Milovan Miković
Az üresség palicsi nyomai

 

Sem a Nap, sem a szél, sem a bimbók, sem a sirályok,

sem a világoszöld hullámok és sötéten vizes nyomuk a parton,

melynek tövében ikrát raknak a halak,

néha levegőért a felszín fölé ugranak,

Sem azok a csodák, míg nem párosodnak a szalonkák,

Sem a nádas, sem a kukacok, de még a madarak sem a bokrokon,

sem kusza nyomaik a talajon,

Sem a fű illata nem sejteti azt,

mi nem látható e vízben,

mely egykoron nyaldosta a városfalakat.

Egybefolyt a lápokkal, reggelente és alkonyatkor hullámzóan,

Déltájt békésen ringatóan, elterülve mindenütt.

Az emberek tudtak vigyázni, mindentől óvták magukat,

s ezért még napnyugta előtt bezárták a városkapukat.

Még mielőtt a lápokról dühödt szörnyetegek és sárkányok

támadtak volna csavargókra, hontalanokra,

vagy távoli tartományokból érkező titokzatos utazókra,

kik nappal gyermekekre, jószágra lesnek, kerülve a kelepcéket,

éjjelente meg magtárakat fosztogatnak, gyújtogatnak, rabolnak nőket.

Róluk az öregek telente a tűz mellett regéket szőnek.

Hajnalban még a legügyesebb nyomkövetők sem lelik őket,

kik kutatnak utánuk lankás irtványokon halászladikokból.

S ha mégis elcsípnek egy kimerült, beteg, bűzös útonállót,

csikorgó fogak közül szitkokat szórva vennék körül,

szablyával szabdalva szét a gazt behúzott farkú kutyák között.

A városkapu előtti bitó csak a híresek kiváltsága volt.

Közülük néha egynek-egynek fejét vették s karóra tűzték.

E foszladozó fejek az éjjeli őröket sem hagyták nyugton,

táplálták a tüzet, köhécseltek és nyelték a füstöt.

Meg ébresztgették egymást, fel-fel keltek a törött szalmáról,

olajat töltve a mécsesbe, majd égő szemekkel hajnalig lestek a várfalakról.

Sehogyan sem indult be a mese régi hadjáratokról,

és az álom is csak a nap első sugaraival győzedelmeskedik felettük.

Egészen addig, míg a kanyargó part nádasában egyikük

álomittasan egy foltot nem fedez fel, melyből lassan lovas lészen.