Sándor Zoltán
Kutyaélet

"Az élet nem arra való, hogy más élje le helyetted."
David Albahari

Azt hiszem, senki sem érti igazán, miért választottam ezt az életmódot. Mert hát karrier állt előttem, mondják: akkor mondtam le mindenről, amikor már irodalmi alkotásaimmal valamilyen módon révbe jutottam... Szemenszedett hazugság az egész, nagyon jól tudom, hogy ki voltam és mit is jelentettem én az IRODALOMBAN: én, csökevény lábatlankodó. De ez azért van így, mert a körülöttem lévő emberek túlságosan hisznek a sztereotípiákban: megszületünk, felnövünk, megesküszünk, gyermekeket nemzünk, unokákkal játszadozunk, majd elhalálozunk; meg a tautologikus érvelésekben: az élet már csak ilyen lehet, amilyen, vagy egy garas az egy garas, vagy egy meg egy az kettő, szóval ilyen nesze semmi, fogd meg jól dolgokban. Nem tudják megemészteni, nem fér a kis elcsenevészesedett agyacskájukba, hogyan lehettem annyire együgyű, amikor EGY NŐ miatt teljesen lemondtam addigi életemről; a barátom szerint, ezzel egyidőben önmagamról is. Csak mosolyogni tudok mindezeken. Ha néha újra átgondolom az egészet, olykor elfeledkezem magamról és hangosan felkacagok, de azt a házbeliek rendszerint félreértik, és azt hiszik, valami bajom van, ezért hol mérgesen rámszólnak, hol megkínálnak valami finomsággal - ezt leginkább csak olyankor, ha vendég van a házban -, esetleg kisétálnak velem az udvarra, hátha fiziológiai szükségletemet kell elvégeznem. Alkalomadtán még Ő is így viselkedik velem szemben, bár meg kell hagynom, hogy ez igen ritkán történik meg vele, és főleg csak olyankor, amikor valami vagy valaki miatt dühös vagy ideges, amikor környezete túl sokat követel tőle és így nem tud mindenkinek a kedvébe járni. Ilyenkor nagyon haragszom ismerőseire és egyiket-másikat a legszívesebben széttépném, de ezidáig még sikerült tűrtőztetnem magamat, talán mondanom sem kell, hogy csakis miatta.

Visszatérve saját ismerőseimre, ők az utolsó pillanatig megpróbáltak lebeszélni őrült elhatározásomról. Az utolsó vacsora után, amelyet asztalnál ülve, késsel-villával fogyasztottam el, barátom felajánlotta, hogy sakkozzunk. Nem állíthatom megfellebbezhetetlenül, de azt hiszem, ezzel arra akart rámutatni, hogy mi minden lesz elérhetetlen a számomra, ha nem gondolom meg sebtében magamat. Bevallom, egy pillanatra kísértésbe estem. Legkisebb korom óta lenyűgőzött ez a többezer éves agybirizgáló játék, amit a matematika, a művészetek, a sport és bizonyos értelemben a miszticizmus - ezesetben holmi kisisten szerepét betöltő vágy kiélését szorgalmazó valami - ötvözetének neveznék meg. De a következő pillanatban még eltökéltebbnek és elszántabbnak éreztem magamat döntésem mellett, amit életem utolsó sakkjátszmája alatt a barátommal is megpróbáltam érzékeltetni.

- Látod, barátom - magyaráztam neki -, a sakk látszatra nagyon egyszerű, alapjában véve viszont roppant összetett játék, vagy jobb, ha azt mondom: rendszer? Tekintsük csak meg közelebbről: a tábla hatvannégy mezőből tevődik össze, amelyen harminckét báb (tizenhat fehér és ugyanannyi fekete) futkos mindössze hat közlekedési módszerrel. Mindennek ellenére a lehetőségek kimeríthetetlenek. Többezer év alatt sem apadtak ki. Nincs két azonos sakkjátszma! Ezt, amit most te és én játszunk, előttünk még soha senki sem játszotta, és utánunk sem fogja senki. Függetlenül attól, hogy az eljárás módja és a szabályok megegyeznek. Manapság a legmodernebb számítógépek már rendelkeznek olyan programokkal, amelyek másodpercenként százezernyi lépéslehetőséget vizsgálnak át. Hajmeresztő vállalkozásnak számít csak belegondolni is abba, hogy mi mindent analizál át ez a szerkentyű félórás vagy még annál is hosszantartóbb gondolkodás alatt! És ami ennél is megdöbbentőbb, az az a tény, hogy még mindig akadnak olyan hús-vér emberek, akik képesek félvállra fektetni ezt a monsztruózis cyber-szörnyeteget.

