Hát mondhatom, sok szép (közös) emléket ébresztettél fel bennem most, amint olvasom soraid az Üzenet legújabb számában! Eddig már háromszor elolvastam az egész ,,méltatást'', s itt-ott megilletődve meg-megállok, hogy elmerenghessem. Csak most látom, azaz most ébredtem rá, milyen alaposan elemezed a dolgokat és hogy mennyire kutatod, tárod fel a kérdés velejét.Nem csak én állítom ezt, hanem utóbb értesültem Hegedűs Anti levéltáros kollégámtól (Karlócáról), hogy az újvidéki német tanszéken - ahol a felesége (Kovácsevics Katalin) katedrafőnök - nagy figyelemmel kísérik kritikáid, főleg ha német művekről írsz. Előbb-utóbb arra kell gondolnod, hogy csokorba kötöd őket. Nem ártana megpendíteni a dolgot, talán Dévavárinál(?).
,,Ha valaki elválik talajától arca színét veszíti és viaszbábuvá válik - írja Sütő András valahol. Mióta a Levéltárba kerültem tapasztalom, mennyi igazság rejlik e sorokban. És mennyi viaszbábú ténfereg Szabadka utcáin!
Más. Iványival megszakadt a történetkutatás szabadkán. Onnan kell folytatni tovább, ez az én komoly meggyőződésem. Azaz, először adatokat, a tényeket kell feltárni s csak azután jöhet a szintézis. Rengeteg a feltáratlan komoly adat! Hát akkor minek alapján vonhatjuk le a történeti igazságot? Fején találod a szöget, amikor néhány ,,múltkutató'' példáját hozod fel, akik ,,.szegényes képzelőerejük bevetésével délibábszerű jeleneteket festenek le előttük.'', akik tényleg csak néhány adat birtokában igyekeznek történelmet írni. Most látom, látjuk - mennyi a tennivaló. Ezért jól átgondoltam és csak néhány témakörre korlátozom a kutatásokat. Cédulázom immár több éve ,,Szabadka időrendi történetét'', azután pl. ,,Szabadka történeti helynevei''-it. Csak mellékesen jegyzem itt meg, hogy Szekeres: ,,Szabadka helynevei'' mindössze kb. 400 helynevet hoz, de ezt Iványi többnyire közli. Én szövegkörnyezetbe ágyazom, s kb. 12.000-15.000 címszóval szeretném nyélbe ütni a ,,főmunkám''. Mert annak szánom, most legalább is annak érzem, olyan komolyan veszem az ügyet. Eddig kb. 2000 helynév van tarsolyomban, de meggyorsul a munka, mert az idén elkezdem tanulmányozni a térképgyűjteményt is. (itt kb. 800 ,,földabrosz'' van). Nagy örömöt lelek az archaikus magyar szavak gyűjtésében, melyeket szintén cédulázok. Ezenkívül akad egy-két témakör, amelyeket szeretnék még sok éven át gyarapítani. Mindezt csak azért írom, hogy elmondhassam: e kiskönyv és az újságcikkeim is csak melléktermék! Most látom csak milyen rövid az élet, mennyi áll még előttem. Gondolom irattal tömött polc! Közben csinálom az újvidéki Egyetemnek Szabadka tőkés fejlődését. Már négy éve este járok haza. Évente 30-35 ezer iratot olvasok el. Többször felteszem magamnak a kérdést: Megéri-e? S a külső jelek - mint most a Tiéd is - azt sugallják, hogy megéri és lankadatlanul csinálni kell!!! - Megyek az utcán, látom a restaurált házakat, gyönyörködök azokban is, melyek tervrajzára (szerényen jegyzem meg:) én bukkantam rá. Apró boldogság ez és senkinek sem beszélek erről. - Ámbátor, túl sokat beszélek magamról, elnézésed kérem. Észrevettem, az utóbbi időben mind többet szeretek terveimről beszélni. És még egy: egyre gyakrabban látogatom Ludast, illetve kerékpáron járom a határt és régészeti leletek után kutatok. Több mindent behordtam már Szekeresnek. Felfedeztem, hogy Ludas a világ közepe! Biztos öregszem.
