéka.

Vásárhelytől Szegedig gyalog, a Tiszán francia pontonosok vitték át, olasz gagyogása, amely a karszton ragadt reá, segített rajta, nem fogolytáborba zárták, hanem továbbengedték, mert azt mondta nékik, ide való, a Szabadkai úton lakik egy nagybátyja, egy asztalos. Tényleg volt ott egy asztalos, Tamás Bálint, ez állt a cégtáblán. Két francia katona a kiskapuig kísérte, s az utcán megálltak. A kutyaugatásra idős ember jött elő, tenyerét fehér bajuszába törölte, s nézte a legényt, az meg köszöntötte, s hadarva mondta, bátyám, maga most rokonom a francik előtt, fogadjon be, meghálálom, én is asztalos vagyok, Szabadkáról. Kovács Lukácsnál tanultam, ő a nevelőapám. - Hallottam hírét, azt mondta az öreg. Kerülj beljebb!

Tamás úrnál jól érezte magát a mi hősünk, megbecsülték, mert azonnal észrevették, művésze a szakmájának. Ott töltötte a karácsonyt, az újévet, s ott is tavaszodott rá az 1919-es esztendő. Egyszer egy borbélyműhelybe hívták, a Kárász utcába, mert a velencei tükör rámáját kellett restaurálni. Valami tiszt revolverrel részegen belelőtt, s a ráma ettől megsérült. Itt találkozott egy szabadkai borbélylegénnyel, akivel azonnal szívbéli barátságot kötött, és egy magas rangú tengerésztiszttel is, aki miatt meg abba kellett hagynia a restaurálást, félreállni, míg folyik a beretválás. Reggel kilenckor lépett be a főtiszt a műhelybe, mellén kitüntetéseivel, leült a velencei tükör elé, és a szabadkai Nésits Laci, a fiatal segéd, szappanozni kezdte a képét. Laci e műhelyben tanulta ki a szakmát, férfi és női fodrász lett belőle, s ő tájékoztatta Szilvesztert, hogy most nem lehet Szabadkára menni, ott szerbek vannak, az itteniek meg azt mesélik, megalapították már a királyságukat is, és Szabadkát, Mohácsot, Baját, Pécset meg tán Temesvárt is magukhoz csatolták. Szeged alatt van a határ.

A tükör elkészülte után is találkozgatott hősünk Nésits Lacival, s tőle tudta, hogy a tengerésztiszt, a franciák kegyeltje, elindult Budapest felé, mögötte darutollas vitézekkel, de igen csendesen poroszkáltak Szegedről kifelé, mert a franciák kiadták nekik az ordrét a csöndre. Aztán Kecskeméten meg alkoholtilalom is volt, a kommünárok katonai parancsnoka vezette be, valami apatini vagy szabadkai Ervin nevű gyerek, de eddig csak egy hullarészeg alakot szedtek össze az árokpartról, ez éppen az Ervin gyerek volt, így nem lett helyszíni felkoncolás. A fél országban állítólag bent vannak a románok, Pesten gyilkolják egymást az emberek, összegezte a suttogó propaganda borbélyműhelyben lecsapódó híreit Laci. - Megmondta nekem az angyalföldi rabbi, hogy vér folyik majd a pesti utcán, emlegette föl Szilveszter Szilveszter a Tüzér utcai főtisztelendőt. De iszonyat helyett két lány szerelmes szeme révedt fel előtte.

Lacival együtt indultak neki 1919 őszén a kelebiai tanyavilágnak, senkivel nem találkoztak, mintha már béke lenne. Az ég aljáról föltápászkodott a szabadkai városháza tornya, amikor erős hang dörrent rájuk, netovább! Lábuk földbe gyökerezett. - Hasra! Elvetették magukat. - Lőnének rátok, ha közelebb mennétek! Abban az akácosban egy szerb géppuskafészek van. Nem kérdeznek, lőnek. - A láthatatlan ember nemsokára előtűnt, mászott a magas szénában. Ahogy megpillantotta a két hazafelé igyekvőt, felkiáltott, Szilveszter! Én vagyok a Baka Józsi, akit pergőtűzből a hátadon vittél ki Valjevónál! Megmentetted az életem! - Mondta volna hősünk, te meg most az enyémet, ami igaz is volt, mert éppen az akácos felé tartottak. - Ládd, sánta lettem, de nem baj, túléltem. - Baka Józsi behívta őket a tanyájára, ahol egyedül élt. A tanya előtt a dűlőút mellett húzódott az elképzelt határvonal. Vagy húsz méterre a háztól. - Az a szembetanya, Halász bácsi tanyája, az már Rácország. Most. Hogy mi lesz velünk, ki tudhatja? - A szembetanya egy szőlő-gyümölcsös szélén állott, vagy húsz lépésre a dűlőúttól délre. Hallani lehetett a tyúkok kotkodálását, a disznó röfögését.

- Majd segítek átlépni, mondta Baka Józsi. De előbb megnősülök!

Bizony úgy esett, hogy a tompai templomban áldotta meg Baka Józsit és nejét a plébános úr, a vőlegény mellett Szilveszter Szilveszter, a menyasszony mellett Nésits Laci állt. - Én pravoszáv vagyok, mondta esküvő előtt a papnak Laci. - Nem baj, fiam, mindannyian a Jóisten bárányai és Krisztus Urunk követői vagyunk. - Ilyen egyszerűen oldotta meg a nemzet- és felekezetbéli különbözőséget akkoriban a tompai plébános.

Baka Józsi tanyáján lakodalmat ültek. Józsi átkiáltott Halász bácsiéknak, lakodalom van a mi utcánkban, elvettem a Sitít Mári lányát, a Julist! Jöjjenek át, Halász bácsi! - Az öreg illemtudóan előbb az akácoshoz ment egy demizsonnal, ott engedélyt kapott a virtuális határ átlépésére, s feleségével meg egy demizson borral átballagtak Baka Józsihoz. Daloltak, táncoltak, hujjogattak. A szerb katonák előbújtak rejtekükből, invitálásra ők is násznéppé lettek, s folyt az ivászat, kiürült a demizson. Halász bácsi meg Nésits Laci átmentek borért, de vissza már csak Halász bácsi érkezett. A katonák semmivel sem törődtek, vigadoztak, ittak, mint a kefekötő. A végén Baka Józsi pálinkát hozott, az őrmester úrnak adta, aki ledöntött egy nagy pofával, katonái hasonlóan. Gajdolássá lett a nóta, a vitézek elhevertek a diófa alatt, pedig ősz volt már, hűvös estékkel. - No, mehetünk, mondta Halász bácsi a feleségének meg Szilveszternek.

Kovács úrék szeretettel fogadták hazatérő neveltfiukat, megvan ám még az ágyad, mondta fontoskodva az öreg, aki húzta a jobb lábát, a jobb keze meg kacskaként lógott. - Szélütés, magyarázta. Másnap aztán többet is mondott hősünknek. - Tönkrementem. De nem a betegség miatt. És nem anyagilag. Annácska miatt. Összefeküdt a Szent Teréz egyik káplánjával, az meg fölcsinálta. Ments meg, fiam, mindenemet neked adom! - A leibachi kórházban olvasta Szilveszter Mikszáth Kálmán regényét, a Különös házasságot, és nevetni kezdett. - Regényfigura legyek? Igaz, nincs zsákban a macska, megmondták, hogy tele a nő, a pap meg nyugton marad, csak áldást oszt ezután. - Alszom egyet rá. - Jó, mondta Kovács úr. Hősünk elhatározása előtt, vacsorakor meg akarta nézni Annácskát, de a lány nem jött. - Hívja vacsorázni Annácskát! - kérte a legény Kovács urat, azért megnézném a menyasszonyomat.- Annácska ellenkezett, Szilveszter hallotta, hogy apja a gangon pofonokat ígér neki, ha nem igyekszik. Végre belépett a konyhába a lány, elég jól festett a lámpavilágnál. Kicsit halvány. Kicsit már telt.- Elveszem, mondta kisvártatva Szilveszter Szilveszter. De a homloka ráncba szaladt. - Tudtam, fiam, hogy számíthatok rád, örült az apa, az anya meg a kisszéken könnyezett szótlanul. Nem tudni, örömében vagy bánatában sírt-e? Asztalosné lesz a lánya, mint ő, hiába taníttatta az apácáknál, mégsem lehet belőle tisztviselő- vagy ügyvédné.

Lajos atya adta őket össze a Szent Teréz templomban, amelyből nemsokára püspöki székesegyház lett. A káplán is sokra vitte. Annácska nem a vőlegényre, hanem Lajos káplánra mosolygott, szíve alatt ekkor mozdult először a magzat.

A nászéjszaka csendben telt el, egyszer sziszegte csak Annácska férjének, utállak, mindig is utáltalak, ne közelíts hozzám! - Szilveszter Szilveszter lefeküdt az ágyba, a fal felé fordult és elaludt. Másnap apósa átadta a hozományt, a műhelyt, csak tartsd el a lányomat meg az unokámat!

Szilveszter Szilveszter először bútorkészítést vállalt volna, de a háború után, nagy szegénységben, senki sem rendelt drága bútort. Bement hát az Ipartestületbe, ahol tisztelettel fogadták, iparosnak és nem segédnek számított immár, ám igazán tisztelni akkor kezdték, amikor kijelentette, hogy nem felejtette el 1914-ben tett ígéretét, elkészíti a stílbútort a polgármester tárgyalójába.

Noha gyorsan elkészült a tölgybútorral, nyolc karosszék és két méter átmérőjű kerek asztal, szecessziós motívumokkal, mégis mire elkerült a városházára az ajándék, más ország alattvalója volt már mindenki. Az új polgármester megköszönte Szilveszter Szilveszter nemes gesztusát szülővárosa iránt, cirill betűs köszönőlevelet is adományozott hősünknek, s megkérdezte tőle, van-e valami olyan kívánsága, amiben egy polgármester segíthet. - Van, mondta szerényen a műbútorasztalos, temetkezési vállalkozó lennék. - A polgármester bólintott.

A Funero teljes körű temetkezési szolgáltatást végzett, szolid áron. A legszerényebb kétlovastól a pompázatos hatlovas vonulásig. A halottas kocsi előtt gyászhuszárok lovagoltak, zsinóros ruhában, oldalukon karddal. A hintó bakján két halálmadár ült, szélről, két oldalon pedig négy-négy lépdelt. Szabadka utcáin eseményt jelentettek a Funero által lebonyolított temetési vonulások. Szilveszter Szilveszter minden olyan tényezőt mozgósítani tudott, amely emelhette a temetés magasztosságát, kegyeletességét, pompáját. Tűzoltózenekar, káplánok, plébánosok, később, miután megalakult a püspökség, akár maga a püspök úr is. A legforgalmasabb utakon kisérték ki az elhunytat nyughelyére, pontosan az örökösök kívánalmai szerint. Faragókészségét és művészetét kihasználva Szilveszter Szilveszter hamarosan díszes halálkocsit készített, olyan hintót, hogy királyoknak sem jutott különb, s amelynek messze földön híre járt, mert barokkos díszei, angyalai szebbek voltak, mint a püspöki templom főoltárának motívumai. Az átvett asztalosüzem koporsókat gyártott immár, az egyszerű fenyőtől a diófa faragottig. A szemfedők anyagát bezdáni takácsok szőtték: különleges damasztot meg gyolcsot. Más temetkezési vállalkozók nem versenyezhettek Funero úrral, mert a nép gyorsan így keresztelte el hősünket. Presztízs lett a Funero-temetés.

