Üzenet, 1999/5-8.: Genius loci
Ülök a szabadkai vasútállomáson, átlövöm magam a századvégről a századelőre, Csáth, Munk, Havas mennek keresztül hadonászva a várótermen, látszik, hogy halálfontos, amiről beszélnek.
Az este még porszívóztam is, néztem a csíkokat a szőnyegen, minden sokkal kisebb lett hirtelen, belenézek a tükörbe: rendben van minden, még nem haraptam le a nyelvem.
Ismeretlen emberek, ismeretlen hangok, ismeretlen illatok, úgy látszik, mégiscsak rossz állomáson szálltam le.
Olyan havas itt minden.
Kicsit azért még így is Szabadka.
Szétnézek, aztán elszívok egyet a kalauzzal.
Nyerítenek be a lovak a nyitott ablakon, mehetnénk lassabban is, de inkább nem én diktálom a tempót.
Lötyög alattam a föld, meg megyünk közben ezerrel.
Az ismeretlen barátom Pestről érkezik tizenegykor. Még soha nem láttam, mégsem tűzünk piros szegfűt.
Azt mondja később, hogy ő egy háborúból menekült ide.
Furcsán nézek rá.
Beleköpünk ugyanabba a folyóba, s aztán - mint a Talpraesett Tom és a Mississippiben - növekedni kezd a vízszint.
Aztán fogja magát, és visszamegy a háborúba.
A pénztárosnő csak átmegy hétfejű sárkányból normálisba, nem is nézek hátra, amikor visszaadja az aprót.
Ha átver, megcsinálom a hidat.
A szabadkai korzón egy sáskakezű gyerek, ha már hihetetlen, akkor nem hazudok.
Hajnalban ébresztem a kakasokat, ha háromszor megszólalsz, tudom, hogy elaludtál.
Minden éjjel újabb szövetség, azért néhány ószövetséget is meglelek.
A békák kezdik éjjel, folytatják a rigók, bár ha jobban belehallgatok, megvannak még a tücskök is az alkonyatból.
Különválogatni a hangokat. Látni azt, ami kincs.
Ha ágyút sütögetnek a fülem mellett, akkor sem ébredek fel.
Békebeli hétköznapok.
*
Ülök a kishegyesi vasútállomáson, nézem az embereket, senkit sem ismerek, kiesik a kezemből a cigi, egy gyerek kiszúrja, hogy lehet velem beszélgetni: ki vagyok, hova megyek, miért, mit csinálok.
Nem tudom.
Azt sem tudom, hogy hívják ezt az országot, ahol éppen ütöm agyon az időt.
Ő nem csinál semmit, nem akar semmi sem lenni, jó így neki, lézengeni akar a világban.
Az jó, mondom, lézengeni azt én is szeretek.
Mindenhova innen indultunk, és mindenhonnan ide jöttünk vissza.
Süthet a nap, fújhat a szél, eshet az eső, dúlhat bármilyen háború, kiindulópontnak mindig megfelel.
Nem akarok a vasútállomásról írni, romba dőlt épület, talán pár évvel ezelőtt még lehetett volna belőle valami, elszúrtuk ezt is, mint olyan sok mindent.
Prága, Weimar, Kolozsvár, Szófia, Velence, Budapest.
Kicsevó, Skopje, Niš.
Szabadka, Újvidék, Zenta.
Kishegyes.
A Virág határai.
Nem akarok többet látni, elég néznem a barátnőm, miközben alszik, ugyanúgy, ahogy a holdat bámulom éjszakánként.
Beleholdkórosodtam.
Összeszámolom magam: minden megvan.
Kiszúrom a szemeim, csak találok egy Antigonét.
Megint csak Szabadkára megyek.
A Csongival, a Xéniával, és az Ishuval szédelgünk: régi barátok az új világban.
Újvilág. Ezek szerint mégiscsak eljutottunk Amerikába. Vagy Amerika jutott el hozzánk.
Igazad volt: nem is olyan nehéz.
Ismeretlenek az utcák, amelyeken járunk, de itt legalább az arcok ismerősek.
Kerüljük a központot, ahol minden bedák: lenyalt hajú, napszemüveges skacok, maffiózók, katonák, rendőrök, koldusok.
Kutyák.
Egy filozófiatanárból utcai énekessé avanzsált fickó nimfázik az egyik sarkon.
Az ember előbb-utóbb hajlamos mindent megutálni.
Mostanában kicsit minden északabbra költözött.
Újvidék újabban kicsit belgrádos, Kishegyes temerines, Topolya szenttamásos, Szabadka törökbecsés.