Pista, e levelet nagyon gyorsan írom, nem érdemes nyelvtanilag elemezni. Jön a nyár, gyertek ki hozzánk. Igaz, nekünk is illenék már meglátogatni benneteket. - Attila leszerelt, most Tibor a baka. Lilla VI. osztályos. Így jár el felettünk az idő.
Üdvözlünk benneteket
Laci
Üzenet, 1999/5-8.: Genius loci Varga István
(A tények)
Ülj le. Szomorú hírt kell közölnöm veled. Délelőtt telefonált egy volt osztálytársad: meghalt Magyar Laci.
Este Anton Bruckner negyedike. A Romantikus. A végtelen csendben egy kürt szólal meg leírhatatlanul szépségesen. Fáradtan, hívogatóan, lágyan, sóvárogva. Mögötte, mint az emlékek, a vonósok zizegése először halkan zsongva, majd mind erőteljesebben kibontakozva társulnak a kürt mindjobban elbűvölő dallamához. S az emlékek sokasága, zűrzavarosan és összevisszaságban, áradni kezdenek. Az érzések, a fájdalmasan boldogítók, eltöltik bensőmet. Egyszerre mindent el akarok mondani, de egyelőre lehetetlen. El kell múlnia vagy öt hónapnak ahhoz, hogy a belső kényszernek mégis engedve, szóljak róla. De immár nem érzelmektől indíttatva, mert azok örökre, azaz amíg élek, ott vannak legbensőmben, annak részévé váltak, hanem az értelem szigorú logikáját követve és betartva szeretnék megemlékezni barátomról, Magyar Lászlóról. A visszaemlékezés ne legyen érzelmes, hanem tényekre támaszkodjon. S hogy Anton Bruckner kürtje alkalomadtán talán mégis megszólal, azt Laci megbocsátaná. Ebben biztos vagyok.
Életem úgy alakult, hogy mintegy nyolc éven át igazi barátja voltam az ifjú Magyar Lászlónak. Gondolom, talán a legjobb barátja, amely meghatározást ő is elfogadná. Hiszen a gimnáziumban padtársak voltunk, majd egyetemi tanulmányaink alatt Belgrádban három éven át szobatársak. Ugyanazokat a tantárgyakat hallgattuk, ugyanazokra a vizsgákra készültünk, ugyanazon könyvekből tanultunk A szoros kapcsolat 1960 őszén szakadt meg, amikor szétköltöztünk, ma már elfeledett okokból, de nem a barátság megszakadása miatt, hiszen 1961 nyarán heteken át naponta bekarikázott hozzám Szabadkára, hogy együtt készüljünk a záróvizsgára. A későbbi évek folyamán kapcsolatunk lazult, de bármikor találkoztunk, a rövid bevezető szavak után a beszélgetést ott folytattuk, ahol az 1960 őszén megszakadt. Biztonsággal mondhatom, hogy az ifjú Magyar Lászlót az említett időszakban, tehát 1953 és 1960 között társai közül senki sem ismerte olyan alaposan, mint én. Vonzódásunk egyértelműen kölcsönös volt. Sok szempontból rokonlelkek voltunk.