Szilveszter Szilveszter ritkán időzött otthon. Feleségével alig kommunikált, ám egyszer mégis megesett, hogy a világ szeme láttára, az udvar közepén lekiabálta és megverte az asszonyt. Más portákon sűrűn előfordult a házastársak közötti vonzalom ilyen megnyilvánulása is, de Kovácsék portájáról soha nem hallatszott szitok, vagy hangosabb beszéd. Hősünket az hozta ki a béketűrésből, hogy felesége bepanaszolta őt a Szent Teréz plébánosánál, nem él vele házaséletet, nem is próbálkozott soha, ezzel szemben a Polikárp utcai kuplerájba járogat el esténként azokhoz a mindenféle nőkhöz. Lajos atya, aki már nem káplán volt, hanem plébános, feddő szóval várta Funero urat, s nem akart vállalni egy teljes ornátusú temetést, mondván, ilyen öltözetben, különösen a fejfedő miatt, kiröhögik őt a szájtátók. Hősünknek szinte könyörögnie kellett, külön gázsit emlegetett, szó szót követett, s a plébános alkudozás közben kinyögte, miért az ellenállása, kibökte, mit is mondott neki Szilveszter Szilveszterné. Szilveszter Szilveszter torkán akadt a szó, s azt találta mondani a plébános úrnak, hogy hites feleségét annakidején nem a szentlélek szállta ám meg, ezt Lajos atya is tudja, mégpedig nagyon jól. - Kisértésbe estem, fiam, az ördög elbánt velem, mondta kegyeletteljesen hősünknek. Azóta is vezeklem a bűnömet. Megbocsátásom jeléül elvállalom a teljes ornátust. Mennyit is ígértél? - Az ifjú férj, otthoni leszámolása viszont úgy sikeredett, tudjuk, hogy szép számú nézője, hallgatója volt az aktusnak, ám hozadéka több is, mert Annácska soha nem panaszkodott többé se papnak, se másnak; végre az anyósa is megnyugodott, s azt rebegte Kovács úrnak, alakul már jóra a lányunk házassága. Sóhajtott egy nagyot, mintha nyomasztó kő hullott volna le a szívéről. Pedig Szilveszter Szilveszter az udvar közepén kiordította a féltve őrzött titkot, hogy Lajos atyának panaszkodtál, te céda, épp neki, aki jobban ismer téged, mint én! - Az asszony bömbölt, a férj meg csak kiabált, az üzletemet teszed tönkre, mi?! Az üzletet nem hagyom! - A nagy lármára fölijedt kocsijában a hársfa alatt szendergő Szilveszter Misike, erre hősünk otthagyta a zokogó, eltángált asszonyt, felvette a kicsikét, dajkálni, babusgatni kezdte. Az asszony abbahagyta a sírást, feléjük fordult és hüppögve sziszegte, rohadjatok meg mind a ketten!

Ettől a naptól kezdve Szilveszter Szilveszter magázni kezdte feleségét és soha többé sem egy ujjal, sem rossz szóval nem illette. A feleség semmiben nem szenvedett hiányt, de pénzt azt nem kapott kézhez, egy huncut piculát sem. Szerényen élhetett, cselédlányt tarthatott, boltban limitált kontóra vásárolhatott.

Történt egy nyáreleji vasárnap délután, a húszas évek közepén, hogy az egyik városszéli futballpályán, amely libalegelőre inkább hasonlított, mint sporttelepre, sorsdöntő meccsét vívta az állami támogatású Vasút FK, amelyben messzi földről betelepített hegyvidékiek rúgták a bőrt, ellenfelük meg a hazai pályán játszó Jaszibara SC volt, amelynek játékosai önmagukat finanszírozták, szerény zsebpénzükből, lévén mindannyian diákok, gimnazisták, kereskedelmisek, ipari tanulók. A Vasútnak győznie kellett, akkor bajnokságot nyer, és felkerül a harmadik osztályba, a Jaszibara a dicsőségért játszott. Fel már nem juthatott, ki sem eshetett, mert ebből az osztályból kiesni nem is lehetett. Fickándoztak a nebulók, de a gólokat az állami csapat rúgta, negyedóránként egyet, így az első félidő végén éppen 3:0-ra vezettek, tehát eldöntöttnek látszott a bajnoki cím és a feljutás kérdése. Szilveszter Szilveszter szenvedélyes szurkolója volt a kültelki csapatoknak, különösen kedvelte a Jaszibarát, mert e csapatnak más gazdagsága sem volt, mint a szurkolók szeretete és a játékosok egymásközti barátsága. A temetkezési vállalkozó mindig magával vitte a fiát a kültelki meccsekre, szokja a légkört a gyerek, mert lelki szemei előtt a kis kakukkfióka egyszer egy ilyen diákcsapatban rúgja majd a bőrt. Ez esetben is ott álldogált Misike az apja mellett, s ahogy levonulóban voltak a csapatok, a gyerkőc odakiáltott a zöldmezes diákoknak, hajrá, fiúk! Győzzeteeeek! - A gyerek mellett álló Rozmayer úr, a szabó, a kecskék szakszervezetének bizalmija, egy fölöttébb hangos úr, nevetni kezdett a kisfiú megnyilatkozásán, csak úgy rengett a hasa, belevörösödött a képe a nagy nyihogásba. Ezek, kisfiam?- kérdezte végül, és levegőért kapkodott a malacképű, hatalmas ember, ezek? Ezek a nyámnyilák kapnak még vagy ötöt! -Nononono, Rozmayer úr, csitítgatta a tűmestert Funero úr, ha akarnának, győzhetnének a diákok. Én úgy látom. - Vak ember ne beszéljen arról, hogy mit lát!- szellemeskedett a szakszervezeti funkcionárius. Szilveszter visszanyelte dühét és nyugodt hangon kérdezte Rozmayert, fogadunk? - Fogadunk?! Mire?- nyerített Rozmayer. - A Jaszibara győzni fog, jelentette ki hősünk. - Állom, mondta Rozmayer. Tíz liter buckai kadarka, meg Hajo tamburásai! - Legyen, így Szilveszter Szilveszter. Misikét Rozmayer úrra bízta, egy pillanatra vigyázzon rá, s odaballagott a pálya középkörében ülő Jaszibarához. A szurkolók csak azt látták, valamit mondott a gyerekeknek a gyászhuszárok generálisa, azok először mosolyogtak, majd komolyra váltott a képük, elszántak lettek. Szilveszter úr nyugodtan visszaballagott a fiához és Mekkencshez, a szabók bizalmijához. Nem szólt ő semmit, pedig Rozmayer oldalát cigányfúróval böködte a kíváncsiság, mivel biztatott a főkuvik. Valami nagyon hatásost mondott, mert alig kezdődött el a második félidő, sólyomszárnyakon röpködött a Jaszibara minden játékosa, lefutották beképzelt, államilag pártolt ellenfeleiket, s alig telt el az első negyedóra, kiegyenlítettek, a második negyedóra végén már 5:3-ra, a mérkőzés befejeztével meg 6:3-ra vezettek, megnyerték a meccset, gyászba borították a Vasút FK játékosait, elnökségét és az állomásfőnök urat, a tiszteletbeli csapatkapitányt. A közönség nem hitt szemének, de leginkább rontva volt a bakkecske Rozmayer, fogait csattogtatta, miként ollóját szokta, ha veszettül haragos, ilyenkor az inasok menekültek a közeléből. - Ez nem lehet igaz, fuldokolta végül. - Csak hazaviszem a gyereket, s találkozunk Beretkáék pincéjében! Tíz liter buckai kadar legyen az asztalomon, Hajo tamburásai pedig a legszomorúbb bunyevác dalt pengessék beköszöntőnek! - Hazafelé menet Szilveszter Szilveszter bekopogott egy ablakon. Kócos öregasszony, a Polikárp utcai sógoregylet mosónője, dugta ki bibircsókos orrát, mi van? - Üzlet, Piri mama! Üzlet! Kapja össze magát, nehogy elijedjen a nép a boszorkányképétől! Futás a Polikárp utcába, aztán mondja meg Madám Kátónak, hogy egy órával előbb legyenek bent a lányok! Egész focicsapat érkezik. Az én vendégeim! De kedvesek legyenek a drágáim, mert csupa szűz gyereket röpíthetnek mennybe! Borravaló mindenkinek!

Nyitás előtt egy órával, zárt ajtók mögött, a Jaszibara minden játékosa, még a tartalékok is, levedlették fiúbőrüket, mint a kígyók, s férfivá értek, legnagyobb gyönyörűségükre. Szilveszter Szilveszter és Rozmayer Antal, meg még sokan mások, jóbarátok, Beretkáék présháza előtt, a nagyeperfa alatt, kecskelábú asztal mellett buckai kadarkát hörpöltek, Hajo Tumbas meg áldott tamburásai kipengettek minden magyar és bunyevác dalt, édeset, keserűt, szívet megindítót, szembe könnyet varázsolót.

A városi rendőrparancsnokságon ezidőtájt Turanov detektív szidta N. próbarendőrt, miért nem figyelte jobban, mivel vette rá a Jaszibarát Funero úr, hogy egyetlen félidő alatt sárgaföldbe gázolja a Vasút

FK-t? - Most ez a legfontosabb kérdés, te ökör!- ordított a detektív. - Mi lehet hatásosabb támogatás, mint az állami?

Turanov másnap reggel N. próbarendőr beszámolójából megtudta, hogy nem üldözendő magyar titkokat sugdosott Funero úr a diákoknak a félidőben, hanem megnevezte, már bocsánat felügyelő úr, a női szemérmet, s győzelem esetén minden csapattagot meghívott Madám Kátó műintézetébe. Rejtett őserők ébredtek a fiúi testekben-lelkekben, kancaszagot érző csődörökké változtak, világos, hogy a Vasútnak szemernyi esélye sem volt ellenük. A Jaszibara minden tagja, közvetlenül a mérkőzés után, a bejárat feletti vörös lámpa gyújtása előtt, zárt ajtók mögött, nehogy valamely tanár urak esetleg diákjaikba botoljanak, ott viháncolt a Polikárp utcai kupiban, életében először. De mindeme hatalmas dürögés azzal kezdődött, hogy Rozmayer meg Szilveszter a félidőben fogadtak tíz liter kadarkába, Szilveszter szerint a Jaszibara 0:3-ról még győzhet. Aztán megcsinálta a győzelmet, Rozmayer meg fizette a kadart. Reggelig énekeltek a Gányó soron, végül vagy húszan voltak, főleg magyarok meg zsidók, de bunyevácok is, meg két szerb is, Beretkáéknál, a Buckában, Tumbas Hajo bandája meg tamburált. Hát így volt! - Felhő takarta el a detektív szeme előtt az ébredő napot, aztán tele szájjal hahotázni kezdett. N. próbarendőr meg vigyázzban állt, mert jelentés után elfelejtett ellazulni. - Az anyja úristenit, röhögte Turanov, mindig e gyászhuszárnak vannak a legjobb ötletei! - Aztán csak vakarta a fejét, mind a két kezével, morgott, átkozódott sárga fogai közt, affene!-, hogyan mondjam el a rendőrfőnök úrnak, hogy tíz liter bor miatt seggre ejtették az állami kötényben ringatott futballcsapatát?

1924. július 12-én hősünk, mint minden nap kora délelőttjén, betért Lágner János borbélymester műhelyébe, s az új segéd hangos köszöntéssel fogadta. - Nésits Laci, örült meg Szilveszter Szilveszter. De rég láttalak. - Laci elmesélte, hogy leszolgálta a folyamőröknél katonai kötelezettségét. Tengerész szeretett volna lenni, de mert Szegeden tanult, bizonyítványába meg a szegedi Ipartestület azt írta Nésits László, és nem azt, Nésics Lázár, amely névre születése után egy hónappal, 1902. május 19-én, a pópa keresztelte a zentai Szent Mihályról elnevezett templomban, ezért a névcseréért nem számított teljesen megbízhatónak, de azért vízre szállhattam a Dunán , a Tiszán és a Száván. - Jó volt. Beszélnünk kellene, fontos, de itt nem lehet. - Gyere ki a Gányó sorra, ott, a legvégén, fönn a határon, Halász bácsiéknál, ahol annakidején átléptünk, minden péntek délután megtalálsz.