- Ha továbbmegyünk - folytattam a beszámolómat rövid hatásszünet után -, akkor a sakkot metaforaként, egyféle szimbólumként is feltüntethetem: az emberi élet jelképeként, csakhogy a helyzet ezen a téren még összetettebb: hatvannégy mező helyett számtalan pozíció lehetséges, harminckét báb helyett több mint hatmilliárd száguld le-fel ugyanannyi számú módon - zömük céltalanul, ami annyit jelent, hogy összevissza -, akik nincsenek felosztva két csoportra, hanem mindegyikük külön entitást képez, amiből kifolyólag felebarátaikkal való kapcsolataik is mind-mind más vágy-cél-szükség kibiztosítására alapozódnak, amelyeknek száma ily módon kimondhatatlan mennyiségűre rúg. Szörnyű dolog - és nagy mennyiségű bátorságot igényel! - belegondolni az emberi élet és az emberi közösség összetettségébe. És amit még fontos kiemelni: az élet nem fehér-fekete, akár a sakk, hanem sokszínű, tarka. És az itteni bábok - emberek! - sem kimondottan fehérek vagy feketék, jók vagy rosszak, szépek vagy csúnyák, hanem éppen ellenkezőleg: mindenfélék. Az élet, annak ellenére, hogy kifejezhető a sakk által, merőben más ugyanannál. Remélem, hogy sikerült meggyőznöm téged, hogy létezésem kulcsfontosságú döntése - az egyetlen, amelyik számít! - még véletlenül sem minősíthető őrültségnek, hanem az is csak egy láncszem a lánckarikán, ugyanolyan értékű, mint a többi, ugyanannyira jó vagy rossz, mint bármelyik más őszinte elhatározás, bárki is hozta meg azt - bármikor.

Barátom nem szólt semmit, csak legyintett egyet, összeráncolta a homlokát és megcsóválta a fejét. Búcsúzóul kezet fogtunk, megveregettük egymás vállát, és örökre elváltunk.

Az élet merőben más, ismételtem meg magamban, miután egyedül maradtam. És az emberek is merőben különböznek egymástól. Van, akinek az anyagi javak jelentik a földi boldogságot, másnak a karrier és a szakmai siker, a harmadiknak a család és az utódok, egyeseknek több dolog is egyszerre, de olyanok is akadnak, akiket sohasem fog kielégíteni semmi, ez egyféle születéssel elnyert vonás, ami örökös elégedetlenségérzettel, kiábrándultsággal, depressziós hangulattal jár, nevezhetem eredendő átoknak is. És nekem? Sokszor feltettem magamnak ezt a kérdést, sajnos mindig hasztalanul. A válasz hiányában időnként valamilyen nyegle nihilizmus hatalmasodott el felettem, de ezt mindig sikerült legyőznöm és új erővel továbblépnem. De hová lépegettem én? Mit akartam én? Mit kerestem? Pontosabban: kit?

Közel egy évvel az említett esemény előtt, egy irodalmi esten, az egyik írókollegám, miután bevezetésképpen mondott rólam néhány szót, felemelte az előtte lévő, életrajzi adataimat tartalmazó papirost és azt mondta, hogy feleslegesnek tartja mindazt felolvasni, hiszen engemet igazából úgysem ismer senki. Meglepetésemre nem leptek meg szavai. Nagyon helyénvalóaknak találtam őket. Csak később, az est után, amikor leültem mellé, akkor töprengtem el újra felettük. Tényleg nem ismer senki? És én? Én ismerem önmagamat? Figyeltem a Nőt, ujjaimmal az asztal alatt megérintettem ujjait, és mintha valami belémnyillalt volna - bliccszerűen feltárult előttem a válasz másfél évtized alatt feltett és hasztalanul boncolgatott valamennyi kérdésemre. Csak annyira volt szükség: annak a Nőnek egyetlen érintésére.