Az ifjú Magyar László megjelenésében nem volt semmi eltérő az átlagostól. Amikor valamilyen alkalommal nagyság szerint felsorakoztunk az osztályban, valahol a sor közepén foglalt helyet. Barna haját, amelyet rendben tartott, oldalra fésülte. Arca akkortájt hosszúkás volt, szinte lányos lágysággal. Megjelenésében felfedezhetők voltak szülei: apjától, a volt kovácstól örökölte mokányságát, általában termetét, míg anyjától, aki szép palicsi asszony volt, többet örökölt: arcának lágyságát, szűkszavúságát, csendességét. Pillantása visszafogott volt, érdeklődő, de sohasem tolakodó. Szája, orra normális. Alapjában véve arca rokonszenvesen egyszerű volt, Mint általában a ritkán nevető embereknél, mosolya megnyerő volt és hihetetlenül őszinte. Bár testsúlya normális volt, termetében, mozgásában volt valami medveszerű súlyosság. Mozdulatai lassúak voltak. Járása-kelése kissé nehézkes, egy-egy hirtelen testmozdulata, mondjuk, amikor váratlanul felállt vagy elfordult, enyhén komikus volt. Némi zömökségen kívül testalkatára rendkívül erős karjai és lábai voltak a jellemzők. Rendkívül szilárdan és biztosan volt képes súlyos tárgyakat kézben tartani. Így például egy fényképen látható, amint fogadásból egy igencsak nehéz követ tart vállán. Nehéz bőröndjeit utazáskor mondhatni könnyedén vitte. Lábai vaskosak, enyhén oszlopszerűek voltak. Ha valahol két lábbal megvetette magát, szinte lehetetlen volt feldönteni. Szobonya Emőd, a huszonegy éves korában elhunyt osztálytárs, akkor már ifjúsági országos válogatott birkózó, képtelen volt ledönteni lábáról. Erre a próbára fogadásból állt ki, mert szerette a kihívásokat. Földhöz való kötöttsége a biztonságérzetét adta, és egész alkata, mozgása és mozdulatai már akkortájt arra utaltak, hogy az ifjú Magyar László nagy realitásérzékkel a tények tiszteletére támaszkodó ember volt. Léptei biztonságot fejeztek ki. Sohasem járt könnyedén, sőt kedvelte az ülést és a heverészést. Érdemes megemlíteni a tényt, hogy balkezes volt, de a ceruzát néha jobb kezébe átvéve folytatta az írást.
Ami öltözködését illeti, abban is az átlaghoz tartozott. Szeretett sportosan és lezseren öltözködni, de ez korántsem volt egyenlő a hanyagsággal. Ruházatából hiányoztak a feltűnő színek vagy szabások. Szeretett kényelmesen öltözni, a divat sohasem hatott rá, észre sem vette. Egy-egy ruhadarab vásárlása nem volt esemény számára. A lényeg az volt, hogy az ne üssön el az átlagtól, mert nem szeretett ily módon feltűnni. Igen hamar zakóban kezdett járni, talán mint falusi gyerek úgy találta, így kell a városhoz alkalmazkodnia, így olvad be annak közegébe. Aztán talán valamikor a gimnazista élet befejező szakaszában elkezdett nyakkendőt viselni, de ez akkor elterjedt volt körünkben. Nyakkendői szintén átlagosak voltak, egyáltalában nem rikítóak. Egyetemista korában is rendszeresen viselte, megkötése gondot jelentett számára, úgyhogy ez a művelet esetében némileg mulatságos volt. Ugyanakkor nem szerette, ha szorította, ezért nyakkendője szinte mindig enyhén lógott az álla alatt és valamennyire ferdén állt. Szerette a stabil és kényelmes lábbelit, viszont a gyűrött nadrágot észre sem vette.
Állandóan volt nála sötét tónusú, legtöbbször kockás zsebkendő, amelyet étkezés közben többször is elővette, megtörölte vele száját, de sohasem hajtogatta össze pontosa, hanem gombócként gyűrte zsebébe. Fésű mindig volt nála és a nyilvánosság előtt gyakran félrefordult hogy gyorsan elrendezze vele hajzatát. Reggelente kínos precizitással készítette el vízzel átitatott frizuráján a baloldali választékot.