Halász bácsiéknak nem volt gyerekük. A határátlépés után hősünk ki-kijárt az országhatárra ráforgó szőlőbe, az öregek megszerették őt, Misikét meg imádták, különösen azóta, hogy Halász néninek azt mondta a szentem, Lászmama. A gyereknek teljes szívvel ők lettek igazi nagyszülei, akik valósággal is szerették a csöppséget, mert a Kovács házban mindenki benne látta a család megrontóját. Ők ketten, a két férfiú, Szilveszter Szilveszter és Szilveszter Misike minden pénteken, ebéd után hosszú kirándulást tettek a határra, Lászmamáékhoz. Bármi adódott is, a péntek délutánok így teltek 1922 tavasza óta. A tanya előtt, emlékszünk rá, éppen húsz lépéssel húzódott az országhatár, mintegy negyvenlépésnyire odaát meg ott magasodott Baka Józsi nádfedeles palotája. Péntekenként átkiáltottak egymásnak, mert komák voltak, nem csak az esküvő miatt, hanem hősünk volt a keresztapja Baka Józsi első fiának, aki a szent keresztségben a Szilveszter nevet kapta, így akarta Baka Józsi, mert, ha te nem vagy, Szilveszter, én sem vagyok, Valjevo alatt ott maradtam volna. - A keresztelő miatt lépte át illegálisan Szilveszter először a határt. Akkor még ez könnyű volt, 1920-ban, közvetlenül Párizs után, mert nem őrizték igazán a vonalat, de utána már komplikáltabb lett, mert fölszántották, elgereblyézték a határsávot, aztán a járőr figyelte a lábnyomokat.

Halász bácsinak egy szamárcsődör segített a szőlészeti munkálatokban. Dávid névre hallgatott a füles, jámbor volt felettébb, ritkán kötötte meg magát, szerette mindenki, különösen Misike. A kereszteshátú mintha tudta volna, hogy a kisfiú mindenek felett állt e tanyán, ha megjelent, s a kisfiú hangját meghallva istentelenül iákolni kezdett, úgyhogy Misike rendszerint előbb köszöntötte Dávidot, mint Lászmamát és tatát. Átölelte az állat nyakát, becézgette őt, Dávid gyöngéden dörgölőzött Misikéhez, s ment utána, mint Tisza kutya, a puli.

Dávid átlépte a határt akkor is, amikor azt már szigorúan őrizték, mert Dávid ott szeretett legelészni az elgereblyézett rész mellett, hol egyik, hol a másik oldalon. A szerb és a magyar járőrök is megismerték a szamarat, meg is simogatták. A magyarok kínálták meg először borral, Baka Józsi pincéjéből, amit a füles kitörő ordítással köszönt meg, és nyelte a nedűt, mint egy káplán. Röhögte mindenki, még a szerbek is, akik éppen akkor értek a Halász tanyához, visszacsalogatták a szamárcsődört, mert ez egyáltalán nem volt nehéz, csak csörgetni kellett a kukoricát egy rossz, sárga lavórban, amelyből Dávid étkezett, s rohant át a csacsi a tiltott vonalon, nevette mindenki, szerette mindenki. Halász bácsi vigyázott a szamarára, módjával engedte borosvödörhöz, nehogy alkoholfüggő legyen, mert a járőrök, egyik és másik oldalon is, boroztatták a dacsit, és röhögték, ha berúgott a szerencsétlen és megroggyantak a térdei. Ilyenkor elcsodálkozott a szamár, fülei lekonyultak, ordított egy-kettőt, aztán elvetette magát, legtöbbször a puha, elboronált határvonalon, fetrengett ott, s leginkább el is aludt, hangos horkolása áthallatszott két országba. A járőrök meg, mind a két oldalon, leültek egy-egy pohár borra, amelyért meg vagy fizettek, vagy nem, megjegyzéseket tettek a horkoló szamárra, leginkább a hímtagjára, de lucskos elméncségeiket inkább egymásra értették, majd átkiabálgattak a túloldalra, odaát Baka Józsi, ideát Halász bácsi vagy hősünk tolmácsolt.

Boromissza Dávid italozása kemény falat bontott. Szilveszter sokszor kihívta barátait meg Tumbas Hajo tamburásait, s dáridót csaptak a határon. Többször megesett, hogy a határ fölszántott vonalán mulattak két ország részeg határőrei, s lettek cimborák, egymás testvérei kis időre, noha felsőbbségeik a másikokról az ellenség ördögképét és kénköves lelkét igyekeztek tudatukba tetoválni.

Aztán hősünk Dávid mellé megvette Mucát, a szamárkancát, akihez Dávid a világ végéről is hazatalált volna. Misike mindig ordításra ingerelhette Mucát. A kanca iákolása azonnal galoppozásra késztette Dávidot, bárhol volt is, és bármilyen állapotban. S ezzel bezárult a kör. Dávidnak kukoricát csörgetett Baka Józsi, a csődör nyomban átlépte az országhatárt, vissza meg párja hangja parancsolta. Megszokott esemény lett a szamárcsődör patanyoma a határsávban, s erről nem krétáztak egyik oldalon sem, mert minek. A szamárcsődör nem követett el kihágást. Mindig visszagaloppozott párjához. Pedig Szilveszter titokban sűrűn átszamaragolt a szomszédba, leginkább éjjel, tűzkövet vitt Baka Józsihoz, aki a szállítmányt egy pesti szakácsnőhöz juttatta. Az asszonyság nemrég még egy rabbi szolgálója volt a Tüzér utcában. A tűzkő szinte aranyárban ment Pesten, mert a magyar állam akkoriban tiltotta az öngyújtó használatát, státusgyufára akart kényszeríteni mindenkit. A tűzkő Baka Józsinak a megélhetést, a szakácsnőnek a mellékest, hősünknek a busás hasznot jelentette, amelyet dollárra váltott és egy svájci bank pesti fiókjában helyezett el. Pestre mindig vonattal utazott, szabályos útlevéllel, mint az urak vagy az üzletemberek.

Szilveszter Szilveszter szeretett Pestre járni. Két okból. Az említett szakácsnő miatt és a Tüzér utcai rabbi lánya miatt. Később a rabbi lánya férjhez ment egy fiatal rabbihoz, hősünk többé nem zavarta meg a házuk szentségét, ámbár üzent egyszer a lány, akkor már asszony, rabbiné, hogy nézze meg a fiát, kedve telik majd benne! De Szilveszter nem ment. Az öreg rabbi is, lánya is, veje is, meg az unokái Dachauban végezték, sajnos. Az elsőszülött unoka, aki anyja szerint kiköpött Szilveszter Szilveszter volt, de ezt nem árulta el soha senkinek, túlélte ugyan a munkaszolgálatot, túl a lágert is, de hazatérte után alig egy évvel, 1947-ben, agyonverték valakik valamiért az Andrássy út 60-ban. Nyughelye ismeretlen.

A szakácsnő, aki előbb a Tüzér utcai rabbi szolgálója volt, később meg méltóságos dengelegi Dengeleghy táblabíró úr konyhájának igazi kényura lett, mert a méltóságos, aki másnak a főztjét nem állhatta, akkor is megtartotta Fejős Mariskát szolgálatában, amikor fölfedezte, hogy hősünk rendszeresen bejár hozzá, s akkor is, amikor a szakácsnő előbb fiat majd gyönyörű kislányt szült, hites ura meg nem volt soha. A méltóságos asszony keresztanyja lett mindkét angyalkának, mert hősünk elintézte egy parókián, hogy a házassági köteléken kívül született csöppségeket keresztvíz illesse. Így törlesztettek neki a pesti papok a háború alatti restaurálásért. A gyerekek hősünket Szilvi bácsinak nevezték, és azt hitték róla, anyjuknak távolabbi rokona, aki néhanapján megjelenik, ajándékokat hoz. És nagyon szereti mindnyájukat. Még a háború előtt, 1937-ben, az összegyűjtött dollárok egy részén, Kanadába menekítette őket Szilveszter Szilveszter, ma is Torontóban élnek a leszármazottak, magyaros éttermet vezetnek, megélnek belőle tisztességesen. Pesti gyökereikről tudnak, noha ez nem egészen igaz, hiszen Szilveszter Szilveszter szabadkai, Fejős Mariska meg magyarkanizsai születésű volt. A Fejos meg a Stewart gyerekek szépen szaporodnak. Fejős Mariska sírját rendszeresen látogatják a torontói déli temető katolikus portájában, ősanyjuknak tartják őt, aki a legnehezebb korból szabadságba menekítette csonka családját. Fejős Szilveszter, Mariska elsőszülött fia tizenkilenc évesen, 1943-ban beállt a kanadai seregbe, hősiesen harcolt a nyugati fronton. Résztvevője volt a normandiai partraszállásnak, az Ardennekben már parancsnokként küzdött. Kitüntetéssel a mellén érkezett haza, 1945 nyarán, édesanyja nagy gyönyörűségére. Ha az apád láthatna! - sóhajtott Mariska.

Nésits Laci találkozásuk után, mindjárt másnap, 1925. július 13-án, pénteken délután kibiciklizett a határra, Halász bácsiék szőlejébe. Szilveszter Szilveszterrel a nagydiófa alatt beszélgettek, távol mindenkitől. Laci elmondta hősünknek, hogy résztvevője a mozgalomnak, s azt a feladatot kapta, teremtsen összeköttetést Budapesttel. - Rád gondoltam, Szilvi, te eljárogatsz oda, segíthetnél nekünk. - Hősünk tiltakozott, nem érdekel engem a politika, se a kommunisták sem az ébredő magyarok, senki! - Hát az igazság? - Erre Szilveszter összevonta szemöldökét. - Igazság? Melyik igazság? És kinek az igazsága? - Nésits Laci szinte kiabálta, egy igazság van ezen a világon, a miénk! - No, idefigyelj, hangoskodó vöröskakas! Az én egykori pesti mentorom, a kegyeséletű Weiss Alfréd, a Tüzér utcai rabbi, a következőkre intett engem, amikor egyetlen igazságról szónokoltam. Élt valaha valahol Pest megyében egy tudós rabbi, akit hívei csodatévőnek is tartottak, s joggal, mert bizony tett már csodákat ez a szent ember. Egyszer, egy kellemes délutánon, odaült a verandán az asztalhoz és olvasni kezdte a Talmudot. Bejön hozzá egy kötekedő híve, a Dondek Bittersalz, egy tudatlan rabiát és panaszkodik, rebbelében a Mayer Katz egy ravasz, egy huncut gazember! A csodarabbi fel sem tekint a Talmudból, csak odaszól, eredj haza, fiam, tenéked tökéletesen igazságod vagyon! Alighogy betette maga után Bittersalz a kiskaput, berohan Mayer és tombol a dühtől, rebbelében, a Dondek Bittersalz egy gonosz, egy lump, egy istentagadó pogány! - A rabbi csak olvas tovább a szent könyvben és mormog, tökéletesen igazságod vagyon, elmehetsz! - A rabbinak a felesége a veranda előtt a libát tömte, hallott mindent, látott mindent, s mikor Mayer elviharzott, szelíden szólt a férjéhez, rebbelében, éljél százhúsz esztendeig, de ez nem járja! Vagy az egyik pereskedőnek van igazsága, vagy a másiknak. Mindkettőnek egyszerre nem lehet igazsága. - Mire az öreg rabbi, aki már számos csodát mívelt, föl sem tekintve a könyvből nyugodtan ezt felelte, tenéked is tökéletesen igazságod vagyon, tömjed a libát! - Nésits Laci nem tudta, nevessen-e, bosszankodjon-e? - Én komoly dolgokról beszélek, Szilvi! - Én is, Laci! Mert én a szeretőmhöz járok Pestre.- Majdnem kibökte, hogy a családjához, mert Fejős Mariska szobáját körbemászta már egy gyerek, a másik meg ott mozgott Mariska szíve alatt. - Nem vállalhat kalandokat, bizonygatta Nésits Lacinak, de elhallgatta, hogy tűzkövet csempésznek rendszeresen, s az igen jól jövedelmez. - Nem kellene segítened, csak néha. Laci kérlelte hősünket, s bebizonyította neki, hogy alkalmas ilyen szerepre, a lebukás esélye minimális. Végül Szilveszter beadta derekát, de azt mondta, soha többé személyesen ne találkozzam senkivel se a mozgalmatokból, Laci! -, mert nem csinálok nektek semmit. Üzenet csak papíron, helyezzétek a Vermes család síremlékén lévő lámpatestbe. Én szinte naponta járok a temetőbe, nem leszek szembeötlő. De közöm nem lesz a mozgalomatokhoz, ne tudjon rólam senki, mert én nem az illegális világot szeretem, hanem a lányokat, asszonyokat. Ez továbbra is így marad, s így is lesz mindaddig, amíg élek.