A Csongi motorjának a rendszámtáblája is törökbecsei, de ez csak az egyik ok, a fák, a házak, kertek, akcentusok, gesztusok is Törökbecsét idézik.
Mosolygunk egymásra, szép az élet, akkor is, ha valahol hely- és időérzékünket vesztettük.
Hol vagyunk mégis és mikor?
Ha jobban körülnézek, 1943, Budapest.
Radnótit még utoljára hazaengedik a munkatáborból.
Éjszakánként saját kísérteteim üldöznek, nappal én üldözöm a hely szellemét.
A hely szellemének hűlt helye.
Aki keres, nem talál.
Bolyongunk kocsmáról kocsmára.
Kishegyes helyett Lovćenácra járunk, itt záróra után is nyitva van minden, a tulajdonos arról beszél, hogy mi kishegyesiek és ők lovćenáciak milyen jól megértjük egymást.
Furcsán nézünk rá, nem beszélünk a tapasztalatainkról.
Azt mondják, azért nem merik újrafesteni a házakat, mert félnek, hogy visszajönnek a németek.
Pedig özönvíz sem lesz, és világ vége sem egyelőre.
Csak lassan átlubickolunk a másvilágba.
Péntek éjszaka sikerül is pár percre átnéznem, valaki beszél hozzám, látok egy arcot, de különben minden barátságtalan és fekete.
A graffitik alapján próbálok tájékozódni, a szavak már nem segítenek a tájékozódásban.
Az itteni graffitisek egész másként gondolkoznak, mint a központbeliek: a falon egy eldőlő test korvonalai, DARKWAVE, virág, felkiáltójel.
Aki ismer, tudja, hogy minden virágról én jutok az eszembe.
A Szikinél voltunk eddig, a Sziki az elmúlt hónapok egyik új arca, egy toronyház tizedik emeletén lakik, számítógépes zseni, a gépén kívül csak a NATO-légifelvételek érdeklik, a padlón szétszórva a könyvek: Unix, Delphi, a képernyőn egymás után csapódnak be a bombák.
Fagyit eszünk babapiskótával, kinn állunk a teraszon, leviszi fejünket a huzat, nézzük felülről Szabadkát, felülről tényleg minden mintha csak térkép volna, mi hogyan bombáznánk, ezen elmélkedünk.
A vécében egy Budapest térkép, nézem a hidakat, minden hidat le kell bombázni, ez jut eszembe, csak a víz maradjon, a folyók, tengerek, óceánok, amelyek elválasztanak bennünket.
Lebegni a tengerben, hagyni hogy sodorjon bennünket az ár.
A péntek délutáni vasútállomáshoz képest a Mennyei Béke tere mennyország, mondja a Belgrádból hazaérkező apám.
A vonaton egy Jehova tanúja csapódik mellém, az első az életemben, kiderül, hogy ő se más, csak különböző a frazeológiánk. A környezetszennyezésről, számítógépekről beszélgetünk, hogy kerüljük a kényes témákat.
A kishegyesi vasútállomáson a barátom vár, ennyire összenőttünk volna, hogy már ki is jön elébem, gondolom, de aztán kiderül, hogy nem erről van szó, hanem együtt utaztunk fel és le is Szabadkára, anélkül, hogy tudtunk volna egymásról.
Örömünkben bemegyünk az első kocsmába, egy sör mellett megbeszéljük, hogy hol jártunk, és mikor.
Ugyanott, ugyanakkor: mégis mindketten mást láttunk.
A jobb karomon gennyes kiütések, AIDS, savas eső, találgatom az okokat. Aztán kiderül, hogy csak valami allergia, kapok rá kenőcsöt, injekciót, tablettákat, de bármit is csinálok, sehogy sem akar elmúlni.
Odakinn továbbra is esik az eső, a Krivaj eléri az 1974-es szintet, egyéves vagyok, lubickolok a gyerekekkel a vasártéren, az idő meg csak forog körbe-körbe, nem kell Hollywood, hogy az ember utazni tudjon az időben.
Péntek este aztán kitör az idei év legnagyobb vihara, a Pifunál hallgatjuk a lemezeket éppen, kidől a szomszéd nagykapuja, betörik pár ablak, fatörzsek dőlnek az útra.
Olyan sky lesz minden.
Persze nem zavartatjuk magunkat, biciklizünk a szakadó esőben, Luda vožnja u Malom Iđošu, Félelem és reszketés Las Vegasban.
Mindenhol jó.
Hazaérve apám közli, hogy, vár rám a haza, nem örülök különösképpen.
E-mailt írok saját magamnak.
Három szó.
DARKWAVE, {, felkiáltójel.
Kicsit minden olyan dzsundzsi-bundzsi.