Tehát átlagos megjelenésű fiatalember volt az ifjú Magyar László. Ami viselkedését, társasági magatartását illeti, arra talán a visszafogottság volt a legjellemzőbb. Ennek mély gyökerei voltak, és az, hogy több ember előtt kitárulkozzék, azaz véleményét, érzéseit közszemlére tegye, nem kis erőfeszítésébe került. Falusi gyerek volt és legbensőjében félt a városi környezettől. A városi gyerekek előtte ismeretlen beugratós szójátékainak rendszeresen áldozatul esett, úgyhogy eleinte nem is mert velük szóba elegyedni. Érthetően nem szerette, ha kinevetik. Nyolcadikos koráig naponta járt be az iskolába Hajdújárásról Palicsira, legtöbbször kerékpárra. Busszal csak a végső esetben ment, mondjuk rendkívül kedvezőtlen időjárási feltételek között. Már akkor kialakult benne a kerékpározás iránti elképesztő szeretet. Később Európában karikázott, velem két alkalommal Magyarországra (Kiskunhalas, Bácsalmás). Szerette a kerékpározást, mivel az vagy a megtevésre kerülő távhossz vagy a körülmények miatt kihívást jelentett számára. Mert szerette a kihívásokat. Egy alkalommal a végtelenül hosszú téli esték egyikén a Radoje Domanović utcai belgrádi szobánkban a duruzsoló vaskályha társaságában bevallotta, hogy a gimnáziumban az esetek többségében alig mert megszólalni, mert félt, hogy a többiek kinevetik tájszólásos beszédét, hogy olyan szavakat használ, amelyilyeneket csak szűkebb falusi környezete. Valóságos komplexus alakult ki benne, amely alól hosszú éveken át nem tudott felszabadulni. Épp ezért irtózott a nyilvános szerepléstől, az egyetemi vizsgák alkalmával egyenesen megtiltotta nekem, hogy jelen legyek a teremben, míg vizsgázik, hiszen az egyetemen újabb akadályt jelentett a szerb nyelven való vizsgázás, hiszen szerbül aránylag gyengén beszélt ifjú korában. S ha még hozzátesszük, hogy harmadik tantárgyként a számunkra teljesen idegen olaszt választottuk (méghozzá, amennyire emlékszem, az ő sugallatára), akkor válik csak igazán nyilvánvalóvá, hogy milyen igazi bábeli zűrzavar uralkodott elméjében. Albérleti szobánkban örökösen szótárak tömegével bástyázta magát körül (asztalnál ritkán tanult, legtöbbször oldalán heverészve az ágyon, a ceruza vége szájában, hogy bármit azonnal aláhúzhasson: a végén minden alá volt húzva). Mert egyszerűen nem bízott meg önmaga emlékezetében. Mondhatni hihetetlenül sokat tanult, az ébrenléti állapot háromnegyed részét tanulásra használta fel. Mélységes türelemmel sulykolta magába a tényeket, elsősorban a nyelvtani szabályokat és szavakat. Ez utóbbiakat apró cetlikre írta, az egyik oldalon az idegen (német, angol, olasz), a másokon magyar jelentés. Villamosban, buszban az egyik zsebből szedte elő a cetliket, és ha tudta a fordítást, a cetli a másik zsebbe vándorolt, ha nem, akkor vissza az eredetibe. Ilyen hihetetlen szorgalmú emberrel életemben nem volt alkalmam találkozni. Vagy negyven év távlatából szemlélve a dolgokat, ezt a buzgóságot a tanulás területén szinte kórosnak látom. Mindig attól félt, hogy nem tud, hogy szégyent vall. Állítom, hogy egy-egy vizsga alkalmával a tankönyvet magával vitte a terembe és mielőtt szólították volna, még mindig lapozgatta. Ezt maga ismerte be egy alkalommal.
A visszafogottság jelei tapasztalhatóak voltak egyéb érzelmi megnyilvánulásaikor is. Sőt: érzelmeiről egyáltalában nem is nagyon beszélt. Csak ha én beszéltem alkalomadtán érzéseimről, akkor oldódott fel és mondta el, mit érez. Valahogy úgy találta, érzésekről nem illik beszélni. Így aztán öröm, bánat, düh, rokonszenv és más érzések nagyon ritkán és, újra ezt a szót kell használnom, visszafogottan jutottak kifejezésre arcán vagy mozdulataiban. Általában csendes és nyugodt kedélyesség jellemezte viselkedését, gyakran mosolygott, hangosan ritkán kacagott. Ha ösztönszerűleg kacagásba kezdett, olyankor önkéntelenül (vagy tudatosan, mert az nem illik) visszafogta magát és inkább bevörösödő arccal fojtotta magába a nevetést. Nem voltak heves gesztusai, nem volt igazán beszédes. Szerette a humort, a derűt. Intim pillanataiban szeretett falubelijeiről