A leveleket a határon nádból készült nyílvesszőben lőtte át Baka Józsinak. Józsi hetente-kéthetente feljárt a tanyáról a Lehel téri piacra, tisztított baromfit vitt, az éjféli vonattal indult Kelebiáról, s kora reggelre már a piactéren volt. A levelet baromfitestbe rejtette, s azt a baromfit mindig beadta Dengeleghy úrékhoz. Mariska juttatta tovább a küldeményt. Hajnali misén csúsztatta oda egy fekete fejkendős asszonynak, aki mellétérdelt Szűz Mária oltára előtt.

A levelek először csak egy irányban mozogtak. Választ vagy esztendő elteltével küldtek, ennek visszajuttatása miatt Szilveszternek át kellett szerveznie a levélhordást. Különleges fadugót készített Baka Józsi ötliteres demizsonjába, s ebbe a szétcsavarható dugóba lehetett rejteni a küldeményt, amelyet mindig igen vékony és finom papírra írtak. Baka Józsi meg, mint rendes tanyai, ahogy Tömörkény mondta volna róla, célszörű szögény embör, akinek a ház körül szőlőskertje van, vitt magával egy demizson borocskát az útra. A demizsont hamarosan fölfedezték a vasutasok is, úgyhogy Baka Józsi ezek után a málhásvagonban utazott a vonatkísérőkkel, verték a filkót Pestig, és iszogattak becsülettel. Ide nem jött soha ellenőrizni a rendőrség, Baka Józsinak igazán rejtenie sem kellett volna a határon ide-oda átnyilazott titkos üzeneteket.

1926 márciusában a Halasi úton lévő üzlethelyiségébe sietett Szilveszter, amikor szembejött vele Nésits Laci. Hősünk haragos arcot vágott, aztán szétnézett, látja-e valaki? - Megmondtam annakidején, hogy ne találkozzunk! - szűrte a fogai között Laci felé. Laci csak odasúgta, most te kaptál levelet. Olvasd el! - Nem is biccentett, mintha teljesen ismeretlenek lettek volna egymásnak. Szilveszter délután kiment a Vermes-kriptához, a lámpában megtalálta Laci levelét. - Ljubljanába megyek. Te majd ritkán embert is átsegítesz a határon. Készülj rá! Hozzád szóló küldemények a Pohárkovics-kripta lámpájában.

Hősünk előbb káromkodott, aztán átkozódott, majd gondolkodni kezdett. S vermet készített a Halász tanyán a banyakemence égőtere alá, égőtéri bejárattal. - Itt nem találnak rád, dünnyögte. Ugyanezt megtették Baka Józsi tanyáján is. A bökkenő az volt, hogyan kivinni az átcsempészendő személyt a határra, és hogyan továbbvezetni odaát. Ideát Halász bácsi kocsizza ki Palicsról, napszámosokkal, lesznek a kocsin vagy nyolcan-tízen szőlőmunkások, télen erdőirtók. Majd kibérli gallyazásra az akácost, amely közel van Halászék szőlejéhez. Odaát Baka Józsi vagy a kelebiai vasútállomásról indul a málhakocsin, vagy bekocsizik Halasra, a pénteki piacra a kuka sógorával, akinek, akármelyik úton közeledjen is Pest felé, papírokat kell szerezni. Papírok Pestről, Róth úrtól, a Lehel téri trafikostól, akinek a tűzkövet szállítja. Halasról vonattal utaznak tovább Pestre a Szabolcs utcai kórházba, mert a kuka sógort gyógyítani kell. A pesti összekötő a Conti utcai műintézetben keresse őket!

1929. február elsején 99 éves korában meghalt az Ezredes Úr, Szabadka nagy fia. A városban és környékén mindenki ismerte, mert ő volt az utolsó Kossuth-katona. Résztvevője volt a kaponyai győzedelmes csatának, meg más nevezetes ütközeteknek is. Hadnaggyá léptették elő, s ott volt Világosnál is, ott is marasztalták aztán a sógorok, mert közlegényként bevonultatták. Szerencséjére hamarosan katonai akadémiára került, gyalogsági tiszt lett, részese a nagy osztrák vereségeknek. De nem múlott rajta semmi, őt bizony e vereségek után is többször kitüntették. Mert a vesztes félnek is vannak hősei. Königgräznél őfelsége I. Ferenc József, császár és király, személyesen tűzte mellére a nagykeresztet. Villámgyorsan haladt a ranglétrán, s végül 1875 őszén érdemei, szolgálata és feltétlen hűsége jutalmául kinevezték a szabadkai nyolcvanhatos gyalogezred parancsnokává, ezredesi rangban. Várható volt, hogy hamarosan tábornokká léptetik elő, mert sok pártolója, barátja és támogatója volt. Azonban közbejött Bosznia-Hercegovina kérdése. Vehemensen ellenezte a Monarchia bármilyen szerepét a Balkán térségében, egyrészt a törökök, másrészt a szerbek miatt. Azt követelte, a Monarchia segítse fegyverrel és utánpótlással a szerbek felszabadító küzdelmét, hiszen a végleges megoldás a forrongó Balkán stabilizálására egy erős szerb hercegség vagy királyság. Ilyen kritikát nem tűrhetett a hadvezetés! Az Ezredes Úrból nem lett tábornok, lett belőle 1879. január másodikán felmentett, 1882. január elsejétől meg nyugdíjas, aki most már kedvére dohoghatott, amennyit akart. Behúzódott a Halasi úti szülői házba, ott élt húga családja körében, szeretetben, megbecsülésben. Vasárnaponként a honvéd veteránokkal felvonult a Szent Teréz templom előtt, nagymisére, de elfogytak lassan mellőle a társak, egyedül maradt.

Szilveszter Szilveszter az Ezredes Úr családja kívánságára elvállalta, hogy katonai temetést rendez a megboldogult tiszteletére. Felkereste Jakovlyevics Milán ezredes urat, Szabadka másik nagy szülöttét, az első balkáni háború egyik hősét, a Monarchia volt alezredesét, a Szerb Királyság ezredesét, az Ezredes Úr feltétlen hívét és csodálóját, hisz 1876-ban ő indította el Milán úrfit a katonai pályán, és tanácsot kért tőle, mit tegyen? Ezredes úr Jakovlyevics, aki féllábát Drinápoly alatt hagyta, s ezért őfelsége I. Péter szerb király 1913 januárjában személyesen nyújtotta át neki a legmagasabb katonai érdemrendet és a leszerelő levelet, amelynek megfogalmazásában egyetlen mondat keretében foglalták bele ezredesi kinevezését és obsitját is; szolgálóját Turanov felügyelő úrhoz szalasztotta, aki legott meg is jött N. őrmester társaságában. Az ezredes úr arra kérte Turanov urat, hozza össze őt a város katonai elöljárójával. A helyőrségparancsnok az 1917-es szaloniki áttörés hőse, akkor kapitány, 1921-től tábornok, elhíresült pedig arról, hogy ezredes korában, 1919-ben, csak a francia katonai túlerő nyomására vonult ki Temesvárról, az evakuációig azt hangoztatta, hogy Temesvár ősi szerb város, a Szerb Vajdaság fővárosa, amit a Habsburgok is mindig elismertek, szerb pravoszláv püspöki székhely, s a győztes hatalomhoz, a Szerb Királysághoz csatolandó. Turanov pattogó parancsot adott, N. őrmester, futólépésben irány a Bárány vendéglő, mert ilyenkor, dél körül, ott gyülekeznek a város főbb katonai parancsnokai, korty pálinkára, kispörköltre, pikoló sörre! - Lihegve jött vissza N. őrmester, hogy Jakovljevics ezredes urat és Turanov felügyelő urat várja a tábornok úr. Átfiákereztek hát a Bárányba, ahol hősünket hellyel sem kínálták, ott állott egy oszlop mellett, megszégyenülten, leforrázva, kiszáradt szájjal és fölpuffadt nyelvvel, páriaként kitagadva. A tábornok úr figyelmesen hallgatta ezredes úr Jakovljevics mondókáját, egyszercsak bólintott, a detektív meg intett hősünknek, jöjjön közelebb. Szilveszter megállt az asztal előtt, kicsit katonásan, meghajolt. - Egy magyar ezredesnek akarsz te katonai temetést? - Szilveszter köhintett. Szája már szóra nyílt volna, amikor a tábornok úr megkérdezte, harcolt-e a megboldogult a szerbek ellen? - A kaponyai csatában, itt a várostól nyugatra, 1849-ben. - Ki győzött? - A szerbek elhagyták a csatateret. - Vesztettek? - Életben maradtak. - És most mi temessük el katonai tiszteletadással az ellenségünket? - Jó volt a kérdés, hősünk megragadta a lehetőséget. - Méltóságos tábornok úr, ő nem volt ellensége a szerb népnek. Éppen emiatt nem lett belőle tábornok. Kényszernyugdíjazták. - És elmesélte az Ezredes Úr történetét, Bosznia-Hercegovina megszállása iránti rosszallását, a szerbek török elleni felszabadító harcának megsegítéséről és az erős szerb királyság megalakításáról szóló tézisét. Erélyesen kikelt az Ezredes Úr 1908-ban a boszniai annexió ellen is, de akkor már nem hallgatta őt senki. - Ezredes úr Jakovlyevics, aki a boszniai annexió elleni tiltakozása miatt lett nyugdíjas alezredese a Monarchiának, s tért haza agglegényként a pesti Ludovika tüzérségi katedrájáról Szabadkára, a szülői házba, megerősítve hősünk minden szavát, bólogatott. Aztán maga is regélt arról, hogy az Ezredes Úr biztatására jelentkezett 1912-ben, közvetlenül a Cuvaj bán elleni merénylet után, a szerb hadseregbe önkéntesnek, nemzeti felszabadítási harcot folytatni a török ellen, aztán a szerb tüzérség modernizálója lett és kidolgozta a fegyvernem háborús doktrínáját is. - Emiatt volt jobb a mi tüzérségünk 1913-ban a bolgárokénál. - A tábornok úr töprengett, nehezen nyögte ki, jól van, legyen. Nemes ellenfél volt, egy szerb hős atyai barátja, megérdemli a díszlövést meg az ágyútalpat. De katonai kíséretet nem adok. A katonák a sírnál csatlakoznak, őrmester vezeti őket, a lafettáért gyertek holnap reggel! - Hősünk köszönete jeléül pezsgőt bontatott, a tábornok úr, az ezredes úr, a tiszt urak ezt lelkesen elfogadták, ő pedig elindult megvinni a jó hírt a gyászoló családnak. Turanov azonban utolérte. - Nem gondoltam, hogy sikerülni fog, mondta, s kifejtette, a január 6-án elhangzott királyi szózat után ez szinte hihetetlen. - Miért? - kérdezte Szilveszter. - Őfelsége és szeretett népe között nincs már olyan hiteltelen közvetítő, mint egy széthúzó, államot eláruló parlament, amelynek tagjai, a tisztelt képviselő urak, csak egymásra acsarkodnak, és elinnák az orrukat is a szemük közül. Őfelsége által megújított, egészséges korszellemet mai tettével a legteljesebben demonstrálta a tábornok úr. Fogadta a nép egyszerű fiát, meghallgatta őt, és kérését teljesítette. Legyen áldott őfelsége is, a tábornok úr is, ezredes úr Jakovlyevics is, és hálás köszönet önnek is, felügyelő úr, mert az ön önzetlen segítsége nélkül nem mentem volna semmire.

Másnap az egész város ott volt a temetési vonulásnál. Csodálkozott is mindenki, hogy a katonaság ágyútalpat biztosított a koporsó alá, amely művészien megfaragott diófából készült. Futótűzként terjedt valamely locsogó forrásból a jólértesült suttogás a sír mellett eldördülő díszlövésekről is. Ott volt a teljes tűzoltózenekar, a lövegtalp előtt tizenkét gyászhuszár lovagolt, oldalról négyen-négyen lépkedtek, fekete atillában, zsinórosan, tükörcsizmásan. A lafettát hat ló húzta, a hátsó pár tomporával párhuzamosan menetelt méltóságteljesen Szilveszter Szilveszter, levett kalappal, fekete télikabátján háborús kitüntetéseivel.