Ami a párkapcsolatot illeti, azt hiszem világéletemben idealistának számítottam, hittem az Egy Örök Nagy Szerelem létezésében, vártam Őt, akivel azt majd meg is valósíthatom, de ettől függetlenül nem kimondottan ezt az elvet gyakoroltam. Úgy voltam vele, hogy amíg nem érkezik meg, addig nyugodtan elszórakozhatok ezzel-azzal, megfontolatlanul, komoly szándék és cél nélkül szűrtem össze a levet bizonyos nőszemélyekkel, olykor csak engedtem a késztetésnek. Azt hiszem, hogy a legtöbbe, akivel hosszabb-rövidebb időre összemelegedtem, szerelmes is voltam, bár ugyanakkor, szinte kívétel nélkül biztos abban, hogy ez csak múlandó kaland. Talán pont emiatt kérdőjeleztem meg egy pillanatban életfilozófiám helyénvalóságát: lehetséges-e, hogy Ő csak az én agytekervényeim között létezik? - tettem fel a kérdést magamban, amiből kifolyólag kompromisszumot kötöttem önmagammal és belementem egy olyan kapcsolatba, amely annak ellenére, hogy a maga módján szép volt, számos téren nem tudta kielégíteni nem épp egyszerűnek nevezhető személyemet. És bár tisztában voltam hiányosságaival, mégsem rúgtam fel, mert bevettem a pragmatikus nyárspolgáriság érzelembénító racionalitását, és elfogadtam azt a tévhitét, hogy alkalmazkodni kell, megszokni egymást, legalább annyira, hogy lehetséges legyen valakivel egy fedél alatt élni. Egy frászt! Ez lehetetlen, legalábbis ami engem illet: játszani az eszem előtte, mások előtt és ami a legborzasztóbb, magam előtt is. Mi értelme ennek az egésznek? - merült fel bennem egy reggel a kérdés. Szóval, egyes időszakokban én kerestem Őt, máskor vártam, hogy Ő rámtaláljon, olykor elcsüggedtem, pillanatokra élveztem az egyedüllétet és nem túlzok, ha azt állítom, hogy nem is volt szükségem senkire, és amikor már-már kezdtem beletörődni magányos életembe, akkor hirtelen - vagy lehet, hogy nem is annyira hirtelen, mint ahogyan az első pillantásra tűnik - megjelent a képben Ő. Nem tudom, hogy az a véletlen műve volt-e, vagy benne volt a gondviselés keze - utólag könnyű magyarázatot fűzni az előzményekhez, és ily módon értelmet biztosítani nekik, de mi szükség van erre? Tény, hogy már másnap este, első szeretkezésünk után, miközben cigarettára gyújtottam, már nyakig belé voltam esve, még a legkisebb lábujjamon lévő körmömmel is csak Őt éreztem, és szentül biztos voltam abban, hogy pont Ő az - mert ha nem, akkor holtbiztos, hogy Ő nem is létezik.