mulatságos történeteket mesélni, s tette ezt nagy megértéssel és rokonszenvvel. Nagyon szerette faluját, igazából sohasem szakadt el tőle. A test igényeit természetesnek találta. Jól és mélyen aludt, későn feküdt, nem kelt korán. Természetes jó étvágya volt, de a táplálkozás nem jelentett élvezetet számára. Sohasem fejezte ki elragadtatását vagy undorát egy-egy étellel kapcsolatban. Adagját az egyetemista menzán aránylag gyorsan elfogyasztotta, megtörölte száját, felkelt és elindult. Képes volt napokon át bablevest enni, mint egyedüli főtt ételt. Mint a többiek, ő is sok élelmet cipelt magával Belgrádba, de sohasem főzött. Szeszes italt sohasem ivott, cigarettára nem gyújtott. Nagyon sok almát fogyasztott, télen mindig volt vele egy láda alma az ágya alatt, és tanulás közben sokat megevett belőle. Egyébként az újszerű ételeket, amelyeket Belgrádban ismertünk meg, azonnal, mindenfajta megjegyzés nélkül fogadta el. Beteg szinte sohasem volt. Néhányszor fájt a foga, de egykedvűen tűrte. Ugyanez volt a helyzet a meghűléssel kapcsolatban. Szipogott, köhögött, fújta az orrát, de orvoshoz nem ment, nem panaszkodott egy szóval sem, hanem türelmesen kivárta, hogy erős szervezete mindenfajta orvosság nélkül végezzen a kórokozókkal. Egyedül ha torka fájt, több teát ivott és éjszakára sálat kötött a nyakába. A testiség hozzátartozója a nemiség, általában a másik nemhez való viszonyulás. Számára ez nem volt sohasem beszédtéma. Ha erről folyt a beszélgetés, egyszerűen hallgatott. Nem tapasztaltam, hogy bármelyik lány érdekelte volna, úgy viselkedett velük szemben, mintha azok nem egy másik nem képviselői lettek volna. Nem udvarolt, nem beszélt lányok testi külleméről. Ha malackodó, pikáns viccet meséltek társaságában, rendszerint elvörösödött és erőltetetten kuncogott. Néha az volt a benyomásom, hogy a viccet nem is értette, de ezt a fenti módon igyekezett tudatosan leplezni.
Jószemű gimnáziumi tanáraink az ifjú Magyar Lászlóban nem fedeztek fel semmilyen rendkívüli képességet. Ha azzal rendelkezett is, nem vették észre. Végeredményben közepes tanuló volt, elég sokat bukdácsolt, gyakran kapott elégtelen osztályzatot egy-egy tantárgyból. Még az sem mondható, hogy valamelyik tárgyból kitűnt volna. Ügyesen rajzolt, de nem volt tagja a Toplák tanár úr által sikeresen vezetett iskolai kórusnak. Egyetlen dologban jeleskedett igazán gimnazista korában: a labdarúgásban. Hála ledönthetetlenségének, rendkívül nehéz volt tőle elvenni a labdát, aránylag ügyesen cselezett, volt érzéke az összjátékhoz, labdakezelése kiváló volt. Hiányossága talán kissé lassú mozgásában rejlett, elég sokat álldogált a pályán, feleslegesen sohasem futott, de mindezt remekül pótolta legnagyobb labdarúgó erénye: lövéseinek ereje és pontossága. Egy-egy iskolai mérkőzésen ritkán volt játékban, de labdaérintése nagyon sokszor góllá változott. Elsősorban bal lábbal, minden helyzetből - csatárként, mert az volt -, amint arra alkalom mutatkozott, nagy erővel ,,tüzelt''. Csapattársai szerették, mert sohasem vitatkozott velük játék közben vagy a félidőben. Egy osztályközi mérkőzés félidejében azzal szórakoztatott bennünket, hogy vagy húsz méterről (fogadásból) pontrúgásból eltalálja a felső lécet. Legtöbbször sikerrel. Tehetségére gimnazista korában felfigyeltek már az iskolán kívül is. Nemcsak a gimnázium válogatottjában játszott, és faluja csapatában, hanem a város ifjúsági válogatottjában is. 1953-ban Grazban járt ilyen minősítésében egy nemzetközi tornán. Ott vette első karóráját is. Állítólag patinás belgrádi egyesületek is érdeklődtek utána, ezt másoktól hallottam. Az egyetemi tanulmányok folyamán az akkori OFK Beograd csapatában edzett rövid ideig. Néhány mérkőzésen játszott is a második csapatban, kapott is valamennyi zsebpénzt, de mindez nem sokáig tartott. Aránylag gyorsan abbahagyta a labdarúgással való foglalkozást és csak a tanulásra áldozta idejét. Talán azért is, mert a labdarúgás iránti érdeklődését felváltotta a művészetek iránt feltámadt csillapíthatatlan érdeklődése vagy talán szenvedélye.