A temetési menet élén Rozmayer Antal szabómester lépkedett, vállán az Ezredes Úr fejfájával, mögötte díszes, templomi gyászlobogókat hordoztak, aztán a rezesbanda. A tűzoltózenekar után, a gyászhuszárok előtt, a püspök úr fiákere ringatózott, mögötte még egy fiáker, benne két plébánossal. A plébánosok a háznál mondtak imát, a temetési szertartást a püspök úr vállalta. A plébánosok mögötti fiákeren a szabadkai meg a sándori pópák ültek, aztán a szabadkai főrabbi következett, majd a protestáns nagytiszteletű urak, utánuk pedig szerb ezredesi díszruhájában, mellén minden kitüntetésével ezredes úr Milán Jakovljevics, akinek fiákerét Szabadka legszebb két lova húzta. (Ez hősünk érdeme volt.) A katafalk mögött a rokonság lépkedett, aztán a kísérők. Közülük sokan, akár hősünk, háborús érmeiket kabátjukra biggyesztették. A sírnál ott vártak már a katonák, egy tized, őrmester vezényelt, de mégis hálás volt érte Szabadka teljes társadalma, mert igazi díszsortűz volt ez, akármilyen szerényre is méretezték, és nagyot durrant, elhallatszott Belgrádig is, hiszen valaki gyorsan besúgta a legfőbb parancsnokságon a magyar ezredes búcsúztatására végrehajtott katonai tiszteletadást. - Titkos nyomozás lett miatta, még őfelségénél is be akarták mártani a tábornok urat, de őfelsége, miután mindenről értesült, mégis állomáshelyén hagyta a mi vitéz parancsnokunkat, hiábavaló volt az ellene való áskálódás. - Így mesélte el a legújabb titkokat Turanov felügyelő úr Szilveszter Szilveszternek a Bárány vendéglő szeparéjában. (Ám 1930 tavaszán derült égből villámcsapás: indoklás nélkül mentette fel és nyugdíjazta volna őfelsége I. Karagyorgyevics Sándor, az országegyesítő király a tábornok urat, de ebből semmi sem lett, mert igazi hős módján, a helyőrségparancsnok a fermán kézhezvétele után szájába dugta pisztolya csövét.) Meg azt is mondta Turanov úr abban a bizonyos szeparéban, hogy a temetés éjszakáján valamely suhancok kivonultak az Ezredes Úr sírjához, gyertyát gyújtottak, és elénekelték a magyar himnuszt meg a Kossuth Lajos azt üzente kezdetű nacionalista nótát. Mindkettő halálos bűnnek számít, és mindkettő éneklése ezerszer is tiltva van. Ezt az egész világ tudja.

( A Sztójay-kormány idején, amikor elszólíttatik e világból ezredes úr Milán Jakovlyevics, Szilveszter Szilveszter a család kívánsága szerint olyan temetést szervezne, amelynek része a katonai tiszteletadás. Azt hiszi, könnyű dolga lesz, hiszen a megboldogult a Monarchia alezredese volt, de a kaszárnyában az ügyeletes tiszt elé sem engedi őt Kovács XII. János törzsőrmester, a kapuőrség parancsnoka, aki kikelve magából ordítozni kezd hősünkkel, mit képzelsz, rohadt csetnik, egy szarházi rác temetésére vonuljon ki a magyar katonaság? - Hősünk magyarázni kezdené a Monarchiát meg a Ludovikát, de Kovács XII. János törzsőrmester feláll az íróasztala mellől és akkora taslit kanyarint Szilveszter Szilveszter képébe, hogy hősünk taknya menten körülcsavarodik bal füle cimpáján. Kapna még egyet, amikor felkiált, én vitéz Szilveszter Szilveszter vagyok! - Törzsőrmester Kovács XII. János erre visszafogja magát, fúj egy nagyot, odaköp a szoba sarkába, no, beszélj, csetnik! Még egyszer mondom, egy rohadt rác miatt katonaság ki nem vonul! - Szilveszter nézi a törzsörmester véres szemét, majd megkérdezi, tudja-e a törzsőrmester úr, ki a miniszterelnöke? - Mert hősünk még emlékezik arra a korszakra, amikor az említett illetőt, akinek neve Kovács XII.János törzsőrmester úrnak momentán nem jut eszébe, Sztojákovics Dimitrijének hívják, hiszen egykor, az előző nagy háborúban, vagy négy hónapon át ugyanabban az ezredben szolgálnak. A történet vége, hogy hősünket kidobják a helyőrségi laktanyából, a Palicsi úti első kaszárnyából, kap még két pofont, az orra vére is elered. Senkihez nem sikerül bejutnia, elakad a portásoknál, ajtónállóknál, úgyhogy hiába való a család kívánsága, nincs a sírnál katonai díszlövés. De kivonulnak a szabadkai vadászok, többszázan, mert a megboldogult ezredes úr Milán Jakovlyevics 1910-től 1935-ig elnöke, majd haláláig tiszteletbeli elnöke a szabadkai vadászegyesületnek. Ez a negyven vadászfegyverből leadott díszsortűz is, miként az Ezredes Úré annakidején, 1929-ben, messzire elhallatszik, egészen Budapestig, mert beárulja valaki a vadászegyesületet, nyomoznak titkosan ezúttal is, hősünket többször is kihallgatják, meg is fenyegetik, hogy eljárást indítanak ellene, mert a temetés megszervezésével provokációk sorát indítja el, és emiatt nagyban megromlanak a közállapotok Szabadkán, de a mindent átfogó, szigorú nyomozásnak az lesz a vége, hogy kétheti laktanyaáristomra ítélik Kovács XII. János törzsőrmestert, mert illetlenül viselkedett egy vitéz magyarral szemben.

Szilveszter Szilveszter díszes halálkocsijában kísérik utolsó útjára az elhunytat, mert lafettát nem kaphat. Most nem Rozmayer viszi elől vállán a keresztfát (Hol van ő már?!), hanem Gyorgye Barjaktarevics és Beretka Dániel, a szabadkai borászok doyenjei, ezredes úr Jakovlyevics legkedvesebb vincellérei, mintha testvéreim volnátok, mondogatta nékik a hadastyán; elhoznak minden templomi lobogót a szabadkai és a sándori pravoszláv hitközségekből. A lobogók után hosszú fiákersor következik, majd a teljes tűzoltózenekar, aztán a tizenkét gyászhuszár, a halálkocsi előtt meg ott lépdel hősünk méltóságteljesen, levett kalappal, mellén minden háborús kitüntetésével. A háznál a szabadkai és a sándori pópák mondanak imát, a sírnál meg a szentendrei szerb pravoszláv püspök. De a temetési menetben ott vannak a szabadkai katolikus és protestáns egyházak papjai és a püspök úr is, aki imát is mond a sírnál, amelybe majd a faragott diófa koporsót leeresztik. - Ilyen szép koporsója csak az Ezredes Úrnak volt, 1929-ben, mondják sokan, akik még emlékeznek arra a temetésre. A koporsót kísérők is több ezren vannak, s kabátjukon ott viselik háborús kitüntetéseiket. Vannak közöttük fiatalok is, féllábúak, félkezűek, akik már e folyamatban lévő háború vesztesei. Valamilyen jelentés szerint a sírnál, az elhantolás után, elénekelik a Bozse pravde kezdetű dalt, amely a szerb himnusz, (igaz, hogy a zentai Jován Gyorgyevics írta, még a Monarchia korában, és akkor nem is volt tiltott nóta); és a gyászolók úgyszólván mindannyian tudják is énekelni; de mindannyian elénekelik a magyar himnuszt is, meg a Kossuth Lajos azt üzenete nótát is. Meg ott vannak Hajo Tumbas tamburásai is, és a sír mellett Dankó nótát pengetnek, Most van a nap lemenőben...Fiatal hadnagyként Szegeden szolgált az ezredes úr, suttogják a jólinformáltak.)

1931 tavaszán üzenet várta hősünket a Pohárkovics-kripta lámpájában. Figyel a rendőrség. S valóban, észrevehetően többször járőröznek a rendőrök is a határzónában, különösen N. törzsőrmester volt hiperaktív. Négyszemközti beszélgetésben ki is fejtette Szilveszternek, hogy a magyarok mindnyájan megbízhatatlanok, Nagy-Magyarország feltámasztása érdekében munkálkodnak, mindannyian kémek, árulók, de elbánunk veletek! - vette fenyegetőre. - Én leszek az első, aki késemmel elvágom a torkodat, ha eljön az ideje. Kiképeztek az ellenfél megsemmisítésére. Egyetlen húzás, bal kézzel (mert N. suta), egészen a csigolyáig, felkanyarítva a bal fülig. Fájdalommentes metszés. - Szilveszter beszámolt Turanovnak N. fenyegetéséről. - Hagyja őt a fenébe, Funero úr, csahos kutya, a csetnikszervezet beszél belőle. Említésre sem érdemes!

1931. május 29-én játszotta életbevágó mérkőzését a Vasút FK a belgrádi Jugoslavija ellen. Győzelem kellett, hogy a szabadkaiak megőrizhessék első osztályú státusukat. A félidő a belgrádiak egygólos vezetésével zárult. Szilveszter Szilveszter a szünetben megjelent a Vasút öltözőjében, s felajánlotta a játékosoknak ugyanazt, amit annakidején a Jaszibara SC csapatának, ráadásul a vezetőség által kiválasztott legjobb játékost meghívta Pestre, a Conti utcába. Csoda történt, fordított a Vasút! - ilyen címmel jelent meg másnap a belgrádi Vreme napilap sportoldala. Madám Kátó műintézetében reggelig tartott a viháncolás, a sportbarátok nyíltan dicsérték Funero urat. Újra bizonyságot nyert, hogy az Úristen a nőkben rejtette el a férfinép leghatásosabb doppingszerét. Azonban két nap múlva a belgrádi Vreme az első oldalon, szalagcímben közölte, Tisztátalan viszonyok futballberkekben Szabadkán! Névszerint ugyan nem emlegettek senkit, de beszámoltak arról, hogy egy helyi vállalkozó a Jugoslavija feletti győzelmet a helyi nyilvános ház művésznőinek kegyeivel honoráltatta. A mérkőzés legjobbját meg Pestre invitálta, egy ottani reprezentatív bordélyba. Miért nem Belgráddal jutalmaz a szabadkai vállalkozó? - tette fel a kérdést a cikkíró.

A kiválasztott balszélsőnek, valami Milivoje Jovicsnak, (aki mellesleg nem volt a sorsdöntő meccs legjobbja, de tagja volt a csetnikszervezetnek) N. törzsőrmester hozta meg az útlevelet Belgrádból, példásan gyorsan elkészült a dokumentum: két nap alatt. A balszélső feladatul kapta N.-től, hogy mindent alaposan figyeljen meg, Szilveszter minden lépéséről tudjon, mert hazatérvén be kell számolnia a történtekről, ez hazafias kötelességed! - biztatta őt N., amikor a legény arca e felkészítés során arról árulkodott, legjobb lenne sehova se menni.