Ezt meg is mondtam neki, és bár teljes egészében egyezett velem, bűntudatot érzett barátja miatt, akivel időközben felfüggesztette a kapcsolatát, de nem tudatta vele eme cselekedetének valós okát - vagyis engemet. Szerintem azonban én csak indok voltam; az igazi ok a kettőjük közötti romlott viszony volt, amelyet már nagymértékben csak a baráti körének és szüleinek a barátjával való elragadtatása miatt tartott fenn. Hármunk közül ki volt a bűnös és ki volt a bűntelen? Amint említettem, az élet merőben eltér a sakkfigurák fehér-fekete voltának az egyszerűségétől. Bűntelennek nevezhető-e az, aki nem tud kielégíteni egy másik személyt; ugyanakkor, bűnösnek nevezhető-e az, aki, önmagához híven viselkedve, elégedetlen valamivel vagy valakivel? És az én bűnöm abban nyilvánult meg, hogy ragaszkodtam Hozzá, bár tisztában voltam azzal, hogy, mint mondani szokás: tiltott gyümölcs? Hát én lennék az első, aki, ha alkalmam lenne rá, letépné az Édenkertben lévő tiltott fa termését! Minden elismerésem Éva előtt! Ő volt az első igazi ember! Mert önmagához híven cselekedett! Azért szar ez a világ, mert a női princípiumot háttérbe szorítatták. Kitaláltak ezeregy sületlenséget, amelyekkel csak önnön tehetetlenségüket próbálták elrejteni: a nő csak egy borda és a bűn megtestesítője, nimfák, akiknek az éneke halálhordozó, sátán hímvesszőjét imádó boszorkányok, fáma a szűzhártyáról, meg hasonlók. Csak ilyen idiokratikus férfivilágban jelentheti ki egy államelnök azt, hogy függetlenül attól, hogy az ellenséges ország nem rendelkezik olyan vegyi fegyverekkel, amelyekkel vádolták, mégis célszerű volt lebombázni ugyanazt, merthogy előállíthatott volna... Visszatérve bűneinkre, végeredményben senki sem birtokolhat senkit, legfeljebb csak bérelheti bizonyos ideig! Mindenképpen Neki volt a legnehezebb, hisz válaszút előtt állt, a választás pedig kivétel nélkül mindig emberfeletti mennyiségű bátorságot igényel, gyakran áldozathozatallal jár. Ez az a bizonyos pont, ahol a sakk összetalálkozik az élettel: olykor a sakkban is elengedhetetlenül fel kell áldozni egy csikót, futárt, bástyát vagy akár magát a királynőt, annak érdekében, hogy a végén megnyerd a játszmát. Én csak egyre figyelmeztettem: arra, hogy választáskor a saját boldogságát helyezze előtérbe. Két rossz közül a kisebb az, ha valakit megbántasz saját boldogságod érdekében, mintsem az, hogy lemondasz róla, de csakis azért, hogy eleget tegyél másnak/másoknak. Közben az is megkérdőjelezhető, hogy boldogtalanná teszel-e valakit, ha a saját boldogságod biztosításáért szállsz síkra. Mert igen nehezen képzelhető el, hogyan lehet melletted boldog valaki, ha te őmellette boldogtalan vagy.

- Ha majd évek múltán netán boldogtalan leszel - kérdeztem tőle egy alkalommal -, kielégít-e majd a tudat, hogy mások szemében jól cselekedtél, és hogy ők jónak találnak? Az ember legnagyobb szerencsétlensége pont abban rejlik, hogy emberek között kell élnie. Itt mindenki annyit vár el tőled, amennyit csak akar, s közben nem kérdezi: Te mit akarsz? Ki fogja majd Neked meghálálni azt, hogy feláldoztad saját boldogságodat máséért; és ami még lényegesebb: hogyan fogja majd ezt megtenni?

Napok, hetek, hónapok múltak el szelíd és kevésbé olyan boldogságban. Amikor csak Ő és Én voltunk, olyankor minden kifogástalanul működött. De amint egyeztetni kellett, amint megjelentek a képben a többiek, nyomban szertefoszlott a mámor. Beszéltem neki, ontottam a szavakat, olykor még fenyegetőztem is, mint valami romantikus hős: öngyilkossággal, vagy mint egy pszichopata: könyörtelen bosszúval, néha cinikusan: újraolvasom Monte Kristóf grófját és utána össz családtagod, barátod és ismerősöd életében kikotorászok majd valamit és a szégyenpadra helyezem valamennyiőjüket, de azt hiszem, mindhiába volt minden fáradozásom, a másik fél is foggal-körömmel ragaszkodott érte. Csoda, hogy milyen sokáig húztam azt az egyenlőtlen harcot. Mit ér egy ember összes őszinte érzelme sok másik ember szinte intézményes keretek közé helyezett megszokásával, áskálódásával és megvetésével szemben? Vártam, majdcsak rendeződik a helyzet, de az napról-napra tovább fajult. Nem tudott lemondani rólam, bár többször is megpróbálta, hogy utána mindig újra és újra visszajőjjön, de beidegződött életvitelét sem adta fel, a kettőt pedig nem tudta összeegyeztetni, így hát valamilyen status quo-állapot állt be, ami egyre jobban fenyegetőzött, hogy valamennyiünket felemészt. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy nekem nap mint nap néznem kellett mosolyra termett gondterhelt arcát. Már az is megfordult a fejemben, hogy lemondok Róla és visszakényszerítem Őt a régi kerékvágásba, ahol talán kielégítetlen marad, de legalább arca visszanyeri báját, szeme pedig csillogását; oda, ahonnan jött, abba a szomszédoknak és ismerősöknek megjátszott felületes boldogságba, a kispolgáriság szűklátókörű paradicsomába; de akkor mi lesz velem, merült fel bennem a kérdés. Talán túl önző voltam, de ki ne lett volna az a helyemben? Végeredményben, miért mindig csak én legyek a jó?