Az ifjú Magyar László német nyelvet és irodalmat tanult. Esetében az első helyen minden kétséget kizáróan a nyelv állt. Vonzotta a nyelv törvényeit egybefoglaló nyelvtan, valamint minél több szó értelmének a megismerése. A nyelvtan tanulmányozásában fáradhatatlan volt, türelme e területen egyenesen elképesztő volt. A nyelvtankönyveket minden nap kezében forgatta, mindig jegyzetelt a lapszélen. Hihetetlen, hogy hányszor volt képes átvenni egy-egy egységet. Tény, hogy nyelvi ismeretei a rengeteg ismétlésen és gyakorláson alapultak. Az élő nyelv, a beszéd nagy erőfeszítésébe került. Igazság szerint nem is hallottam németül beszélni, csak egy-egy beszédgyakorlati órán, ha felszólították. Érezhető volt, hogy a szóbeli megnyilatkozás görcsös és gyakran sikertelen kísérletet jelentett számára. Annál inkább élvezte az összehasonlító nyelvészetet. Az irodalomnál jobban érdekelte a színház és a film. Többször jártunk együtt színházba, főleg Brecht egy darabja lelkesítette fel. Moziba alig jártunk. Úgy adódott, hogy a Szállnak a darvakat külön néztük meg. Amikor hazajött, láthatóan egzaltált állapotban volt, és kérdésemre, hogy milyen film, azt válaszolta, hogy majd meglátom. Amikor én hazajöttem, rám nézett, és nem kérdezett semmit. Az egész dolgot magánügynek tekintette. A filmnél és a színháznál jobban érdekelte a festészet. Többször jártunk kiállításon, rendszerint az ő javaslatára. A képeket csak nézte, hosszan és elgondolkodva, fejét csóválta, de kísérő szöveg nélkül. Legtöbb esetben egy-két rövid, általánosító jellegű mondatot mondott. Az volt a benyomásom, hogy a kép által nála kiváltott hatás jóval több volt, mint amennyit vele kapcsolatban közölt. Mert a művészet nála elsősorban emocionális élmény volt, ingoványos terület, ahol óvatosan illett járni, és ahol a hétköznapi józanság, amely oly jellemző volt rá, nem volt biztos útvezető. Szeretett szép és sikerült reprodukciókat vásárolni, igaz, anyagi okokból nem nagy számban. Elsősorban francia impresszionistákat és Paul Klee képeit veszegette alkalomadtán. Miután megvett egy-egyet belőlük, ágya lábához helyezte őket, jellegzetes mozdulattal ledőlt az ágyra és mozdulatlanul, szótlanul nézte a festményt egy ideig. Aztán fogta és eltette.