Pedig nagy élmény volt Milivoje Jovics számára a pesti kirándulás. Lelkesen számolt be hazatértekor N. törzsőrmesternek, aki arról bizonyosodhatott meg, hogy az átszállított szemfedőket (Hősünk kéthetente ezer szemfedőt szállított Pestre egy ottani vállalkozónak, ez legális üzlete volt.) rendben átadták egy zsidó kereskedőnek, utána felmentek a budai várba, ott is ebédeltek egy előkelő étteremben, és felsorolta N. törzsőrmesternek pontosan, mit; nagyon jó volt, zárta az ebédről szóló beszámolót a balszélső. Aztán lefiákereztek a Szarvas térre, a Szarvas vendéglőbe, itt lakott, dolgozott és étkezett Vuk Sztefánovics Karadzsics, a szerb hősi énekek begyűjtője és a szerb cirill írásmód megteremtője, amikor Pesten élt, mert Szerbiából el kellett menekülnie. Tudta ezt maga, törzsőrmester úr? - kérdezte Jovics. -Aztán kimentünk Szentendrére, ahol több gyönyörű szerbtemplom van, egy meg püspöki templom, és találkoztunk a püspök úrral is, mindketten kezet is csókoltunk neki, Szilveszter elsőnek, a püspök úr jól ismeri Szilveszter urat, mert egyszer valami fontos javítást végzett az ikonosztázon. Gyönyörű a templom ikonosztáza, törzsőrmester úr! Nagyon barátságos volt Szilveszter úr irányában a püspök úr! Törzsőrmester úr, tudja maga, hogy Szentendrén szerb püspökség van? - N. kezdte elveszíteni a türelmét. - Arról beszélj, biztatta, kikkel találkozott Szilveszter a magyarországiak közül! - Senkivel, mert a püspök úrtól egyenesen a kuplerájba mentünk. Ott vacsoráztunk, s megint felsorolta a balszélső szinte a teljes étlapot, ültünk az asztalnál, beszélgettünk, csak akkor váltunk el egymástól, ha kimentünk hugyozni. Dehát annyit ittunk, csodás borokat! -, hogy néha ki kellett menni. Aztán lányt választottam, nagyon szép lányok voltak ott, törzsőrmester úr, és reggelig vele voltam. Szilveszter úr pezsgőt hozatott nekem meg a lánynak, én voltam a harambasa! A mellettem lévő szobában meg ott időzött Szilveszter úr, szintén egy csinos lánnyal, hallottam dörmögő hangját, aztán meg a horkolását. Kegyetlenül horkolt, biztosan a sok bortól, amit magába döntött, mert ittunk becsülettel, én kettő helyett is. Reggeli az állomáson, a restiben, de ez nem egyszerű resti ám, mint a mieink, hanem tiszta, mint a patika, valódi étterem! Aztán fölültünk a vonatra. Ott Szilveszter úr azonnal elaludt, fújta a határig, nekem kellett ébresztenem. Ennyi.

N. törzsőrmester jelentésébe belekomponált némely imaginárius adatot is, de kapott is emiatt nagyokat az orrára a felettesétől, így meggyőződhetett arról, hogy a balszélső Milivoje Jovicsot mások is kihallgatták. Különösen fájdalmas volt a törzsőrmester számára az a felettes figyelmeztetés, vigyázz, el ne veszítsük a bizalmunkat! - Mentegetőzni sem mert, csak lehajtotta a fejét, forrt benne a méreg, Szilveszter Szilvesztert legnagyobb ellenségének érezte, halálos ellenségének. Vagy ő, vagy én! -hajtogatta a hazafelé úton.

Nem tudjuk, hány embert csempészett át hősünk a határon, de egy ilyen esetről az államelnök beszélt az állami televízióban, egy életrajzi műsorban, nyolcvanéves korában. Akkoriban sok ilyen műsort sugárzott a nyolc állami televízió közös programja, s akkoriban kezdett fogadkozni nyilvánosan mindenki, az elnök életművét közösen fogjuk őrizni, nem tántoríthat el bennünket semmi ez utunkról, mert eltökéltek vagyunk, sziklaszilárdak leszünk, amíg világ a világ.

Nehéz volt akkoriban a határátlépés, mert közvetlenül a király elleni merénylet után voltunk, fokozottan ellenőrizték a határokat. Nekem az elvtársak, az országos pártvezetőségben, azt mondták, nyugodt legyek, ez a legjobb magyarországi kapcsolatunk. Igaz, a pártszervezetben senki nem tud róla semmit, de mindegyik küldeményünk elérte célját, amit rajta keresztül juttattunk át, s amit hozzánk címeztek, és ő közvetítette, az is. Ritkán vállal embercsempészést, de az eddigieket akadály nélkül lebonyolította. Azért engem szorongás környékezett, míg Pestre nem értünk, ez az igazság. Szabadkán a helyi elvtársak fogadtak, ott időztem körükben négy napot, aztán az ötödik reggelén a palicsi víztoronynál otthagytak magamra, mondván, jön majd valaki értem, mert itt kezdődik a teljes konspiráció. Egy tizenhárom-tizennégy éves gyerek jött értem, igen jólnevelt fiúcska, elvezetett a palicsi temető mögé, ahol egy parasztkocsira kapaszkodtunk, voltak már rajta vagy nyolcan-kilencen, szőlőmunkások. Még daloltak is a kifelé úton, nem tartottak senkitől, pedig két járőrrel is találkoztunk útközben, akik nem igazoltattak bennünket, de jó nagyokat húztak a pálinkás butykosból, amit a gyerek kínált nekik. Igen jól ismerhették a gyereket, mert jó hangosan mondogatták neki, idén kiváló pálinkát főzött az apád! Egészen a határig mentünk a kocsin, ott volt egy tanya, körötte hosszan szőlősorok, arrább akácos. Közel, szemben is volt egy tanya. Az már a határ túloldala volt. Odaérkezvén reggelivel vártak minket, ősz volt már, takarták a szőlőt. Nem volt ismeretlen előttem ez a munka, Gyerekkoromban otthon, Kumrovecen, nekem is volt részem benne. Derekasan dolgoztunk egész nap, közben vagy kétszer láttam a határőröket is, járőröztek, de nem foglalkoztak velünk, nem is érdekeltük őket. Jó ebédet kaptunk, jó vacsorát a végén. Engem vacsora közben elhívott a fiú, be a házba, és a kemence belsején keresztül a kemence alatti verembe irányított. Leborította a lejártot, s hallottam, utána azonnal tüzet gyújtottak a fejem felett. Jó volt a szigetelés, mert nem lett kibírhatatlanul meleg a kemence tüzétől. A verembe igen jól lehallatszott mindaz, amiről a szobában beszéltek. Egy erélyes hang kérdezte, miért ég a tűz estefelé a kemencében? - Kenyeret sütünk, hallottam. - Az öregasszony már bedagasztotta, nemsokára bevetjük, mire visszafelé jönnek, törzsőrmester úr, kisül a lángos, tiszteljenek meg bennünket! - Képzeljétek! A fejem fölött sült ki a lángos is, a kenyér is, azok meg visszatértek lángosra, a hangoskodó is, meg egy vidám hangú csoport. Ittak, ettek, még daloltak is. Igencsak jó hangulatban voltak, mert nemsokára valami szamarat vezettek be, akivel vödörből bort itattak. Berúgott a szamár, mert a szobában hamarosan ordítozni kezdett. Azok ott fent tele szájjal hahotáztak. Még én is nevettem a kemence mélyén. Aztán nagy lárma kerekedett, dalolás. Egyszercsak felemelte valaki a fejem fölött a lejárati ajtót, gyorsan, súgta, én meg, mint a nyúl, kiurottam a veremből. A falon túl daloltak a határőrök, a kommunistavadász rendőrök, engem kerestek, én meg velük egy fedél alatt voltam. Hihetetlen ez az egész! Egy spicces szamár hátán léptem át a határt, ahol már vártak. Ott is a kemence alá bújtattak. Ott hajnalban sült ki a kenyér, oda is betértek a határőrök, értek valamelyest magyarul, ők is a szamárról beszéltek. Dávidnak hívhatták őkelmét, mert sokszor megemlítették a Dávid nevet, s azon röhögtek, hogy a szamár pont a határvonalon alszik, berúgatták a szerbek, mondogatták nagy hangon. Én igen megsajnáltam akkor a szerencsétlen állatot, rájöttem, a részeg szamarat eltűrik csavarogni a határon, mert mindkét oldalon bolondot űzhetnek belőle. Négy napig éltem ezen a tanyán, leginkább a kemence alatt, aztán a tanya sánta lakójával elmentünk a kelebiai állomásra és a málhavagonban fölutaztunk Pestre. Vezetőm és én is egy-egy demizson bort vittünk a kezünkben, hátunkon meg ott volt vagy tíz tisztított baromfi, tyúkok, kacsák, ezt vittük a pesti piacra. Nekem ki volt adva, meg ne szólaljak, kuka vagyok, kórházba megyek. De nem kérdezett tőlem senki semmit. A vasútasok meg a vezetőm egész úton filkóztak. Én is ismerem ezt a kártyajátékot, annakidején a keleti hadszíntéren sokat játszottam, kedvem lett volna most is, de lefeküdtem a vagon egyik sarkában, úgy tettem, mintha aludnék, pedig a játékosok beszédét hallgattam. Csakhogy nem értettem belőle sokat. Pesten olyan ember várt rám, aki hasonló korú volt velem, azt kérdezte, jól utaztam-e? - Jó volt minden, válaszoltam. Egész nap ezzel a férfivel voltam, csupa elsőosztályú helyre vitt, fényes étteremben ebédeltünk, cigányzene szólt, pompásan éreztem magam. Gondoltam én akkor is, meg később is, azért volt mindez, mert a rendőrség ilyen helyeken nem igazoltatott. Nem is volt semmi problémánk. Este kicsit meglepődtem, mert egy nyilvánosházban kötöttünk ki, igen előkelő helyen. Vacsoráztunk, lányt választottunk, szobára mentünk. E szobában kaptam meg a Bécsbe szóló útlevelemet vezetőmtől, aki bejelentette, reggel Sopronon keresztül átmegyünk Bécsbe. Megörültem, abban bíztam, hogy találkozhatom Martin testvéremmel, aki a soproni állomáson dolgozott. Találkoztam is, egy éjszakát együtt tölthettem bátyám családjával. Vezetőm magunkra hagyott minket, üzleti ügyei vannak, koporsóban meg szemfedőben utazom, mondta, s elment tőlünk. Martin elmondta, hogy a háború alatt ismerkedett meg Szilveszter Szilveszterrel, szabadkai gyerek, itt lábadozott a soproni kórházban 1917 nyarán, igen súlyos állapotban hozták ide, azonban kimászott a halál markából. Valami ezredest mentett ki pergőtűzből az olasz fronton, aztán mindketten Sopronba kerültek. Az ezredes kijárta, hogy nagyezüstöt kapjon, de meg is érdemelte. Engem eleinte Borz Marcinak hívott, mert így van értelme a nevemnek, mondta. Amikor járni tudott, két templomban is restaurálta az oltárok fa részeit. Elárulta nekem, miért fog ilyen munkába. - A papok segítenek mindig, hogy hosszúra nyúljon a lábadozásom ideje, mert felettébb érdekeltek abban, hogy templomuk rendben legyen. Aztán rájöttem arra, hogy segítségükkel jutok legtovább. A háború után vállalkozó leszek, a papok meg ismernek minden helybéli üzletembert. Ha ők hoznak össze majdani kuncsaftjaimmal, biztos a sikerem. - Ajánlólevelet kért és kapott egy soproni plébánostól meg a főrabbitól, s azt mondta, van már egy halom ilyen ajánlólevele.

Bécs felé utazva mondtam vezetőmnek, hogy bátyám elárulta nevét, és jót nevettünk azon, hogy annakidején borzként emlegette családunkat. - Így lettünk általad csíkoshátúak, mondtam neki. - Én meg azt sejtettem, hogy közötök van egymáshoz, mert kiköpött egyformák vagytok! - Nevettünk ezen is, pedig nekem beszélnem sem lett volna szabad, mert az útlevél szerint én Kovács Pál budapesti lakos voltam, anyja neve, Szakács Viktória, születtem Budapesten 1891. július 22-én, római katolikus vallású, különös ismertető jele: süketnéma. Ezt soha nem felejtem el. Szilveszter rendben átadott az összekötőnek Bécsben, aztán eltűnt a szemem elől. De még egyszer találkoztunk. Néhány hónap múlva üzenetet hozott Bécsbe, szóban, elmondta, hogyan, milyen csatornákon távozom majd a Szovjetúnióba. - Ülj már le egy kicsit, kértem akkor. Lehet, soha nem találkozunk. - Bizony lehet, mondta. Én a helyedben nem mennék Sztálinhoz. Ő egy kegyetlen diktátor. Ez a német kancellár, ez a hangoskodó piktor, csak egy bábocska hozzá képest. - Az utóbbiban nagyot tévedett Szilveszter. Számomra megállapítása sokat ért, mert kritikusan néztem szét a Szovjetúnióban, s az volt a benyomásom, Szilveszter pontosan tudott mindent, mi történik a proletárság édes hazájában. Gyorsan rájöttem a csisztkák lényegére, ment a nagy leszámolás, tényleg diktatúra volt, de nem a proletariátusé. Bécsben megtudtam Szilvesztertől, hogy az ő fia vezetett a határig, ott meg a barátja szőlejéből csempésztek át a túloldali szőlőbe, mindennek ő a szervezője. Te vagy a legjobb kommunista, Szilveszter! - mondtam neki, de ő ezt elhárította, nem is leszek kommunista soha, mondta, nem egyezem a proletariátus uralmával, sok közte a lumpen, láttam én Pesten annakidején, amit láttam. Egy barátomért teszek mindent, aki éppen börtönben ül, már másodszor, mert olyan kemény kommunista, mint egy mocsári tölgy, és a feje meg éppen tölgyfából való! Dolgozni kell, akkor viszi valamire az ember. - Soha többé nem találkoztam vele, ezzel a Közép Európát bebarangoló koporsó- és szemfedőgyárossal és kereskedővel, mert üzleti kapcsolata volt Prágával, Béccsel Budapesttel, Trieszttel, Lemberggel. Szabadkán meg Szegeden koporsókat gyártottak, a fél Bácskában meg szemfedelet.Templomok, papok, bordélyok és prostituáltak vették körül, minden vallás és minden náció, és mindenütt szerették. Nem is tudok róla azóta semmit, nem tudom, mi lett vele. Pedig ő egy igazi hős volt, aki sokszor kockáztatta életét a mozgalom miatt, de erélyesen tagadta a mozgalmat, kívülállónak mondta magát, pedig egyik legerősebb pillérünk volt.