A számomra egyetlen elfogadható megoldás lehetősége akkor csillant fel előttem, amikor már a dolog érpattanásig feszült. Ausztráliai ismerőseimtől, akikkel évek óta tartottam a kapcsolatot, és akik parapszichológiai fenoménekkel foglalkoznak, kaptam egy e-mail-t, amelyben arról értesítettek, hogyan sikerült társaságuk egyik tagjának átváltoznia dingó-kutyává. Nagy örömmel fogadtam a hírt, rögtön felcsillant előttem a kiút a már-már kilátástalan és elviselhetetlen helyzetből. A tökéletes megoldás, amellyel mindent egy csapással elrendezek: Őt is megtartom magamnak, viszont mindenki felett bosszút állok. Mindig tudtam, hogy egyszer még hasznát veszem ennek az ismeretségnek. Azonnal visszaírtam nekik, és azt kértem tőlük, hogy részletesebben is tájékoztassanak az eljárás módjáról. Ők ezt szívesen meg is tették, úgyhogy néhány napon belül már készen álltam a gyökeres átváltozásra. Elfelejtettem megemlíteni, hogy barátnőm apukája szenvedélyes vadász. Ezt a tényt akartam kihasználni, hogy befurakodjak az otthonukba. Szülővárosomban éppen azidőtájt szerveztek első ízben kutyavásárt. Tapintatosan kitudakoltam, milyen vadászebre van éppen szükségük, sőt még noszogattam is őket, hogy mindenképpen vegyenek egyet, és vártam a kitűzött napot. Ördöngös tervemről csak a legközelebbi ismerőseimet tájékoztattam - azokat, akik még a mai napig sem tudják felfogni, hogyan lehettem ennyire együgyű, hogy EGY NŐ miatt ilyesmibe belemenjek -, nem akartam nagy farkaalját keríteni a dolognak, mert tudtam - erről mára már be is bizonyosodtam -, hogy senkinek sem fogok túlságosan hiányozni. Így hát az utolsó éjszaka után, amelyet emberbőrben töltöttem el, és amelyet arra használtam ki, amire most már képtelen vagyok VELE, miután elbúcsúztunk egymástól, nyomban nekiláttam tervem megvalósításának.

Nem tévedtem. Minden tökéletesen ment. Amikor megjelent apukájával, rögtön tudtam, hogy engem vesznek meg. A hatás kedvéért egy kicsit még tetszelegtem is nekik. Na meg az ismerősöm is, aki az eladó szerepét játszotta, tudta, mi a teendője, és tisztában volt azzal, hogy kinek szabad csak eladnia. Amint hazaértek, az első dolga volt, hogy felhívjon. Kilestem, melyik gombokat nyomkodja. Biztosan értesíteni akart arról, hogy micsoda nagyszerű ebet sikerült nekik vásárolniuk olcsó pénzért. De hasztalanul nyomogatta a számokat, nálam senki sem emelte fel a kagylót, akkor sem, később sem, másnap sem... Szerencsére ott voltam Én - a kutya, aki valamilyen módon megpróbáltam helyettesíteni magamat - az embert.

Azóta már, gondolom, jónéhány hónap elmúlt - azért nem vagyok biztos a dologban, mert az embereknek és a kutyáknak az idő nem egyformán múlik -, jól beilleszkedtem az új környezetbe és az új bőrömbe is; még nem voltam vadászni, mivel mindig sikerült valami meghűlést vagy valami hasonló nyavalyát színlelnem ennek elkerülése érdekében, hisz sehogyan sem tudom elképzelni magamat, hogy csaholva loholok egy megsebzett őz, nyúl vagy, ne adj kutyaisten!, egy vaddisznó után, bár tudom, hogy erre, ha meg akarom tartani a pozíciómat a házban, előbb-utóbb sor kerül. Egyáltalán nem volna jó, ha semmittevésem miatt kitennék a szűrömet, vagy még rosszabb esetben odaadnának a sintéreknek. Eddig még a házban lévő két szukával való párzást is sikerült kiküszöbölnöm, igaz, ezt nem hiszem, hogy gazdáim elvárják tőlem, de ahogy olykor ez a világos néz, nem tudom, mi minden fordulhat meg a fejében...