A művészetek közül az ifjú Magyar Lászlót a zene, méghozzá a komolyzene ragadta leginkább magával. Hangszeren nem játszott, énekelni sohasem hallottam. Azokban az időkben egy módon lehetett falun ilyen muzsikához jutni: a rádió által. Szavai szerint sokat és szenvedélyesen hallgatta a magyar rádió komolyzenei műsorait. Számomra merőben ismeretlen zeneszerzőket, zeneműveket és karmestereket, valamint hangszeres előadóművészeket emlegetett. Az emberi hang, mint hangszer, nem annyira érdekelte. Aztán egy napon Belgrádban elkezdte gyűjteni a hanglemezeket. Erre a célra néhány alkalommal pénzt tőlem kért kölcsön (máskor soha), amit szívesen adtam és amit az első adandó alkalommal azonnal visszaadott. A gyűjtést az orosz Melodija lemezekkel kezdte, de volt neki néhány nyugati és hazai negyvenötös fordulatszámú lemeze is. Nagy szenvedéllyel gyűjtötte a lemezeket, szerette a bravúrszámokat, mondjuk Leonid Kogan valóban ördöngős hegedűjátékát. Az akkori viszonyok között aránylag gyorsan szép gyűjteményre tett szert. A legnagyobb kínt mindig az jelentette számára, hogy ki kellett várnia a hazamenetelt, hogy az új szerzeményt otthon meghallgathassa. Gyakran jártunk hangversenyekre is, szinte mindig ő volt a kezdeményező. Így aztán együtt ismertük meg az akkor kezdő Zubin Mehta művészetét (többek között Debussy Egy faun délutánját vezényelte), de magával ragadta Starker János csellójátéka is. Olyannyira, hogy a hangverseny után bementünk az öltözőbe és magyarul gratuláltunk az akkor már Amerikában élő művésznek. Amikor Szabó Miklós Verdi Requiemjében énekelt, másnap a városban sétáltunk vele, a dalmát pincében sült halat ettünk társaságában. A zenét hallgatva elmerevedett, arca bevörösödött. Érzéseit a hallott muzsikával kapcsolatban nem tudta szavakba önteni, de kétségtelen, hogy a komolyzene nagyon befolyásolta. Kedvenc zeneszerzője Beethoven volt, az ő zenéjének nyíltsága, erőteljessége mindig elkápráztatta.
A művészeteken kívül az ifjú Magyar Lászlót a múlt vonzotta. Többször emlegette, hogy falujában van egy ember, aki régi, földből előkerült tárgyakat gyűjtött, hogy a falu határában ásatásokat végeztek. Büszkén emlegette, hogy egy ismert magyar utazó nevét viseli, akihez talán valami köze is van. Szerette a régi nyelvtankönyveket, szótárokat. Volt néhány a tulajdonában, amelyeket még a múlt században adtak ki. Nagy becsben tartotta őket. Már nem emlékszem, hogyan jutott hozzájuk. A középiskolában és az egyetemen tanárainkat rendkívül tisztelte, sohasem bírálta őket attól függetlenül, hogy milyen osztályzattal illették tanulásának gyümölcsét. Egy ember azonban mégis felkeltette érdeklődését belgrádi éveink folyamán. Ez az ember házigazdánk fia volt, aki akkor harmincas éveinek közepén járt. Röviddel megismerkedésünk előtt Franciaországban doktorált Stefan Zweig és Romain Rolland levelezéséből. Akkortájt válóban volt első feleségétől. Nem lakott velünk egy fedél alatt, de gyakran jött szüleihez látogatóba, néha barátaival és a szomszédos szobában gitárszó mellett csendesen szomorú francia és orosz dalokat énekeltek. Ilyenkor abbahagytuk a tanulást és áhítattal hegyeztük fülünket. Tetszett neki ez az ember, dr. Dragan Nedeljković, és viszont. Ezt onnan tudom, hogy az utána következő években bármikor is volt alkalmam találkozni a korpulens, szerémségi származású, akkor már egyetemi tanárral, az orosz nagyepika kiváló ismerőjével, mindig látható és őszinte érdeklődéssel tudakozódott volt szobatársam életének alakulása után. S ezt tapasztaltam Magyar László részéről is.
1962 nyarán több mint tíz napig újra a társaságában voltam, öten bejártuk a szlovéniai Alpok egyes részeit. Természetesen feledhetetlen élményt jelentett a hegyekben való bolyongás mindannyiunk számára. Ő valósággal felszabadult, szótlanul tűrte a viszontagságokat, egyenesen élvezte a természetet és társaságunkat. Sokat nevetett. Itt van előttem az utolsó fénykép a túráról. Ketten állunk a Robanov kot vadvirágos rétjén, jobb oldalt a faház, ahol az előző éjszakát töltöttük. Barátom tipikus testtartásban áll: enyhén roggyant térddel, keze csípőjén. A hátérben a 2062 méter magas Raduha (az előző nap hódítottuk meg), a csúcs enyhén felhőben. Egy tíz éve tartó barátság utolsó dokumentuma. Számunkra egy boldog kor lezárása. Bruckner kürtje.