(Hősünk 1944. május végén Budapesten járt és egy lapban látta Tito jugoszláv partizánvezér képét, akit a németek bekerítettek Drvar boszniai falucskánál , de ő megszökött a gyűrűből, pedig a fejére 100.000 birodalmi márka vérdíjat tűztek ki a birodalmi németek. Hazistenit! - lepődött meg Szilveszter Szilveszter, hát téged röpítettelek én át Szabadkáról Bécsbe?! - Pezsgőt kért és jóízűen megitta az egészet.)

(A szabadkai párt- és városi vezetés, hallván az államelnök elbeszélését, kezdeményezte az érdemes férfi nyomainak fölkutatását, de újra előkerült a famózus érv, együttműködött a megszállóval, negyvennégyben népbíróság halálra ítélte. - Negyvennégyben nem is volt népbíróság! Katonai közigazgatás volt Vajdaságban, Tito vezette be személyesen! - kiáltotta egy jelentéktelen pedagógus, akit az iskolák közössége delegált a községi pártbizottságba. A községi párttitkár haragosan rátekintett a gyalogfigurára, akibe ettől beleszorult a többi kikívánkozó szó, és belefagyott a szusz is, s akitől másnap az iskolák közössége megvonta a bizalmat, és kizárás előtti megrovást kapott. Az államelnöknek nem küldtek jelentést.)

Hősünk 1938-ban a Zürichi Egyetem Művészettörténeti Katedrájára íratta fiát, aki kitüntetéssel érettségizett a szabadkai gimnáziumban, s aki apja mellett kitanulta a fafaragás művészetét is. Zürichbe érkezésükkor apja meghagyta fiának, hogy soha többé haza ne térjen. A fiú jó tanuló volt az egyetemen is, de nem fejezte be tanulmányait, mert megnősült és az Amerikai Egyesült Államokba költözött. Történt ugyanis, hogy a szabadkai főrabbi 1939. július 23-án meglátogatta üzletében Szilveszter Szilvesztert. - Rossz idők közelítenek, Szilveszter úr, mondta a főrabbi. - Jó idők sosem jártak errefelé, rebbelében. - Önnek a fia Svájcban tanul. Ön tudja a kivezető utat. A lányomat, Rozáliát, kellene kimenekíteni, rokonok várnák Svájcban. Onnan Amerikába mehetne. - Rozáliát azonban nem várták sehol sem a svájci rokonok, de ott volt Misike, akivel Szabadkáról ismerték is egymást. - Vigyázz Szálikára, édes kisfiam! - így hagyta ott őket hősünk. S Misike megőrizte Szálikát, feleségül vette, a katolikus vallás szertartása szerint, remélem, nem haragszik ránk senki otthon, írta Misike meg Szálika a kedves Apukának, a világ legeslegnagyobb szívű emberének. Szilveszter elment a zsidó parókiára. - Nászok lettünk, rebbelében! - A főrabbi felettébb megörült e hírnek, ölelgette Szilvesztert, Istenem, nekem van a legjobb nászom ezen a világon! - Szilveszter meghívta nászát és nászasszonyát házukba, ekkor ült, majd húsz év után, újra egy asztalhoz a feleségével, Annácskával, tisztességgel fogadták új rokonaikat. Aztán házaspárként fiákereztek el a főrabbiékhoz is, ahogy illik, tisztelgő látogatásra. 1940. május 23-án érkezett egy távirat, nagyapa lettél, Apám, fiunkat Szilveszter Szilveszternek hívják! - Ámen! - mondotta hősünk, reinkarnálódását nászurával együtt kívánta ünnepelni, ami meg is történt néminemű kóser italok és ételek társaságában. Szeret minket az Úristen! - kiabálta a főrabbi. Most már teljes az életünk! - Hősünk szálkás levelet írt Amerikába, Köszönök mindent, édes kislányom, Szálikám!- s ezt a levelet Szálika berámáztatta. Azóta is ott áll a Szilveszter utódok házának legdíszesebb falán. Egy ősapa eredeti levele, kézvonása, amelyet az utódok már el sem tudnak olvasni, de fétisként tisztelik e papírost, kézzelfogható bizonyítékát annak, hogy élt Szabadkán egy ősapa...

1941 nyarán megszűnt a kapcsolat Amerikával, de Svájcon keresztül Szilveszterhez eljutottak még a hírek, egészen 1943 végéig. Szálika igen termékenynek bizonyult, szült még egy fiat, Aladárt, a másik nagyapa reinkarnálódását, és egy igazi tündérkét, Rozáliát. E névnek mindannyian megörültek, mert Szilveszter Szilveszter édesanyja is, meg Halász mama is Rozália volt, s így hívták a főrabbi édesanyját is, rá emlékezve a lányát is, a kicsi, amerikai tündérke anyját. - Ó, Istenem, de a tenyeredben hordozol minket!- hálálkodott a rabbi. (Amiről az itthoniak soha nem szereznek tudomást, Szálikának még két fia és két lánya születik, hét gyerek veszi körül e boldog szülői párt.) Misike mint Michael Sylvester,1942-ben bevonult, az olasz harctérre került, résztvevője volt Róma meg a legendás olasz városok felszabadításának, a trieszti huzavonának. Tolmácsként tagja volt az amerikai tárgyaló delegációnak, e térségben maradt 1954-ig (Itt született, Velencében, a négy kicsi Sylvester.), a trieszti válság rendezéséig. Járt Vanga szigetén is, tolmácsként, meglepődött a jugoszláv elnök személye miatt, de az elnök úr nem ismerte fel az egykori kisgyereket, aki átsegítette a határon, pedig mesélni fog egykor róla az állami televízióban, apját meg igazi hősként emlegeti majd.

Annácska is közeledni kívánt férjéhez, de felettébb sután, ám hősünk nem nevette ki őt, tisztelte benne a nagyanyát, viszont pontosan tudta, Annácskának Misike soha nem volt igazán a fia, csak biológiailag, mert utálta a gyermeket, tiszta szívéből. De az unokák híre jámborrá tette a csalódott asszonyt, aki csak nagyanya korában kezdett el emberré lenni, mert unokái voltak, fontosnak kezdte érezni magát. Szilveszter minden hírről azonnal értesítette feleségét, s az asszony hálás is volt ezért. Ekkor találtak valamelyest egymásra. Szilveszter azt is elárulta, hogy Kanadában gyerekei vannak meg élettársa él ott, akivel 1937 óta nem látták egymást, s akit szabadkai házassága miatt nem vehetett feleségül. De azért boldogok voltak azelőtt, amikor Pesten járt. Annácska erre azt rebegte, megáldott téged a Jóisten, Szilveszter. Hála legyen néki!

1941. április 11-én, hajnalban, a budapesti rádióban elhangzott őfőméltósága, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr szózata a katonákhoz és az országhoz: "Még a mai napon parancsot adok katonáimnak..!" S át is lépték a magyar csapatok a magyar-jugoszláv határt, és el is törölték azt, mert délebbre vitték, le a Duna vonalához. Szorongó várakozás a Délvidéken, szerb katonai kiürítés, felrobbantottak egy csomó hidat, aztán "csetnikháború" Szabadkán, meg más bácskai helységekben is. Szabadkán a városháza keleti oldalán fektették ki a "csetnikek" holttesteit. A tetemek eltakarítását Szilveszter Szilveszternek rendelték el, de a kirendelt sírásók közös sírt ástak a Zentai úti temetőben, ide kellett szállítani a tetemeket. Koporsó híján egymásra forgatták a holttesteket, úgy hantolták el őket. Hősünk azonban külön kocsira helyezte V. M. szerb tanácsnok tetemét, és lopva a pravoszláv temetőbe vitték, titokban eltemették, sírjára egy öreg fejfát ültettek. Még aznap este meglátogatta Szilveszter V. M. úr családját, megvitte nekik a szomorú hírt a családfő szerencsétlen haláláról, a feleségnek pedig elmondta, hol találják meg a családfő sírját, kinek az öreg fejfáját keressék. - Koporsóba nem tehettük, csak úgy, a ruhájában raktuk a sírba, dehát majd megbocsát nekem ezért az Úristen, mondta Szilveszter. V. M.-né elkapta hősünk kezét és megcsókolta. Szilveszter szégyenlősen bocsánatot kért, nem ezért csinálta, én szerettem V. M. urat, tiszteltem őt, mert felettébb tiszteletreméltó ember volt. Másokat is kicsempésztem volna, de őket, sajnos, nem ismertem. - Megérdemli ön, Funero úr, hálálkodott az asszony, ezerszeresen megérdemli a kézcsókomat. A jó Isten áldja meg!

A bevonulás napján megjelent Szilveszternél Nésits Laci. - Azt mondtuk, soha nem találkozunk, Laci! - - Halott van nálunk, Szilvi. A sógorom. Öngyilkos lett, megijedt a bevonuló magyaroktól. Temesd el becsülettel! - Rendben van, de te tűnj el, míg ilyen zavaros idők járnak! A pravoszláv temetőben 1941. április 13-án, délután, a magyar csendőrök elfogták Lazar Nésics szerb kommunistát. Annyi kegyelet volt azért bennük, hogy megvárták a szertartás végét, s a hazainduló rokonság közül emelték ki Lacit, Szilveszter Szilveszter szemeláttára. Ki a fene tudta, hogy Laci itt lesz a temetésen? - töprengett hősünk.

Laci elfogatása után néhány napra a palicsi úton halva találták Turanov volt főfelügyelőt, a Monarchia és Jugoszlávia államvédelmi rendőrségének tagját, kommunistaüldözőt. Turanov temetését a Funero Vállalatra bízták. Hősünk a hullaházban találkozott utoljára Turanovval, aki meredten feküdt a lepedő alatt. Ravatala készítésekor látta csak Szilveszter, átvágták a torkát, egyetlen nyisszentéssel, a csigolyáig, vágás fel, a bal füle tövéig.

(Lukács Gyula, a mozgalom szürke katonája, aki kommunizmusa miatt kijutott a csendes Donig és szerencséjére vissza is jött onnan, 1975-ben megjelent Hol sírjaink domborulnak... című könyvében így emlékszik: "... úgy április közepén lehetett, közvetlenül a honvédség bevonulása után. Közvetlenül a mellettem lévő cellában volt egyedül... Nagyon vigyáztak rá. Egy éjjel nagy dobogás, lárma hallatszott a szomszédos zárkából, majd revolverdörrenés. Nagyon megijedtünk, hisz teljesen védtelenek voltunk, s abban az időben minden történhetett. A lövés után hörgés, aztán ismét két revolverlövés. A hörgés megszűnt... Mi lesz most? - kérdeztük egymást remegve. Ahogy hajnalodott, ránk nyitották az ajtót. Egy polgári ruhás, valószínűleg detektív, rám mutatott: "Kifelé!" Nem tudtam, mi vár rám. A mosdókagyló alatt vizesvödör és padlórongy. Kisérőm odamutatott: "Fölszedni! Indíts! Fölszedtem a holmit és beléptünk a rejtelmes zárkába. A zöldesszürke betonon megfeketedett aludt vér. Annak a kommunistának a vére, akit az éjjel ott megöltek... Lazarnak hívták. Lazar Nešićnek. Rengeteg vére volt, alig tudtam felmosni.")