Ami Őt illeti, tudom, hogy neheztel rám, amiért szótlanul eltűntem, biztos haragszik is, megtörtem a hiúságát, hisz Ő úgy tudja - a barátom ezt mondta neki -, hogy elutaztam messzire és elfelejtettem Őt, biztosan bűntudatot is érez miattam meg sajnálja is már, hogy így történt a dolog, látom róla, na meg a minap kihallgattam, ahogyan az anyukájának panaszkodott és bizonyos mértékben őt vádolta boldogtalanságáért... Szegény asszony, ő csak jót akart, s közben tönkretette szeretett lánya életét. Habzsolja is magába a különböző színű tablettákat, ha megpillantja lányát, ahogyan magábaroskadtan ül, és a semmibe bámul. A szülőkkel az a baj, hogy beképzelik, hogy az, ami nekik jó, az majd a gyermekeiknek is örömet szerez. Barátja ismét naponta meglátogatja, általában szótlanul ülnek kettesben, és vagy a tévébe vagy valami meghatározatlan pontba néznek, mert csakis ez az ideális kapcsolat, amikor már a partnereknek semmi szükségük sincs szavakra vagy testi érintkezésre, hogy meglegyenek egymás mellett. Azt hiszem, mégis megdugom azt a fehér szukát, hadd neveljék és foglalkozzanak a kölykeimmel, addig sem fognak unatkozni. Ismerősei, akiket én rendszeresen megugatok, alkalomadtán szintén felkeresik. Egyesek, iránta érzett tiszteletből néhanapján megsimogatnak, bár tudom, hogy ezt nem szívesen teszik, és hogy tartanak tőlem. Akik nem tetszenek, azokra morgok is csúnyán, és ők, a balgák, mit sem sejtenek, egy alkalommal az egyiket meg is haraptam, nem nagyon, csak éppen annyira, hogy tudja, ki kicsoda... Pont azt, akinek az anyukája a templomba jár összeszedni a szegénysorsú gyerekek számára előlátott humanitárius ruhacsomagot, hogy aztán azzal fűtsön otthon. Talán pont az ilyenek miatt irtóztam mindig a humánus emberektől, azoktól, akik a zsebrevágott anyagi javak egy részét humanitárius segély gyanánt odaajándékozzák a rászorultaknak, és eme cselekedetükért még közmegbecsülést is elvárnak. Kritikusaim gyakran a szememre hányták, hogy műveimből hiányzik a humanizmus, amire én mindig azzal kontráztam, hogy: én nem vagyok humanista, hanem ember! Most még érdekesebben hangzana: én nem vagyok humanista, csak egy kutya!

Ami engemet illet, nekem jó, Ő itt van mellettem, túlnyomórészt körülötte lebzselek, olykor valamilyen őrült mutatványommal még meg is nevettetem, talán ily módon néhanapján még a színes pillangókat is sikerül visszacsalogatnom álmaiba, naponta látom, naponta megsimogat, megetet, hetente kádba dug és megfürdet, gyengéd ujjacskáival megdörzsöli testrészeimet, mint egykor szeretkezéseink során, mi többet várhatnék még az élettől - szakmai siker, pénz, utódok, ez számomra mind semmit sem jelent, ha Ő nincs mellettem. Az életben mindenkinek szüksége van valamire, hogy értelmet találjon létezésében, hát nekem így sikerült. Tudom, hogy lehetett volna másképp is, és hogy ez nem a legideálisabb változata egy szerelmi históriának, de elvégre az élet sohasem lehet tökéletes, csak néha elviselhetőbb, mint máskor. És így... Az óramutatók köröznek, nekem pedig telnek-múlnak a napjaim, ahogyan egykori költőkollegám mondaná: teljes bolDOGságban...