Emlékeimet az ifjú Magyar László jelleméről igyekeztem nem a mostani énem meglátása alapján megírni, hanem úgy láttatni őt, amilyennek akkor láttam. Mert az idő távlatából szemlélve a dolgokat, hajlamosak vagyunk arra, hogy azokat másképpen ítéljük meg, mint amilyenek azok valójában voltak. Általában az idő múlása feledteti a rosszat és a kellemetlent, azaz mondhatni szépítő hatással van. Ezt a csapdát egyértelműen úgy kerülhetjük el, hogy igyekszünk a tényekre támaszkodni. Így mondjuk emlékeinkben valakinek alakja, testi megjelenése ilyennek vagy olyannak tűnik, de ha elővesszünk egy korbeli fényképet meglepetéssel állapíthatjuk meg, hogy bizony alaposan tévedtünk. Az ifjú Magyar László küllemét nem volt nehéz felidézni, hála épp a rendelkezésemre álló fényképeknek. Lelkiségének, szellemi alkatának felidézése természetesen jóval nehezebb feladat. Esetemben talán könnyítő körülmény volt az, hogy életünk további szakaszaiban ritkábban találkoztunk, alig néhány alkalommal tárulkoztunk ki egymásnak olyan mélységben, mint a fentiekben felelevenített korban. Más szóval: bennem még nagyon is él az a Magyar László, akivel együtt ültünk a gimnáziumi padban, majd egy szobában laktunk három esztendőn át. Tehát a későbbi ,,Magyar Lászlókat,,, mert az ő jelleme is változásokon esett át, nem ismertem annyira. Kevesebb a későbbi vele kapcsolatos élményeim száma és mélysége, de bátran mondhatom, hogy a megidézett nyolc év folyamán jelleme végleges formáját volt alakulóban. A nagy tapasztalatok kora volt ez, az az életkor, amikor szinte mindenki a legfogékonyabb a külső, jellemformáló élményanyag befogadására. Az ifjú Magyar László jelleme igen bonyolult és ellentmondásokban gazdag volt. Gátlásokat magában hordozó kamasz volt, nem volt kommunikatív, de környezetébe be tudott illeszkedni. Talán épp gátlásai miatt, rendkívül toleráns volt másokkal szemben. Jellemző, hogy - ezt merem állítani - nem volt ellensége, sőt haragosa sem. Nagy figyelmességgel közeledett mindenkihez, figyelt mások véleményére. Ehhez a mélyen demokratikus jellemvonásához társult szűkszavúsága, óriási naivitása, és mivel tisztában volt, nagyon óvatos volt a makrovilággal szemben. Naivitását felülmúlta kíváncsisága a szellemi értékek iránt. Szorgalma sohasem volt arányos az elért teljesítményhez viszonyítva. Tudniillik mások e szorgalom töredékével úgymond sokkal többre vitték. Kíváncsiságát már csak jószívűsége múlta felül. Az ifjú Magyar László jónéhány erény birtokában volt. Egész lénye rendkívül vonzó humanitást sugárzott, osztálytársai szinte kivétel nélkül szerették. Ez volt az ifjú Magyat László legjellegzetesebb emberi vonása. Alapjában véve, bár megjelenése és viselkedése mentes volt minden rendkívülitől, mégis kissé különc volt. Talán azt mondanám, hogy ,,félember'' volt. Nem élt teljes életet, mert az élet másik szférája, amely magába foglalta a ,,bűnös'' dolgokat, mint a felhőtlen olcsó szórakozás, a női kalandok, a bohémkodás bármely formája, az érzelmek fecsérlése haszontalan dolgokra és emberekre, a szesz mámora, a tánc szédítő öröme, a káromkodás oly könnyítő ereje teljesen ismeretlen maradt számára.
Ki szeretném hangsúlyozni, hogy ezen írás a tényekre igyekszik támaszkodni. Azért, mert Magyar László is a tények megszállottja volt, aki a földön mindig stabilan, két lábbal állt. Nem szól ez az írás a közte és az e sorok írója közötti kapcsolatról. Félő, hogy a tényeket egy ilyen emlékezés írásakor Bruckner kürtje, az érzelmek elsodornának. Megírására soha nem kerül sor. Ezt az írást viszont a barátság emléke szülte és a tiszteletadás Magyar Lászlónak, az embernek.
1998. november 27-én.
* A tavaly elhunyt Szabadka-kutató, levéltáros emlékére