Lukács Gyula előtt, hajnalban, Szilveszter Szilveszter járt a zárkában. Neki kellett elszállítania a hullát a Zentai úti temetőbe. Nem engedték meg, hogy a pravoszláv temetőbe vigye. Hősünk a tetemen a következőket látta: átlőtték mindkét lábát, a bal kézfejét, s késsel átvágták a torkát. Metszés be a csigolyáig, fel a bal füléig.

1941. augusztus 12-én hősünk üzenetet kapott a Pohárkovics-kripta lámpájában, valakit el kell rejtened. De soha nem tudta meg, ki lett volna az a valaki, mert nem érkezett senki, viszont nemsokára nagy letartóztatások voltak Szabadkán meg Észak-Bácskában, november tizennyolcadikán meg a Zentai úti kaszárnyában akasztások. - Valakit közületek meg kellett volna megmentenem, suttogta hősünk. Aztán néhány hónap múlva G. T. nála talált menedéket, mert el kellett tűnnie, a világból is. Hősünk el is tüntette őt egy kemence alá. Ott vigyázott rá másfél éven keresztül, akkorra elfelejtették G. T. nevét is a csendőrök, viszamehetett Szabadkára. (G. T. izgalmas politikai pályát futott be a háború után, volt magas polcon, aztán csúszott lefelé, nagykövet is volt Budapesten, majd félrelökött, csalódott nyugdíjas. Soha nem említette Szilveszter Szilveszter nevét.)

1944. tavaszán felkereste násza, a szabadkai főrabbi, Szilveszter Szilvesztert. - Kedves nászom, mondta, rossz világ következik ezután, miránk, zsidókra biztosan, de lehet, hogy tirátok, magyarokra is. Mentsd meg az én gyerekeimet! - Titeket is, kedves nászuram! - Minket nem lehet. Ha én hiányoznék, nyomozni kezdenek. Aztán sorsára sem hagyhatom nyájamat. - Így történt, hogy két kislány és két kisfiú, Misike sógornői és sógorai elbújtak a határon álló két kemence alá, megérték a háború végét, 1944. október 28-án visszaköltözhettek kifosztott lakásukba, majd kivándoroltak Izraelbe.

Itt és így végződik a kockás füzet szálkás betűkből álló grafitszövege, a szabadkai írástudó munkája. Szálkás sorok, rácsozott világok.

Mindenütt rácsok. Csak rácsok. Rácsok, rácsok, szabályosak. Mindent elborítók.

Rácsok égen és földön.

Ablakainkon. Szemeinkben.

(Sokára, amikor már a helybéli magyarok is kutatni kezdhették az 1944/45-ös forduló megtorlásainak magyar áldozatait, 1992-ben valami fiatal levéltáros rátalált valamilyen listára, amelyen a háborús bűnök és bűnösök kivizsgálásával foglalkozó bizottság felsorolja a háborús bűnösök és a megszállóval együttműködő szabadkai magyar polgárok neveit. Ezt a listát a Vajdaságban bevezetett katonai közigazgatás idejében, 1944. november-decemberében állították össze, a tömeges megtorlások végrehajtása után.Géppel írták meg a névsort, s a harmadik oldal legalján, sorszám nélkül, grafitceruzával rávezették hősünk nevét is imígyen: "Szilveszter Szilveszter szabadkai temetkezési vállalkozó, háborús bűnös, a megszálló hatóságokkal működött együtt, torka átvágva, jobbról balra, bal füle alatti bevágással." E listán senki másnál nem jelezték, milyen halálnemmel búcsúztatták siralmunknak völgyéből.)

(1946. május 23-án összevonták a szabadkai temetkezési vállalatokat, igazgatónak meg N. leszerelt partizán századost nevezték ki, aki 1951-ig vezette a vállalatot, akkor kényszernyugdíjazták, betegség miatt, rákos lett. Ám felmerült ellene a korrupció gyanúja is, hiszen a temetők főnöke is volt, és valamely jó fekvésű sírhelyeket meghatározott összegekért lehetett nála megkapni. A nyomozást a gyanúsított időközben bekövetkezett halála miatt megszüntették. N.1944. szeptember 8-án jelentkezett Jovan Mikićnél, a szabdkai illegális partizáncsoport parancsnokánál, (akit illegalitásában július-augusztus folyamán hősünk bújtatott sikeresen), hogy harcolni akar a megszállók ellen. Október 10-én, amikor a vasútállomást kívánták elfoglalni a szabadkai partizánok, váratlanul rájuk csaptak a németek, Jovan Mikić hősi halált halt. Nem derítették fel soha, árulás történt-e, vagy sem, mert a német és a magyar egységek elmenekültek, az oroszok meg éppen megérkeztek. N., mint a szabadkai partizánosztag tagja, a helyi viszonyok jó ismerője, a városi parancsnokság elhárítási osztályán kapott feladatot. Ő lett egyik vezetője és koordinátora a megszállóval együttműködő polgárok felkutatásának.)

(Amikor az államelnök elérte a pátriárkai kort és sztarosztája lett szeretett népeinek és nemzetiségeinek (manapság nemzetek és nemzeti kisebbségek), mindenki megelégedésére harmadszor is a nép hősévé nyilvánították őt. Aztán meg hatalmas ünnepség keretében az országos párt- és katonai vezetés a haditudományok, a hadművészet valamint az általános honvédelem és a társadalmi önvédelem doktorává habilitálta, nem tudományos, hanem gyakorlati tettei, eredményei miatt, bizony nagy teljesítmény volt az életműve, ámult is a világ! A doktorrá avatás szertartásaként az államelnök ismertette doktori értekezését (amely díszbeszéd volt inkább, de mondhatták volna akadémiai székfoglalónak is, e kettős lehetőség azonban a mamelukoknak nem ötlött fel, s az alkalom soha nem tért vissza), amelyben kifejtette, hogy a népfelszabadító háborút Jugoszlávia népei és nemzetiségei szabadságáért, testvériségéért és egységéért, valamint az ország szuverenitásáért vállvetve folytatták Jugoszlávia népei és nemzetiségei. E beszédet, amely másnap minden sajtóorgánumban nyomtatásban is megjelent, persze, címoldalon, meg további belső oldalakon, sokszor szakította félbe a jelenlévők hangos ovációja és tapsa, később éneke is, Druže Tito, mi ti se kunemo, da sa tvoga puta ne skrenemo, amely gyönyörű dal némely jeles poétánk fűzfaágon termett, díjnyertes magyarító szöszmösze szerint imígyen hangzott (volna, ha magyarul is énekelték volna): Tito elvtárs néked megesküszünk, hogy utadról soha le nem térünk, Tito elvtárs néked megfogadjuk, hogy utadat soha el nem hagyjuk, Tito elvtárs megesküszik néped, jó utadról soha le nem téved stb., stb., stb. Aztán, vastaps után, kinyilatkoztatta az újdonsült hadtudományi, hadművészeti, valamint általános honvédelmi és társadalmi önvédelmi doktor, aki egyben a fegyveres erők marsallja is volt, hogy felszabadító és forradalmi harcunkat az első pillanattól kezdve a mély humanitás jellemezte, minden egyes harcosunk igaz jellemű volt, tiszta szívű, és mélyen elkötelezettje a legnagyobb vívmánynak, a testvériség-egységnek. Soha nem romboltunk helyi társadalmat, segítettünk mindenütt mindenkinek, mindenütt mindenki mindig megörült nekünk, ha megérkeztünk, mert a valódi szabadságot hoztuk, amelyet ezen a tájon évszázadok óta szomjúhoztak az emberek. Virággal, kenyérrel és sóval vártak minket, mint a legkedvesebb vendéget szokás, s mi ezt meg is érdemeltük, mert megkünnyebbülést hoztunk minden halandónak Gyevgyelijától a Triglavig, Ohridtól Szabadkáig, a legnagyobb kincset teremtettük meg minden nemzetünknek, minden nemzetiségünknek, minden egyes polgárunknak Véget vetettünk a borzasztó rettegésnek, öldöklésnek, bosszúállásoknak, megtorlásoknak, kizsákmányolásnak! S ezt nem is felejtik el soha nekünk! - Óriási ováció, ragyogó arcok, csillogó szemek, a hallgatóság összeölelkezett, s újra dalolni kezdte a fogadalmi rigmust. Az állami nyolc televízió közös műsorában mindenki anyanyelvén kísérhette az eseményeket, ott is ültek az emberek, a halandók, akik azt a sok-sok jót kapták akkor, a képernyők előtt. Talán. Talán bizony. Habemus doctoram! - hálálkodott fenn az égben Lajos atya, a Szent Teréz egykori plébánosa.)

(1984. október 3-án és 4-én Szabadkán tartották meg a Híd című irodalmi, társadalomtudományi és művészeti folyóirat ötvenéves jubileumát, amelyen megjelent két fiatal hölgy is, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai, dr. Petrányi Ilona és dr. Nemes G. Zsuzsanna. Ők Jelentés egy irodalmi nyomozásról a Híd és Bálint György kapcsolata ügyében címmel érdekes oknyomozó riportot adtak közre, amelyben arról szóltak, hogy az antifasiszta Bálint Györgynek, kinek neve mára feledésbe is merült tán, a két háború között valaminő vajdasági kapcsolatai is lehettek, mert két írása is megjelent a háború előtti Hídban, igaz, egyik technikai okok miatt kurtítva. Valaki, a vajdaságiak közül, személyes kapcsolatban lehetett Bálint Györggyel. Aztán e két hölgy tudósított minket arról is, hogy Faust Imre kiadványaiból valahogyan átkerült néhány példány Vajdaságba, pedig Pesten is fekete bárányok, szinte üldözöttek, voltak e könyvek. Az akkori Híd számokban idéztek a Faust kiadványokból.

Sajnos, meghalt a szabadkai írástudónk, mire sor került a Híd jubileumi tanácskozására. Amikor én az írástudó mészáros fia által az apa furcsa örökségéhez juthattam, nem tudhattam meg, honnan kerültek hozzá a Szilveszter Szilveszternek dedikált Bálint György kötetek. Feltételezésem, hogy írástudónk elment Kovács Annácskához, Szilveszter Szilveszternéhez, tőle kaphatta ama könyveket, amelyek nem jelentettek Szabadkán senkinek semmit. Nem lettek híres művek az összmagyarság számára sem, nem váltak valami népszerű olvasmányokká soha semmilyen körökben, gazdáik nem is igyekeztek megőrizni őket.)

(Szilveszter Szilveszter neve 2001-ben fordul elő újra, a Jad Vasem Alapítvány tünteti ki őt, poszthumusz, az amerikai unokák, dédunokák nagy gyönyörűségére és büszkeségére. Mifelénk egy sor írás meg nem jelenik erről. Mivégre is?)

(A Szerb Köztársaság Belügyminisztériumának Újvidéki Titkársága 2004. november elsején a következő közleményt adja ki: "Csurogon, azon a helyen, ahol 1944-ben kivégezték Magyarország fasiszta hadserege félkatonai alakulatainak tagjait és segítőit, tegnap összejövetelt tartottak, amelyet nem jelentettek be a belügyi szerveknek. Az összejövetelen, amely rendbontás nélkül zajlott le, mintegy ötven személy vett részt, akik felállítottak két fakeresztet és magyar feliratú koszorút helyeztek el. Katolikus pap vallási szertartást tartott."

- Mea culpa, mea maxima culpa! - sóhajt az égben Lajos atya, s vele sóhajtanak idelent, temetőárkokban, sintérgödrök felett, Tisza-partján, nagyakácfa alatt, a novemberi kórók, füvek, hervadozó, árva virágok.)

2004. novemberének első hete a nyár végét idézi. Kellemes meleg telepszik e tájra, lelkünkre. Kései ősz éltető tüze.

November kilencedikén orkánlelkű, jégkarmú hajnal túr faágak között, háztetőt zörgeti, tudatunkba marna. Reggelre csitul a vihar, az eső, majd el is áll.

Ablakunk alatt cérnavékony hangocska csilingel:

Süss fel nap, fényes nap!

Kertünk alatt a Kis Bárány majd megfagy!

2004. szeptember-november.